Magyar Szemle, 1888-1889 (1. évfolyam, 1-54. szám)

1889-06-30 / 28. szám

28. szám, nem egyszer fordult elő, c­élzást is tettem boldogságomra, de anyám nem engedett. — A­míg nem tud mindent biztosan, addig lehet, hogy nem akar lemondani a bo­­szúról, de ha a dolgot egészen ismerni fogja, lehetetlen, hogy még tovább is ellenezze bol­dogságunkat. — Nem mondok le tervemről, atyámat megkérem s ő mindent meg fog tenni bol­dogságomért. — Jó, nem bánom, de nem reménytek sikert, sőt attól félek, hogy még nagyobb baj lesz az eredmény. — Roszszabb a mostaninál nem lehet, s ha nem használ, nem is fog ártani. De nem tartóztatlak tovább­­ jó éjszakát! — Jó éjszakát ! IV. Egyszerűen, de csinosan bútorozott szo­bában vagyunk. Az öreg Szaláry Gyula csen­desen beszélget fiával. Szaláry Gyula, daczára annak, hogy évei előrehaladottak, még nagyon jól néz ki, s erejének teljében van. Arczát valami kima­­gyarázhatlan búskomorság borítja, mely csak ritkán enged helyet a vidámságnak. Most pedig, mialatt fiával beszél, komolysága egyre észrevehetőbbé válik. Fia, György, már az első tekintetre kel­lemesen hat az emberre. Nyílt, magas hom­loka, szép szemei, melyek mint két csillag, úgy ragyognak, egyenes jelleméről tanúskod­nak. Elegáns, határozott viselkedése pedig még részakaróit is képes lebilincselni. — Atyám — szólal meg György szo­rongva — rég hordozok egy titkot keblem­ben, de tovább viselni nem tudom, kérlek hallgass meg. Atyja komolyan nézett a fiára, nem szólt semmit: pipájából bodor füstöket bo­csátott, a melyekből egész felhő­ képződött körötte, végre intett, hogy beszélhet. — Nem hiszem, hogy te is ne éreznéd a nő szükségét háztartásunkban. György elhallgatott s tanulmányozta a hatást, mit szavai atyjára gyakoroltak. Sza­láry mozdulatlanul ült, egy arczizma sem rándult meg. — Nos ? — szólalt meg végre — mit akarsz ezzel mondani? azt, hogy én nősül­jek meg? — Nem, de ha te nem elleneznéd, én szeretnék megnősülni. — Aztán? Kerestél leányt ? — Igen. — Ha becsületes családból származik s szeretitek egymást, nincs szavam ellene. — Ez még nem elég. — S mi kell még? György izgatott volt, fészkelődött he­lyén ; akart is volna valamit mondani s nem is — Ki vele, mit akarsz mondani ? — biztató az öreg fiát, látván a habozást, mely­lyel György küzdött. — A kit én el akarok venni, egy oly családból származik, a melyet hozzád nem fűz kedves emlék. Szaláry egyszerre figyel­mes lett; arczán halvány pir ömlött el, de csakhamar szokott komoly kifejezését öl­tötte fel. — Miféle család ez? Én nem vagyok senkivel most összeköttetésben. — A ti összeköttetéstek régibb keletű. — Mondjad már, melyik az a család? — kérdé Szaláry türelmetlenül. — A gróf Szily . . . — Te tudod ? Hevesen ugrott fel helyéről az öreg, szemei lázas fényben égtek, haragos villá­mokat szórtak; arczát a harag pirja öntötte el, egész lényét a boszankodás szállta meg. — Atyám ne haragudjál, hisz te biztat­tál, hogy beszéljek. — Rád nem haragszom, de a grófnő... a grófnő. . . . Ravasz kígyó, hányszor tipor­hattalak volna el s nem tettem, kerültelek, futottam előled, nem azért, mintha féltem volna tőled, de mert nem akartam egy nővel a harczot felvenni s most fiamat ejti háló­jába. Ez mégis sok. — Csalódol atyám, engem nem a grófné ejtett meg, hisz még nem is beszéltem vele s nem is tudja, hogy leányát szeretem. — Nem tudom elhinni — De elhiheted, mert igy van; maga Olga is busul nagyon ezen a helyzeten, tőle tudtam meg mindent. Ugy­e, nem ellenzed viszonyunkat ? — Ti nem lehettek egymáséi! — Atyám. . . . — Nem, semmi esetre sem. A grófné büszke s boszúvágyó , ismerem jól. — De nézd atyám , te bocsánatot kérsz a grófnétól s aztán boldogok leszünk. Mintha kígyó csipte volna meg, oly fáj­dalmasan sziszszent föl Szaláry. — Én ? Én kérjek bocsánatot ? Én, a ki a sértett fél voltam ? Azt nem teszem soha ! Büszkén emelte föl fejét; szikrázó sze­meivel az atyja ellenállása miatt már-már csüggedő Györgyöt végig nézte, s mint ki jól végezte dolgát, nyugodt lelkiismerettel s komoly arczczal ült vissza karosszékébe. — De atyám . . . — Semmi de. Ti nem lehettek egy­máséi. — Hallgass meg engem atyám. — Beszélj, de gyorsan. — Itt állok előtted, nem fogok előtted eltitkolni semmit s megmondom az igazat. Én Olgát jobban szeretem életemnél, nélküle boldog nem lehetek, őt birnom kell. Te atyám vagy s fiad boldogságának útjába nem áll­hatsz. Mindenre a mi szent előtted, anyám emlékére kérlek, ne akadályozd meg boldog­ságomat. György térdre roskadt atyja előtt, s csók­jaival borította el atyja kezét. Szaláry megin­­dultan nézte fiát, fájdalmasan mosolygott. — Fiam, fiam, ha tudnád a múltat . . . Hallgass meg. Anyádat az imádásig szerettem, s anyád is engem ; pár évig kimondhatlan boldogságban éltünk. Ekkor megismerkedett velünk egy fürdőn Szily gróf. A gróf úgy adta ki magát, mint nőtlen ember. Nemmel hamar bizalmas viszonyt kötött s ártatlan lelkét eltévelyitette. Hogy nem szégyenét el­temesse, kényszeríteni akarta a grófot, hogy vegye magához, s ha tőlem elválik, aztán keljenek össze. Ekkor a gróf kijelentette, hogy ő nős. A nem várt felvilágosítás oly levetőleg hatott nem gyenge lelkére, hogy rövid szen­vedés után meghalt. Betegsége alatt mindent bevallott, s ez annyira dühössé tett, hogy a grófot nyilvános helyen arczul ütöttem. A sértést párbaj követte, de eredménytelenül. A gróf oly dühös volt, hogy kijelentette, hogy addig nem nyugszik, mig egyik kettőnk közül meg nem hal. Újabb összekoc­czanás után amerikai párbajt ajánlott; elfogadtam s ő húzta a feketét. Akarsz most ama férfi leányának, ki földi boldogságomat semmisítette meg, férje lenni ? — Akarok, atyára ! Elmúlt már minden, a múltat feledd s ne akadályozd fiad boldog­ságát. Oly kérőleg, oly eldőleg nézett György atyja szemébe, hogy a hideg gyűlölet fel­engedett. — Szerelmed nagysága s tisztasága meg­győzött — kiáltott fel Szaláry. — De ha te ezért értél nálam, kedvesed nem tud semmit kieszközölni a grófnénál. — Egy nő szive nem erősebb a férfi szivénél. — Ne hidd! sokszor inkább meg tud bocsátani egy férfi, mint egy nő. — Te ott is segítesz s biztos a siker — Mit tudnék én ott segíteni ? — Nagy az áldozat, mit kívánok, de ne ijedj vissza tőle, szeretett s egyetlen fiad boldogsága követeli. — Még újabb áldozat ? Szaláry arcza elkomorult. — El fogsz menni a grófnőhöz s feltá­rod előtte a helyzetet s azután, hogy a mi boldogságunkat a ti viszályotok ne zavarja, békejobbot nyújtasz. — Én ? Mit gondolsz György ? — Atyám, felejtsd el a szenvedély szavát, te vagy az erősebb, te vagy a férfi, neked kell az első lépést megtenned. Az öreg keserűen bólintgatott fejével, arczán a gúny és részvét bizonyos vegyülése tükrözött. Szájszögletei idegesen rángatóztak s szeme lázasan égett. — Én vagyok a férfi, de én vagyok a megsértett is ! — De a keresztény felebaráti szeretet! — Én befejezettnek tekintettem az ügyet s ha neje nem nyugszik bele az eredménybe, lássa mit csinál. — Épen azért, mert befejezettnek tartod az ügyet s Szilyné még nem, menj hozzá s jelentsd ki, hogy legyen vége a küzdelemnek. — De György ! — Az én boldogságomért, atyám. Szaláry elérzékenyülten állott fia előtt, szeméből egy könnycsepp gördült alá. — Győztél György ! Nem volt elég, hogy beleegyeztem házasságtokba, hanem még bo­csánatot is kérjek ; legyen, megteszek mindent érted, érted fiam s a te boldogságodért. — Köszönöm atyám, ezerszer köszönöm.­ Szaláry szerette fiát, szerette, mint nejé­nek egyetlen gyermekét, mint a jobb időkre MAGYAR SZEMLE: 329

Next