Magyar Szó, 1966. november (23. évfolyam, 300-327. szám)

1966-11-22 / 321. szám

Kedd, 1966. november 22. Csak a jegyzőkönyv miatt? A Novi Sad-i telepi Pe­tőfi Sándor kultúregyesület rendkívüli közgyűlésén jelentést, majd a vitát hall­gatom. Az elnöklő a beszá­molót olvasó elnök, főkép­pen pedig a felszólalók nyelve néha meg-megbot­­lik, keresik a kifejezéseket, kicsit nehezen bánnak szerb nyelvvel. Nem­egy­­szer mások segítik ki őket,­­nem jut az emberek, eszébe a legmegfelelőbb kifejezés, a legalkalmasabb szó. Az egyik például azt akarja mondani, hogy magyaráza­tot kell kérni a vezetőség­től nagy utazási költsége­ikről, s az sül ki belőle, hogy felelősségre kell von­ni a vezetőséget. Hallgatom a vitát, és eszembe jut Tito elnök egy gondolata, amit két perccel ezelőtt olvastam el az egye­sület üléstermének bejára­tánál. Minden nemzetnek és nemzetiségnek joga van használni saját nyelvét. Furcsa, hogy ebben a kultúregyesületben szerb nyelven folyik az ülés. Meg is kérdezem a mel­lettem ülőket, miért. Azt mondják, a tagok között van egy-két szerb, aki nem tud magyarul. "A többi ér­ti és szívesen beszélik is a magyar nyelvet. A meg­kérdezettek azt is hozzáfű­zik, hogy a jegyzőkönyvet szerbül kell vezetni. Egyik érv sem tűnik meg­győzőnek, hiszen az az egy­két tag, aki nem érti, ki mit mond, könnyen meg­tudhatja a mellette ülőtől. Nem hiszem azt sem, hogy a Petőfi Sándor kultúregye­sület jegyzőkönyve ellen bárkinek is lenne kifogása, га magyarul írnák. Akkor hol a magyarázat? Érdekes ezen elgondolkoz­ni. L. X. A fényűző megnyitóün­nepség és háromévi csöndes munka után — váratlanul — arról érke­zett jelentés, hogy bezárult az első hazai urániumibá­­nya. Kalnáról, a Stara Planina lankáin fekvő eldugott kis faluról, sokáig nem is tud­tuk, hogy létezik. Miután az a hír kelt szárnyra, hogy gazdag urániummezőn fek­szik, két kommuna hadako­zott érte, s szinte filmszerű­en, a texasi olajvárosok át­alakulása módján úgyszól­ván máról holnapra modern várossá változott. Bányafel­szerelés érkezett, hatalmas fúrótornyok és munkacsar­nokok épültek, több mint 700 munkás, mérnök és techni­kus állt munkába, száz la­kótömb, aszfaltút épült, ke­reskedések nyíltak, s korsze­rű szálloda is helyet kapott a faluban. Nyilván háttérbe szorult minden fenntartás a befektetés gazdaságosságát és kísérleti jellegét illetően, mert a lelőhely felkutatásá­ra és kiaknázásának előkészí­tésére tizenhárom év alatt 6,5 milliárd régi dinárt köl­töttek. S 1963 novemberé­ben a megnyitóünnepségen az a sokat ígérő bejelentés hangzott el, hogy „immár Jugoszlávia is annak a ke­vés országnak a sorába lé­pett, amelyek uránium-kon­­centrátot állítanak elő, ami az atomerő-fejlesztésnek leg­fontosabb tényezője.” A következő évben szintén több mint egymilliárd dinárt fektettek be , és a Szövet­ségi Atomerő Bizottság je­lentése szerint az uránium­­koncentrát előállítása olyan ütemben haladt, hogy „iga­zolja a további beruházáso­kat.” A szövetségi bizottság optimizmusának és az iránta megnyilvánult bizalomnak — amit a hatáskörébe tarto­zó atomerő intézetek világra szóló tudományos sikerei táp­láltak — Kabna esetében nem volt fedezete, mert már a következő, 1965. évi jelen­tés leszögezte, hogy az újabb 900 milliós beruházási injek­ció ellenére, Kab­án, „az uránium kiaknázásával kap­csolatban még nem sikerült bizonyos dolgokat elérni, amelyeket a terv előirány­zott.” Ez azonban nem befolyá­solta a bizottság képviselő­jét, hogy az atomvillanytele­­pek építéséről Novi Sadon tartott tanácskozáson így ál­lítja be a helyzetet: „A kab­­nai üzem rendkívül hasznos tapasztalokat adott az érc­­kiaknázás földtani-bányásza­ti lehetőségeiről és az érc­­teményítés műszaki eljárásá­ról, s ezáltal megszereztük a jövendő termeléshez és a munka folytatásához szüksé­ges technológiai és gazdasá­gi adatokat.” A munkát, egészen fölös­legesen, a bizottság diszkre­cionális felhatalmazásának és a legnagyobb titokzatosság­nak fátyla burkolta. Ki tudja, hova vezetett volna mindez, ha a reform nem veti fel az olyan bal­fogások kérdését, mint a kab­ai, vagyis a további be­ruházásokat egy olyan bá­nyába, amely a legbizako­­dóbb számítások szerint is hét év után kimerül. Az idén, az év elején, a Szövetségi Atomerő Bizott­ság már csak azt állapíthat­ta meg, hogy „a munka 1965-ben sem hozta meg a várt eredményt” s ezért a bizottság „megvitatja, indo­kolt-e a vállalat további munkája és fenntartása” egyben közölte, hogy a mun­kások felét (380 munkást) el­bocsátotta, a megmaradtakat pedig geológiai kutatómun­kára és az ércfeldolgozás ja­vítására állította be. A bizottság áprilisban új munkaprogramjának bejelen­tése alkalmával értesítette a Szövetségi Végrehajtó Taná­csot és a Szövetségi Szkups­­tinát — természetesen „szi­gorúan bizalmasan” — hogy „az utólagos kutatómunka eredménye sem igazolja a bánya további kiaknázását”, és ezért „vagy be kell zárni, vagy évi kétmilliárd régi di­náros költséggel folytatni a munkát. Az előbbi esetben az eddigi beruházások kon­zerválásával járó költsége­ken kívül 380 munkást kell elbocsátani, s ez sokkal sú­lyosabb szociális problémá­kat okozna, mint a tavalyi elbocsátások.” Ahhoz a „le­hetőséghez”, hogy a bánya folytassa munkáját, a bi­zottság csak annyit fűzött hozzá, hogy programjában nem irányozta elő a szüksé­ges anyagi eszközöket. A kabnai bánya csöndes felszámolását kísérő megjegy­zések közül kiemelkedik a Szövetségi Atomerő Bizott­ság ismétlődő, rövid és rend­kí­vül határozott állítása: „Elértük, amit akartunk.” Ez az állítás sok helyütt föl­lelhető, Salon Sujica, a bi­zottság elnökhelyettese saj­tónyilatkozatában, éppúgy, mint a bizottság képviselő­jének a Szövetségi Szkups­­tina pénzügyi bizottsága ülé­sén tett kijelentésében. Ezt az állítást részint vitathatat­lan érvekkel támasztják alá, nevezetesen azzal, hogy 1948 után, a gazdasági zárlat ide­jén az országnak feltétlenül urániumra volt szüksége, a kabnai bánya elősegítette a szakkáderképzést s az ott szerzett tapasztalatoknak nagy hasznát vehetjük urán­­koncentrát-üzemek tervezé­sében és felszerelésében. Ér­vül hozzák fel azt is, hogy időközben csökkent az urán­érc ára. Miközben Kab­ában kilója 150 000 dinárba került s a hidegháború legsúlyo­sabb esztendeiben 40 dollár volt a világpiaci ára, ma a bécsi Nemzetközi Atomügyi Ügynökség útján 15 dollárért lehet beszerezni. Mégis, az az állítás, hogy „elértük, amit akartunk” ma­ró gúnynak tűnik, ha az el­kerülhetetlenül, de egyben könnyelműen kidobott mil­­liárdokra gondolunk, amelye­ket a hiányosan, elégtelenül tanulmányozott és kikutatott bányára fordítottak. Ki­­ ad majd a közvéleménynek helytálló magyarázatot? Ez a magyarázat pedig elengedhe­tetlen, mert ettől függ, hogy milyen intézkedéseket kell tenni a jövőben annak el­kerülésére, hogy a Szövetsé­gi Atomerő Bizottság, felha­talmazásai keretében, éssze­rűtlenül, a társadalmi közös­ség betekintése nélkül mil­­liárdokat költsön. (Komunist) Mi történt a kabnai bányával? Szervezési kérdések és szabályzatvita November 25-én: a Szocialista Szövetség tartományi vezetőségének ülése A Szocialista Szövetség tartományi vezetősége no­vember 25-én, pénteken dél­előtt 9 órakor ülést tart a Tartományi Szkupstina nagy­termében. Megvitatja a Szo­cialista Szövetség statútu­mának alkalmazásával ösz­­szefüggő időszerű társadal­mi-politikai és szervezési feladatokat, s a Szocialista Szövetség szervezeteinek ed­digi tevékenységét felölelő tájékoztatót. A Szocialista Szövetség szervezeteiben az elmúlt idő­szakban élénk vita alakult ki az átszervezési kérdések­ről. Legtöbb helyen már ki­dolgozták a szervezetek sza­­bályzattervezetét is. E tevé­kenység teljes kiértékelése még korai, de már fokozato­san kibontakoztak mind a vita, mind a szabályzatok közös vonásai. A szervezetek eddigi tevé­kenysége nemcsak a sza­­bályzatok megvitatására, szövegük elemzésére szorít­kozott, hanem felölelte a tervezeti változások lénye­gének és formáinak ismerte­­ését, magyarázatát is. A­zabá­l­yza­ttervezetekre jel­­emző, hogy főként a szer­vezkedés általános elveit­ektetik le, de a tagság hely­eséről és tevékenységének konkrét lehetőségeiről keve­set szólnak. Az előzetes vitákban pél­dául nem­­ határozták meg elég szabatosan a Szocialis­ta Szövetség helyi szerveze­teinek szerepét. A dilemma a szövetség tevékenységének alapformáival kapcsolatban merül fel. A szövetség köz­ségi szerveinek megválasztá­sa és hatásköre is a vita tár­gya. A szűklátókörűség eb­ben a tekintetben néha-néha oda vezetett, hogy bár e szerveket a szabályzatban a tagság végrehajtó vagy kép­viseleti testületének hatá­rozták meg, a gyakorlatban mégis vezetőségeknek tekin­tik. A Szocialista Szövetség kongresszusa is, statútuma is nagy súlyt fektetett arra, hogy a Szocialista Szövetség a dolgozók önigazgatásának legszélesebb politikai alapja legyen. Amilyen mértékben kifejezésre jut ez az elv a szabályzatokban,­­olyan mér­tékben csökken a­­Szocialis­ta Szövetség pártjellege. Vajdaságban a legtöbb község nemzetiségi összeté­tele többrétű. A szabályza­tok azonban nem eléggé fe­jezik ki e struktúra követel­te viszonyokat és feladato­kat. Jóllehet erről még nem sokat vitáztak, de a nemze­tiségi kérdéssel kapcsolatos konkrét feladatokat (a szö­vetség szerveinek nemzetisé­gi összetétele, a kétnyelvű­ség kérdése stb.) a szabály­zatokban világosan kell meg­fogalmazni. A Szocialista Szövetség új arculatának kialakítása szer­vezeti változásokat követel, evégett Vajdaságban a helyi szervezetek még november folyamán választógyűléseket tartanak, a községi értekez­letek pedig decemberben lesznek. S. L. A Tartományi Szkupstina épülete Az idei építkezési mérleg: 68400 lakás Hazánk területén a leg­­jobb statisztikai adatok sze­int kilenc hónap alatt 8­400 lakás készült el, 8000- el több, mint a tavalyi év zonos időszakában. Az építkezési költségek ugyan melkedtek, de nem olyan mértékben, mint az év elz­­én várható volt. MAGYAR SZÓ 3. oldal Tárgyilagos mércék nélkül A társadalombiztosító alapjainak nagy hiánya min­den érdekelt tényezőt megmozgatott. Egymás után ké­szülnek elemzések és javaslatok is tökéletesebb tár­sadalombiztosítási rendszer kialakítására. S ha az ember azt nézi, milyen terjedelmes ez az anyag, milyen sokoldalúak az elemzések, akkor valóban azt hihetné, hogy ilyen lelkiismeretes előké­születek után most már nyugodtak lehetünk, mert sikerült megtalálni a kellő mércéket, és olyan társa­dalombiztosítási rendszert kialakítani, amely szük­ségleteinknek és gazdasági fejlettségünknek legjob­ban megfelel. De hagyjuk az ábrándokat. Hiszen az egészség­­biztosításra vonatkozó elemzések annyi kérdés sza­bályozását tartják szükségesnek, hogy önkénytelenül is az az érzésünk támad, mintha csak most kezde­nénk élőtről mindent. Más elgondolkoztató dolgok is vannak. Egyrészt szükségesnek tartják, hogy ezeket a kérdéseket szé­les körben meg kell vitatni, mert az előírásokat nem szabad elhamarkodottan meghozni, másrészt hangsú­lyozzák, hogy a leggyorsabban el kell dönteni, mi­lyen intézkedések szükségesek, hogy a társadalombiz­tosító minél ésszerűbben használja fel eszközeit. Két ellentétes követelmény, de mind a kettő meg­indokolható. A széles körű vitára mindenképpen szükség van, hiszen a kérdés a polgárok, a biztosí­tottak nagy számának érdekét érinti, de sietni is kell az intézkedésekkel, mert itt az új esztendő, meg kell állapítani a járulékszázalékot, meg kell kötni a szerződéseket a gyógyintézetekkel, s meg kell ha­tározni a föderáció és a köztársaság kötelezettségeit a biztosítottak iránt. Indokolt hát mind a két szempont. De összeegyez­tethető-e? A válasz helyett elmondjuk, hogy a legújabb elemzések feladatként tűzik ki annak megállapítását, hogy társadalmunk, a mai fejlettségével milyen szin­tű egészségvédelmet képes nyújtani a dolgozóknak. Ez minden bizonnyal fontos feladat, alapvető kö­vetelmény, amely nélkül szolidan kidolgozott, szilárd alapokra helyezett társadalombiztosítási rendszer el sem képzelhető. De e feladatról már legalább egy évvel ezelőtt is hallottunk, már akkor is sürgették, s ha egy év alatt csak annyira jutottunk, hogy most újra feladatul tűzzük ki, akkor nehéz megmondani, mit hoz a következő esztendő. Ez a kétkedés annál is inkább igazolt lehet, mert az említetteken kívül a társadalombiztosítás más területén is hiányoznak az objektivizált kritériumok, tárgyilagos mér­cék. Az egészségügyi szolgáltatások díját nagyrészt hozzá­vetőlegesen állapítják meg, ami által az árak az eszközök burkolt átömlesztésére szolgálnak. Nincsenek meghatározva az árak elemei, hiányoznak a szakemberek és a felszerelés szabványai, nincsenek előírások a­­szerződésben vállalt kö­telezettségek teljesítésének ellenőrzésére, az egészségügyi in­tézmények nincsenek kategorizálva. Pedig milliárdokról van szó, s ezekkel a milliárdokkal talán mégsem szabadna olyan könnyen dobálózni, szigorúan kialakított mércék nélkül rendelkezni. Ezt akartam mon­dani, de inkább így: egészségünkről van szó, amelyre még inkább érzékenyek vagyunk, s amelynek értékét milliár­­dokban sem lehet kifejezni. Hogy lehet akkor éveken át az egészségünk megőrzésére szükséges összeget minden tárgyilagos mérce nélkül, csak hozzávetőlegesen megállapítani? BURÁNY Nándor / Hangoskodók és halk szavúak Egy titkár sorolta fel, mi mindent tettek a Kom­munista Szövetség negyedik plénuma óta. Egyebek között feldolgozták a plénum anyagát. Más szóval le­ültek és elolvasták fennhangon, az egész tagság előtt. Ekörül nyomban vita támadt. Vajon szükség van-e ilyesmire most, amikor a kommunista nem kizárólag a központi vezető szervekben eldöntött dolgokat pro­pagál, nem egy láncszeme a felülről jött utasítás vég­rehajtásának, hanem valami egészen más. Hiszen a Szövetséget gyökeresen átszervezik. Ezentúl a kom­munista a gyárban, a közigazgatásban, tudományos intézetben, környezetében és az önigazgató szervek­ben mindenütt tevékenyen részt kell, hogy vállaljon a társadalmi és politikai problémák megoldásában. A megoldásokat elsősorban magának kell keresnie. Sem­miféle utasítást nem kap, önmagának kell magára találnia a korszerű társadalmi élet és az önigazgatás szövevényes útjain. Vajon képes-e erre egy olyan kommunista, aki nem érti meg egy ülés lefolyásának leírását, az ott elhangzott viták legegyszerűbb reprodukálását. Vajon tagja lehet-e egyáltalán a Kommunista Szövetségnek? Akármilyen jó ember és jó munkás is. Ha tagja lesz, valószínűleg továbbra is hallgat, mint ahogyan eddig tette.Ül az ülésen, és egy szót sem szól. Az ülésen sem, később sem. Felvetődött a kérdés, vajon melyik a jobb, ha a kommunista túlságosan lármás, vagy ha állandóan hallgat. Ha lármás, akkor azt bíráljuk. Arról véle­ményt mondunk. Ha sohasem hallatja szavát, mi sem szólunk róla, egyszerűen megfeledkezünk arról, hogy közöttünk ül. Pedig ezen is el kellene gondol­kozni. Elfogadható-e egyáltalán olyasmi, hogy a KSZ tag­jának ne legyen véleménye a társadalom fontos prob­lémáiról? Ha nincs véleménye, miért mondjuk róla, hogy a társadalom élharcosa? Akinek fel kell olvasni az újságban közölt jelen­téseket a plénumokról, az aligha lehet olyan kom­munista, hogy el tudja választani egymástól a hala­dót és a maradit, meg tudja különböztetni a hangos­kodó handabandázót az őszinte bírálótól, a vélemény­harcot a piaci mendemondától­. Pedig erre nagy szük­ség van, hiszen társadalmi, gazdasági és egyéb ellen­tétekkel terhes életünkben lépten-nyomon találkozunk egyikkel is, másikkal is. Az egyik elősegíti, a másik gátat vet a korszerű társadalmi folyamatoknak. Nem mindegy, hogy melyiket támogatjuk, felismerjük-e és elválasztjuk-e őket egymástól vagy sem. Ilyen gondolatok vetődtek fel a Kommunista Szö­vetség Novi Sad-i községi vezetőségének legutóbbi ülésén. A szónoki emelvényen is elhangzottak, a vita­­szünetekben is szóba kerültek. Valószínűleg még szá­mos más megbeszélésen, találkozáson is hallunk róluk. L. I.

Next