Magyar Szó, 1962. július (19. évfolyam, 179-209. szám)
1962-07-29 / 207. szám
Vasárnap, 1962. július 29. MAGYAR SZÓ Alibi baba és a negyven rokon Láttamozott vasárnapi írás ■noryorchónapos gyermekekkel nekivágni egy hosszú utazásnak? Jezó sem lehet róla. Azok atúl zsúfolt vonatok, a rekkenő hőség... És ha az a másik család, amely ugyanazokra az ülésekre kapott rezerszációt, előbb érkezik az állomásra?! Akikor a száz dinárért vásárolt ámítócédulával ... á, még az sem, mert kicsike. Nem, szóba sem jöhet! Túl nagy a kockázat. Egy nyolchónapos kisbabával. Mégha Palika is a neve, ez a mi kis Palikánk, aki egy olyan morvány legény ... Nem azért, hogy a mi gyerekünk, vagy hogy elfogult szülő lennék, de ami a Palikát illeti... Hallanák csak, hogy visít! Egy tucat kanizsai (magas öntudati színvonalon nevett) szerencsemalac sem vielt, úgy pedig annak több oka lenne rá. De nemcsak visításban nagy a Palikánk. Általában szilaj kis teremtés, egyem a szivét Utazni azonban olyan messzire, mégsem lehet vele. Ezt két napi vita után, egyöntetűsen megállapítottuk. A Palika anyukája éppen törölgeti a vita hevében fakadt utolsó könnycseppeket: — Mindig az én Palikám— Mindennek az az ártatlan kis teremtés az oka — szipogott a hitves. — Könnyű mindent arra a szegény gyerekre kenni, nem tud védekezni. Szóhoz sem engedjük jutni, mert ha egy kicsit hangosabban turbékol, betömjük cucsival a száját. És még te beszélsz szocialista demokráciáról, szólásszabadságról. A szocialista demokráciát és szólásszabadságot illetőleg, kissé eltúlozta a dolgot, mert eddig nem sokat hallottam cucsiról. Idestova már a mézesmadzag is kimegy a divatból. Ami azonban Palikát illeti, vele kapcsolatban „bizonyos fogyatékosságok” és „negatív jelenségek” valóban megmutatkoztak részünkről Ugyanis Palika utazási képességeitől függetlenül is megállapítottuk, hogy tengermelléki nyaralás az idén — miuscu. Az El Dé miatt, amit magyarul személyi jövedelemnek hívnak. De csak hívnak, mert egészen másképpen küldenek! „Nincsen pénzem a vonatra ...” mondja a nóta. „Nincsenek eszközeink” — hangzik ugyanaz, a népi bürokrácia zsargonjában. „Szűkén vagyunk a gubával’ — mondja egy másik, aránylag és néhány árnyalattal rokonszenvesebb társadalmi töredék. Illetve „zárolva van a zsirószámlám” tesz vallomást az emtellektüel (hangsúly az e és az ü betűn), beleértve minden adóprésalanyt, a kőművesmestertől a hirdetési ügynökig, valamint a közbeeső átmeneti kategóriákat (írókat, festőket — címfestőket is — kárpitosokat és tápszerfeltalálókat, nyúzhalászokat és egyéb fesztivállátkákat). Márpedig pénz nélkül még manapság sem lehet tengeri betegséget kapni, amikor is — állítólag — úgy csalogatjják be a hazai vendéget a vendéglőipari, üzemekbe. Állítólag! Én ugyan nem hiszem, mert ha elhinnem, akár hamuban sült pogácsával a tarisznyámban is leutaznék, hogy megnézzem azt a csodát. Utóvégre, ha az emberek elzarándokolnak Lourdes-ba, ennél sokkal kisebb csoda miatt akkor én is megtehetem. Annál is inkább, mert ki tudja, esetleg a csoda itt meg is történhet, miig Lourdes-ban csöppent sem valószínű. Node az én spiritiszta hajlamom más lapra tartozik. Tény ami tény, az idén nyaralni nem megyünk. Tenger, Szlovénia, Ohrid — Simon! — Ez is élet?! — siránkozik azonban a határozat másnapján Ilonka, gyermekeim szülője. 7 Oda degradálódtunk, hogy azt a betevő nyaralást sem engedhetjük meg magunknak... így a nejem, kinek édes szülei, kik vallanak vasutasok és szép családi házikó, virágoskert, veteményes tulajdonosai, legfeljebb Pallosra jutottak el a rezsi jegy gyei, akár tenmagamnak, tenszantón-vasutas szülője is, akit csak a szerelvény vitt el Zámonyág, de rögvest viasza is. No de az új idők új igényeket hoztak magukkal, és új fogalmakat az élni érdemes életről. Igen, manapság épp úgy hozzátartozik az életstandardhoz ez utazón, mint valamikor a túrós csusza, vagy még jobban. Ilyen mély gondolatok ösvényén, a túróscsusza okozta gondolattársítások révén jutottam el a mentő ötlethez: — Nézd, Ilonkám, ha már a Palikával nem utazhatunk a kék Adria partjára, akkor megtehetnénk, hogy ellátogatunk Magyarországra, az otttani rokonokhoz. — Külföldi utazás...! toprengett, álmékodott és örvendezett egyidejűleg Ilonka. — Az sem rossz. Ha úgy gondolod? Úgy gondoltam, és úgy is cselekedtem. Beszereztem a passzust, a beutazási engedélyt és mert lázasan készülődünk az utazásra. Éspedig— — Nagyon jó ötlet volt tőled, uracskám — vállveregetett gyengéd parancsnokom — És milyen olcsó. A vasúti jegyek árával együtt legföljebb, ha eléri a 12 000 dinárt. Pedig hányan utazunk! Kifejtette a továbbiakban, hogy az alföldi városkában lakó Kató néninél jobban érezzük majd magunkat, mint bárhol, mert Kató néni megrendítően jól főz, azonkívül az egyik lánya, aki agromómus, egy birtok igazgatója. Ott pedig nyilván megvan, amit szem-száj kíván. A másik lánya már férjhez adta a saját lányát egy pesti színházi emberhez, aki lehet, hogy csak súgó vagy fékező, ha forgószínpadot fékezi, ha túl gyorsan forog, de mindenesetre szerez belépőjegyet Aztán rátértünk az ábrándozás és tervezés másik szakaszára, ami az én homoki rokonaimmal volt kapcsolatos, a bácskai kultúr-homoksivatag északi csücskén. Mert az urna -Mándénak hét fia és két lánya van odaát, valamennyi gyümölcstermelő, az unokák száma pedig... — Nem is tudom — akadt el gondolatom fonala. — Te asszony! Vedd elő azt az örö írót meg a tavalyi naptárt, aztán rajzold meg szépen mindkettőnk pedigrését a fel- és lemenő, országszélén túli ágazatokkal együtt. — Miért? Majd megtaláljuk őket, ha ott leszünk. — Akkor már késő — nógattam Ilonkát. — Miért? — csodálkozott. — Mert addigra már ott kell lenni az ajándékoknak. — Ja, persze — kapott a fejéhez gondos háziasszonyom. — Üres kézzel nem állíthatunk be, külföldről jövő rokonok. Ilonka nekilátott a családfák megszerkesztéséhez, az övéhez és az enyémhez is, mert az én agyberendezésem nagyon kihagy ezen a téren. Ilonka nemcsak hogy nem szenved rokoniszonytúan, hanem még az összefüggéseket is tudja, beleértve a kiterjedt sógorságot is. Másnap este előállt a listával: — Hát bizony, rokon van annyi, hogy na. — Sejtem hogy akad egy tucat — mondtam hányagetlen. — Nem egy, hanem három tucat — Ne mókázz velem Honka — méltatlankodtam. — Nem én mókázok, hanem azok mókáztak sokat az elmúlt évtizedben, s most annyi a gyerek... különben itt van a lista. Hőn szerető keblemben meleg rokoni érzések és a hideglelés keveredett nagy hullámcsapások közepette. Hosszan vizsgálgattam a listát majd megállapítottam: — Ez bizony harminckettő. Sőt, a Sándor bácsit, Cili néni elvált férjét ki is hagytad, pedig ő is bele tartozik a családba, hiszen most is ott lakik Cili néni fészerében. — De hiszen Cili néni harminc éve Lózsa bácsival él — ellenkezett Ilonka. — Férjhez is ment hozzá. Csak nem volt szivük az öreg, elesett Sándor bácsit kiebrudalni És a Gyula bácsi süketnéma lányát is kihagytad, az Etukát s most már nem is bízok a tudományodban, hanem a héten leutazol Szubotiára, ahol a sznas’Anna majd megrovancsolja a listádat — Ezért leutazzak, költekezzek? — Igen, utazz, költekezz! Nem állíthatunk be, külföldi rokonok, úgy hogy az egyiknek viszünk, a másiknak meg nem viszünk ajándékot. El is utazott kat napot töltött az anyavárosban, ahonnan láttamoztatott és kiegészített listával tér vissza: — Itt a lista. Mondtam, hogy nem kell Szubotiára utazni. Az a te sznas’Anna nénéd még az én családjámba is belekötött Fölfedezett egy rokont Cegléden. Hogy a te számonfelüli törzedelieidről ne is beszéljek — mondta csüggedő arckifejezéssel, és elém tett egy hosszúkás papírdarabot . A lajstromban összesen 44 rokon szerepelt nyolc a sógorságból és 36 buckás. — Annyi ám! — vigasztalt Ilonka, — pedig Anna nénéd kidobta a szegény báty Sándort a listából. Hiába hivatkoztam az egyházi házasság felbonthatatlanságára, arai szerint Sándor bácsi még mindig Cili néni férje. „Más a papi áldás”, mondta Anna nénéd, a harmadrendi, „és más a rokoni ajándék”. Jót nevettünk, de nem soká. — Te, anyjuk! Ez a lista azt jelenti, hogy 44 ajándékot kell venni és vinni át a határon. — Annyit eggyel sem kevesebbet mert nem azért megyünk, hogy sértődéseket okozzunk. — Bizony, nem azért — hagytam helyben, és hozzáfogtam egy nagy táblázat kivonalazásához, ami majd megkönnyíti az igazodást az áru beszerzésében. Ilyen rovatok voltak a táblázatban: Kisebb labda, két darab;hímzett papucs, négy pár; nagyobb egyszínű labda, három darab; teljes kávéskészlet két rubrikával; „törökkávénak’* három garnitúra; „francia kávénak” egy garnitúra; selyem nyakkendő, tizennégy darab fejkendő hat rubrikával; „brokát** négy darab; „könynyű" hat darab; sakkfigurák táblával, három garnitúra; mokasszín cipő, hat pár; japán cipő, négy pár; apostolsaru, legújabb bibliai kiadás, polivinilből tizenkét pár; továbbá, négyszer három méter női kelme; továbbá, továbbá... Mit mondjak? Csak szagosszappan 18 került a táblázatba, ami úgy volt megkonstruálva (Ilona főkönyvelő), hogy kimutatható volt az árucikkek ára és csoportokként az összeg, majd a summa summarum. Tessék megfogózkodni. Én elmulasztottam, ki is újult a derékfájásom. A summa ugyanis 53 640 dinár volt, figyelembe véve az árak leszállítását a tavaly decemberi nívóra, mert különben az összeg 53 740 lett volna! — Nem utazunk! — mondta Ilonka, miután magához tért az első megrázkódtatástól. — Nem tehetjük — szálltam vele szembe, nem túl erélyesen, mert ő maga sem hitte, hogy visszakozhatunk. — Kihagyjuk Juliskáékat, úgyis Győrbe költöztek. — Nem hagyhatjuk, mert őket nem is iktattuk be. — Mindegy. Megyünk és visszük az ajándékot Ha belekerül is annyiba, mint egy tengermelléki nyaralás, legalább Palika kibírja az utazást Csikériáig. — Az igaz — hagyta helybe Ilonka, tétovázó mellékzöngével a hangjában. — Csak honnan teremtünk elő 53 000 dinárt? — Honnan? Eladjuk a motorcsónakot. Minek ázzon ott a Dunában?! Jövőre úgyis a tengerparton nyaralunk. SZTANCSICS András Igen, megjavítottam egy gramofont, automatát, sztereofonikusat. Nincs semmi különösebben, ugye erre gondolnak? Normális körülmények között valóban nem lenne, csakhogy én nem értek a gramofon-javításhoz. Sose értettem. Csak van egy gramofonom, elég régóta és a bolondja vagyok. Azon a pénzen, amit lemezekre költöttem, legalább egy Szpacsekot vehettem volna, ha nem egy kis Fiatot. De akkoriban, amikor megvettem, nem tudtam, hogy ennyi pénzem lehet egykor. Megvan tehát a gramofon, és ezt mindenki tudja. Némelyek csak annyira, hogy születésnapjukra 50—60 lemezt kérnek kölcsön, mások jobban, ezek azt hiszik, hogy technikus vagyok meg ilyesmi. A múltkor például látogatóban voltam egy volt osztálytársamnál, aki ma titkárnő. Azt mondta, szeretne zenét hallgatni, de rossz a lemezjátszója. Jó ideig rágta elektromérnök papája fülét, mit tehetett szegény ember, szétszedte a gramofont, és elkezdte javítani. Csakhogy elég gyönge a látása, nem vette észre, hogy kiesett a tű. Félóra múltán, amikor meggyőződtem, hogy körülbelül három és fél év múlva sem találná meg, kezembe vettem a dolog irányítását, s egy ügyes mozdulattal viszszaillesztettem a helyére a rakoncátlan alkatrészt. A lemezjátszó meg volt javítva. (Később parkettvikszelésre is be akartak fogni, de nem vállaltam.) Nem tudom, hogy innen terjedt-e el a hír, vagy csak az említett tévhiedelem adott rá okot, de tény az, hogy a napokban egy jó ismerősöm hatalmas diadalordítással kapott le az utcán. — Hah, kisapám — mondja —, végre megvagy! — Hogyhogy?! — kérdezem meglepetve. — Ha értesüléseim pontosak, el sem vesztem. — Jó, jó — halkul el az illető —, tudod, hogy nem úgy gondoltam. Nagy szükségem van rád. Most vettem egy zeneszekrényt, van benne televízió, rádió, magnetofon és gramofon. Sztereofonikus és automatikus. — Gratulálok — mondom. — Nincs kölcsön tízezer dinárod? — Ne viccelj, — tereli el a figyelmet a tárgyról. — Arról van szó, hogy a gramofon nem működik. Rossz. Nem lehet bekapcsolni. Te pedig értesz hozzá. Jó lenne, ha eljönnél és megnéznéd. Következett ezután háromnegyedórás tiltakozásom és az újabb háromnegyedórás rábeszélése. Végül én engedtem. A zeneszekrény a nappali szobában állt, a fal mellett. Akkora volt, mint egy igazi szekrény. Talán nem olyan nagy, de olyan nehéz. Szép darab, nem mondom. És automata. Föltettem bádogból készült ábrázatomat, és kiadtam az első parancsot: — Húzzátok el a fal mellől! Habozás nélkül nekiveselkedett az egész család, ők négyen. Két sérv ellenében a zeneszekrény elmozdult. — Csavarhúzót, kalapácsot és harapófogót! A kalapácsot kissé vonakodva hozta, de megmagyaráztam neki, hogy ez is kell. Láttam, hogy ideges mozdulattal letörölte homlokáról a hideg verítéket, de most már nem zavartattam magam, a csavarhúzóval nekiestem a hátsó borítólapnak. Negyed óra múlva, három darabban, lent volt. Kicsit bántott a dolog, mert kettőben is levehettem volna, ha egy kcsit figyelmesebb vagyok. Ezer valahány különféle drótot pillantottam meg. „Ugyan melyik tartozik a gramofonhoz?!” Láttam, hogy nehezen fogok boldogulni. — Kérem a prospektust! ! Hozta, de milyen gyorsan! A prospektus valamilyen idegen nyelven volt, azt hiszem, németül. Olvasni kezdtem, de nehezen ment Erre a házigazda segíteni kezdett. — A sárga huzalt semmi, féleképpen sem szabad bántani, a pirosat csak szakavatott embernek, a feketét lehet bántani,de fölösleges, a zöldet csak a sárgával együtt lehet csatlakoztatni... — Hm — mondom én —, elég bonyolult, ezt magad is láthatod. De azért talán megcsinálom éjfélig. (A feketét nem szabad bántani, a zöldet néha, a szakembert sose... Pedig rá férne! Apukám, itt valami nincs rendben. Próbáld meg azt a szürke drótot, talán azzal nem stimmel valami. Hát az az átkozott harapófogót így ni. Na, ez most rendben van. De akkor hol a hiba! A fene tudja. Mondd azt, hogy most moziba kell menned, randevúd van, házasodsz, mész az anyósod temetésére, majd holnap reggel megint feljössz, holnap egész nap rá érsz, rászánod mind a 24 órádat Vagy azt akarod mondani, hogy nem értesz hozzá és hívjanak szakembert? Elvégre nem te ajánlkoztál, húzott a csőbe! Na, még viszszadugom ezt a banánt a helyére, s lesz ami lesz. Ha nem jó, kiugrok az ablakon. Úgysem lesz semmi bajom, hiszen földszint, csak lássák a jóakaratot” — Nanna, ez megvan —* mondom fennhangon, nagyokat szuszogva. — Mondd, mi baja is volt ennek a gramofonnak? — Nem tudom, édes apukám, nem akar forogni. Ne adj isten, hogy be tudjam kapcsolni! „Bekapcsolni?! Mert nem mondod mindjárt, te növény! (még gondolatban sem akarom mondani, hogy állat) Bekapcsolni tudom én!” Vissza a hátulját hol az a csavar? Ja, itt a számban. A másik meg a bal fülemben. A harmadik a helyén, ahá, ezért is tört le a borítólemez. Nem baj, csakhogy meg van. Becsukom a zeneszekrényt Vissza a fal mellé! Még egy sérv, most én voltam az áldozat Úgy kell nekem, minek ütöm bele mindenbe az orrom! — Kérek egy lemezt —■ hangzik utolsó parancsom. — Igenis, kérlek szeretettel. Felteszem, lenyomom az önindító gombját a korong forogni kezd, a kar fölemelkedik, ráilleszkedik a lemezre, s felhangzanak a legújabb twistnek, a Lánc-lánc, eszterláncnak az akkordjai. — Te, te! — mondja az ismerősöm, s közben el-elakad a lélegzete. — Megcsináltad! Szól! — Jó vicc, miért ne szólna. Különben nagyon szeretem a konyakot. — Itt van komám, Igyál, amennyit akarsz — mondja, s még mindig reszket a keze egy kissé. — Az ám! — kap észbe —, az előbb pénzt akartál kölcsönkérni. Itt a tízezres. Nyaralni megy talán? — Nem. Csak elromlott a gramofonom. PILCZ Nándor Megjavítottam egy gramofont n. oldal