Magyar Szó, 1965. április (22. évfolyam, 89-118. szám)
1965-04-23 / 111. szám
tft. oldal Sterija Játékok Húsz év után A Sterija Játékok ötödik estjén a maribori A SZLOVÉN KÉPZŐMŰVÉSZETI AKADÉMIA TANÁRÁNAK KIÁLLÍTÁSA BELGRÁDBAN A hadseregotthon kiállítási csarnokában megnyílt Boris Kalin szlovén szobrászművész, a ljubljanai képzőművészeti akadémia tanárának kiállítása. Kalin profeszszor tíz márványszobrot, öt kisebb bronzszobrot és tíz szoborportrét állított ki. Szlovén Nemzeti Színház Ignác Kamenik: HÚSZ ÉV TITÁN című színművével lépett közönség elé. A főbb szerepeket Joža Zupán (Simon), Stanko Potisk (Andrej), és Anton Petje (Jošt) alakította. Rendezte: Fran Zižek; szcenográf: Jože Polajnko. A ljubljanaiak kiábrándító előadása után, szerdán este a mariboriak megérdemelt elismerésben részesültek. Kamenik háború ellen tiltakozó drámáját ugyanis (amely nem az ország fölszabadítására, hanem az ember rossztól való megszabadulására összpontosított) nagyfokú átéltéséggel, a hősök hiteles megformálásával adták elő. Ennek következtében, jóllehet a darabban egy kissé sok volt a váratlan fordulat, az indítástól a végkifejlésig, a megütközések finom lelki rezdülésekkel kísért levezetéséig: minden a „helyén” volt. A költő meglátása, a költő igazsága így hát nem maradt meg egyedinek, hanem nagyobb, figyelmet érdemlő méretet kapott. Az előadás értékét ezzel persze korántsem merítettük ki. Fran Žižek célratörő, realista rendezése, Jože Polajko tetszetős, ugyanakkor funkcionális színpaddíszlete, nem utolsósorban pedig a Héttagú művészegyüttes a mozgás, a dikció, a jellemformálás szerint is egyaránt jó játéka további erényét képezte a bemutatónak. A tíz évig ártatlanul fogházra ítélt Just Permist egyszerű, de fölöttébb, hatásos eszközökkel megszemélyesítő Anton Petre, az eddig látottak alapján, a legjobb színészi teljesítményért járó díjnak egyik komoly esélyese. (szűcs) A drámaírók szövetségének közgyűlése Megválasztották az új vezetőséget* A jugoszláv drámaírók szövetségének közgyűlésén — amelyről tegnap már hírt adtunk — a második napon Igor Torkor szlovén író Művészet a mában című színvonalas előadásában a színpad missziójáról beszélt, valamint a drámaíró feladatáról ebben a küldetésben. Különösen érdekes volt előadásának az a része, amely a társadalom és a színműíró egymásra való hatását fejtegette. A vita után — aránylag idevés felszólaló volt csak — a közgyűlés rátért a szövetség új vezetőségének megválasztására. Elnök lett Mariján Matkovic, alelnök Đorde Lebovic és Zmavc Janez, titkár Petar Budák. Az új választmánynak hét tagja van: Milenko Misajlovic, Júlia Neuman, Mirko Božić, Suibhef József, Tome Arszovszki, Igor Torkar és Lojze Standekar. A felügyelő bizottság elnöke Branislav Đorđević Zeko. Az új vezetőség nevében Mariján Matkovic elnök vázolta az új szövetség feladatait, ezek között szerepel a „Branko Gavella-díj,, kiosztása az idei évre. Ezt a díjat színész vagy színpadi rendező kapja minden évben, mint a drámaírók szövetségének jelképes elismerését az elmúlt év legjobb alakításáért vagy rendezéséért. A díjat a drámaírók szövetségének különbizottsága ítéli oda. A gondolat és érzelem viszonyában születnek szándékosan „érthetetlen” alkotásai. Művészete gondolatokkal átszőtt érzelmi magatartás, mondanivalója csakis a félelmet keltő érzelmektől kap valamilyen fényt. Zoran Pavlovic mérleget állít föl: a tudat és a világ viszonyát valamilyen derengő állapotban jelöli meg. Ez a sötétség a világ, a sötétségiből ered, és félelmetes. Quintilianus a szónokokat két csoportra osztotta: „attikai”, vagyis pallérozott, finom mértéktartó, világos értelmű szónokokra és „ázsiai” típusúakra, akik a dagályos, az alkalomhoz nem illő szóbőség túlzásaival tömték hallgatóságukat Szerették a különöset, mert az a természet titkos erőinek a jele volt. A természet monstruózus, nyers vadságát monstruózus formákkal kell is szimbolizálni. Zoran Pavlovicot, ha ma ilyen hasonlatot megengedünk, az „ázsiai” típusú festők közé sorolhatnánk, mint például az expresszionistákat általában (vagy miként a kubistákról azt mondhatnánk, hogy „attikai” alkatúak voltak). Zoran Pavlovic képein a káosz elrabolja az embert, a romák idő előtt születnek meg, hogy el is tűnjenek a semmibe, még mielőtt a rend boldogsága, jótéteménye kialakulna. „Genezis” című képén a teremtés titok marad, vagy akár még fokozódik is a teremtés titka. A kép oldalára függőlegesen rávarrt juta falszerű hatást vált ki, és az eredet őshelyére utal, mint ami a kezdetet is megelőzi. A genezisben az anyag nem áthatolhatatlan, akkor még a törvények előtt minden lehetséges volt. A csinált és szerves formák még nem léteztek, és a világ akkor még kereste célját. Azóta időközben többször megtalálta, de el is veszítette. Ma újra céltalanul bolyong az ember, miként Pavlovic Különleges termék című képén, ugyancsak egy függőleges jutából varrt mezőben széthúzva, kapaszkodva egy megvillanó „fémhuzalra” fölfűzve, értelmetlen, kínos helyzetben, mint "az autóúton „végighaladó” halál lehetősége, mely a sofőrök irányításával halad egyik városból a másikba, és lesi saját lehetőségét, hogy arasson. A mellette levő mezőn a „termék” befejezett, megért, nem metafizikai valóság, de tele van valótlansággal. Olyan termék, azai elviselhetetlenebbnek tűnt, míg nem létezett. A világ akkor még fenyegetés volt mai tudatunk részére. A piros folt a képen azt kiáltja, hogy a világ fája valami. Az Árnyak című képén az oldalt fölvarrt juta szurok színű, a kép felső részén fenyegető barna folt „csüng” árnyékfelületen, de hogy árnyék legyen, ahhoz fény is kell. Ez a fény a tudat közegén át világosodik meg, és anyag mozgásából, illetve tagozódásából ered. A formák visszataszítóak, mint amilyen a teremtés küszöbén lehettek. De már előre lehet sejteni, hogy ha isten különválasztja a sötétséget a világosságtól, akkor se lesz nagyobb öröm ezen a világon Zoran Pavlovic filozófiája szerint. Rajzai erőszakos informetes stílus szerint készültek, nagyobb közlési szándékkal, mint a festmények. Az akvarellek rokokós könnyed hangulatot keltenek, mondhatnánk XV. Lajos korát idézik. Alkotójuk intellektuális módon fordul a motívumhoz. „A hermetizmus minden eszközt fölhasznál, csakhogy a közönséget távol tartsa attól, hogy igazán megértsék”, mondták a középkori misztikus művészetre. Ilyen eljárásra kényszerül a modern művész, ha titoknak és monstrumnak tartja az életet vagy a világot. Á. J. fesedőben vannak. Az egyik ilyen eredmény egy alig harmincéves, közébünk tartozó, vajdasági fiatalember, Dávid András nevéhez fűződik, akit a HITELES MAGYAR HŐSÖK A DÉLSZLÁV NÉPEK VITÉZI ÉNEKHAGYOMÁNYÁBAN című értekezéséért nemrégen a budapesti Eötvös Loránd , Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán doktorrá avattak. A dolgozat könyvalakban való közreadását a Magyar Néprajzi Társaság a jugoszláv—magyar néprajzi szakértők ez évi pécsi találkozójára tervezi. Hogy az értekezés szerzőjét megszólaltassuk, ez szolgáit alapul. Dr. DÁVID Andrástól, a küszöbönálló eseménnyel kapcsolatban, s olvasóink érdeklődésére számítva, a minap dolgozatának témájáról, kutatásának céljáról és eredményeiről érdeklődtünk. — Az értekezés témája annak elemzése, hogy miként vetül a XIV. és XVI. század közötti időszakban élő hírneves magyar történelmi személyek ténykedése a délszláv népek vitézi énekeiben. Egyegy egész fejezetet szenteltem tehát Nagy Lajos királynak, Ozorai Pipónak, majd dolgozatom jelentős része Hunyadi János kivételesen izgalmas hősepikai portréjával foglalkozik, vele párhuzamosan Székely Jánossal, a szerb, horvát és macedón énekek népszerű Sekulájával, továbbá I. Jagelló Ulászlóval, az 1444-es várnai csata tragikus fiatal hősével, Szilágyi Mihály impresszív figurájával. Az énekek külön ciklusa alapján esik szó a Mátyás királyról szóló, igazi belső izzást tükröző darabokról, s végül Kinizsi Pál és a mi Péterváradunkon báni tisztséget betöltő Dóczi Péter epikai portréjának is ugyancsak kellő hely jutott. Az értekezésnek két alapvető célja volt. Elsősorban az említett időszak hiteles magyar hőseiről kialakult szerb, horvát, szlovén, macedón, valamint a boszniai és hercegovinai mohamedán vitézi énekhagyomány lehetőleg teljes egybegyűjtése és bemutatása. Másodsorban az ének tematikájából, feldolgozásmódjából, a két nép gazdasági, társadalmi érintkezéseiből, egymásra utaltságából kiindulva, a régi irodalmi kultúra közös délszláv—magyar forrásait, indítékait kuttattam. Egy-egy énektípusvagy epikai probléma magyar—délszláv kapcsolatokat tükröző, esetleg sejtető nyomozása jelentette kivétel nélkül a legizgalmasabb heteket és hónapokat, jóllehet ez igényelte a legelmélyültebb, legkörültekintőbb munkát is. — És mit tekinthetünk eredménynek? — Azt a tényt, hogy első ízben, de végre együtt van egy mennyiségileg hatalmas magyar vonatkozású délszláv epikai énekanyag. Az említett hősök mindegyikéhez fűződő darabokat a tipológiai rendszerezésen túl a korabeli történeti események nézőpontja alapján is megközelítettem, valahányszor arra a vizsgált énekek kiindulási alapot és okot adtak ... A legfontosabb eredmény, úgy hiszem, mégis az, hogy az itt felölelt anyag, forrását tekintve, a kutatások tanulsága szerint, műkertői eredetű. Feltétlenül egy olyan irodalmi ízlést és olyan irodalmi tényezőket tükröz, amelyek európai előzményekre vezethetők vissza, s az európai előzmények sajátos magyar, illetve délszláv visszhangjának tekinthetők, csak. Ezt a szemléletet az irodalom polgári, sőt nacionalista kritériumainak megfelelően egyik részről sem akarták tudomásul venni. Túlhangsúlyozták a nemzeti géniusz szerepét, jelentőségét, s célzatosan, avagy más okból szemet hunytak afelett, hogy az európai irodalom családjába tartoznak, bármennyire is változatokat, variánsokat hoztak létre ... A délszláv eposz anyaga egy részének tisztán „népi” indítása ma már nagyon komolyan vitatható, alapos marxista és a szűk ,nacionalista kereteket túlnövő átértékelésre szorul. Annál is inkább, mert az összehasonlító irodalom már Európaszerte kimutatta a szembetűnő megfeleléseket. Meggyőződésem szerint a délszláv irodalom ezzel semmit sem veszít, csak nyer értékében, mert a népi irodalomnak egy olyan nemzetközi kapcsolatokban gazdag időszakát világítanánk meg így objektíven, amelyyet eddig a népköltés fölöttébb kényelmes kalapja alá vontak. — Végül: a tervek? — A kérdés iránti vonzalmam a délszláv epikus énekekkel való ismerkedés gyererekkori élményéhez nyúlik vissza, ami aztán a főiskolai és egyetemi években a kitartó és rendszeres anyaggyűjtés nem kevésbé izgalmas időszakához vezetett. Az eddig egybegyűjtött s a dolgozat tartóoszlopát képező mintegy 350 ének mindegyike igaz, meghitt örömet jelentett; költészetbe ötvözött történelem, a bennük váltakozó komor gyász és napfényes derű a nehézségek és a csüggedések rám zuhanó pillanataiban kitartást és erőt adott. E költészet nemes üzenetének köszönhetem azt az elhatározást is, hogy a jövőben minden időmet a régi irodalom délszláv—magyar kapcsolatainak kutatására fordítsam. SZŰCS Imre Magyar hősök a délszláv epikában A magyar irodalom új doktora Az összehasonlító Irodalom egyik alapvető feladata s érdeme, hogy az irodalmi jelenségeket, megnyilatkozásokat nem nemzeti-területi elszigeteltségükben, hanem lehetőleg teljességükben, sokrétű összefüggésükben rajgadja meg, tárja fel. Európában az ilyen jellegű irodalomvizsgálatnak nagy hagyománya van; mi azonban — a nem túl nagy számú próbálkozástól eltekintve — még mindig az első lépéseknél tartunk. Örömünkre szolgáljon: az érdeklődés egyre fokozódik, sőt helyenként már az eredmények is kitel- Hermetitais művészet Zoran Pavlovic kiállítása a Novi Sad-i ifjúsági Tribünön Hang és fény A köztársasági műemlékvédő intézet két szakértője, Dobroslav Pavlovic műépítész és Svetozar Samurovic festő nem mindennapos feladatra vállalkoztak: olyan előadásokat rendeznek, amelyeknek mondanivalóit hanggal és fénnyel fejezik ki. Világszerte ismeretes már ez az újfajta ábrázolási mód, és általában műemlékeket mutatnak be ily módon. Dobroslav Pavlovic és Svetozar Samurovic a Manasija kolostort és a smederevói várat mutatják be először ezzel a módszerrel. Elénk tárják a kolostorban az ódon falak között hajdan folyt életet és mindazt, ami vele kapcsolatos. A kolostor fölé magasodó dombokról látja majd a közönség — hang- és fényhatások kíséretében — Stevan Lazarevic despota középkori alapítványának minden szépségét, monumentalitását. A látottakat ismert írók és történetírók válogatott szövege kíséri, méltatják Manasija kolostor jelentőségét, amely a XV. század első évtizedeiben az egész despotaság kultúrtevékenységének központja volt. A szöveg, az ősrégi zene, a fényhatások a néző elé varázsolják azt a korszakot, amikor a Manasija kolostorban írók, fordítók és könyvmásolók egész iskolája alakult ki. Ismert színészek versmondása és szövegolvasása alapján átélik majd a török hódoltság kezdetét, a despotaság bukását és a kolostorok — Manasija sem volt kivétel! — égését. Hasonló előadásokat évek óta rendeznek Franciaországban és Svájcban. A hazai előadásoknak különös bájt kölcsönöz majd a középkori falfestészet remekeinek bemutatása. A képek vetítését középkori zsoltárok kísérik, minden valószínűség szerint a belgrádi madrigál-énekesek előadásában. A szmederevói várról szóló előadást az ősi erődítmény falai között rendezik meg. Pavlovic és Samurovic véleménye szerint a szerbiai kolostorokon és várakon kívül feltétlenül érdemes volna foglalkozni az adriai városok: Ulcinj, Bar, Kotor, Dubrovnik, Split, Zadar, Pula, Rovinj és Piran történelmével, műemlékeivel. (b) MAGYAR SZÓ Péntek, 1965. április 23. Tormislav Muna: Tanulmány A színház a fotóművészetben c. Novi Sad-i fényképkiállítás anyagából