Magyar Szárnyak, 1939 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1939-09-01 / 9. szám
— Sokszor kétezren, vagy még feljebb. — Persze, kerested a bűvöset. Úgy tudom, százméterenként esik a hőmérséklet egy fokkal. — Megvallom, ezt még nem is figyeltem. — Mi újság Bombayben? Hallom, ott valami forradalomféle volt ? — Igen, mozgolódtak, úgy tudom, a szesztilalom körül. Jót nevet a kormányzó: — Akkor gratulálok neked, bizonyosan leszerelted ... De azért is gratulálok, hogy nagy távolságokat repültél be. Nem aludtál el, hiszen unatkozhattál egyedül ? — Repülőgépen nem lehet elaludni. Ha az ember elaludna, a gép nyomban süllyedni kezdene, erre pedig felébredne az ember. — Csak azért kérdem, mert autóvezetés közben velem már megtörtént, hogy elálmosodtam. Ilyenkor átadom a vezetést a soffőrnek. Egyszer meglátogatott egy angol ismerősöm, hát be van kötve a feje. — Mi történt? — kérdezem. — Semmi — mondja angol flegmával és őszinteséggel az angol — elaludtam és nekiment az autóm egy fának. Most a sötétkék fecskegép került sorra. A kormányzó benézett a műszerfalra és a vezetőülésbe. — Úgy látom, nincs rádiód. — Tényleg nincs. — Akkor annál értékesebb a teljesítményed, hiszen kizárólag térkép után kellett repülnöd. Horthy Istvánnak húgával, sógorával, a kisereglett előkelőségekkel, majd az út részletei iránt érdeklődő újságírókkal kell beszélgetnie. A Kormányzó ezalatt jól megnézi az Áradó 79-et. Vitéz Háry László ezredes, a Légierők parancsnoka mondja el a gép adatait, repülőtulajdonságait, majd a Kormányzó Ur a felsorakozott pilótanövendékek felé fordul . — Ezek a fiúk tanulják most a repülést a Repülőalap támogatásával ? Igen, Főméltóságú Uram! — Megnézem őket. A fiúk vezényszóra szoborrá merevednek/ Ha festő, szobrász vagy rajzoló lennék, bármelyikről lemásolhatnám a modern idők »Sasfiók«ját. Szinte furcsa, hogy nem zendítenek rá a hányaveti pilótanótára: Szent Péter is pilóta volt húszéves korában!... Előbb a jelentés hangzik, azután a kormányzó szemtől-szembe, egyenként nézi meg a válogatott fiúkat, úgy állnak, mint a cövek, mutatós sötétkék repülőgúnyájukban. Szinte hajszálra egyformák. Jóarcú fiú a soronkövetkező, szinte nem is lélekzik, olyan szobormerev. Két szeméből (szinte könnyes) sugárzik a rajongás. Látom rajta, hogy szeretné megállítani az időt és hogy holtáig erre lesz a legbüszkébb. — Hogy hívnak, fiam? Mindenki azt várná, hogy a kormányzói szó kitüntetésétől elfogja a lámpaláz a tizenkilencesztendős fiút. De nem. Nyoma sincs hangjában a lámpalázas remegésnek. Határozottan, fegyelmezetten és tisztelettudóan szól, mintha az édesapja kérdésére felelne és még a megszólítás is hibátlanul hangzik, amint mondja: — Főméltóságú Uram, alázatosan jelentem: Benyus Imre a nevem! — Mi az iskolai végzettséged ? — Középiskolát végeztem! Szabatosan, pontosan felel, ami nemcsak népi erény, hanem a fegyelmezettség adta biztonság is. — Repülő akarsz lenni? — Igen, Főméltóságú Uram! Ebben az igenben sok minden benne volt. Több volt ez annál, mint amikor a magyar urakból kitört Mária Terézia, a gyámolításra szoruló asszony előtt az »életünket és vérünket!« Ebben az igenben elszánt, hősi felajánlkozás volt. És a másik fiú, akit találomra megszólított, ugyanígy, ugyanilyen hibátlan biztonsággal felelt: — Főméltóságú Uram, Bencze Ottó pilótanövendék alázatosan jelentkezem ! Négy polgárit végzett és egyetemi tanár nem viselkedhetett volna különben. A kormányzó úrnak láthatóan tetszett a fiúk biztonsága. Elgondolkodva nézte őket, szinte azt akarta mondani: — Büszke vagyok rátok, fiaim ! De ennél is többet mondott: — Most sajnálom csak, hogy elsiettem a születésemmel vagy hatvan évet... Milyen jó volna ma közöttetek lenni! ... Vége a szemlének és nekem meg az jut az eszembe, hogy az én gyerekkoromban nem jutott államfői szó a feltörekvő fiatalnak. Amikor Ferenc József annak idején meglátogatta Budapestet, mi az iskolások zászlólengető sorfalánál többre nem vihettük. Pedig nem tudtunk aludni napokkal előtte az izgatottságtól és én meg izgalmamban fordított szín sorrendben kötöttem fel a magam zászlaját a pálcarúdra. A király csak eltrappolt előttünk a kocsiján, meg jobbra-balra szalutált. Hiába vigasztaltak utána, hogy nem vette észre a színcserét annyi rengeteg zászló között, én két napig feküdtem bele és olyanokat álmodtam, hogy kicsaptak, mert olasz zászlót lengettem. Büszke vagyok rád, fiam! . . . Ember Sándor dr. babérkoszorút nyújt át vitéz Horthy Istvánnak. ”