Magyar Szó, 1966. november (23. évfolyam, 300-327. szám)

1966-11-27 / 326. szám

4. oldal Győztesek Jaj, csak el ne kezdjék né­l­külem! — tördeli ujjait a nyúlánk kislegény. Topo­­gásából, türelmetlenkedéséből azt vehetné ki az ember, hogy va­lami halaszthatatlan futball-, kézilabda- vagy legalábbis gomb­­foci-csatára iparkodik a cs­en­­gettyűszó után. De nem! H­uber Laci, a Novi Sad­i Petőfi­ Sán­dor Elemi Iskola tanultja nem ezért szurkol — pedig­ a spor­tot is nagyon szereti,—, hanem­ azért, hogy el ne k kezdődjön az osztályok közötti földrajz ver­seny, amíg a vágnapi országos győzelméről faggatom. — Miben is­ lettél az ország legjobbja? ■— szegezem mellé­nek a kérdést fél órával ké­sőbb, mi­ófel előzőleg, elnézést kérve. n mégiscsak elnyargalt, osz­tálya ginéit véden­i. АгсДп örömpír fut végig, úgy mondja: —­ Számtanban. A ha­todik osztályosok anyagából. Számkifejezés, százalékszámítás és szerkesztés volt a feladat. — Könnyű neked, hetedikes létedre . .. — Á, az nem számít — buk­nak ki kissé raccsolva a sza­vak —, mert tetszik tudni, ami­kor az idén iskolánk legjobb számtanistája lettem, s aztán a községi és a tartományi ver­senyt is megnyertem, még ha­todikos voltam. — Rendben van, Laci. Akkor talán azt mondd meg, melyik példákat szereted, a könnyűe­ket, vagy a nehezeket? — A nehezeket, amelyeket könnyen­­megoldok! — Hol tartották a vetélkedőt, és tudod-e, ki szervezte? — A versenyt a húszéves fenn­állását ünneplő Népi Technika szervezte a Pionír Játékok ke­retében. A tartományi döntőre szeptember elején Szabadkán, az országos döntőre meg most, november 18-án és 19-én került sor Belgrádban, a Pionirváros­­ban. — Sokan voltatok? — Talán száznál is többen, de számtanból alig néhányan. — Igaz volna tehát, hogy ezt a, ,,jegyrontó” tantárgyat nem­ Лдеп szívelitek? — Lehet, de én nagyon szere­tem! — Mióta? — ötödikes korom óta. Ami­óta tagja lettem a számtan szakkörnek. — Mit szeretsz még? — Sportolni, olvasni és sper­­lemezből Disney-figurákat esz­­kábálni. — És a tanulás hogy megy? — Az elsőtől kezdve kitűnő vagyok. — Évközben volt-e gyengébb jegyed? — Volt. Egyszer, a negyedik­ben mínusz négyest kaptam. — Miből? — Éppen számtanból! — Most mégis nagyon értékes diplomával tértél haza . . . — Diplomával és aranyplaket­tel — helyesbít és arcát ismét elönti a pír. Már indul, köszön, keze a ki­lincsen, amikor az utolsó kér­dést is felteszem: — Te, László, az imént ugyan­csak nekiszilajodtál. Megmonda­nád, osztályod, vagy pedig a magad érdekében siettél-e an­­­­nyira a versenyre? Válasza talpraesett: — Az osztályom és a magam érdekében ... A /§ HOLLÓHAJÚ, szemüveges Borovac Ljiljana szintén a Petőfi Sándor tanulója, ő is hetedikes, iskolabajnok, köz­ségi, tartományi és szövetségi győztes. Persze nem számtan­ból — biológiából. Főként a fejlődéstant kedveli, de külön­­külön a növény- és az állatvi­lág is érdekli. Szereti a meg­figyeléseket, kísérleteket. Esz­­ ményképe Darwin és Louis Pas­teur. — Nemrégen — mondja — a televízión láttam a Pasteur éle­téről szóló filmet. Nagyon meg­kapott. Még meg is sirattam. — És Darwin? — Ha módomban állna, el­mennék ugyanarra a felderítő útra, mint ő. Vagy talán másik­ra is. — Eszerint már határoztál, hogy mi leszel? — Még nem. Majd jövőre. — Szabad idődben mit csi­nálsz? — Olvasok, moziba és színház­ba járok. — És az iskolában? — Tagja vagyok a matemati­ka, a biológia és az irodalmi szakkörnek. — Talán már verset, elbeszé­lést is írtál? — Nem. Egyelőre csak dolgoza­tokat írok. — A versenyen első voltál. Vajon a leggyorsabb is? — Egy zenicat barátnőm meg­előzött. A szabályzat értelmé­ben azonban nem a gyorsaság, hanem a pontos, kimerítő vá­lasz volt a döntő. — Miről kellett írni? — A víz, a fény és a plankto­nok jelentőségéről meg az álla­tok környezetükhöz való alkal­mazkodásáról. — Hány pontot kaptál? — Nem közölték, csupán a helyezést. — Díjad? . .. — Diploma, Szmena—8 fényké­­pezőgép és aranyplakett. És Ljiljana kéretés nélkül föl­pattint­­ja műanyag táskájának fedelét. Közben a szemüvegét is leveszi, mert az csak az olvasás­hoz kell, és alig titkolható bol­dogsággal elém rak mindent. Mikor dicsérni kezdem, mé­lyen lesüti a fejét, mintha leg­alábbis bűnt követett volna el... SZŰCS Imre MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1966. nov. 27. Vidám fiúkkal az érdekességek birodalmában Az „útjelzőtáblák irányában” együttese Novi Sadon A Jugoszláv Televízió mnd népszerűbb ÚTJELZŐTÁB­­LÁK irányában műsorán­ak legközelebbi, decemberi szá­ma Novi Sadról és környékéről szól. Miután az együttes vé­gigjárta a jelentősebb horvátországi, majd a tengerparti vá­rosokat, ezúttal tartományunk fővárosába látogattak, hogy filmre vegyék annak gazdasági és kulturális életét, érdekes­ségeit, furcsaságait. Az együttes valójában több csoportból áll. Az egyik ri­portokat készített, a másik belső felvételeket a többnyelvű és nemzetiségű folklór­csoportokról, zenekarokról és zenei együttesekről, a harmadik pedig az országot járta, hogy más vidékeken lakóknak bemutassa, miben különbözünk tőlük. Jó tíz éve tudósítgatom Gerhard Ledićet, a Vjesnik u srijedu című hetilap Országjáró Riporterét Novi Sad-i és vaj­,­dasági érdekességekről. Ő is állandó tagja az együttesnek és megkért, hogy csatlakozzak csoportjukhoz, így most előre elárulhatom, melyek azok az érdekességek, amelyeknek egy részét a decemberben sorra kerülő műsorban láthatják a té­vé­nézők. Magáról Ledicről bevezetőben el kell mondani, hogy apja bosnyák, anyja b­erlini német (innen a német ne­ve), ő pedig született zágrábi. Lakásának egyik szobáját do­kumentációnak rendezte be, jelenleg mintegy 40 000 fényképe van az ország minden részéből, és terepjárásunk során meg­győződhettem róla, hogy valóban sokan első pillantásra fel­ismerik. RÁDIÓMŰŰSOR A FAZÉKBÓL A Novi Sad melletti San­­gaj településen olyan házat kerestünk, ahol még áram és rádió nélkül szól a Novi Sad-i rádió műsora. Régebben ugyanis, amikor ez a telepü­lés egészen a kátyi réti nagy­antenna tövében volt, ez an­tennából kisugárzó elektro­mosság felhasználásával vi­lágítottak a lakók, mégpedig kiégett égőkkel, a lábasból, fazékból pedig a Novi Sad-i Rádió műsora szólt egész nap. Ma már tovább költöztették a telepet, sok helyen bevezet­ték e villanyt, de azért né­hol még mindig kiégett vil­lanykörtével világítanak, Varga bácsiék pedig olyan rádión hallgatják most is a műsort, amelynek csak hang­szórója van. Ledié olyan őszintén tud örülni, ez ilyen a fölfedezéseknek, mint a gye­rek. A LISZTESMOLNÁR KESERVES Zsablyán filmszalagra vet­ték az egyik még meglevő, szélmalmot, és elbeszélgettek a lisztesmolnárral. Elmond­ta, hogy szép pénzt kaphatna az épület tégláiért, ha lebon­­taná, de sajnálja. Nincs va­lami nagy jövedelme, mégis vár, hátha valakinek eszébe jut megmenteni ezt a ritka­ságot az utókornak. Karlócán szemerkélő eső­ben kaptattunk fel a város­ka egyik eldugott utcájának végére, ahol Lika Debeljko, az utolsó dudás (gajdás) él, meglehetős nyomorban. Vízi­betegsége miatt alig jár, de azért kiállt az udvarra, és majd fél órán át recsegtette hangszerét, úgyhogy kitódult az egész szomszédság. Búcsúzáskor felkínálta két ■ gazdája közül az egyiket, a szebb faragását, hogy le­gyen egy kis pénze. Megörökítette a kamera a tekijai templomot, amelyen kereszt is van, meg félhold is, jeléül annak, hogy török dzsámiból alakították át ka­tolikus templommá. Karlóca még arról is nevezetes, hogy itt tartották az első kerek­­asztal-értekezletet. Az 1699. évi karlócai békekötés emlé­kére épült békekápolna is a filmszalagra került. MUZSIKÁLÓ MOSÓTEKNŐ A legtöbb időt persze a pé­­terváradi várban töltöttünk. A kamera felkutatta azt a fát, amely törzsével körül­nőtte a vaskerítést, lefény­képezte az óratornyot, me­lyen a kismutató jelzi a per­ceket és a nagy az órákat. A múzeum ideiglenes épüle­tében a rengeteg régészeti és népművészeti tárgy között olyasmit kerestünk, ami máshol nincs, így jutottunk el a raktárak hosszú labirin­tusán át abba a szobába, ahol a vajdasági kalácsok gyűjteményét őrzik. Ez Vera Milutinovic múzeumőr spe­cialitása. Sorra megmutogat­­ta a sok nemzetiségnek a karácsonyi, a szlovákra és egyéb vallási meg családi ünnepekre készülő kalácsait, persze főleg gipsz-lenyomat­ban. Egy másik teremben, gu­­zsalyok, rokkák, agyagkor­sók egész sora után a népi hangszerek között kutattunk. Ledié figyelmét egy különös tamburabőgő kötötte le. Fél évszázada tákolta össze ma­gának egy moholi muzsikus, vájt cigányteknőből. MAMMUTCSONTOT DAJKÁL a riporter A jól összeszokott csoport persze a tréfát sem veti meg. A múzeum régészeti osztá­lyán filmre vették a húsz évvel ezelőtt Becsénél a Ti­sza medrében talált mam­­mutot is. Gerhardnak azonban ez nem volt elég, még külö­nösebbet akart és rábeszélte Mik­e bácsit, a preparátort, hogy keressen ki neki egy jókora mammutcsontot. Egész három csont közül előkerült egy jókora megkövesedett sípcsont, van vagy tizenöt kilós. Ledic szépen a karjá­ra fektette, szinte babusgat­ta, úgy pózolt a kamera előtt. A többiek összekacsin­tottak, és a jól begyakorolt társaságnak egyszerre „nem ment a munka” Hol az egyik világosítónak a kezében aludt ki a reflektor, hol a másiknak, aztán meg a film­kamera nem akart megin­dulni. Ledic homloka verej­tékezni kezdett már, izgett­­mozgott és végül is felkiál­tott: — Csináljátok már, leszakad a karom! Kitört a hahota, és ismét ment min­den, mint a karikacsapás: pillanatok alatt elkészült a ..nagy jelenet.” A felvételezés befejező­dött. A filmek azóta már Zágrábban vannak, a szer­kesztők most rostálják az anyagot, és hogy a sok fel­vételből mit látunk meg, azt megtudhatjuk december 15- én vagy 22-én este, az Útjel­­zőtáblák irányában c. mű­sorban. KOVÁCS József Szeles Károly szövegra­jza Gyermekrablás Zágrábban? Eddig négy gyermek tűnt el Horvátországban November 17-én délután 6 óraikor Nevenka Kostelac 11 éves zágrábi kislány szo­kása szerint elbúcsúzott ba­rátnőitől és a Matija Gubec Elemi Iskola titkárnőjétől. Másnap nem jelent meg az iskolában, és senki sem tud­ta, hol van. Csak egyetlen dolgot sikerült megállapíta­ni, azt, hogy csütörtökön es­te a kislány nyomtalanul el­tűnt. NEVENKA Nevenka Kostelac febru­árban lesz 12 éves. Nyúlánk, pirospozsgás kislány, olyan, mint a többi. Az említett csütörtöki na­pon a tanítás 13 óra 15 perc­kor kezdődött. Aznap hideg volt, és Nevenka jó mele­gen öltözött. Fekete csizma volt a lábán, fekete szőrme­szegéllyel, kék harisnyanad­rágot, szürke fagombos ka­bátot és piros lasztexnadrá­­got viselt. A Zadari utcai Matija Gu­bee Elemi Iskola V. b osz­tályába járt. Tavaly jó, ta­valyelőtt pedig jeles bizo­nyítványt vitt haza. Barát­női és a tanárok azt mond­ják, jó magaviseletű, de kis­sé hallgatag gyerek volt. A NYOMOK November 17-én 18 óra 45 perckor nyoma veszett a kislánynak. Ezt megelőzően a Nehajska és a Crikvenicaj utca sarkán az iskola titkár­nőjével beszélgetett. Az ut­casaroktól Gvozdanska utcai otthonáig mindössze 100 lé­pés az út. A Gvozdanska ut­cában csa­k 10 egyemeletes és földszintes ház van. Előt­­­­tük virágoskertek. Az utca lakói javarészt idősebb em­berek, csavargókat, vereke­dőket nemigen látni errefe­lé. Mint mindig, az utca csütörtökön este is jól ki volt világítva. A kislány e száz lépésnyi­­ világos utca­részről tűnt el. Aznap este sem a szomszédok, sem a járókelők nem látták. DIÄKTÄSKA A SZÄVA-PARTON Pénteken reggel 7 óra 30 perckor Slavko Kulák mun­kás , aki a nap jó részét­­ horgászással tölti, mert nincs­­ munkája — a városi fürdő mellett, a folyami gát lép­csőjén egy diáktáskát talált. A táskában Nevenka Kos­telac tankönyvei és füzetei voltak. Néhány lépésre a folyami gát lépcsőjétől villamosmeg­álló van. Könnyen elképzel­hető, hogy a villamosról egy pillanat alatt le lehet szállni, a lépcsőn hagyni a táskát, és ugyanazzal a járm­­­művel visszatérni a város­ba. Ezt Nevenka is, a gyer­mekrabló is megtehette. De a táska mellett nem találták meg a kislány rajz­tömbjét és szürkésbarna esernyőjét — pedig mind­kettő nála volt, amikor el­indult az iskolába. Ilyen esetekben az ember önkéntelenül is a gyerek otthoni körülményeire, csa­ládjára kíváncsi. Nevenka anyja, Marija Kostelac a Zvijezda üzletben dolgozik, mint elárusítónő. Nyolc év­vel ezelőtt elvált a férjétől, és Đuro Bišćan asztaloshoz ment feleségül. 1950 óta a Gvozdanszka utcai szép la­kásban él, rendezett anyagi körülmények között. A kis­lánynak külön szobája volt. Mostohaapját mindig „apu­nak” szólította. Nevenka apja, Josip Koste­lac (foglalkozására nézve­ tisztviselő­ minden alkalom­mal eleget tett apai köteles­ségének. Kislányát többnyire megvárta az iskola előtt, sőt néhányszor még haza is ment érte. Nevenka szerette az apját. Az anya csütörtökön este 8 órakor tért haza a mun­káról, és mivel gyermekét nem találta otthon, férjével elment az iskola elé. — Azt gondoltuk, talán az Slavko Kulák felesége me­séli, hogy amikor férje ha­zahozta a diáktáskát, 16 éves lányuk sírva fakadt. Férje ezután szó nélkül a rendőrségre vitte a talált holmit, apja jött haza valamilyen hi­vatalos útról, és ő vitte ma­gával. Nevenka egyszer már aludt az apjánál, amikor egy kirándulásról tértek haza. Nem aggódtam, és csak más­nap délután mentem az isko­lába. Három óra tájban az V. b osztályfőnöke a rendőrségre telefonált. A NEGYEDIK ESET A Matija Gubec iskola környé­ki sáros és sötét utcákban kü­lönös hírek keltek szárnyra. A környékbeliek olyan emberekről beszéltek, akik cukorkát kínál­tak az iskolából hazatérő kislá­nyoknak, és sétára, utazásra csá­bították őket stb. Mindenki azt mondja, hogy Nevenka zárkózott gyerek volt, s anyja ehhez még azt is hoz­záfűzte, hogy az utóbbi időben a kislány valahogy elszótlano­­dott, még zárkózottabb lett. Ez azonban a fejlődő gyerekek ma­gatartásával is magyarázható. A titokzatos eset csakhamar szenzációvá duzzadt, és se sze­ri, se száma nem volt az utcai mendemondáknak. Az emberek ,,mániákusokról”, „kéjgyilko­sokról” beszéltek, s az eltűnt kislányok száma aszerint ingado­zott — emelkedett, hogy az em­bereknek mekkora volt a fan­táziája. A tény az, hogy Horvátország területén — Nevenka esetét is beleértve — eddig négy gyerek tűnt el. Két pulai gyerek: Dra­gán Lakic és Vedran Marenic, és két zágrábi kislány: Lidija Pale és Nevenka Kostelac. (Az egyik újságíró arra hívja fel a figyelmet, hogy Lidija Pale nem egészen egy évvel ezelőtt szinte teljesen azonos körülmények kö­zött tűnt el, mint Nevenka). A köztársasági belügyi hatóság ezenkívül nem tud más hasonló esetről. SZEMÉLYGÉPKOCSI KÖVETTE A KISLÁNYT A Száva medrét és partjait időközben tüzetesen átvizsgálták, de semmilyen újabb nyomot nem sikerült találni. Ennél eredmé­nyesebbnek bizonyult Nevenka osztálytársainak vallomása. A Egy kislány azt meséli, hogy néhány nappal az eset előtt Ne­­venkát egy lassan haladó sze­mélygépkocsi kísérte. Az autó­ban két férfi ült. A Egyesek arra is emlékeznek, hogy Nevenka maga is mesélte, hogy autó szegődött a nyomába. A Egyik osztálytársnője azt mondja, hogy Nevenkának la­kása előtt esténként egy zöld jelöltös fiatalember sétált. A Egy másik barátnője el­mondta, hogy egy nappal Neven­ka eltűnése előtt személygépko­csi állt meg az iskolába igyekvő kislány előtt. A kocsiból isme­retlen férfi lépett ki, és azt mondta Nevenkának, hogy más­nap nem kell iskolába mennie, mert nem lesz tanítás. Másnap Nevenka eltűnt. V. P. A CSALÁD

Next