Magyar Szemle 25. kötet (1935. 9-12. sz.)

Bierbauer Virgil: A kiállítások művészete

144 MAGYAR SZEMLE 1935 cikkét. A „stand" végül is nem más, mint boltjának agyonzsúfolt, összepréselt, kisebbített változata,­­ tehát az, amit a közönség a város utcáin is lát. A „standok" állandó ismétlődése lerontja egymás hatását. A közönség fáradtan sodródik s egy negyedóra után már semmit sem lát s minden vágya a söröző, a kávézó, ahol leülhet s ahonnan eltávozva, csalódva tér haza... S a hivatásos vásárló, a kereskedő, aki készleteit kívánja kiegészíteni, csak a hatalmas katalógus­kötet beható tanulmányozása árán érheti el célját, találja meg a neki szükséges árut. Ha az egyes, kiállításnak nevezett árusítóhelyet közelebbről szemügyre vesszük, akkor a legtöbbször azt látjuk, hogy a cikkek —• esetleg magas minőségű cikkek —• felállítása a kiállítás művészetének, a figyelemkeltésnek, a szem megragadásának leg­elemibb ismerete nélkül történt. Hatásra csak legkevesebben szá­míthatnak. Hasonló a helyzet az ú. n. tudományos, egy-egy gondolatot, eszmét szolgáló kiállítások esetében. Jellemző azok létrejötte. Vagy nagy garral, vagy enyhe kényszeredettséggel elhatározzák a kiállítás megrendezését s végül az egész nem lesz más, mint meglévő, régeb­ben véletlenszerűen létrejött, itt-ott porosodó anyagnak összehor­dása, rendszertelen, szívnélküli kifüggesztése. Mindenki ismeri a kiállításoknak ezt a típusát: hivatalok falairól leszedett színe hagyott, csak a beavatott számára megközelíthető táblázatok és térképek, elsárgult fényképek, töredezett, piszkos modellek, amelyekkel tele­tömik azt a helyiséget, ahol a kiállító testület és a megnyitó notabili­tások szembe szavalnak egymásnak a kiállítás sorsdöntő jelentősé­géről s annak várható csodaszerű következményeiről! Minderről a sajtó zengzetes közleményeket ír,­­• a közönség pedig értelmetlenül áll a kiállítás előtt s csalódva távozik! Mindez csak enyhe, igen enyhén színezett képe kiállításaink teljesítményének, a legelemibb hozzáértés teljes hiányából eredő csődjének. Változást, eredményes kiállításokat csak akkor várhatunk, ha mindez másként lesz, hogyha a feladat lélektani alapjaiból kiindulva másként cselekszünk s a mai állapotot mielőbb felszámoljuk. Kísérel­jük megtalálni a helyes út nagy, lényeges vonalait. Mindenekelőtt alapvető fontosságú az a tény, hogy a kiállítást felkeresők valami egészen újat várnak. Az újnak szenzációjával kell őket megkapni, a kiállításon bemutatottak közelébe hozni. Olyant kell nyújtani, ami valami teljesen újnak benyomásával szolgál. Ha valahol, úgy itt van helye az épater le bourgeois elvének, —­ mert itt épp ezt kívánja a derék polgárember. Az újszerűségből eredő meg­lepetés hatásának már a kiállítás külső megjelenésében kell jelentkez­nie : az építész soha nem látott, sehol másutt nem alkalmazható ötlettel éljen. S ez vonatkozik a belsőre, a termek és csarnokok ki­képzésére. Példaadó volt e tekintetben a római fasiszta kiállítás komor homlokzata a hatalmas bárdokkal, a minden eddigi kiállítási gyakorlattal ellentétes belépőtér, ahol nem tágas csarnok fogadta az érkezőt, hanem sziklahasadékszerűen keskeny és magas folyosókon át jutott az első terembe, ahol embernagyságúra nagyított újság­kivágások, többszörös életnagyságú fényképek, roppant fotomontázsok

Next