Magyar Szalon, 22. kötet (12. évfolyam, 1894-1895/1)
Tartalomjegyzék
JUSTH ZSIGMOND. Elment az életet keresni és a halált találta meg helyette. Halva hozták haza, de halhatatlanul. A teste régen meghalt, itthon már, mikor a hosszantartó nehéz köhögés után az első vércsepp pirosra festette zsebkendőjét, ő maga már régen rálépett a halhatatlanság ösvényére, akkor tán, mikor először ült le az Íróasztalához, hogy papírra vesse forrongó agyának hatalmas eszméit, meleg szívének nagy érzéseit. És ez a meleg szív most kihűlt mindörökre, megszűnt dobogni nagy eszmékért, megszűnt hevülni a legszebb ideákért: Justh Zsigmond meghalt. Hogy mit vesztett benne a magyar irodalom, ezt az irodalomtörténetnek az ő nevétől fényes lapja lesz hivatva megörökíteni, hogy mit vesztett benne a szoczietás, azt a budapesti és párisi szalonok egyaránt mélyen érzik ; hogy mit vesztett benne a művészet, azt legjobban tudja az a díszes művészgárda, melynek olyan bőkezű maeczenása volt, hogy mit vesztett benne a föld népe, azt a gyászoló alföld mutatja — de hogy mit vesztettek benne barátai, azt csak ezután fogjuk érezni, miután a cannes-i érczkoporsót már elhelyezték a szent-tornyai ősi családi sírboltba. Most csak siratjuk őt... . Alig múlt harmincz éves, de azalatt a három évtized alatt, amíg élt, többet dolgozott, mint más egy emberöltőn. — A sors adott neki vagyont, nevet, előkelő társadalmi állást; eltölthette volna életét a kaszinókban, kártyaasztalok mellett, lóversenyeken s ő dolgozott,mint nem dolgoznak azok sem, akik csupán a tollakból élnek. — Mintha érezte volna, hogy neki nincs sok ideje álmai megvalósítására, eszméi megörökítésére, tervei megvalósítására, lázas sietséggel dolgozott szakadatlanul. Csak ilyen lázas munkásság mellett volt képes a betegágyon kívül eltöltött kevéske idő alatt annyit produkálni, mint amennyit produkált. Mert hiszen JUSTH ZSIGMOND.