Magyar Szó, 1962. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1962-07-29 / 207. szám

Vasárnap, 1962. július 29. MAGYAR SZÓ Alibi baba és a negyven rokon Láttamozott vasárnapi írás ■nor­yorchónapos gyermek­ek­kel nekivágni egy hosszú utazásnak? Jezó sem lehet róla. Azok a­­túl zsúfolt vonatok, a rek­ke­nő hőség... És ha az a má­sik család, amely ugyanazok­ra az ülésekre kapott rezer­­szációt, előbb érkezik az állo­másra?! Akikor a száz di­nárért vásárolt ámító­cédu­lával ... á, még az sem, m­ert kicsike. Nem, szóba sem jöhet! Túl nagy a kockázat. Egy nyolc­hónapos kisbabával. Mégha Palika is a neve, ez a mi kis Palikánk, aki egy olyan morvány legény ... Nem a­­zért, hogy a mi gyerekünk, vagy hogy elfogult szülő len­nék, de ami a Palikát ille­ti... Hallanák csak, hogy vi­sít! Egy tucat kanizsai (ma­gas öntudati színvonalon ne­vett) szerencsemalac sem vi­elt, úgy pedig annak több oka lenne rá. De nemcsak vi­sításban nagy a Palikánk. Általában szilaj kis terem­tés, egyem a szivét Utazni azonban olyan messzire, mégsem lehet vele. Ezt két napi vita után, egyöntetűsen megállapítottuk. A Palika anyukája éppen tö­rölgeti a vita hevében fa­kadt utolsó könnycseppeket: — Mindig az én Palikám— Mindennek az az ártatlan kis teremtés az oka — szipo­gott a hitves. — Könnyű min­dent arra a szegény gyerek­re kenni, nem tud védekez­ni. Szóhoz sem engedjük jut­ni, mert ha egy kicsit hango­sabban turbékol, betömjük cucsival a száját. És még te beszélsz szocialista demokrá­ciáról, szólásszabadságról. A szocialista demokráciát és szólásszabadságot illető­leg, kissé eltúlozta a dol­got, mert eddig nem sokat hallottam cucsiról. Idestova már a mézesmadzag is ki­megy a divatból. Ami azon­ban Palikát illeti, vele kap­csolatban „bizonyos fogyaté­kosságok” és „negatív jelen­ségek” valóban megmutat­koztak részünkről Ugyanis Palika utazási képességeitől függetlenül is megállapítot­tuk, hogy tengermelléki nya­ralás az idén — miuscu. Az El Dé miatt, amit magyarul személyi jövedelemnek hív­nak. De csak hívnak, mert egészen másképpen küldenek! „Nincsen pénzem a vonat­ra ...” mondja a nóta. „Nin­csenek eszközeink” — hang­zik ugyanaz, a népi bürok­rácia zsargonjában. „Szűkén vagyunk a gubával’ — mond­ja egy másik, aránylag és néhány árnyalattal rokon­szenvesebb társadalmi töre­dék. Illetve „zárolva van a zsirószámlám” tesz vallo­mást az emtellektüel (hang­súly az e és az ü betűn), be­leértve minden adóprés­alanyt, a kőművesmestertől a hirdetési ügynökig, vala­mint a közbeeső átmeneti ka­tegóriákat (írókat, festőket — címfestőket is — kárpito­­sokat és tápszerfeltalálók­at, nyúzhalászokat és egyéb fesztivállá­tkákat). Márpedig pénz nélkül még manapság sem lehet tengeri betegséget kapni, amikor is — állítólag — úgy csalogat­­j­ják be a hazai vendéget a­­ vendéglőipari, üzemekbe. Ál­lítólag! Én ugyan nem hi­szem, mert ha elhinnem, a­­kár hamuban sült pogácsá­val a tarisznyámban is leutaz­nék, hogy megnézzem azt a csodát. Utóvégre, ha az em­berek elzarándokolnak Lour­­des-ba, ennél sokkal kisebb csoda miatt akkor én is meg­tehetem. Annál is inkább, mert ki tudja, esetleg a cso­da itt meg is történhet, miig Lourdes-ban csöppent sem valószínű. Node az én spiri­tiszta hajlamom más lapra tartozik. Tény ami tény, az idén nyaralni nem megyünk. Ten­ger, Szlovénia, Ohrid — Si­mon! — Ez is élet?! — siránko­zik azonban a határozat más­napján Ilonka, gyermekeim szülője. 7­ Oda degradálód­tunk, hogy azt a betevő nya­ralást sem engedhetjük meg magunknak... így a nejem, kinek édes szülei, kik vallanak vasuta­sok és szép családi házikó, virágoskert, veteményes tu­lajdonosai, legfeljebb Pa­llosra jutottak el a rezsi jegy gyei, akár tenmagamnak, ten­szantón-vasutas szülője is, akit csak a szerelvény vitt el Zámonyág, de rögvest viasza is. No de az új idők új igényeket hoztak maguk­kal, és új fogalmakat az él­ni érdemes életről. Igen, ma­napság épp úgy hozzátarto­zik az életstandardhoz ez utazón, mint valamikor a tú­rós csusza, vagy még jobban. Ilyen mély gondolatok ös­vényén, a túróscsusza okoz­ta gondolattársítások révén jutottam el a mentő ötlethez: — Nézd, Ilonkám, ha már a Palikával nem utazhatunk a kék Adria partjára, akkor megtehetnénk, hogy ellátoga­tunk Magyarországra, az ott­­tani rokonokhoz. — Külföldi utazás...! top­rengett, álmékodott és ör­vendezett egyidejűleg Ilonka. — Az sem rossz. Ha úgy gondolod? Úgy gondoltam, és úgy is cselekedtem. Beszereztem a passzust, a beutazási enge­délyt és mert lázasan készü­lődünk az utazásra. Éspedig— — Nagyon jó ötlet volt tő­led, uracskám — vállver­ege­tett gyengéd parancsnokom — És milyen olcsó. A vasúti jegyek árával együtt legföl­jebb, ha eléri a 12 000 di­nárt. Pedig hányan utazunk! Kifejtette a továbbiakban, hogy az alföldi városkában lakó Kató néninél jobban érezzük majd magunkat, mint bárhol, mert Kató né­ni megrendítően jól főz, azonkívül az egyik lánya, aki agromómus, egy birtok igazgatója. Ott pedig nyilván megvan, amit szem-száj kí­ván. A másik lánya már férj­hez adta a saját lányát egy pesti színházi emberhez, aki lehet, hogy csak súgó vagy fékező, ha forgószínpadot fé­kezi, ha túl gyorsan forog­, de mindenesetre szerez belé­pőjegyet Aztán rátértünk az ábrán­dozás és tervezés másik sza­kaszára, ami az én homoki rokonaimmal volt kapcsola­tos, a bácskai kultúr-homok­­sivatag északi csücskén. Mert az urna -Mándénak hét fia és két lánya van odaát, va­lamennyi gyümölcstermelő, az unokák száma pedig... — Nem is tudom — akadt el gondolatom fonala. — Te asszony! Vedd elő azt az örö írót meg a tavalyi naptárt, aztán rajzold meg szépen mindkettőnk pedigrését a fel- és lemenő, országszélén túli ágazatokkal együtt. — Miért? Majd megtalál­juk őket, ha ott leszünk. — Akkor már késő — nó­gattam Ilonkát. — Miért? — csodálkozott. — Mert addigra már ott kell lenni az ajándékoknak. — Ja, persze — kapott a fejéhez gondos háziasszo­nyom. — Üres kézzel nem állíthatunk be, külföldről jö­vő rokonok. Ilonka nekilátott a csa­ládfák megszerkesztéséhez, az övéhez és az enyémhez is, mert az én agyberendezésem nagyon kihagy ezen a téren. Ilonka nemcsak hogy nem szenved rokoniszonytúan, ha­nem még az összefüggéseket is tudja, beleértve a kiter­jedt sógorságot is. Másnap este előállt a lis­tával: — Hát bizony, rokon van annyi, hogy na. — Sejtem hogy akad egy tucat — mondtam hányage­­tlen. — Nem egy, hanem három tucat — Ne mókázz velem Hon­ka — méltatlankodtam. — Nem én mókázok, ha­nem azok mókáztak sokat az elmúlt évtizedben, s most annyi a gyerek... különben itt van a lista. Hőn szerető keblemben meleg rokoni érzések és a hideglelés keveredett nagy hullámcsapások közepette. Hosszan vizsgálgattam a lis­tát majd megállapítottam: — Ez bizony harmincket­tő. Sőt, a Sándor bácsit, Cili néni elvált férjét ki is hagy­tad, pedig ő is bele tartozik a családba, hiszen most is ott lakik Cili néni fészeré­ben. — De hiszen Cili néni har­minc éve Lózsa bácsival él — ellenkezett Ilonka. — Férjhez is ment hozzá. Csak nem volt szivük az öreg, elesett Sándor bácsit kiebrudalni És a Gyula bá­csi süketnéma lányát is ki­hagytad, az Etukát s most már nem is bízok a tudo­mányodban, hanem a héten leutazol Szuboti­ára, ahol a sznas’Anna majd megrovan­­csolja a listádat — Ezért leutazzak, költe­kezzek? — Igen, utazz, költekezz! Nem állíthatunk be, külföl­di rokonok, úgy hogy az egyiknek viszünk, a másik­nak meg nem viszünk aján­dékot. El is utazott kat napot töltött az anyavárosban, a­­honnan láttamoztatott és ki­egészített listával tér vissza: — Itt a lista. Mondtam, hogy nem kell Szuboti­ára utazni. Az a te sznas’Anna nénéd még az én családjám­ba is belekötött Fölfedezett egy rokont Cegléden. Hogy a te számonfelüli törzedelieid­­ről ne is beszéljek — mond­ta csüggedő arckifejezéssel, és elém tett egy hosszúkás papírdarabot . A lajstromban összesen 44 rokon szerepelt nyolc a só­­gorságból és 36 buckás. — Annyi ám! — vigasztalt Ilonka, — pedig Anna nénéd kidobta a szegény báty­ Sán­­dort a listából. Hiába hivat­koztam az egyházi házasság felbonthatatlanságára, arai szerint Sándor bácsi még mindig Cili néni férje. „Más a papi áldás”, mondta Anna nénéd, a harmadrendi, „és más a rokoni ajándék”. Jót nevettünk, de nem so­ká. — Te, anyjuk! Ez a lista azt jelenti, hogy 44 ajándé­kot kell venni és vinni át a határon. — Annyit eggyel sem ke­vesebbet mert nem azért megyünk, hogy sértődéseket okozzunk. — Bizony, nem azért — hagytam helyben, és hozzá­fogtam egy nagy táblázat ki­­vonalazásához, ami majd megkönnyíti az igazodást az áru beszerzésében. Ilyen ro­vatok voltak a táblázatban: Kisebb labda, két darab;­­hímzett papucs, négy pár; nagyobb egyszínű labda, há­rom darab; teljes kávéskész­let két rubrikával; „török­­kávénak’* három garnitúra; „francia kávénak” egy gar­nitúra; selyem nyakkendő, tizennégy darab fejken­dő hat rubrikával; „bro­kát** négy darab; „köny­­nyű" hat darab; sakkfigu­rák táblával, három garni­túra; mokasszín cipő, hat pár; japán cipő, négy pár; apostolsaru, legújabb bibli­ai kiadás, polivinilből tizen­két pár; továbbá, négyszer három méter női kelme; to­vábbá, továbbá... Mit mond­jak? Csak szagosszappan 18 került a táblázatba, ami úgy volt megkonstruálva (Ilona főkönyvelő), hogy kimutatha­tó volt az árucikkek ára és csoportokként az összeg, majd a summa summa­rum. Tessék megfogózkodni. Én el­mulasztottam, ki is újult a derékfájásom. A summa u­­gyanis 53 640 dinár volt, fi­gyelembe véve az árak le­szállítását a tavaly decem­beri nívóra, mert különben az összeg 53 740 lett volna! — Nem utazunk! — mond­ta Ilonka, miután magához tért az első megrázkódtatás­tól. — Nem tehetjük — száll­tam vele szembe, nem túl erélyesen, mert ő maga sem hitte, hogy visszakozhatunk. — Kihagyjuk Juliskáékat, úgyis Győrbe költöztek. — Nem hagyhatjuk, mert őket nem is iktattuk be. — Mindegy. Megyünk és visszük az ajándékot Ha be­lekerül is annyiba, mint egy tengermelléki nyaralás, leg­alább Palika kibírja az uta­zást Csikériáig. — Az igaz — hagyta hely­be Ilonka, tétovázó mellék­­zöngével a hangjában. — Csak honnan teremtünk elő 53 000 dinárt? — Honnan? Eladjuk a mo­torcsónakot. Minek ázzon ott a Dunában?! Jövőre úgyis a tengerparton nyaralunk. SZTANCSICS András I­gen, megjavítottam egy gramofont, automatát, sztereofonikusat. Nincs semmi különös­ebben, ugye erre gondolnak? Normális körülmények között valóban nem lenne, csakhogy én nem értek a gramofon-javítás­hoz. Sose értettem. Csak van egy gramofonom, elég régóta és a bolondja vagyok. Azon a pénzen, amit lemezekre köl­töttem, legalább egy Szpa­­csekot vehettem volna, ha nem egy kis Fiatot. De akko­riban, amikor megvettem, nem tudtam, hogy ennyi pénzem lehet egykor. Megvan tehát a gramofon, és ezt mindenki tudja. Né­melyek csak annyira, hogy születésnapjukra 50—60 le­mezt kérnek kölcsön, mások jobban, ezek azt hiszik, hogy technikus vagyok meg ilyes­mi. A múltkor például láto­gatóban voltam egy volt osz­tálytársamnál, aki ma titkár­nő. Azt mondta, szeretne ze­nét hallgatni, de rossz a le­mezjátszója. Jó ideig rágta elektromérnök papája fülét, mit tehetett szegény ember, szétszedte a gramofont, és el­kezdte javítani. Csakhogy elég gyönge a látása, nem vette észre, hogy kiesett a tű. Félóra múltán, amikor meggyőződtem, hogy körül­belül három és fél év múlva sem találná meg, kezembe vettem a dolog irányítását, s egy ügyes mozdulattal visz­­szaillesztettem a helyére a rakoncátlan alkatrészt. A lemezjátszó meg volt javít­va. (Később parkettvikszelés­re is be akartak fogni, de nem vállaltam.) Nem tudom, hogy innen terjedt-e el a hír, vagy csak az említett tévhiedelem adott rá okot, de tény az, hogy a napokban egy jó ismerősöm hatalmas diadalordítással ka­pott le az utcán. — Hah, kisapám — mond­ja —, végre megvagy! — Hogyhogy?! — kérde­zem meglepetve. — Ha érte­süléseim pontosak, el sem vesztem. — Jó, jó — halkul el az illető —, tudod, hogy nem úgy gondoltam. Nagy szük­ségem van rád. Most vet­tem egy zeneszekrényt, van benne televízió, rádió, mag­netofon és gramofon. Szte­reofonikus és automatikus. — Gratulálok — mondom. — Nincs kölcsön tízezer di­národ? — Ne viccelj, — tereli el a figyelmet a tárgyról. — Arról van szó, hogy a gra­mofon nem működik. Rossz. Nem lehet bekapcsolni. Te pedig értesz hozzá. Jó lenne, ha eljönnél és megnéznéd. Következett ezután három­negyedórás tiltakozásom és az­­ újabb háromnegyed­­órás rábeszélése. Végül én engedtem. A zeneszekrény a nappali szobában állt, a fal mellett. Akkora volt, mint egy igazi szekrény. Talán nem olyan nagy, de olyan nehéz. Szép darab, nem mondom. És au­tomata. Föltettem bádogból készült ábrázatomat, és kiadtam az első parancsot: — Húzzátok el a fal mel­lől! Habozás nélkül nekivesel­kedett az egész család, ők négyen. Két sérv ellenében a zeneszekrény elmozdult. — Csavarhúzót, kalapácsot és harapófogót! A kalapácsot kissé vona­kodva hozta, de megmagya­ráztam neki, hogy ez is kell. Láttam, hogy ideges mozdu­lattal letörölte homlokáról a hideg verítéket, de most már nem zavartattam magam, a csavarhúzóval nekiestem a hátsó borítólapnak. Negyed óra múlva, három darab­ban, lent volt. Kicsit bántott a dolog, mert kettőben is le­vehettem volna, ha egy k­­csit figyelmesebb vagyok. Ezer valahány különféle drótot pillantottam meg. „U­­gyan melyik tartozik a gra­mofonhoz?!” Láttam, hogy nehezen fogok boldogulni. — Kérem a prospektust! ! Hozta, de milyen gyorsan! A prospektus valamilyen idegen nyelven volt, azt hi­szem, németül. Olvasni kezd­tem, de nehezen ment Erre a házigazda segíteni kezdett. — A sárga huzalt semmi­, féleképpen sem szabad bán­tani, a pirosat csak szakava­tott embernek, a feketét le­het bántani,­­de fölösleges, a zöldet csak a sárgával együtt lehet csatlakoztatni... — Hm — mondom én —, elég bonyolult, ezt magad is láthatod. De azért talán meg­csinálom éjfélig. (A feketét nem szabad bántani, a zöldet néha, a szakembert sose... Pedig rá férne! Apukám, itt valami nincs rendben. Próbáld meg azt a szürke drótot, talán az­zal nem stimmel valami. Hát az az átkozott harapófogót így ni. Na, ez most rendben van. De akkor hol a hiba! A fene tudja. Mondd azt, hogy most moziba kell menned, randevúd van, házasodsz, mész az anyósod temetésére, majd holnap reggel megint feljössz, holnap egész nap rá érsz, rászánod mind a 24 ó­­rádat Vagy azt akarod mon­dani, hogy nem értesz hozzá és hívjanak szakembert? El­végre nem te ajánlkoztál,­­ húzott a csőbe! Na, még visz­szadugom ezt a banánt a he­lyére, s lesz ami lesz. Ha nem jó, kiugrok az ablakon. Úgysem lesz semmi bajom, hiszen földszint, csak lássák a jóakaratot”­ — Nanna, ez megvan —* mondom fennhangon, nagyo­kat szuszogva. — Mondd, mi baja is volt ennek a gramo­fonnak? — Nem tudom, édes apu­kám, nem akar forogni. Ne adj isten, hogy be tudjam kapcsolni! „Bekapcsolni?! Mert nem mondod mindjárt, te növény! (még gondolatban sem aka­rom mondani, hogy állat) Bekapcsolni tudom én!” Vissza a hátulját hol az a csavar? Ja, itt a számban. A másik meg a bal fülemben. A harmadik a helyén, ahá, ezért is tört le a borítóle­mez. Nem baj, csakhogy meg van. Becsukom a zeneszek­rényt Vissza a fal mellé! Még egy sérv, most én vol­tam az áldozat Úgy kell ne­kem, minek ütöm bele min­denbe az orrom! — Kérek egy lemezt —■ hangzik utolsó parancsom. — Igenis, kérlek szeretet­tel. Felteszem, lenyomom az önindító gombját a korong forogni kezd, a kar fölemel­kedik, ráilleszkedik a lemez­re, s felhangzanak a legújabb twistnek, a Lánc-lánc, esz­­terlánc­nak az akkordjai. — Te, te! — mondja az is­merősöm, s közben el-elakad a lélegzete. — Megcsináltad! Szól! — Jó vicc, miért ne szól­na. Különben nagyon szere­tem a konyakot. — Itt van komám, Igyál, amennyit akarsz — mondja, s még mindig reszket a keze egy kissé. — Az ám! — kap észbe —, az előbb pénzt akartál köl­csönkérni. Itt a tíz­ezres. Nyaralni megy talán? — Nem. Csak elromlott a gramofonom. PILCZ Nándor Megjavítottam egy gramofont n. oldal

Next