Magyar Szemle 45. kötet (1943. 7-12. sz.)
Jubileum
AratóZEMIR 1943 JÚLIUS XLV. KÖTETE. (191.) SZÁM JUBILEUM HETVENÖT ÉV ! Aki ezt a tisztes kort megérte, boldog, ha távol az élet fárasztó rohanatától csendben tengeti életét, nyugalomban szemlélődik, unokáiban gyönyörködve éli át újra fiatalságát, minden energiáját arra fordítva, hogy megőrizze, ápolja lankadó életenergiáit. Horthy Miklósnak nem jutott ki a nyugalom magas életkorában sem: ő ma is Magyarország legmagasabb őrhelyén végzi a legnehezebb munkát. Intézi a nép millióinak sorsát, járja keresztül-kasul az országot, viseli a legnagyobb felelősségű elhatározások súlyát. De mintha a Mindenható, ki annyiszor sújtotta már magyar népét történelme folyamán, ezúttal kivételes szerencsében részesítette volna ezeréves szentjeinek országát: töretlen erővel, fáradhatatlan munkabírással áldotta meg háromnegyedszázados korában is az ország vezetőjét, aki immár élete harmadát, legérettebb éveit szánta erre a magasztos, de nehéz munkára. Horthy Miklós ma is az, aki ezelőtt huszonöt évvel, zűrzavaros időkben átvette az ország kormányzását: délceg alakja, friss szelleme, ítélete, bölcsesége, akarata, bátorsága ma is a régi, ugyanaz, amivel az országot e negyedszázadon át nagy veszélyek között sikerült fenntartania és gyarapítania. Amikor tehát ebben a ritka jubileumi évben feléje tekint az ország népe, örömmel telik el minden jó magyar ember szíve, mikor látja kormányzóját régi őrhelyén, bizalommal tekint a jövőbe, mert tudja, hogy most, világok rengése közben is jó kezekben van a sorsa. Magyarország nagy kormányzójának bámulhatjuk minden uralkodói kiválóságát, de egyik sem látszik olyan sorsszerűen fontosnak, mint rendcsináló, építő, rendfenntartó képessége. Abban az időben vette át kormányát, mikor az ország épülete minden eresztékében meglazult, szerteszéjjel hordták, ami benne volt, mikor a legjobbak is csüggedten néztek a szomorú jövőbe, s e nemes nép barátok nélkül, mohó, méltatlan és igaztalan bosszúra szomjazó ellenségek szabad prédájaként ájultan hevert a világháború porondján. Mennyi reményt hozott ő nekünk akkor! Aki 1919-et átélte, emlékszik még arra, hogy buzgott szívünk, ujjongott lelkünk, mikor a nagy megaláztatás, a kétségbeesés lelket emésztő vacuuma után megjelent újonnan szervezett serege élén a szimbolikus hős, a fellendülés reménységét árasztva maga körül, rendet teremtve a romok között, újra normális emberi keretek közé szorítva a belső és külső anarchiában vonagló magyar életet.