Magyar Szemle, 1900 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1900-01-07 / 1. szám
BUDAPEST, iqoz. január 7. Előfizetési Árak : Egész évre....................................12 kor. Félévre...........................................6 kor. Negyedévre......................................3 kor. Megjelelt minden vasárnap. Laptulajdonos és kiadó: Kaczvinszky Lajos. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: XII. ÉV. Budapest, VI., Uj utcza 14. sz. Egyes szám ára 30 fillér. 1 1. szám. A régi és az új az irodalomban és művészetben S ZÁMTALANSZOR hallani, hogy a mai festők nem tudnak úgy festeni, mint a régiek, a mai írók nem tudnak úgy írni, mint klasszikus elődeik. Nos hát ebben a mondásban egy jó csomó igazságtalanság van. Mert a dolog úgy áll, hogy ha bizonyos korszakokban több lángelme tűnik is föl, mint másokban és ez csak úgy meg van pl. a politikában is, mint az irodalomban és művészetben és ne feledjük, hogy a lángelmék kisebb-nagyobb bősége attól függ, hogy kisebb vagy nagyobb szükség van-e reájuk, vagy jobban mondva, több lángelme működését oly korban tapasztaljuk, mely több teret, alkalmat nyit a lángelméknek annak kifejtésére, ami bennük lakik, azért még sincs egy korszak sem, mely teljesen szűkölködnek zsenik, igazi tehetségek nélkül. Mert az emberiség nem oly fáradt, eszébe sem jut, hogy fáradt legyen, és úgy nem fáradt, mint ahogy a nap, a tenger, meg a föld nem, csak egyének fáradnak el, de nem az emberiség, mondom, az emberiség nem oly fáradt, hogy ma a millió meg millió új ész között egy se tudna erőben oda emelkedni, ahova a régik közül emelkedtek sokan. Tehát ma is vannak olyanok, kik tudnak úgy festeni, faragni, írni, mint a régiek. Hogy kik, azt nem mondom meg, mert mindjárt azt mondanák az én jószívű ellenségeim, hogy hízelgő vagyok. Pedig ebben a szűk világban mindenkinek ajánlatos, hogy sokat tartson a reputációjára. Hanem az bizonyos, hogy a régiek nagy előnyben vannak az újak fölött. Csakhogy ez megint nem az újak hibája. Sőt ha ennek az előnynek egyik igaz okát veszszük, amely miatt azt el lehet érni, erről az előnyről maguk a régiek mondanának le legszívesebben. Mert ennek az előnynek egyik oka az, hogy a régiek már nincsenek, hanem csak voltak. S ami volt, az mindig nagyobbnak, jobbnak, szebbnek látszik, mint az, ami van. Ez az a régi dal a régi jó időkről. Erről mondja Macaulay — általában a múlt túlbecsüléséről szólva, — „valóban hasonló csalódásban vagyunk, mint amely az arab pusztában tévútra vezeti a vándort. Minden száraz és kopár az utasok körül, de messze távolban, elől és hátul, üdítő vizek tükröznek. A vándorok sietnek előre, de nem találnak homoknál egyebet ott, hol egy óra előtt tavat láttak. Visszatekintenek és tavat látnak ott, hol egy órával előbb homokban gázoltak, úgy látszik, hasonló csalódások kísértik a nemzeteket hosszú pályájuk minden szakán ... De ha a délibáb felé elszántan visszaindulunk, úgy találjuk, hogy az a mesés régiség országaiig visszavonuland előttünk.“ Bizony csak optikai csalódásnak köszönhető, hogy sokan a régiek alakjait oly áhitatgerjesztő színben látják, míg az újakat oly kicsinyeknek, törpéknek tudják. Hatalmas érzés az emberben a kegyelet. Vonzódunk a múlthoz, szeretjük azt. Része van ebben a hálának, része annak a fájó sóvárgásnak, hogy vajha kiterjeszthetnék oly szűken korlátolt egyéniségünket a messze múltra is, átélhetnék annak életét is, az is egészen a mienk volna úgy mint a jelen. Ösztön ez, mely velünk születik. De ez az ösztön ne tegyen bennünket igazságtalanokká és hálátlanokká a jelen iránt. Mert a jelen is csak valami. A múltnak végre már mindegy lehet, hogy gondolkozunk felőle, de a jelennek nem mindegy. Egyébiránt az új íróknak és művészeknek megvan az az elégtételük, hogy egykor majd ők is „nagyoknak“ fognak látszani, ha majd szintén belekerülnek a múlt csöndes perspektívájába. Amit egyébiránt mentői későbbre kívánjanak maguknak. Addig megélnek az elevenség elégtételével is. Valahányszor a sír bezáródása után következő dicsőségről van szó, mindig eszembe jut Firdúzi. A sah neki éposza minden soráért egy tománt ígért. A költő aranytománt értett és tizenhét év alatt elkészítette sáhnáméját. Ekkor kapott a sahtól vagy kétszázezer tománt, de nem arany, hanem ezüsttománt. Firdúzi az összes pénzt három rabszolgának adta s azután elment szülővárosába, Thus-ba, haragudni. A sah pedig idők múltán megbánta szűkmarkúságát és óriási karavánt küldött a költőhöz üdvözletével és tengernyi kincsesel. S mikor a karaván bevonult Thus városának egyik kapuján, a másik kapun akkor vitték ki Firduzit a temetőbe. De van a régiek előnyének az újak fölött még egy másik oka is. Nemcsak a halál csinál nekik nimbuszt és reklámot. Mi a régiek közül rendszerint csak a javukat ismerjük. Van annyi ízlés az időben, hogy azokat, kik saját korukban sem érdemeltek valami különös figyelmet, az utókorral egészen elfelejtett. A „régi“ így valóban egyértelmű azzal, hogy „jó.“ Más ugyanis az a régi, amit a nagy közönség s nem az, amit a hivatásos irodalomtörténészek ismernek. De az újakat mindnyájukat ismerjük. Az nem engedi magát porral, mohával belépetni, elboríttatni egy sem. Arról mindnyájáról tudomást kell venni, mert mindnyája itt körülöttünk fizi iparát, néha a kevesebbet érő nagyobb ügyességgel a föltűnésben, érvényesülésben, mint a sokatérő. És hát sok köztük, hogyne, annyi között! csakúgy mint hajdan a régiek között, a jelentéktelen, a selejtes. Hogy kik, azt megint nem mondom meg, mert ha dicsérni jobb csupán a nem élőket, úgy szidni meg épen csak azokat tanácsos. És mivel mindnyájan szeretünk kritizálni és a kritikának persze csak úgy van értelme, ha azzal valakit tönkresilányítunk, hát a selejteseket lebírálva túlbuzgalmunkban nagyon szívesen generalizáljuk a „selejtes“ jelzőt és egy-két rossz modern iró fölött boszankodva nagy méltatlankodással kiáltunk föl: „Ilyenek ezek a mai irók, hej, mégis a régiek mások voltak.“ A régieknek csak egy válogatott gárdája jut reánk, azoknál az egész emeli az egyest. Az újak válogattatlanul jelennek meg, a kiválók a másod, harmad stb. ranguak szürke, bántó tömegében , akik fölületesen ítélnek, de azért szeretnek könnyűszerrel osztályozni, rendszerezni, egyformának veszik az összes uj írókat s megalkotják maguknak ezek típusát, mely azután egyenlő a régieknél való hitványabbsággal. És hát a régi és uj iskolák ? Tulajdonkép vannak-e különböző iskolák? Olvasok egy régi írót és megelégedéssel teszem le kezemből a művét, mert élvezetet találtam benne, mert gyönyörködtetett. Olvasok egy újat , mikor a könyv végére érek.