Magyar Szemle, 1888-1889 (1. évfolyam, 1-54. szám)

1889-12-08 / 51. szám

618 A szellemes francziáskodás hangján Justh Zsigmond pompás korrajzot, igen jó szatírát ír a fiatalt játszó mamáról és komoly­kodó, tudós leányáról. Vidám dolog a Rákosi Viktor mulat­ságos helyzet-komikumtól duzzadó tárcza­­rajza. Kissé vastag a Murai Károly elbeszélt vígjátéka, mely e könnyű vig tollú novellistá­nak szintén nem a legjobb műve ugyan, de m­egkac­agtat és irodalmi értékű. A Petelei István jellemrajza egy boltos legényről és a Mikszáth adomaszerű törté­nete a kötet jobb dolgai közül valók. Nyilas: Az örmények és az „Armenia”-t (C. Hr) Igen sokszor megesik, hogy a rosszakról többet beszélnek, mint a jókról. Az Erdélyben élő nemzetiségekről, a szászok­ról, oláhokról, ezekről a fekélyekről mennyit írnak mindenféleképen, míg szintén a bérezés Erdély egy másik néptöredékéről csak ritkán van szó magyar újságokban, magyar társasá­gokban. Igaz ugyan, hogy vigasztalhatja ma­gát az örménység a költő mondásával, mely szerint: „az ibolyát sötétben is elárulja il­lata“, csakhogy az örménység nem szorul a vigasztalásra. Hiszen abban, hogy nem be­szélnek sokat róluk, nagy fokú kitüntetés rejlik: nem tekintik őket külön nemzetiség­nek, hanem igaz honfitársaknak, testvéreknek. S meg is érdemlik örményeink ezt a kitün­tetést, mert derék, igaz magyar hazafiak, kik együtt éreznek velünk, együtt küzdenek a nemzeti előhaladásért, mint a­hogy küzdöttek nemrég velünk a magyar haza szabadságáért. A háromszáz éves együttlét egygyé olvasztotta az örményt a magyarral. E sorok írójának volt alkalma huzamo­sabb időkön át az erdélyi örmények között élni, s azt hiszi, hogy­­a Magyar Szemle ol­vasói nem veszik rossz néven, ha egy pár sorban egy kis képet rajzol róluk. Sokan van­nak széles Magyarországon, kik mit sem tud­nak az erdélyi örményekről, pedig hát igaz a mondás, hogy első­sorban magunkat kell ismernünk. Az erdélyi örmények a Tigris és Eufrát tájékán elterülő őshazából Armeniából politi­kai csapások következtében kivándorolván, a XVII. században a szomszédos Moldovából az erdélyi fejedelmek által hivattak be orszá­gunkba. Az erdélyi kormány kiváló szabadal­makban részesítette őket, s e mellett magukkal is tisztességes vagyont hozva anyagilag füg­getlenül éltek, leginkább a kereskedelemmel foglalkozván. A kereskedés iránt való fogé­konyságot mind e napig megőrizték, s túlbuzgó katholikus néphez illően a legna­gyobb bizalomra tettek szert illetékes körök­ben. Azonban már őshazájukból bizonyos fogékonyságot hoztak magukkal a műveltség, a tudomány iránt is (hiszen Keleten elsőrangú kultúr­nép), és a­mint teltek az évek, az erdélyi örménység körében a kereskedők mel­lett egy igen terjedelmes értelmiségi osztály jött létre, melyből kiváló emberek kerültek ki. Az erdélyi örménység ma a kor színvonalán áll műveltség dolgában. Szamosujvár, Erzsé­betváros, Szép­viz és Gyergyó-Szent-Miklós mint kis helységek mintaszerűek. Különösen fontos Szamosujvár, az örménység főtelepe. Kedves kis város az, sok jellemző vonással, melyek miatt érdemes lesz vele behatóbban is foglalkozni. Ezúttal csak azt óhajtjuk meg­említeni, hogy ott szerkesztik az „Armenia11 czímű folyóiratot, melyet a magyar sajtó igen rokonszenvesen fogadott. A Magyar Szemle programmjához híven minden felmerülő irodalmi eseményről érte-­­­sitni szokta olvasóit, azért ez alkalommal rö­­viden szólunk az „Armenia“-ról is. E folyóirat, mely­­most 4-ik évébe lép, érdekes már tar­talmánál fogva is. Az örménység ősi és­­ jelenlegi hazáját, életét, irodalmát, költészetét­­ ismerteti. Részletesen szól a nevezetesebb magyar örményekről, minek Czetz tábornok, Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Gajzágó Salamon, Ötvös Ágoston,­­Csiky Gergely, Simay Ger­gely stb. Emellett erős nemzeti magyar szel­lem lengi át minden sorát, úgy, hogy példa­­ gyanánt szolgálhat az erdélyi idegen ele­­­meknek. Igazán oly sok szép és nemes vonás van az örményekben, hogy méltó egy párt­­ megjegyezni. Érdekes, hogy a Szózat, Hymnusz s Petőfi sok dala igen sikerült örmény fordí­tásban élvezhetők. Midőn a nyáron az Emke Szamosújvárra ment gyülésezni, oly ünnep­séget csaptak az örmények, hogy a vendégek határozottan meg voltak hatva. Mennyit le­hetne írni az örmények vallásosságáról, s jellemük egyéb szép tulajdonságairól, melyek­ről oly sok szép olvasható az Armenia hasábjain. Olvastunk már a Magyar Szemlében egy dolgozatot az örmény költészetről. A szerkesztő úr engedelmével mi is fogunk még egyet-mást leirni az örményekről becses lap­jában. MAGYAR SZEMLE. Magyar költők. A Magyar Szalon deczemberi számát, mint ezt előre jeleztük, a magyar költők be­mutatására szentelték a folyóirat ügyes szer­kesztői. Meg vagyunk győződve, hogy a közönség őszinte érdeklődéssel fogja átlapozni a szép füzetet, előre meg kell azonban jegyeznünk, hogy senki se keresse ott a ma élő költészet hű tükrét jellemző költeményekben s esztéti­kai értékű méltatásokban. A szerkesztőkhöz intézett levél alakjában Szana Tamás ír képmagyarázatot a 28 költő arczképéhez és kéziratmásához. Igaz, a fel­adat kényes volt, mert Szana úgy fogta föl a dolgot, hogy a Szalon 28 költője amolyan meghívott vendége a Szalonnak, a­ki tehát a bemutató szerepére vállalkozik, nem mel­lőzheti az udvariasság és a lovagias gyön­gédség elemi szabályait. S ez kétségtelen. Nem is kívántuk mi, hogy a bevezető czikk ítéljen, kimondván, hogy A. fűzfapoéta, B. középszerű tehetség, Cz. hanyatlik, D. zseni. Ám az adott körülmények közt is legalább arra törekedhetett volna, hogy a költői irá­nyokat ismertesse, az újabb költészetet jelle­mezze s egyáltalán az újabb költészet értéké­ről, szelleméről, az uj nemzedék előnyeiről és hibáiról hű képet rajzoljon, így a közönség teljesen homályban ma­ hl­­szára­­ zad, annál inkább, mert a bemutatott költők is rosszul fogták fel a Szalon e számának rendeltetését s nagyrészt albumba való emlék­­sorokat írtak, a­helyett, hogy egyéniségüket tükröző s irányukat képviselő költeménynyel álltak volna elő. Ezek után természetes, hogy a­ki a Magyar Szalon e számát azzal a szándékkal veszi kezébe, hogy belőle magának fogalmat alkothasson újabb költészetünkről és élő köl­tőinkről,­­ az bizony csalatkozni fog. Sőt félünk, hogy a közönség e szám átolvasása után csak még jobban m­egcsökönyösödik abban a balga tévedésében, hogy az újabb magyar költészet nem sokat ér. Baj továbbá az a rendszertelen összeállí­tás is, mely személyes konnexiók szerint klasszifikált a bemutatott írók közt, a­kiknek sorába bizony az opportunitás szelleme egy­két divatos hangzású nevet is becsempé­szett Ezek a „költők“ eszünkbe juttatják önkéntelenül Arany sóhaját: Mily bitang ez a név! A 28 költő egyébaránt a Magyar Sza­lon kritikai camera obscura-jának­ sorrendje szerint: Lauka Gusztáv, Gyulai Pál, Lévay József, Szász Károly, Vajda János, Dalmady Győző, Komócsy József, Dóczi Lajos, Bulla János, Kiss József, Endrődi Sándor, Bar­tók Lajos, Ábrányi Emil, Inczédi László, Kozma Andor, Váradi Antal, Szabó Endre, gróf Zichy Géza, Fása Lajos, Torkos László,­­ Jakab Ödön, Temérdek, Koroda Pál, Rud­­nyánszky Gyula, Gáspár Imre, Dengi Já­nos, Radó Antal, Palágyi Lajos. Az arczképekből ítélve a magyar költők közt sok az exotikus alak. Igazmondó: „A M­É­H E­K.“ Vígjáték 3 felvonásban. Irta Bartók Lajos. Színre került a nemzeti színházban nov. 29-én. Régi dolog, hogy az egyéniség minden tekintetben érvényesül, közmondással élve : a természetet elűzni nem lehet. Mi, a­kik foglalkoztunk behatóbban Bartókkal, előre is tudtuk, hogy a „Méhek“ czímű darab nem lesz valami értékes dolog. Bartók egyénisége már magában véve kizárja azt, hogy egyha­mar valami becsest alkosson, főleg a dráma terén. Az a léha érzékiesség, mely annyira eltútítja líráját, s a­mely „ Thurán Anná“­­jának is alapmotívumát képezi, rokonszenvre nem érdemes. Thurán Anná­ban nem vette annyira észre a közönség, egyéb jeles dolgok elfeledtették, de már a „Méhek“ czíműben határozottan szembeötlőit és sokak megbot­ránkozását idézte elő. Lármázunk sokat a franczia darabok si­­kamlósságai ellen, pedig azok finomságához képest a „Méhek” pikantériája valóságos­­ botrány. A kétértelmű mondásokban, félig be­fátyolozott érzékiességekben tetszeleg Bartók, s egész műgonddal alkotja meg az ilyen részleteket Ott azonban, hol a munka a tár­­gyias drámaíróra vár, ott szerzőnk félmunkát végez. Hamarosan elbánik alakjaival s végül az erényt kegyeskedik diadalra juttatni, mi­dőn már 3 felvonáson át a legizléstelenebb pikantériák egész sorozatát elénk állította. S hogy mennyire a jelzett ízléstelen részletekre fektette Bartók a fősúlyt, kitűnik abból, hogy az erény megjutalmazása, helyesebben dia­dalra juttatása két szóval van jelezve a da- I rab végén s oly személy segítségül vétele által, ki a színpadon nem is fordult meg. Félreismeri Bartók a vígjáték czélját, ha ily módon jár el. Mert a gondolat: egy a nők iránt hitét elveszített férfiúnak jó útra térése ha nem is uj, de jó és alkalmas vígjáték tárgy.

Next