Magyar Salon, 10. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/1)

186 JUSTH ZSIGMOND.­ sen magyaráz, a másikat ráhajtja a ma­gas trón támlájára. Idegesen, gyorsan mond el szerepéből egy részletet, ma­gyarázva az előtte álló csoportnak azon árnyalatokat, a­melyeket szerepeire rá­sző. Azok áhitatosan hallgatják, majd tanácsokat kérnek tőle. Mindegyiknek mond valamit, néha eljátsza a darab mind a tíz szerepét. Egy személyben primadonna, rendező, színtársulat, jel­meztáros, ügyelő és­­ minden egyéb. Néha, midőn egyik-másik igen ko­moly jelenetet eljátszott első szerelme­sével, egyet kaczag s bolondozni kezd. Különben is annyi a váratlan egyéni­ségében, hogy sohasem tudni, hogyan fog a következő pillanatban nyilatkozni, és hogy miért úgy és nem máskép. Meglepi igen gyakran legrégibb bará­tait s környezetét is. Megfoghatatlan, csodálatos, páratlan. Olyan mint egy távoli országokból ide szakadt ritka virág, melynek színpom­pája, illata messzi zónák légköréről, napsugaráról beszél. A próba csak tart, ott sürögnek-forog­­nak társulatának kiválóbb színészei, szí­nésznői mind. Kitűnik közülük Saryta, kinek különben a privát­ életben mű­. Sarah Bernhardt a neve. Unokahuga a művésznőnek. Aranyszőke haj, igen kerek galambszerű alak, mozdulatok. Nem hasonlít nénjére semmit. Csak az idén tavaszszal lett színésznő, a festői pályára készült, de legjobban a lovak érdeklik, kitűnően lovagol, hajt. A kis Saryta mellett az a szőke úr: Pierre Berton, a primo amoroso, kit Budapesten «Tosca»-ban és «Dameaux camélies»-ben fogunk látni. De az órák delet ütnek, a diva hir­telen felugrik és elbocsátja színészeit, maga pedig felsiet öltözni. Villásreggelire a művésznő intim ba­rátai hivatalosak. Az a magas karcsú, hegyes szakállú férfi, ki már egy fél­órája beszél az általa imádott Magyar­­országról . Georges Clairin a festő — Josotte — mint a­hogy itt nevezik. Sarah régi, régi híve, barátja. Finom gaulois arczél, mosolygó, szellemes szemek, igen megnyerő modor. Vele jött Ed­mond Haraucourt, a tán legkiválóbb modern franczia költő. Érdekes csúnya fej. Nem szellemes, de­­ több ennél. Egyike a legmélyebb szívű franczia mű­vészeknek. Arcza, felvetett ajkai, húsos orra érzékiességről, szemei mély filo­zófiáról, mély érzésről beszélnek. E perczben Sarah Bernhardt számára na­gyobb tragédián dolgozik, azt emlegeti, meg Hubay Jenőt, kit igen szeret s a kinek operaszöveget írt. A góth szék körül szintén kis társa­ság csapódott össze. Az a férfiasan öl­tözött, férfias mozgású rövid hajú, ele­ven arczú hölgy Louise Abbema, Sarah egyik legjobb barátnéja, ismert festőnő, az az öreg úr, ki vele beszél, Jules Bar­bier, a drámaíró. Mind Saraht várják. Végre! — a nap ismét feltűnt a lát­határon. Most már nincs rajta a reggel viselt és a praeraphaelistikus festők ko­rára emlékeztető pongyola. «Je suis habillé en dame!» kiáltja, midőn belép. Lila, egyszerű kimenő ruhát visel, villás reggeli után, úgy látszik, tüstént tá­vozni fog. Mögötte fia, Maurice Bernhardt és me­nye, született Jablonowska herczegnő. Fiáról egy időben sok mindent ösz­­szeírtak, mindegyik újság tudott róla valami szörnyű históriát elmondani. Pedig Maurice Bernhardt tetőtől talpig gentleman, ki nem riadt vissza attól.

Next