Magyar Szemle, 1888-1889 (1. évfolyam, 1-54. szám)
1889-12-08 / 51. szám
618 A szellemes francziáskodás hangján Justh Zsigmond pompás korrajzot, igen jó szatírát ír a fiatalt játszó mamáról és komolykodó, tudós leányáról. Vidám dolog a Rákosi Viktor mulatságos helyzet-komikumtól duzzadó tárczarajza. Kissé vastag a Murai Károly elbeszélt vígjátéka, mely e könnyű vig tollú novellistának szintén nem a legjobb műve ugyan, de megkacagtat és irodalmi értékű. A Petelei István jellemrajza egy boltos legényről és a Mikszáth adomaszerű története a kötet jobb dolgai közül valók. Nyilas: Az örmények és az „Armenia”-t (C. Hr) Igen sokszor megesik, hogy a rosszakról többet beszélnek, mint a jókról. Az Erdélyben élő nemzetiségekről, a szászokról, oláhokról, ezekről a fekélyekről mennyit írnak mindenféleképen, míg szintén a bérezés Erdély egy másik néptöredékéről csak ritkán van szó magyar újságokban, magyar társaságokban. Igaz ugyan, hogy vigasztalhatja magát az örménység a költő mondásával, mely szerint: „az ibolyát sötétben is elárulja illata“, csakhogy az örménység nem szorul a vigasztalásra. Hiszen abban, hogy nem beszélnek sokat róluk, nagy fokú kitüntetés rejlik: nem tekintik őket külön nemzetiségnek, hanem igaz honfitársaknak, testvéreknek. S meg is érdemlik örményeink ezt a kitüntetést, mert derék, igaz magyar hazafiak, kik együtt éreznek velünk, együtt küzdenek a nemzeti előhaladásért, mint ahogy küzdöttek nemrég velünk a magyar haza szabadságáért. A háromszáz éves együttlét egygyé olvasztotta az örményt a magyarral. E sorok írójának volt alkalma huzamosabb időkön át az erdélyi örmények között élni, s azt hiszi, hogya Magyar Szemle olvasói nem veszik rossz néven, ha egy pár sorban egy kis képet rajzol róluk. Sokan vannak széles Magyarországon, kik mit sem tudnak az erdélyi örményekről, pedig hát igaz a mondás, hogy elsősorban magunkat kell ismernünk. Az erdélyi örmények a Tigris és Eufrát tájékán elterülő őshazából Armeniából politikai csapások következtében kivándorolván, a XVII. században a szomszédos Moldovából az erdélyi fejedelmek által hivattak be országunkba. Az erdélyi kormány kiváló szabadalmakban részesítette őket, s e mellett magukkal is tisztességes vagyont hozva anyagilag függetlenül éltek, leginkább a kereskedelemmel foglalkozván. A kereskedés iránt való fogékonyságot mind e napig megőrizték, s túlbuzgó katholikus néphez illően a legnagyobb bizalomra tettek szert illetékes körökben. Azonban már őshazájukból bizonyos fogékonyságot hoztak magukkal a műveltség, a tudomány iránt is (hiszen Keleten elsőrangú kultúrnép), és amint teltek az évek, az erdélyi örménység körében a kereskedők mellett egy igen terjedelmes értelmiségi osztály jött létre, melyből kiváló emberek kerültek ki. Az erdélyi örménység ma a kor színvonalán áll műveltség dolgában. Szamosujvár, Erzsébetváros, Szépviz és Gyergyó-Szent-Miklós mint kis helységek mintaszerűek. Különösen fontos Szamosujvár, az örménység főtelepe. Kedves kis város az, sok jellemző vonással, melyek miatt érdemes lesz vele behatóbban is foglalkozni. Ezúttal csak azt óhajtjuk megemlíteni, hogy ott szerkesztik az „Armenia11 czímű folyóiratot, melyet a magyar sajtó igen rokonszenvesen fogadott. A Magyar Szemle programmjához híven minden felmerülő irodalmi eseményről érte-sitni szokta olvasóit, azért ez alkalommal röviden szólunk az „Armenia“-ról is. E folyóirat, melymost 4-ik évébe lép, érdekes már tartalmánál fogva is. Az örménység ősi és jelenlegi hazáját, életét, irodalmát, költészetét ismerteti. Részletesen szól a nevezetesebb magyar örményekről, minek Czetz tábornok, Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Gajzágó Salamon, Ötvös Ágoston,Csiky Gergely, Simay Gergely stb. Emellett erős nemzeti magyar szellem lengi át minden sorát, úgy, hogy példa gyanánt szolgálhat az erdélyi idegen elemeknek. Igazán oly sok szép és nemes vonás van az örményekben, hogy méltó egy párt megjegyezni. Érdekes, hogy a Szózat, Hymnusz s Petőfi sok dala igen sikerült örmény fordításban élvezhetők. Midőn a nyáron az Emke Szamosújvárra ment gyülésezni, oly ünnepséget csaptak az örmények, hogy a vendégek határozottan meg voltak hatva. Mennyit lehetne írni az örmények vallásosságáról, s jellemük egyéb szép tulajdonságairól, melyekről oly sok szép olvasható az Armenia hasábjain. Olvastunk már a Magyar Szemlében egy dolgozatot az örmény költészetről. A szerkesztő úr engedelmével mi is fogunk még egyet-mást leirni az örményekről becses lapjában. MAGYAR SZEMLE. Magyar költők. A Magyar Szalon deczemberi számát, mint ezt előre jeleztük, a magyar költők bemutatására szentelték a folyóirat ügyes szerkesztői. Meg vagyunk győződve, hogy a közönség őszinte érdeklődéssel fogja átlapozni a szép füzetet, előre meg kell azonban jegyeznünk, hogy senki se keresse ott a ma élő költészet hű tükrét jellemző költeményekben s esztétikai értékű méltatásokban. A szerkesztőkhöz intézett levél alakjában Szana Tamás ír képmagyarázatot a 28 költő arczképéhez és kéziratmásához. Igaz, a feladat kényes volt, mert Szana úgy fogta föl a dolgot, hogy a Szalon 28 költője amolyan meghívott vendége a Szalonnak, aki tehát a bemutató szerepére vállalkozik, nem mellőzheti az udvariasság és a lovagias gyöngédség elemi szabályait. S ez kétségtelen. Nem is kívántuk mi, hogy a bevezető czikk ítéljen, kimondván, hogy A. fűzfapoéta, B. középszerű tehetség, Cz. hanyatlik, D. zseni. Ám az adott körülmények közt is legalább arra törekedhetett volna, hogy a költői irányokat ismertesse, az újabb költészetet jellemezze s egyáltalán az újabb költészet értékéről, szelleméről, az uj nemzedék előnyeiről és hibáiról hű képet rajzoljon, így a közönség teljesen homályban ma hlszára zad, annál inkább, mert a bemutatott költők is rosszul fogták fel a Szalon e számának rendeltetését s nagyrészt albumba való emléksorokat írtak, ahelyett, hogy egyéniségüket tükröző s irányukat képviselő költeménynyel álltak volna elő. Ezek után természetes, hogy aki a Magyar Szalon e számát azzal a szándékkal veszi kezébe, hogy belőle magának fogalmat alkothasson újabb költészetünkről és élő költőinkről, az bizony csalatkozni fog. Sőt félünk, hogy a közönség e szám átolvasása után csak még jobban megcsökönyösödik abban a balga tévedésében, hogy az újabb magyar költészet nem sokat ér. Baj továbbá az a rendszertelen összeállítás is, mely személyes konnexiók szerint klasszifikált a bemutatott írók közt, akiknek sorába bizony az opportunitás szelleme egykét divatos hangzású nevet is becsempészett Ezek a „költők“ eszünkbe juttatják önkéntelenül Arany sóhaját: Mily bitang ez a név! A 28 költő egyébaránt a Magyar Szalon kritikai camera obscura-jának sorrendje szerint: Lauka Gusztáv, Gyulai Pál, Lévay József, Szász Károly, Vajda János, Dalmady Győző, Komócsy József, Dóczi Lajos, Bulla János, Kiss József, Endrődi Sándor, Bartók Lajos, Ábrányi Emil, Inczédi László, Kozma Andor, Váradi Antal, Szabó Endre, gróf Zichy Géza, Fása Lajos, Torkos László, Jakab Ödön, Temérdek, Koroda Pál, Rudnyánszky Gyula, Gáspár Imre, Dengi János, Radó Antal, Palágyi Lajos. Az arczképekből ítélve a magyar költők közt sok az exotikus alak. Igazmondó: „A MÉH EK.“ Vígjáték 3 felvonásban. Irta Bartók Lajos. Színre került a nemzeti színházban nov. 29-én. Régi dolog, hogy az egyéniség minden tekintetben érvényesül, közmondással élve : a természetet elűzni nem lehet. Mi, akik foglalkoztunk behatóbban Bartókkal, előre is tudtuk, hogy a „Méhek“ czímű darab nem lesz valami értékes dolog. Bartók egyénisége már magában véve kizárja azt, hogy egyhamar valami becsest alkosson, főleg a dráma terén. Az a léha érzékiesség, mely annyira eltútítja líráját, s amely „ Thurán Anná“jának is alapmotívumát képezi, rokonszenvre nem érdemes. Thurán Annában nem vette annyira észre a közönség, egyéb jeles dolgok elfeledtették, de már a „Méhek“ czíműben határozottan szembeötlőit és sokak megbotránkozását idézte elő. Lármázunk sokat a franczia darabok sikamlósságai ellen, pedig azok finomságához képest a „Méhek” pikantériája valóságos botrány. A kétértelmű mondásokban, félig befátyolozott érzékiességekben tetszeleg Bartók, s egész műgonddal alkotja meg az ilyen részleteket Ott azonban, hol a munka a tárgyias drámaíróra vár, ott szerzőnk félmunkát végez. Hamarosan elbánik alakjaival s végül az erényt kegyeskedik diadalra juttatni, midőn már 3 felvonáson át a legizléstelenebb pikantériák egész sorozatát elénk állította. S hogy mennyire a jelzett ízléstelen részletekre fektette Bartók a fősúlyt, kitűnik abból, hogy az erény megjutalmazása, helyesebben diadalra juttatása két szóval van jelezve a da- I rab végén s oly személy segítségül vétele által, ki a színpadon nem is fordult meg. Félreismeri Bartók a vígjáték czélját, ha ily módon jár el. Mert a gondolat: egy a nők iránt hitét elveszített férfiúnak jó útra térése ha nem is uj, de jó és alkalmas vígjáték tárgy.