Magyar Szó, 1965. április (22. évfolyam, 89-118. szám)

1965-04-23 / 111. szám

tft. oldal Sterija Játékok Húsz év után A Sterija Játékok ötö­dik estjén a maribori A SZLOVÉN KÉPZŐMŰVÉ­SZETI AKADÉMIA TANÁ­RÁNAK KIÁLLÍTÁSA BELGRÁDBAN A hadseregotthon kiállítá­si csarnokában megnyílt Bo­ris Kalin szlovén szobrász­­művész, a ljubljanai képző­művészeti akadémia tanárá­nak kiállítása. Kalin profesz­­szor tíz márványszobrot, öt kisebb bronzszobrot és tíz szoborportrét állított ki. Szlovén Nemzeti Színház Ignác Kamenik: HÚSZ ÉV TITÁN című színmű­vével lépett közönség elé. A főbb szerepeket Joža Zupán (Simon), Stanko Potisk (Andrej), és Anton Petje (Jošt) alakította. Rendezte: Fran Zižek; szcenográf: Jože Polajnko. A ljubljanaiak kiábrándító előadása után, szerdán este a mariboriak megérdemelt elismerésben részesültek. Kamenik háború ellen tilta­kozó drámáját ugyanis (amely nem az ország fölsza­­­­badítására, hanem az ember­ rossztól való megszabadulá­sára összpontosított) nagyfo­kú átéltéséggel, a hősök hi­teles megformálásával adták elő. Ennek következtében, jóllehet a darabban egy kis­sé sok volt a váratlan fordu­lat, az indítástól a végkifejlé­­sig, a megütközések finom lelki rezdülésekkel kísért le­vezetéséig: minden a „he­lyén” volt. A költő meglátása, a költő igazsága így hát nem maradt meg egyedinek, hanem na­gyobb, figyelmet érdemlő méretet kapott. Az előadás értékét ezzel persze korántsem merítettük ki. Fran Žižek célratörő, rea­lista rendezése, Jože Polaj­­ko tetszetős, ugyanakkor funkcionális színpaddíszlete­, nem utolsósorban pedig a Héttagú művészegyüttes a­­ mozgás, a dikció, a jellem­formálás szerint is egyaránt jó játéka további erényét ké­pezte a bemutatónak. A tíz évig ártatlanul fog­házra ítélt Just Permist egy­szerű, de fölöttébb, hatásos eszközökkel megszemélyesí­tő Anton Petre, az eddig lá­tottak alapján, a legjobb szí­nészi teljesítményért járó díjnak egyik komoly esélye­se. (szűcs) A drámaírók szövet­ségének közgyűlése Megválasztották az új vezetőséget* A jugoszláv drámaírók szövetségének közgyűlésén — amelyről tegnap már hírt adtunk — a második napon Igor Torkor szlovén író Mű­vészet a mában című színvo­nalas előadásában a színpad missziójáról beszélt, vala­mint a drámaíró feladatáról ebben a küldetésben. Külö­nösen­ érdekes volt előadásá­nak az a része, amely a tár­sadalom és a színműíró egy­másra való hatását fejteget­te. A vita után — aránylag idevés felszólaló volt csak — a­ közgyűlés rátért a szövet­ség új vezetőségének meg­választására. Elnök lett Ma­riján Matkovic, alelnök Đor­­de Lebovic és Zmavc Janez, titkár Petar Budák. Az új választmánynak hét tagja van: Milenko Misajlovic, Jú­lia Neuman, Mirko Božić, Suibhef József, Tome Ar­­szovszki, Igor Torkar és Loj­­ze Standekar. A felügyelő bizottság elnöke Branislav Đorđević­ Zeko. Az új vezetőség nevében Mariján Matkovic elnök vá­zolta az új szövetség felada­tait, ezek között szerepel a „Branko Gavella-díj,, kiosz­tása az idei évre. Ezt a díjat színész vagy színpadi rende­ző kapja minden évben, mint a drámaírók szövetségének jelképes elismerését az el­múlt év legjobb alakításáért vagy rendezéséért. A díjat a drámaírók szövetségének kü­lönbizottsága ítéli oda. A gondolat­ és érzelem vi­szonyában születnek szándé­kosan „érthetetlen” alkotá­sai. Művészete gondolatokkal átszőtt érzelmi magatartás, mondanivalója csakis a félel­met keltő érzelmektől kap valamilyen fényt. Zoran Pavlovic mérleget állít föl: a tudat és a világ viszonyát valamilyen derengő állapot­ban jelöli meg. Ez a sötétség a világ, a sötétségiből ered, és félelmetes. Quintilianus a szónokokat két csoportra osztotta: „atti­kai”, vagyis pallérozott, fi­nom mértéktartó, világos ér­telmű szónokokra és „ázsiai” típusúakra, akik a dagályos, az alkalomhoz nem illő szó­bőség túlzásaival tömték hallgatóságukat Szerették a különöset, mert az a termé­szet titkos erőinek a jele volt. A természet monstruózus, nyers vadságát monstruózus formákkal kell is szimboli­zálni. Zoran Pavlovicot, ha ma ilyen hasonlatot megen­gedünk, az „ázsiai” típusú festők közé sorolhatnánk, mint például az expresszio­nistákat általában (vagy mi­ként a kubistákról azt mond­hatnánk, hogy „attikai” al­katúak voltak). Zoran Pavlovic képein a káosz elrabolja az embert, a rom­ák idő előtt születnek meg, hogy el is tűnjenek a semmibe, még mielőtt a rend boldogsága, jótéteménye ki­alakulna. „Genezis” című ké­pén a teremtés titok marad, vagy akár még fokozódik is a teremtés titka. A kép ol­dalára függőlegesen rávarrt juta falszerű hatást vált ki, és az eredet őshelyére utal, mint ami a kezdetet is meg­előzi. A genezisben az anyag nem áthatolhatatlan, akkor még a törvények előtt min­den lehetséges volt. A csi­nált és szerves formák még nem léteztek, és a világ ak­kor még kereste célját. Az­óta időközben többször meg­találta, de el is veszítette. Ma újra céltalanul bolyong az ember, miként Pavlovic Kü­lönleges termék című képén, ugyancsak egy függőleges jutából varrt mezőben szét­húzva, kapaszkodva egy megvillanó „fémhuzalra” föl­fűzve, értelmetlen, kínos helyzetben, mint "az autóúton „végighaladó” halál lehető­sége, mely a sofőrök irányí­tásával halad egyik városból a másikba, és lesi saját le­hetőségét, hogy arasson. A mellette levő mezőn a „ter­mék” befejezett, megért, nem metafizikai valóság, de tele van valótlansággal. Olyan termék, azai elviselhetetle­nebbnek tűnt, míg nem léte­zett. A világ akkor még fe­nyegetés volt mai tudatunk részére. A piros folt a képen azt kiáltja, hogy a világ fája valami. Az Árnyak című ké­pén az oldalt fölvarrt juta szurok színű, a kép felső ré­szén fenyegető barna folt „csüng” árnyékfelületen, de hogy árnyék legyen, ahhoz fény is kell. Ez a fény a tu­dat közegén át világosodik meg, és anyag mozgásából, illetve tagozódásából ered. A formák visszataszítóak, mint amilyen a teremtés küszöbén lehettek. De már előre lehet sejteni, hogy ha isten külön­választja a sötétséget a vi­lágosságtól, akkor se lesz na­gyobb öröm ezen a világon Zoran Pavlovic filozófiája szerint. Rajzai erőszakos informe­­tes stílus szerint készültek, nagyobb közlési szándékkal, mint a festmények. Az ak­­varellek rokokós könnyed hangulatot keltenek, mond­hatnánk XV. Lajos korát idézik. Alkotójuk intellektu­ális módon fordul a motí­vumhoz. „A hermetizmus minden eszközt fölhasznál, csakhogy a közönséget távol tartsa at­tól, hogy igazán megértsék”, mondták a középkori miszti­kus művészetre. Ilyen eljá­rásra kényszerül a modern művész, ha titoknak és monstrumnak tartja az életet vagy a világot. Á. J. fesedőben vannak. Az egyik ilyen eredmény egy alig har­mincéves, közébünk tartozó, vajdasági fiatalember, Dávid András nevéhez fűződik, akit a HITELES MAGYAR HŐSÖK A DÉLSZLÁV NÉ­PEK VITÉZI ÉNEKHAGYO­MÁNYÁBAN című értekezé­séért nemrégen a budapesti Eötvös Loránd , Tudomány­­egyetem Bölcsészettudományi Karán doktorrá avattak. A dolgozat könyvalakban való közreadását a Magyar Néprajzi Társaság a jugo­szláv—magyar néprajzi szak­értők ez évi pécsi találkozó­jára tervezi. Hogy az érteke­zés szerzőjét megszólaltassuk, ez szolgáit alapul. Dr. DÁ­VID Andrástól, a küszöbön­­álló eseménnyel kapcsolat­ban, s olvasóink érdeklődésé­re számítva, a minap dolgo­zatának témájáról, kutatásá­nak céljáról és eredményei­ről érdeklődtünk. — Az értekezés témája annak elemzése, hogy miként vetül a XIV. és XVI. század közötti időszakban élő hír­neves magyar történelmi sze­mélyek ténykedése a délszláv népek vitézi énekeiben. Egy­­egy egész fejezetet szentel­tem tehát Nagy Lajos király­nak, Ozorai Pipónak, majd dolgozatom jelentős része Hunyadi János kivételesen izgalmas hősepikai portréjá­val foglalkozik, vele párhu­zamosan Székely Jánossal, a szerb, horvát és macedón énekek népszerű Sekulájával, továbbá I. Jagelló Ulászlóval, az 1444-es várnai csata tragi­kus fiatal hősével, Szilágyi Mihály impresszív figurájá­val. Az énekek külön ciklusa alapján esik szó a Mátyás királyról szóló, igazi belső izzást tükröző darabokról, s végül Kinizsi­ Pál és a mi Péterváradunkon báni tiszt­séget betöltő Dóczi Péter epi­kai portréjának is ugyancsak kellő hely jutott.­­ Az értekezésnek két alapvető célja volt. Elsősor­ban az említett időszak hite­les magyar hőseiről kialakult szerb, horvát, szlovén, mace­dón, valamint a boszniai és hercegovinai mohamedán vi­tézi énekhagyomány lehető­leg teljes egybegyűjtése és bemutatása. Másodsorban az ének tematikájából, feldolgo­zásmódjából, a két nép gazda­sági, társadalmi érintkezései­ből, egymásra utaltságából­­ kiindulva, a régi irodalmi kultúra közös délszláv—ma­­­­gyar forrásait, indítékait kut­­­tattam. Egy-egy énektípus­­vagy epikai probléma ma­­­­gyar—délszláv kapcsolatokat tükröző, esetleg sejtető nyo­­­­mozása jelentette kivétel nél­­­­kül a legizgalmasabb heteket­­ és hónapokat, jóllehet ez­­ igényelte a legelmélyültebb, legkörültekintőbb munkát is. — És mit tekinthetünk­­ eredménynek? — Azt a tényt, hogy első ízben, de végre együtt van egy mennyiségileg hatalmas magyar vonatkozású délszláv epikai énekanyag. Az emlí­tett hősök mindegyikéhez fű­ződő darabokat a tipológiai rendszerezésen túl a kora­beli történeti események nézőpontja alapján is meg­közelítettem, valahányszor arra a vizsgált énekek kiin­dulási alapot és okot ad­tak ... A legfontosabb ered­mény, úgy hiszem, mégis az, hogy az itt felölelt anyag, forrását tekintve, a kutatá­sok tanulsága szerint, mű­kertői eredetű. Feltétlenül egy olyan irodalmi ízlést és olyan irodalmi tényezőket tükröz, amelyek európai előz­ményekre vezethetők vissza, s az európai előzmények sa­játos magyar, illetve délszláv visszhangjának tekinthetők, csak. Ezt a szemléletet az irodalom polgári, sőt nacio­nalista kritériumainak meg­felelően egyik részről sem akarták tudomásul venni. Túlhangsúlyozták a nemzeti géniusz szerepét, jelentősé­gét, s célzatosan, avagy más okból szemet hunytak afe­lett, hogy az európai iroda­lom családjába tartoznak, bármennyire is változatokat, variánsokat hoztak létre ... A délszláv eposz anyaga egy részének tisztán „népi” indí­tása ma már nagyon komo­lyan vitatható, alapos marxista és a szűk ,naciona­lista kereteket túlnövő átér­tékelésre szorul. Annál is inkább, mert az összehason­lító irodalom már Európa­­szerte kimutatta a szembetű­nő megfeleléseket. Meggyőző­désem szerint a délszláv iro­dalom ezzel semmit sem ve­szít, csak nyer értékében, mert a népi irodalomnak egy olyan nemzetközi kapcsola­tokban gazdag időszakát vi­lágítanánk meg így objektí­ven, amelyyet eddig a nép­költés fölöttébb kényelmes kalapja alá vontak. — Végül: a tervek? — A kérdés iránti vonzal­mam a délszláv epikus éne­kekkel való ismerkedés gyer­­e­rekkori élményéhez nyúlik vissza, ami aztán a főiskolai és egyetemi években a kitar­tó és rendszeres anyaggyűj­tés nem kevésbé izgalmas időszakához vezetett. Az ed­­­dig egybegyűjtött s a dolgo­zat tartóoszlopát képező mintegy 350 ének mindegyi­ke igaz, meghitt örömet je­lentett; költészetbe ötvözött történelem, a bennük válta­kozó komor gyász és nap­fényes derű a nehézségek és a csü­ggedések rám zuhanó pillanataiban kitartást és erőt adott. E költészet nemes üzenetének köszönhetem azt az elhatározást is, hogy a jö­vőben minden időmet a régi irodalom délszláv—magyar kapcsolatainak kutatására fordítsam. SZŰCS Imre Magyar hősök a délszláv epikában A magyar irodalom új doktora Az összehasonlító Iroda­lom egyik alapvető feladata s érdeme, hogy az irodalmi jelenségeket, megnyilatkozá­sokat nem nemzeti-területi elszigeteltségükben, hanem lehetőleg teljességükben, sokrétű összefüggésükben ra­­j­gadja meg, tárja fel. Euró­pában az ilyen jellegű iro­dalomvizsgálatnak nagy ha­gyománya van; mi azonban — a nem túl nagy számú próbálkozástól eltekintve — még mindig az első lépések­nél tartunk. Örömünkre szol­gáljon: az érdeklődés egyre fokozódik, sőt helyenként már az eredmények is kitel- Hermetitais művészet Zoran Pavlovic kiállítása a Novi Sad-i ifjúsági Tribünön Hang és fény A köztársasági műemlékvédő intézet két szakértője, Dobroslav Pavlovic műépítész és Svetozar Samurovic festő nem mindennapos feladatra vállalkoztak: olyan elő­adásokat rendeznek, amelyeknek mondanivalóit hanggal és fénnyel fejezik ki. Világszerte ismeretes már ez az újfajta ábrázolási mód, és általában műemlékeket mutat­nak be ily módon. Dobroslav Pavlovic és Svetozar Samurovic a Mana­­sija kolostort és a smederevói várat mutatják be elő­ször ezzel a módszerrel. Elénk tárják a kolostorban az ódon falak között hajdan folyt életet és mindazt, ami ve­le kapcsolatos. A kolostor fölé magasodó dombokról látja majd a közönség — hang- és fényhatások kíséretében — Stevan Lazarevic despota középkori alapítványának min­den szépségét, monumentalitását. A látottakat ismert írók és történetírók válogatott szövege kíséri, méltatják Manasija kolostor jelentőségét, amely a XV. század első évtizedeiben az egész despotaság kultúrtevékenységének központja volt. A szöveg, az ősrégi zene, a fényhatások a néző elé va­rázsolják azt­ a korszakot, amikor a Manasija kolostor­ban írók, fordítók és könyvmásolók egész iskolája ala­kult ki. Ismert színészek versmondása és szövegolvasá­sa alapján átélik majd a török hódoltság kezdetét, a des­potaság bukását és a kolostorok — Manasija sem volt ki­vétel! — égését. Hasonló előadásokat évek óta rendeznek Franciaor­szágban és Svájcban. A hazai előadásoknak különös bájt kölcsönöz majd a középkori falfestészet remekeinek be­mutatása. A képek vetítését középkori zsoltárok kísérik, minden valószínűség szerint a belgrádi madrigál-éneke­sek előadásában. A szmederevói várról szóló előadást az ősi erődítmény falai között rendezik meg. Pavlovic és Samurovic véleménye szerint a szerbiai kolostorokon és várakon kívül feltétlenül érdemes volna foglalkozni az adriai városok: Ulcinj, Bar, Kotor, Dub­rovnik, Split, Zadar, Pula, Rovinj és Piran történelmé­vel, műemlékeivel. (b) MAGYAR SZÓ Péntek, 1965. április 23. Tormislav Muna: Tanulmány A színház a fotóművészetben c. Novi Sad-i fénykép­kiállítás anyagából

Next