Magyar Salon, 10. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/1)

84 JUSTH ZSIGMOND, oldalán az erek úgy fel voltak duzzadva, mintha fel akarnának pattanni. Még egyszer megcsókolta leányát és suhogó uszályát felkapva kiment a szobából. A kis Anna, egyedül maradva, leült Pál betegágya mellé s ott gubbasztott mellette némán, elszorult szívvel hall­gatva a kis­fiú ziháló egyenetlen lélek­­zetét. III. Az ebédnél csak hárman ültek. A pesti homeeopatha orvos, a háziasszony és egy a szomszéd városkában fekvő dsi­­dás főhadnagy: Altenstein Henrik báró. A nagy, angol góth ízlésben tartott ebédlő nyers téglaveres lakk faburko­lata, magas íves fali szekrényei, székei, pirosas aranyozásai, bronz csillárai, hi­degen, nyersen hatottak a négy nagy olajlámpa erős világításánál. A halkan, merev formákkal járó kelő inasok, az evőeszközök egyhangú csö­römpölése, a néha-néha meg-meg­csen­dülő kristály poharak még nyomasz­tóbbá tették a kis társaság hallgatását. Pedig mintha mindegyik beszélni akart volna. És mégis csak a tárgyak zaja hangzott fel a nagy teremben. A harmadik fogásnál végre a grófné szólalt meg: «Édes Altenstein miért olyan csendes ma, mi a baja? Beszél­jen A.-ról egyet-mást. Hogy élnek ? Mikor lesz a futtatás ? Arra tán majd mi is bejövünk­. Az utolsó szavakat alig hogy kiszalasztotta száján, finom gúnyos keserű mosoly ült ki ajkai felé. Altenstein felelt, előbb kissé zavar­tan (tán azért, mert háziasszonya észre­vette, hogy eddig hallgatott), majd belé­­melegedett, és folyton hosszú selymes szőke bajuszát pedergetve, a garnison mindennapi életéről beszélt, s végre az ebéd vége felé, midőn már a komor­nyik a tokajit hordta körül, akkor sze­mein keresztül négyféle nehéz bor tüze csillámlott, tükrözött vissza, ajkai s két arcra kipirultak, hangja mélyebb lett: «Egészségére grófné» harsogá, emelt poharával Ilonához fordulva. — Egészségemre ? . . . köszönöm.

Next