Magyar Szárnyak, 1939 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1939-09-01 / 9. szám
— Sokszor kétezren, vagy még feljebb. — Persze, kerested a bűvöset. Úgy tudom, százméterenként esik a hőmérséklet egy fokkal. — Megvallom, ezt még nem is figyeltem. — Mi újság Bombayben? Hallom, ott valami forradalomféle volt ? — Igen, mozgolódtak, ügy tudom, a szesztilalom körül. J ót nevet a Kormányzó: — Akkor gratulálok neked, bizonyosan leszerelted ... De azért is gratulálok, bogy nagy távolságokat repültél be. Nem aludtál el, hiszen unatkozhattál egyedül ? — Repülőgépen nem lehet elaludni. Ha az ember elaludna, a gép nyomban süllyedni kezdene, erre pedig felébredne az ember. — Csak azért kérdem, mert autóvezetés közben velem már megtörtént, hogy elálmosodtam. Ilyenkor át- adom| a vezíetést: a soffőrnek. Egyszer meglátogatott egy angol ismerősöm, hát be van kötve a feje. — Mi történt? — kérdezem. — Semmi — mondja angol flegmával és őszinteséggel az angol — elaludtam és nekiment az autóm egy fának. Most a sötétkék feoskegép került sorra. A Kormányzó benézett a műszerfalra és a vezetőülésbe. — Úgy látom, nincs rádiód. — Tényleg nincs. — Akkor annál értékesebb a teljesítményed, hiszen kizárólag térkép után kellett repülnöd. Horthy Istvánnak húgával, sógorával, a kisereglett előkelőségekkel, majd az ut részletei iránt érdeklődő újságírókkal kell beszélgetnie. A Kormányzó ezalatt jól megnézi az Áradó 79-et. Vitéz Háry László ezredes, a Légierők parancsnoka mondja el a gép adatait, repülőtulajdonságait, majd a Kormányzó Ur a felsorakozott pilótanövendékek felé fordul : — Ezek a fiúk tanulják most a repülést a Repülőalap támogatásával ? Igen, Főméltóságú Uram! — Megnézem őket. A fiúk vezényszóra szoborrá merevednek/ Ha festő, szobrász vagy rajzoló lennék, bármelyikről lemásolhatnám a modern idők »Sasfiók«- ját. Szinte furcsa, hogy nem zen- dítenek rá a hánya veti pilótanótára: Szent Péter is pilóta volt húszéves korába’!... Előbb a jelentés hangzik, azután a Kormányzó szemtől-szembe, egyenként nézi meg a válogatott fiúkat, úgy állnak, mint a cövek, mutatós sötétkék repülőgúnyájukban. Szinte hajszálra egyformák. Jóarcú fiú a soronkövetkező, szinte nem is lélekzik, olyan szobormerev. Két szeméből (szinte könnyes) sugárzik a rajongás. Látom rajta, hogy szeretné megállítani az időt és hogy holtáig erre lesz a legbüszkébb: — Hogy hívnak, fiam? Mindenki azt várná, hogy a kormányzói szó kitüntetésétől elfogja a lámpaláz a tizenkilenoesztendős fiút. De nem. Nyoma sincs hangjában a lámpalázas remegésnek. Határozottan, fegyelmezetten és tisztelettudóan szól, mintha az édesapja kérdésére felelne és még a megszólítás is hibátlanul hangzik, amint mondja: — Főméltóságú Uram, alázatosan jelentem: Benyus Imre a nevem! — Mi az iskolai végzettséged ? — Középiskolát végeztem! Szabatosan, pontosan felel, ami nemcsak népi erény, hanem a fegyelmezettség-adta biztonság is. — Repülő akarsz lenni? — Igen, Főméltóságú Uram! Ebben az igenben sok minden benne volt. Több volt ez annál, mint amikor a magyar urakból kitört Mária Terézia, a gyámolításra szoruló asszony előtt az »életünket és vérünket!« Ebben az igenben elszánt, hősi felajánlkozás volt. És a másik fiú, akit találomra megszólított, ugyanígy, ugyanilyen hibátlan biztonsággal felelt: — Főméltóságú Uram, BenczeOttó pilótanövendék alázatosan jelentkezem ! Négy polgárit végzett és egyetemi tanár nem viselkedhetett volna különben. A Kormányzó úrnak láthatóan tetszett a fiúk biztonsága. Elgondolkodva nézte őket, szinte azt akarta mondani: — Büszke vagyok rátok, fiaim ! De ennél is többet mondott: — Most sajnálom csak, hogy elsiettem a születésemmel vagy hatvan évet... Milyen jó volna ma közöttetek lenni! ... Vége a szemlének és nekem meg az jut az eszembe, hogy az én gyerekkoromban nem jutott államfői szó a feltörekvő fiatalnak. Amikor Ferenc József annakidején meglátogatta Budapestet, mi az iskolások zászlólengető sorfalánál többre nem vihettük. Pedig nem tudtunk aludni napokkal előtte az izgatottságtól és én meg izgalmamban fordított szín-sorrendben kötöttem fel a magam zászlaját a pálcarúdra. A király csak eltrappolt előttünk a kocsiján, meg jobbra-balra szalutált. Hiába vigasztaltak utána, hogy nem vette észre a szinoserét annyi rengeteg zászló között, én két napig feküdtem bele és olyanokat álmodjam, hogy kicsaptak, mert olasz zászlót lengettem. Ember Sándor dr. babérkoszorút nyújt át vitéz Horthy Istvánnak. 8 Büszke vagyok rád, fiam! . . .