Magyar Szárnyak, 1943 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1943-01-01 / 1. szám
Regény. Irta: II. (1) I. Az Ezüstkondor utasai. A kies Azori-szigetek fővárosa Ponta Delgade mellett fekvő Alacoa-i rádiállomás az éj közepén meglepő táviratot vett fel. A táviratot az »Ezüstkondor«, a hatalmas repülőgép sugározta ki. Ez a Hamburg és Brazília közti légi fortalmat bonyolította le és amely előző nap délutánján szállt fel a milliós városból. A távirat a következőképpen hangzott: »Az egyik utas titokzatos körülmények közt meghalt. Kérek az érkezéskor orvost és rendőrséget. Aláírás: Huber kapitány.« Tornera állomásvezető hoszszú ideig tanácstalanul simogatta az állát s csak azután tört ki: »Az ördögbe is! Elvégre Hubernek mindig helyén van a szíve és az esze! ő tudja, mit csinál!« Egy óra múlva Hardler felügyelő nyitott be hozzá és félig nyílt szemekkel, mintha még mindig aludna, dörmögte:t.Mikor kapta ezt az értesítést?« »Két óra húsz perckor.« »Mást nem közöltek?« »Csak a szokásos helyzetjelzéseket közvetítették« — és Turner átnyújtotta Hartlernek azt a vázlatot, amely az útvonalat rögzítette Hamburg és az Azori-szigetek között. »Kérje az elhúnyt utas adatait!«* A hatalmas négymotoros repülőcsónak indulását ma szokatlanul nagy érdeklődés kísérte Hamburgban. A Braziliába irányuló légiforgalom tudata hétköznapivá vált ugyan már, de ennyi híresség még sohasem vállalkozott egyszerre erre a repülőútra. A vízi repülőállomáshoz már jóval az indulás előtt özönleni kezdett a hírlapírók és fotóriporterek hada és hangos csoportok verődtek össze a kikötőhíd mellett. Rendőrök jelenléte szintén arra vallott, hogy fontos személyiség indulásáról van szó. Az óriási gépmadár már útra készen himbálódzott a móló mellett. Néhány szerelő tevékenykedett még rajta, hogy az esetleges hibaforrásokat még egyszer ellenőrizzék és így a többezer kilométeres úton előfordulható műszaki hibákat — emberi számítás szerint — megelőzhessék. De kifektették már a kikötőhidat is és annak végén, a gép belsejébe vezető tágranyitott fémajtó mellett az ellenőr várta az utasokat. Háta mögött kíváncsian tolakodtak elő a pincérek, hogy jövendő vendégeik személyéről eleve tájékozódjanak. Elsőnek egy csinos, kissé szemtelen, az úgynevezett »felvágós« kinézésű fiatalember lépett a kikötőhídra. Vízhatlan felöltőjét bal vállára csapva, kis táskával a kezében, otthonosan szemlélgette a gépet. »Ön az főhadnagy úr?« — meredt reá a jegyszedő. »Hallgass!« — mosolygott vissza az ifjú. — »Most Mertens a nevem minden egyéb rang és cím nélkül.« Ruganyosan áthaladt a hídon és eltűnt az ajtón át. Hamarosan több utas követtel, legtöbb nyíre szürke, hétköznapi emberek, valószínűleg kereskedők. Egy japán vegyült közéjük s még náluk is szürkébbnek látszott. Kisvártatva megérkezett a gép első női utasa is. Korosabb hölgy volt, talpig feketébe öltözve, zárt nyakkal és sápadt barátságtalan tekintettel, amely megvető pillantással mérte végig az újságírók csapongó társaságát. »Jól nézünk ki!« — mormogta az előbb főhadnagynak szólított fiatalember, aki ebben a pillanatban lépett ki a gép oldalában. kiképzett kis, fedetlen terraszra és rátámaszkodott a korlátra. — »Meg mernék esküdni, hogy valami missziós nővér. Most majd prédikálni fog nekünk az egész út alatt!« Gépkocsik tülkölése sivított át az eddigi hangzavaron és hamarosan platinaszőke, elegáns hölgyek jelentek meg a kikötőhíd előtt számos férfi kíséretében. Az első pillantásra kivált közülük egy gyönyörű fiatal teremtés, aki minden mozdulatával uralkodni látszott rajtuk. Hosszú szempillái alól olyan nőnek a tekintete sugárzódott ki, aki teljes tudatában van szépségének és megkívánja, hogy ezt a szépséget mindenki imádja. A riporterek olyan hévvel vetették reá magukat, mint az »utolsó Mohikán« rébőrülei a fehérekre. Kérdésvihar áradt feléje, kattogtak a fényképezőgépek és mindenki valami újat szeretett volna tudni a szőke szépségről. »Csak egy szót, Stella! Csak egy gondolatot az ön hódolóinak!« Fehér kabátos férfi, az Ezüstkondor pincére tolakodott a forraszon könyökölő fiatalember mellé. »Látja, senor, Stella Raynert, a nagy filmcsillagot?« »Persze, hogy látom« — válaszolt Mertens nyugodtan. — »Spanyol vagy?* »Kubai, senor. Josefitónak hívnak, kiválóan érteik, az italok keveréséhez, az igazi nevem Caliento...« »Hagyj most magamra !« Egész tömeg gyűlt a díva köré. Hölgyek és urak, barátok és ismeretlenek koldultak egy-egy mosolyt tőle, egy-egy aláírásért esedeztek ás közben a filmvállalat ügynöke a »Népszerűsítő részvénytársaság« megbízottjával együtt azon fáradozott, hogy a riporterek minél több dicsérő cikkel és minél nagyobb, lehetőleg egész oldalas fényképanyaggal emlékezzenek meg lapjukban a »csillag« utazásáról. Azonnal kiderült tőlük, hogy a milliók szívét Lázba hozó szépség pihenni megy az Azori-szigetekre és ami a legérdekfeszítőbb, egyedül utazik. Ezalatt újabb utasok érkeztek. Különösen feltűnt közülük egy férfi, aki nyilvánvalóan rejteni akarta kilétét, fekete napvédő szemüveget hordott, kalapja karimáját mélyen a szemébe húzta, porköpenyének gallérját egészen felhajtotta és szinte futólépésben haladt át a kikötőhídon. Jegyének felmutatása után azonnal eltűnt a gép belsejében. A filmművésznő elbúcsúzott barátaitól, áthaladt a kis hídon, annak végén megfordult, még egyszer varázslatos mosolyt árasztott hódolóira és ő is átlépett a fémajtó küszöbén. A pincérnő szolgálatkészen vezette őt kabinjába. Az újságírók figyelmét most újabb, sokkal fontosabb személyiség vonta magára. Magas, erőteljes alakján remekbe szabott szürke ruha feszült. Fedetlen fejét büszke tartással hordozta. A ritkás hajzat alól magas homlok villant elő.