Magyar Salon, 10. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/1)
84 JUSTH ZSIGMOND, oldalán az erek úgy fel voltak duzzadva, mintha fel akarnának pattanni. Még egyszer megcsókolta leányát és suhogó uszályát felkapva kiment a szobából. A kis Anna, egyedül maradva, leült Pál betegágya mellé s ott gubbasztott mellette némán, elszorult szívvel hallgatva a kisfiú ziháló egyenetlen lélekzetét. III. Az ebédnél csak hárman ültek. A pesti homeeopatha orvos, a háziasszony és egy a szomszéd városkában fekvő dsidás főhadnagy: Altenstein Henrik báró. A nagy, angol góth ízlésben tartott ebédlő nyers téglaveres lakk faburkolata, magas íves fali szekrényei, székei, pirosas aranyozásai, bronz csillárai, hidegen, nyersen hatottak a négy nagy olajlámpa erős világításánál. A halkan, merev formákkal járó kelő inasok, az evőeszközök egyhangú csörömpölése, a néha-néha meg-megcsendülő kristály poharak még nyomasztóbbá tették a kis társaság hallgatását. Pedig mintha mindegyik beszélni akart volna. És mégis csak a tárgyak zaja hangzott fel a nagy teremben. A harmadik fogásnál végre a grófné szólalt meg: «Édes Altenstein miért olyan csendes ma, mi a baja? Beszéljen A.-ról egyet-mást. Hogy élnek ? Mikor lesz a futtatás ? Arra tán majd mi is bejövünk. Az utolsó szavakat alig hogy kiszalasztotta száján, finom gúnyos keserű mosoly ült ki ajkai felé. Altenstein felelt, előbb kissé zavartan (tán azért, mert háziasszonya észrevette, hogy eddig hallgatott), majd belémelegedett, és folyton hosszú selymes szőke bajuszát pedergetve, a garnison mindennapi életéről beszélt, s végre az ebéd vége felé, midőn már a komornyik a tokajit hordta körül, akkor szemein keresztül négyféle nehéz bor tüze csillámlott, tükrözött vissza, ajkai s két arcra kipirultak, hangja mélyebb lett: «Egészségére grófné» harsogá, emelt poharával Ilonához fordulva. — Egészségemre ? . . . köszönöm.