Magyar Szalon, 22. kötet (12. évfolyam, 1894-1895/1)

Tartalomjegyzék

JUSTH ZSIGMOND. Elment az életet keresni és a halált találta meg helyette. Halva hozták haza, de halhatatlanul. A teste régen meghalt, itthon már, mikor a hosszantartó nehéz köhögés után az első vércsepp pirosra festette zsebkendőjét, ő maga már régen rálépett a halhatatlanság ösvényére, akkor tán, mikor először ült le az Íróasztalához, hogy papírra vesse forrongó agyának hatal­mas eszméit, meleg szívé­nek nagy ér­zéseit. És ez a me­leg szív most kihűlt mind­örökre, meg­szűnt dobogni nagy eszmék­ért, megszűnt hevülni a leg­szebb ideákért: Justh Zsig­­mond meghalt. Hogy mit vesz­tett benne a magyar iroda­lom, ezt az iro­dalomtörténet­nek az ő nevé­től fényes lapja lesz hivatva megörökíteni, hogy mit vesz­tett benne a szoczietás, azt a budapesti és párisi szalonok egyaránt mé­lyen érzik ; hogy mit vesz­tett benne a művészet, azt legjobban tud­ja az a díszes művészgárda, melynek olyan bőkezű mae­czenása volt, hogy mit vesztett benne a föld népe, azt a gyászoló alföld mutatja — de hogy mit vesztettek benne barátai, azt csak ezután fogjuk érezni, miután a cannes-i érczkopor­­sót már elhelyezték a szent-tornyai ősi családi sírboltba. Most csak siratjuk őt... . Alig múlt harmincz éves, de azalatt a három évtized alatt, a­míg élt, többet dolgo­zott, mint más egy emberöl­tőn. — A sors adott neki va­gyont, nevet, előkelő társa­dalmi állást; el­­tölthette volna életét a kaszi­nókban, kár­tyaasztalok mellett, lóver­senyeken s ő dolgozott,mint nem dolgoz­nak azok sem, a­kik csupán a tollakból él­nek. — Mintha érezte volna, hogy neki nincs sok ide­je álmai meg­valósítására, eszméi meg­örökítésére, tervei megva­lósítására, lá­zas sietséggel dolgozott sza­kadatlanul. Csak ilyen lázas munkás­ság mellett volt képes a beteg­ágyon kívül el­töltött kevéske idő alatt annyit produkálni, mint amennyit produkált. Mert hiszen JUSTH ZSIGMOND.

Next