Magyar Szó, 1960. december (17. évfolyam, 282-307. szám)

1960-12-04 / 284. szám

4. oldal PRÓBAÚTON A CITROENNEL Ott állt a gyár udvarán, amikor megláttam. Mi tagadás, nehezen tudtam leplezni, hogy nem vagyok elragadtatva szépségével. Jó adag elforgultsággal seiji merem állítani, hogy szép. A Tomosban sem mondják ezt róla. *— Nem szép, de jó célszerűsége pótolja külalakját. Üljön be, és győződjön meg róla, — invitál Impert Janez, a kopári gyár tervezője, a kísérleti laboratórium vezetője. Miután beszálltunk kitűnt,hogy tágasabb, mint akármelyik kiskocsi. Csakhamar meggyőződhettem arról is, hogy a Citroen értéke nem külalakjában rejlik. A Kopár környéki hegyi utakon könnyűszerrel kapaszkodott felfelé. A meredek, kapaszkodókon direktben felment. Ezután jutott kifejezésre rugózata. Olyan utón haladt, hogy a mi vajdasági utaink valóságos műltak mellette. Gödrös, kátyus mellékutra tért, szanaszét a klémmyi kövekkel. —• No, itt szétesik — gondoltam. A vezető azonban nem fékezett. Hatvan kilométeres sebességgel haladt tovább. Hogy a nagy zökkenések következtében fejem be ne verjem a kocsi fedelébe, megkapaszkodtam az ülésben, és némi önsajnálattal gondoltam a rázós út következményeire. 15- 20 méter után azonban nem maradt el a meglepetés. Alig lehetett észrevenni, hogy letért a jó útról. Nem rázott, csak valamivel jobban himbálózott. Úgy éreztem magam, mint hullámzó vizen a csónakban. Amortszerjei és az ülés rugózata csaknem teljesen felfogták a rázkódást. Ez kell a mi vajdasági utaiunkra. — Más kocsi itt nem haladhatna 25—30 kilométernél gyorsabban — jegyzi meg a vezető. — De kérdés, hogy az illető sofőr egyáltalán rászánná-e magét erre az útra. A kilométer jelző a 60 és 70-es számok között ingadozott. Ezek a hegyi utak (de jobban illene rájuk az ösvény elnevezés) olyan kanyargósak, hogy az ember beleszédül. Az első fordulónál kevés hiján nekiestem az ajtónak. Hajmeresztően veszi a kanyart. A vezető nem fékez, csak a gázból vesz le. Csikorognak a gumik, a kocsi oldalra billen, de egyáltalán nem csúszik. A következő fordulónál ugyancsak megkapaszkodtam az ülésbe, hogy ki ne pottyanjak. Útitársam mosolyogva megjegyezte: — Legyen nyugodt, nem történhet semmi baj. Most csak a biztos sebességgel veszem a kanyart, de ha csak mi gyárbeliek ülünk a kocsiban, jóval gyorsabban futunk vele. Valamivel jobb út következett. Körülbelül olyan, mint a szubotica-bajmoki út. Kihasználtam, hogy megfigyeljem a kocsi belsejét. Először az ötlik szembe, hogy sebességváltója a kormánykerék mellett van. Kezelése teljesen egyszerű. A kali ki-be duzgálásával jobbra, vagy balra billentésével négy sebességet válthat. Az egész villamossági berendezés pedig a kormánykeréken lévő karral szabályozható. Az iránymutatója önműködően kapcsol ki. Ablak-megoldása eredeti. Oldalra nyílik, mégpedig Ön működően. Hogy mennyire, az a kocsiban áramló levegő mennyiségétől függ. Ha több a levegő (ezt mint a dzsip-eknél, elöl szabályozzák), akkor az ablak is jobban kinyílik és fordítva. Érdekes a levegő áramlása. Nem keletkezik huzat a kocsiban. Ha viszont be akarják csukni az ablakot, csak meg kell billenteni és önmagától zár. Az egész kocsi — belseje és külseje — kidolgozása szemre gorombának, csaknem kezdetlegesnek tűnik. Katonai gépkocsikra emlékeztet. — Ez csak látszat, a célszerűség egyszerűsége — magya A vasúti scrempek tulajdonképpen azt a célt szolgálják, hogy a vasúti átjáróknál, a közutak és a sínpárok kereszteződésénél az embereket és a járműveket figyelmeztessék, hogy: állj, ne tovább, mert percek alatt vonatszerelvény robog majd el az előtted álló sínpáron. Régi és okos találmány ez a vasúti sorompó, sok szerencsétlenséget megelőznek, és egyáltalán nagyon jó, hogy léteznek, és nagy kár, hogy még sok átjárónál nem szerelték föl. A vasúti sorompónak nem erről a tulajdonságáról akarok írni, hanem arról a másikról, amire egyes váltókezelők, vasutasok fölhasználják, mert a vasúti sorompó amellett, hogy megelőzi a szerencsétlenséget, az utóbbi időben mindinkább arra is szolgál, hogy a vasutasok — természetesen egyes vasutasok — a járművek utasait bosszantsák. Néhány nappal ezelőtt, pontosan november huszonharmadikán este hét órakor a bácskipetrováci állomásnál több mint negyvenöt percig álltunk a lecsukott sorompó előtt. Igaz, egy tehervonat tolatott azon a részen, hol előre, hol hátra, de két esetben is volt olyan időköz, amikor 10—15 percre is szabaddá lehetett volna tenni az átjárót. Mégsem emelték föl. Az ott veszteglő gépkocsik hiába dudáltak és fényjeleztek. Kljuscsevónál egy alkalommal teljes óra hosszat álltunk, és közben semmiféle szerelvény nem jött. Temerin pedig már ismertté vált arról, hogy ott, amikor tolatásban mindig sokat kell várakozni. Az is lehet, hogy az illetékesek elővigyázatosságból engedik le a sorompót negyed, vagy fél órával előbb a kellő időnél, de az elővigyázatossággal is legyünk mértékletesek, és jó lenne, ha a tolatások alkalmával, melyek néha egész óra hosszát eltartanák, arra is gondolnánk, hogy a járművek utasainak is lehet sürgős dolguk, elintéznivalójuk. SzS. Mondjon ki mit akar, de szeretnek engem a testvéreim. Ha évente egyszer, úgy május táján hazavetődök közéjük, nem találják a helyemet. Úgy licitálnak egymás között, mint fogatlan rabok a cibakot. — Nesze, neked jobb fogad van... — Maris húgom mindig azzal ugrik Rozi nénjének, hogy: nálatok több hely van, jobban elfér. Rozi viszont azt lobbantja vissza, hogy: a te anyósodnak háza meg földje van, gazdagabbak lesztek, mert minden rátok marad, ha az öregasszony beadja a kulcsot. Ezt persze mind a konyhában sziszegik egymás felé, hogy én ne halljam, csukott ajtó mellett csöndesen, de annál nagyobb méreggel. Azután ha bejönnek hozzám a szobába, úgy ragyognak reám mint gólya szeme szokott a békára, amikor a csáté tövéből kiemeli. A szó szoros értelmében véve, veszekszenek értem, mert szeretve vagyok, de nagyon. Ne bizonyítsam többel, csak ezzel. Mióta a noviszádi rádió antennáit kifeszítették, és a Sántha Puszta Lajos megtanult beleénekelni, azóta nem hiszem, hogy valaki több dalt kapott volna név- és születése napjára mint amenynyit én kaptam. Már ott, abban a nagy meleg sötétségben, ahonnét minden emberi kezdet indul, már ott oldalba taszítottak a húgaim, hogy: te csak, bátyus, bújjál ki előre, majd mi utánad küldjük a „Deres már a határ”-t csak figyeld. Kell ennél nagyobb bizonyíték? Hol volt még akkor a noviszádi rádió? Nem tudom, kinél hogy, de nekem bevett szokásom, hogy nem szeretem megsérteni az embereket. Inkább a legközelebbi vonattal mindig visszafordulok, nehogy azon kapjanak össze, hogy melyiküknél időztem tovább, a másikat meg elhalyagoltam. Ilyenkor persze temetési hangulatban vergődünk ki az állomásra, s ott megkezdődik az eskütétel a disznótorokra. — De biztos eljöttök — mondják, és annyi könnyük hull miattam, hogy sosem elég nekik a náluk lévő zsebkendő. Rendszerint az enyémre is sor kerül, amit azután mindig elfelejtenek visszaadni. A múlt évben is a sálamat sírta tele Maris húgom, azután a vonat induléskor lerángatta a nyakamról, hogy: majd kimosom, ne vidd már haza ilyen könnyesen. Azóta sem láttam a sálat. Képesek a robogó vonattal versenyt szaladni, hogy még egyszer fölfenyegessenek felém, mielőtt eltűnnék a messzeségbe. Azután persze jön a nyár, a munka, az aratás, ők sem írnak, én sem válaszolok. A napok múlnak, a nóták eldaloltatnak, már akinek küldve vannak, a disznók levágódnak, és az új találkozásig, a jövő év májusáig megint csöndben vagyunk. Ki tehet arról, hogy én nem jegyeztem meg a napot, amelyiken ők levagdosták a kocákat? Hát nem meghívtak? Eskütétellel köteleztek rá, hogy karácsony táján vágni fognak, és nekem ott kell lennem azon a napon. Az meg azután, hogy a névnapomra nem jött meg a nóta, hát istenem, az megint nem az ő hibájuk. Elvégre annyi sok dirib-darab drótból van az a rádió megszerkesztve, hogy nem csoda, ha elpusztul András-napra. Meg azután novemberben erősek a ködök is, és ugyancsak kaparásszák az énekesek torkát, nem kívánhatja tőlük az ember, hogy ha köhögve is, de énekeljenek. Egy évvel ezelőtt, éppen András napkor beállít hozzánk Rozi húgom, és már a kiskapuban elkezdi a sírást, hogy képzeljük el, hogy járt? Egy egész sült kacsát hozott részünkre, és a vonatban, valaki kilopta a kosarából. Akkor vette már észre, amikor befordult hozzánk az utcába. Alig tudtuk elállítani a könnyeit. De azután, hogy adós ne maradjon a megvendégelésért, tizenkilencszer megigérte ebéd közben, hogy november huszonkilencre feljönnek hozzánk családostul és nehogy merjünk húst venni, mert akkor szörnyen megharagszanak reánk, és azonnal vissza is fordulnak tőlünk. Ugyanis ő három kacsát töm részünkre, és azokat fölpucolva behozzák. Ha nem fogadjuk el tőlük, örök a harag. Mit tehettünk egyebet, persze hogy elfogadtuk, és megígértük, hogy az ünnep reggelén várni fogjuk őket az állomáson. Még az induló vonal ablakából is Visszakiabálta az ángyának, hogy: neked mondom, mert a bátyus úgy sem hiszi el, biztos hogy jövünk, húst ne vegyetek. El is érkezett a november huszonkilenc, szokásához híven, a maga módja szerint. Aki csak tehette, mindenki bevásárolt magának, amire a háromnapos ünnepekre szüksége volt, mivel az üzletek is bezártak, hogy ünnepelhessenek. Mondom én is az asszonynak: — Mire vársz te, ugye? Miért nem vásárolsz be azt, ami kell. Tudod, hogy zárva lesznek az üzletek, és ha véletlenül ezek nem jönnek, nézheted az eget bőgőnek. — Ah, te, csak mindig kételkedek Máriád a hitetlenség. Ha megmondta, hogy jönnek, akkor biztos, hogy be is tartják az ígéretüket. — Nem ismered te ezt a családot, ígéretben gazdagabbak ezek a maharadzsánál, csak a teljesítésben szegények mint a mozdulatlanság. — A szegény ember ígérete több mint a dúsgazdag ajándéka. Én hiszek nekik, jobb lesz, ha készülsz, és kimegyünk elébük az állomásra. — Minek? Hát holnap reggel jönnek — mondom neki. —■ Ja tényleg — kapott a fejéhez._ Úgy is volt. Másnap korán reggel kimentünk mind a ketten az állomásra. Két óra késéssel érkezett le a vonat a húgomék nélkül. Ellenben egyik tanyai unokatestvérem érkezett meg hatodmagával. Azok újságolták csippanó csókok között, hogy: Roziéknnál beütött a guta a kacsák közé, és mind leverte lábról, amit nekünk tömött a húgom. A kilencből csak hat maradt meg, azok is a soványabbak. Én is azt hittem, hogy engemet is eltalál a szele, ott az állomás 1 járatánál. Most mi az istent csi nálunk? Az üzletek zárva vannak, és otthon egy darab hús sincs. Mit adunk most ezeknek a vendégeknek? — Hogy az istennyila üssön a gamósbotjába, amelyikkel szétcsapott a kacsák között. Mondtam ugye! — mondom a feleségemnek. — Mit mondtál? — néz rám szigorúan. — Hát, hogy hogy fogsz járni. Mondtam, hogy vegyél be mindent, ami kell, most majd foroghatsz közöttük, mint szorított nyúl az agarak között. — Nagy eset — mondja — majd elvisszük őket a vendéglőbe. Úgy is lett. Egyhavi fizetéssel, és jó pár ezer dinár hitellel meg is úsztam az ünnepeket. De nem is hiszek én azóta az ígéretnek, még akkor sem, ha látom hogy az utcánk sarkán púpostevével fordul be a sógorom, amit vágóra hajt az ünnepekre hozzánk .CSÉPE Imre: Guta a kacsák között MAGYAR SZÓ rázza Imperl tervezőt. Hoszszas tanulmányozás után alakult ki készítésének eredeti módja. Tervezői elsősorban arra törekedtek, hogy célszerű, a rossz utakat bíró kényelmes és gazdaságos kiskocsit készítsenek. Ez sikerült is nekik. Többször voltunk már Beográdban, Mariiborban, jó és rossz utakon hajtottunk, és ilyen körülmények között teljes gázzal száz kilométeren 5 liter benzint fogyaszt. Maximális sebessége mintegy 85 kilométer. Nem árt neki a rossz út, s ezen gyorsabban halad, mint a többi kiskocsi. Ezt erős alvázának köszönheti, a megterhelést is bírja, jó ház is. Motorja elöl van, léghűtéses. De mit is magyarázzak anynyit, még azt találja gondolni, hogy dicsérem. •, Erre mintha szavai súlyát akarná növelni — ismét a gidresgödrös mellékútra fordítja a kormánykereket. Közben azt is megtudtam, hogy Franciaországban csak hosszas várakozás után lehet Citroenhez jutni. A befizetés után 16 hónapra számítják. — Milyen nálunk az érdeklődés? —• Nagy. Képviseleteink után véleménykutatással és statisztikai módszerekkel megállapítottuk, hogy tizenhatezren akarnak ilyen kocsit vásárolni. Mennyit készítenek belőle? — Az sok mindentől függ. Számításaink szerint jövőre 600-tól 1000 darabig. A jövő év első hónapjaiban már piacra bocsátjuk az első kocsikat. Mint tudjuk, a kopért Tomos, a francia gyárral kooperál. A Tomos kezdetben 12 alkatrészt készít — öntött és préselt lemezrészeket — Ennek értékében Franciaországból a Citroen alkatrészeit kapja. Ezeket itt állítják öszsze. De, nem maradnak ennél A gyár szakemberei már több mint egy éve tanulmányozzák, milyen alkatrészek készítését vehetnék még át Terveik messzemenőek, ha minden jól megy, ki tudja, nem készít-e majd a kopárizomos motorkerékpárok mellett Citroen gépkocsikat is? Ez azonban a jövő titka. — Mi lesz az ára? — kockáztatom meg a kérdést? — Erről még nem mondhatunk semmit. Majd akkor, ha elérkezik az ideje. Hiábavaló volt minden próbálkozás, ez a kérdés egyelőre válasz nélkül maradt Amikor másfélórás autózás után visszaérkeztünk a gyárba, ismét szemügyre vettem a Citroent, már nem is tűnt olyan csúnyának. SZABÓ Gábor A Citroen kisautó Gyárt és rendelésre szállít: 964. típusú szóróberendezéssel felszerelt RIV olasz szabadalom szerint készült TÖKÉLETES REGISZTERKASSZÁT, egy tételben 99 999, összesítve pedig 9 999 999 számot regisztrált. A készülék különösen alkalmas: önkiszolgáló üzleteknek, áruházaknak és vendéglátóipari vállalatoknak. ★ Megrendeléseket elfogad: a 988-as kézi tipusú kasszára, amely végösszegben 999 999 és a 970-es villamos tipusú kasszára, amely 9 999 999 végösszeget regisztrál. ★ KÉRJEN PROSPEKTUST: 772-1 Vasárnap, 1960. ХП. 4.