Magyar Szalon, 16. kötet (9. évfolyam, 1891-1892/1)
Tartalomjegyzék
* A WOHL NŐVÉREK SZALONJÁRÓL. Irta: Justh Zsigmond. Midőn Wohl Stefanie pár év előtt a magyar szalonélet hiányáról megírta szellemes czikkét, akkor már e czikk meg is volt czáfolva azon tény által, hogy a Wohl nővéreknek már ez időben volt szalonja, hol sem enni, sem pezsgőzni, sem tánczolni nem gyűltek össze az emberek, hanem igenis eszmét cserélni, társalogni. S így az a szellemes írónő, ki azt írta meg hátrahagyott irataiban, hogy a magyarnak a «causerie»" adománya megadva nincs, egyúttal ennek ellenkezőjét bizonyította be, mint hogy háza éveken át Magyarország legkiválóbb alakjainak gyűlhelye, góczpontja volt, és ott tartották ő és nővére, Janka, «cour de conversation»-jukat, így szinte iskolát teremtve, megalapították a magyar szalont.* Egy czikkben, amelyet e szalonról írtak, az mondta valaki, hogy valamiféle csudálatos centripetálerőnél fogva, mindig a legkiválóbb embereket tudták körükbe vonni és megtartani. Gyűjtésnél válogatni kell, — ezt a két nővér jól megértette, nem felejtették el e franczia axiómát: «L’art ,de tenir un salon, n’est pas d’ouvrir sa porte, mais savoir le faire». A Wohl-szalonban sohasem (Utánnyomás tilos.) lehetett a «tömeget» találni, mert nema «mennyiség», hanem a «minőség» lebegett a háziasszonyok szemei előtt. És daczára ennek, folytonos jövés-menés volt náluk, «akár csak egy követségnél» mondta egy rendes látogatójuk, egyik főkonzulunk. Tán az volt az oka, hogy a szalonéletet nem úgy fogták fel, mint (s kivált pár év előtt) minálunk szokták. Nem rendeztek fényes lakomákat, a súlypontot nem az étkezésre fektették, sem a pompára, de éveken át a téli délutánokon, vagy esti órákban «otthon» voltak és aki egy órai causerie-re, egy kis jó zenére vágyott, biztos lehetett, hogy kedélyes légkört s egy csésze beát talált, még ha váratlanul, hívatlanul is kopogtatott be. Valóban a társadalmi érintkezés mesterei voltak a Wohl nővérek. Az egyik: Janka, a Liszt Ferencz barátnője s tanítványa a causerieben, annak daczára, hogy Párisban soha sem járt, itt a Duna partján a parisienne typusát képviseli. Wohl Janka a XVIII. század szellemét hozta magával, espritje nyugodtabb, ha lehet mondani, objektívebb volt, mint nővéréé. Tisztábban látta az életet, tárgyait s azt, amit az élet