Magyar Salon, 11. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/2)
562 KORODA PÁL. Az élők közt Dóczi Lajost tartotta a legkiválóbb költőnek, több ízben írt róla a «Hon»-ban. Egyszer egy rövid hírt, melyben a «halhatatlan» jelzőt adta neki. Erre másnap a «Magyarországlibán egy tíz hasábos gúnyolódó tárcza jelent meg Dócziról. Reviczky ezt megküldte nekem és piros trónnal reá írta: «Egy szó miatt!» Itt említem meg, hogy az utolsó színdarab, melyet életében megnézett, a «Vegyes párok» volt. Bár Arcoból történt visszaérkezése után orvosa szigorúan eltiltotta neki a színházat és éjszakázást, végignézte. A darab után sokat beszéltünk Dócziról és ő egy hosszabb költői levelet akart írni hozzá «Levél egy optimistához» czímmel. A költői levél tervezete és néhány sora kész, elvitte magával a klinikára is, de nem írhatta meg. Pedig ebben akarta kifejteni peszszimisztikus világnézetének összes alapelveit, melyek más költeményeiből csupán következtethetők. Az «ifjú pesszimistához» írt két levél az inkább divatból követett, mint szívből fakadt megokolatlan és az övétől távol álló pesszimizmussal foglalkozik, melytől óvni akarta egyik legkedvesebb barátját, Justh Zsigmondot, kit szívből szeretett és kinek fényes jövőjében bízott. A Dóczihoz írt költői levelet ekkér tervezte: Fekete spinben látom a világot, nem oly rózsás képűnek, mint te látod, olyannak látom, aminő nekem. Neked derült, mosolygó és pazar, mindig csak id, tőlem mindig rabol. Nekem is kedves, drága a szerelem, a rózsa, a szépség, a költészet, a szabadság, a haza... Vágyaktól égek,... mohón ürítek minden csepp italt, mely örömet, gyönyört ad ... Oh minden hiúság, hazugság, gyöngeség... De van vígasztalásom, az, hogy tudok lemondani. És ahogy állok, tisztán látva mindent, El nem cserélném, adnám semmiért. Nem szeretek semmit úgy, mint a szerencsétlenséget és szenvedést, mert a szomorúság és a fájdalom váltják meg a világot. Így olvad össze Reviczkyben a jézusi világnézet a modern pesszimizmussal. Ez a tisztánlátás, mit ő annyira hangsúlyoz, a világnak és önlelkének az élethez való akarattól függetlenített, gyönyörrel járó szemléletéből ered, aminek hangulatait ő dúsgazdag változatossággal, nagy színpompával, édes zenéjű versekben fejezte ki. Azért csak a tudatlanság, mely pesszimizmus alatt mindent összeképzel, kivéve azt, amit ez az új bölcsészet terminológiájában jelent, kísérelheti meg Reviczky lírájának pesszimisztikus jellegét elvitatni, mert épen ez annak legsajátosabb vonása, ezzel emelkedik világnézete a legnagyobb magaslatra, melyről korunk forrongásaira, küzdelmeire, eszméire tekinteni lehet és kiérdemelt legfőbb dicsősége az, hogy ő a modern pesszimizmus első igazi, első nagy lírikusa. A «Hon»-nál töltött éveire esik a kerekasztalkor állapítása a koronakávéházban. Mikszáth Kálmán, Gozsdu Elek, Szana Tamás, Prém József voltak nevezetesebb tagjai. De eljárt azért olykor a Kammon-társaságba is, melyből később a Hungária-társaság alakult. Ambrus Zoltán, Szemere Attila és az akkor fennállott két kormánypárti napilap munkatársai jártak ide. Mindkét társaságban sok kedélyes órát töltött, és sok érdekes vitában vett részt. E társaságok összes tagjai közül Ambrus Zoltán volt reá legmélyebb hatással. Eleinte nem igen rokonszenveztek. Ellentétes álláspontot képviseltek. Reviczky a schopenhauerizmus, Ambrus Zoltán a pozitivizmus rendszerébe illesztette gondolatait, Reviczky kedvencz szellemi táplálékát az angol és német, Ambrus a modern franczia írókból vette. Érintkezésük eredménye az lett, hogy Ambrus elmerült a német íróknak , különösen Reviczky kedvenczének, Kleist Henriknek műveibe, sőt Grillparzer «Medeáját» lefordította. Reviczky pedig élvezni kezdte az Ambrus Zoltán által magasztalt írókat, Flaubert, Balsac, Beauclaire őt is elragadtatták, csak Stendhalt nem bírta végig olvasni. Kár, hogy az az erős