Magyar Szalon, 22. kötet (12. évfolyam, 1894-1895/1)
Tartalomjegyzék
RÓZSA MIKLÓS mindig betegeskedett; az ő élete örökös haldoklás volt. És mégis, mi midenre volt képes az az összeroncsolt test... Ha Justh egész életében nem tett volna mást, mint reprezentál, akkor is el lett volna foglalva minden pillanatra. Szenttornyai kastélya, párisi lakása inkább hasonlítottak vendégfogadóhoz, mint egy privát lakáshoz. Mindenkit ott akart maga körül látni, akiről azt hitte, hogy van benne valami az «isteni szikrából», keblére akarta ölelni az egész világ szellemi arisztokrácziáját. És szívesen ment hozzá mindenki. Nem csupán azért, mert büszkék voltak az ő barátságára, hanem mert szeretetreméltóbb házigazdát keresve sem lehetett volna találni. Senki nálánál jobban nem gondoskodott a vendégeinek testi, lelki jóvoltáról és senki nálánál jobban nem tudott mulattatni valakit. Bámulatos causeur volt; az ő szikrázó szelleme, kolosszális tudása, univerzális műveltsége, örökös utazásaiban szerzett sokoldalú tapasztalatai mind hozzájárultak ehhez, szeretetreméltó modora pedig vonzóvá tették előadását. A nála való tartózkodást különben nagy mértékben kellemessé tette az ő specziális ízlésével berendezett lakása is. Egész múzeum az ő szenttornyai lakása, telve exotikus világok mindenünnen összehordott műkincseivel. Valahányszor künn volt Párisban, mindig hozott haza magával valamit: egyegy értékes régiséget, párisi speczialitást, vagy az uralkodó ízlés egy-egy művészi produktumát. Dolgozószobája a legkifogástalanabb hindu stil szerint van bebútorozva. Az ajtón nehéz függöny, drága keleti szövetből, a fal mellett széles, keleti kerevet, a háttérben indus szentély, benne trónussal, körülötte apróbb-nagyobb bálványok, fétisek. Ez volt szegénynek kedvencz tartózkodási helye, ezen a keleti pamlagon hevert lázas délutánokon, ebben az indus szobában álmodozott annyit a Buddha vallásáról, az ő lelkével egyedül rokon vallásról, arról a hitről, mely egyedül kínálta őt a boldog örök nyugalommal, a nirvánával . . . Volt ugyan még egy dolgozó szobája, de ez inkább könyvtárul szolgált. Annyi volt benne a könyv, hogy becsületére válnék akármelyik kaszinónak, ha ennyivel eldicsekedhetnék. De itt nem szívesen dolgozott, jobban szeretett ott tartózkodni abban az elvarázsolt sejtelmes indus világban, amint hogy a lelke is jobban szerette a miszticzizmust a sivár valóságnál. Szalonja valóságos képkiállítás. Magyar írók, művészek, művésznők, exotikus fejedelmek, pénzkirályok, a külföld szellemóriásai, a párisi grand szalonok csillagai, eredeti paraszt típusok, gányóleányok arczképei váltakoznak ott sűrű egymásutánban; a legtöbbje tele van írva dedikáczióval. Azt hiszem, az egész földkerekségen neki volt a legtöbb barátja, talán azért, mert ő igazán jó barátja volt mindenkinek. Mindenkinek, még azoknak is, akik ellenségei voltak. Mert voltak ellenségei. Talán nem neki, hanem csak az irodalmi működésének, az iránynak, amelyet képviselt. Hanem azért ő nem háborúskodott senkivel. És mily keserű iróniája a sorsnak: aki sohasem bántott senkit, sohasem vétett senkinek, soha se gyűlölködött senkivel, annak most összevesznek a koporsója felett . . . * Nem volt büszke a nevére, nem volt büszke a családjára, a vagyonára, a tekintélyére, az irodalmi sikereire, csak egyre volt nagyon büszke, a szenttornyai parasztszínházára. Erre büszke is volt és szerette is; szerette lelkesedéssel, szinte szenvedélyesen. A szenttornyai parasztszínházat a külföldön sokkal inkább észrevették és méltányolták, mint idehaza. A legelőkelőbb német és franczia lapok hasábokat írtak róla, ismertették, méltatták, eljártak a csodájára a külföld legnevezetesebb dramaturgjai, színigazgatói, impresszáriói, idehaza alig hogy tudnak róla. A Justh-kastély egy gyönyörű szicziliai park közepén fekszik. Maga a régi udvarház, cselédházaival és melléképületeivel, homlokzatával az országútra néz, a kert azonban tisztán sétahelyül szolgál. A sűrű fákat, gondozott utakat, árnyékos ligeteket csak egy helyen szakítja meg egy tisztás, ahonnan messzire fehérült egy sajátságos alakú épület: a színház. A legtisztább görög stylben épült amfiteátrum ez, olympusi oszlopokkal megtámasztva, körben építve és fedetlenül. Teteje nincs, szép lombos fák borulnak reája. A körben futó padok veres posztóval vannak bevonva, a színpad fehérre meszelt falakból áll, jobbra és balra ajtó nyílik belőle, az előtérben oltár emelkedik. Ebben a klasszikus színházban magyar parasztok játszanak — súgó nélkül. Játszanak pedig nemcsak magyar népszínműveket, hanem a Shaksperet, Moliéret, sőt — bármily hihetetlenül hangzik is — Aristophanest és Plautust is.