Magyar Szó, 1969. szeptember (26. évfolyam, 241-270. szám)

1969-09-17 / 257. szám

12. oldal XI. A végzet „Sok­fire tegyük azt, amit a­ dienste akar, már csak azon egyszerű okból sem, mert ő akar...” (Napóleon) A francia katonák azt re­mélteik — mivel tábornokaik ígérték —hogy utánuk jönnek a leghíresebb párizsi színészek és, előadást tartanak nekik ozmolenszben. A város azon­ban leégett, emberek és hul­lák tetemei feküdtek az utcá­kon, a körülmények nagy drá­ma közeledtét sejtették. S ami azután történt megpecsételte Napóleon sorsát. A katasztrófa körülményeit senki sem írhatja le hűebben, mint ahogy Lev Tolsztoj megírta klasszikussá vált világhírű művében, a „Há­ború és béké”-ben. A francia császár úgy érezte, mintha a kísértetek földjén­ járna, a városok és a falvak csak a tér­képen léteztek. Mire a hódítók beléptek a városba, már csak a felperzselt föld fogadta őket. Borogyino mellett véres üt­közetet vívtak az oroszok és a franciák. Olyan hullahegyek maradtak a csatatéren, ame­lyek még az edzett Napóleont is megdöbbentették. (A csak­nem 60 000 holttest hónapokig hevert temetetlenül.) Sokat vi­tatkoztak történészek és kato­nai szakértők, ki kerekedett felül végül is Borogyinónál. Bi­zonyos vonatkozásban francia, más szempontból viszont orosz győzelem volt. Napóleon had­osztályai birtokba vették a csa­tamezőt, megnyitották számá­ra az utat Moszkvába, de jel­lemző, hogy milyen áron; a „Nagy Ármádi­a” 47 tábornoka esett el, vagy sebesült meg 1812. szeptember hetedikén. Kutuzov visszavonult, és amint Clausewitz később meg­állapította, „azt tette, amit az ész parancsolt”. Napóleon be­vonult Moszkvába, diadalának azonban nem örülhetett, mert a városban tűz ütött ki és Moszkva kilenctized része el­pusztult. Hasztalanul várta az üszkös romok között a cár bé­keajánlatát. Levelét I. Sándor válaszra sem méltatta, mert ve­zérei azt mondták: az igazi há­ború csak most kezdődik, Na­póleon pedig tétovázott. Nem akarta elhinni, hogy az oroszok Moszkva föladása után sem hajlandók fegyverszünetet köt­ni. Október tizenkilencedikén elhatározta, hogy csapataival elhagyja a várost. Megkezdő­dött a világtörténelem egyik leghosszabb és legborzalma­sabb visszavonulása. Minden katona vitte magával az ösz­­szeharácsolt, rablott élelmi­szert és a különféle értéktár­gyakat. A végeláthatatlan me­net mögött marhacsordákat hajtottak. Ahogy fáradtak a katonák, csökkent a hőmérsék­let, úgy zilálódott szét egyre jobban a francia sereg. Amikor a „Nagy ármádia” maradék erői éppen át akartak kelni a Berezina folyón, lecsap­tak rájuk az orosz erők. A rög­tönzött hidakra olyan tömeg­ben özönlöttek a megfélemlí­tett francia katonák, hogy a hidak összedőlte­k, ezrek zuhan­tak be a vízbe és így pusztul­tak el. Karl Bouhler, aki ott volt, így emlékezett vissza a szörnyűségekre: „Az átkelés elején, amikor az első ágyútűz érte a hidat, emberek és lovak holtan vagy sebesülten zuhantak a padló­ra. Az utánuk haladók útja a heverő katonákon vezetett át, ezért borzasztó küzdelem ala­kult ki a hídon he­ver­ők és raj­tuk keresztül törtetők között. Akik feküdtek, minden mara­dék erejükkel foggal és karom­mal védekeztek, igyekeztek megakadályozni, hogy egysze­rűen legázolják őket.” Itt érte el a végzet azt a francia hadsereget, amely egy­kor rettegésben tartotta egész Európát, a hajdani Grand Ar­­mé, nem volt többet sem ,Nagy” sem pedig „Hadsereg”, hanem meggyötört, megfagyott, lerongyolódott, éhes, megfé­lemlített, kimerült és kétségbe­esett emberek gyülekezete. Napóleon december hatodikén átadta a parancsnokságot egyik alvezérének, titokban otthagyta katonáit és Párizsba siet, hogy a birodalom főváro­sában legyen, mielőtt az orosz­­országi katasztrófa pánikot okozhatna. — Minden jól ment... de a szigorú tél iszonyú szerencsét­lenséget hozott a fejünkre — közli minisztereivel a császár. Az emlékirataiban azután később, Elba szigetén drámaib­ban foglalja össze a veresé­get: „Az 1812. évi orosz táboro­zás szerencsémet megfordítot­ta, ha ott győztem volna, ak­kor a világ ura lettem vol­na ... de néhány hideg éjsza­ka sorsomnak és a világ sorsá­nak más irányt adott. Ek­kor megjelent rossz szelle­mem ...” De közvetlenül a vereség után Napóleon még nem akar­ta elhinni, hogy katonai hatal­ma lényegében széthullott és nem tudja feltartóztatni a vé­szes események menetének fel­­gyorsulását. Még jóformán haza sem ért, már az új hadsereg felállítá­sának lehetősége és módja foglalkoztatta. Gyors tempó­ban megkezdte az újoncok ki­képzését és néhány hónap múlva 400 000 ember fölött rendelkezett. Diplomáciai lépé­seket is tett, hogy lehetőleg csak az oroszokkal kelljen harcolnia, és más európai or­szágok ne forduljanak ellene. Ferenc osztrák császár, Napó­leon apósa, főtanácsadójának hatására egyre inkább elhide­­gült Párizstól. De nem ez volt az egyetlen kedvezőtlen előjel: Poroszország szövetséget kö­tött Oroszországgal. Ezzel je­lentősen megnövekedett a várt­­ható új háború mérete és je­lentősége. 1813 áprilisában a francia császár megindította hadait, hogy legyőzze két erős ellen­felét. Napóleon serege 136 000 ember, köztük sok az újonc, a szövetségeseké 230 000. Eleinte a viszonylag gyengébb erőivel is sikereket ér el, de a döntés még várat magára. Előbb még lezajlik a történelem egyik legérdekesebb találkozója a császár és Metternich között. (Folytatjuk) C7CMT a nLml litüiJ 111111 tmfrvmtt 1111 it 11II11111111111 un ж mumm im-tum i нштн mii гтттттн 11111 mt \ (63) Egy szakavatott hipnotizőr rá tudja venni páciensét, hogy egy bizonyos sze­mélyt ne lásson, és gondolatainak akara­tával a páciens képtelen a megjelölt sze­mélyt látni, még akkor is, ha az teljessé­gében előtte áll. A páciens mindent meg­tesz, hogy a láthatatlan embert „kima­gyarázza”, még akkor is, ha az megpró­bálja bebizonyítani, hogy jelen van. A hipnózisban levő egyén alkalmasint hisz­térikussá is válhat, ha például azt látja, hogy az, amit a bútorzat részének kép­zelt, mozogni kezd a szobában. Ez a tény majdnem olyan meglepő, mint amilyen a valódi láthatatlanság len­ne, és felveti azt a gondolatot, hogy meg­felelő körülmények közt és befolyás ha­tására (kábítószer, hipnózis, a figyelem el­terelése — hogy csak néhányat említ­sünk) egy személy vagy tárgy teljesség­gel láthatatlanná válhat meglehetősen nagy embercsoport számára is. Bár én némi bizonytalansággal közeledem ehhez az elképzeléshez, van egy olyan gyanúm, ha valaha elérik a láthatatlanságot, az ilyen úton sikerülhet. És semmi esetre sem vegyszeres, optikai vagy vibrációs el­járással. Van azonban a láthatatlanságnak egy, több mint megfelelő helyettese — leg­alábbis elvben. Egy láthatatlan ember sokféleképpen kimutatható vagy csapdába ejthető, tehát nem „kitapinthatatlan” va­lami. Ha adott a választás a láthatatlan­ság és a falon való áthatolás képessége között, tudom, a legtöbb ember mit vá­lasztana. Néhány tudományos fantasztikus író (nevezetesen Will Jenkins, alias Murray Leinster) dicséretes erőfeszítéseket tett az áthatolás kérdésének racionális megoldá­sára. Az érvelés rendszerint a következő­képpen hangzik: Az úgynevezett „szilárd” anyag a való­ságban majdnem teljes egészében üres tér — csupán az elektromosság szemcséi találhatók egy óriási ürességben. Az ato­mok belsejében levő űr, arányait tekint­ve, akkora, mint a bolygók és a csillagok közötti. Ha két naprendszer vagy akár két galaxis áthatolhat egymáson nél­kül, hogy egyetlen ütközés előadódnék, ugyanúgy két szilárd test is áthatolhat egymáson — ha tudjuk a módját, ho­gyan hajítsuk végre. Több mint húsz évvel ezelőtt a zseniá­lis Murray Leinster egy olyan analógiát használt, ami azóta is megragadt a fe­jemben. Két kártyacsomag egészen kis ellenállással áthatolhat egymáson, ha pár­huzamosan tartjuk őket. Kavarjuk össze a két csomagot úgy, hogy a lapok min­denféle irányba forduljanak, és a feladat megoldhatatlan. Tehát valami polarizáló teret kellene keresnünk, amely sorba állítaná vagy rendezné egy test minden atomját; ha ez sikerül, két szilárd test úgy tud átcsúszni egymáson, mint két párhuzamos pakli kártya. Ez az érvelés az 1935. évi Astonishing Stories-ban elég jó lehetett, de tartok tő­le, hogy ezt a kiábrándult generációt nem győzné meg. Tökéletesen igaz, hogy nap­rendszerek és galaxisok áthatolhatnának egymáson tényleges ütközések nélkül, de ez a tapasztalat kitörölhetetlen nyomot hagyna mindegyik résztvevőn. Bár az em­lített napok és bolygók nem kerülnének közelebb egymáshoz néhány millió mér­földnél, gravitációik kölcsönhatása telje­sen új pályára vinné őket. És ha két ga­laxis összeütköznék, egészen híg inter­­sztelláris gázfelhőik kölcsönhatása a viág­­egyetem legnagyobb energiakitörését hoz­ná létre a titani rádiósugárzás-robba­nást, amelyet 10 ezer millió fényévről is észlelni tudnánk. Sok tekintetben hasonló módon, ha két objektum áthatolna egymáson, az atom­jaik és molekuláik közötti erőhatások mindkettőben annyi változást hoznának létre, hogy a felismerhetetlenségig meg­változnának. Gázok és folyadékok áthatol­hatnak egymáson, mert nincs belső szer­kezetük (vagy csak nagyon laza). Amor­fok és deformálhatók. A káosz csak káosz marad, akárhogy összerázzuk is. De vala­mennyi szilárd testnek van belső felépí­tése, amely rendkívül bonyolult lehet, és legalább két szinten létezik — mikrosz­kopikusan és molekulárisan. Ezt a szer­kezetet elektromos és más erőhatások tartják fenn. Ha ezeket megváltoztatjuk, a szilárd test valami mássá alakul át, és a folyamatot nem lehet megfordítani. Aki kételkedik, próbálja meg egy összekevert tojás fehérjét és sárgáját szétválasztani. Ez nagyon egyszerű feladat lenne ahhoz képest, amit két egymáson áthatolt szi­lárd test eredeti formájának helyreállí­tása jelentene. De van más lehetséges út is az anya­gon át — egy tekervényes és gyengén jelzett út, amely a negyedik dimenzióba vezet. Szedjük össze bátorságunkat, és a minden irányban terjengő ködből hangzó zagyvaságokat és hátborzongató sikolyo­kat figyelmen kívül hagyva, lépjünk rá erre a kétes ösvényre. Valójában minden okkultizmus és ba­darság lefújható e tárgykörről egy egy­szerű szemantikai fogással. Ebben a vo­natkozásban a „dimenzió” nem jelent mást, mint „irányt”, használjuk tehát most az utóbbit, amely nem kongat meg semmiféle vészharangot a tudatalattiban, és nem ébreszti föl H. P. Lovecraft, Ar­thur Machen vagy Madame Blavatsky emlékét. Mindnyájan tudjuk, mit jelent az „irány” szó. Tapasztalati tény, hogy nor­mális, mindennapi világunkban bármi­lyen helyzet vagy elhelyezkedés tökéle­tesen jellemezhető három iránnyal, vagy ahogy a matematikusok nevezik: koordi­nátával. Megtehetjük, kényelmi okokból, megfelelő, de teljesen önkényes úton, hogy az észak—dél irányt „első irány­nak”, a kelet—nyugatit „második irány­nak” és a föl-le irányt „harmadik irány­nak” nevezzük. A sorrend változhat, és a legkevésbé sem számít, melyik irány (vagy dimenzió) az első, második vagy harmadik. A fontos az, hogy csak három van belőlük. Senki sem fedezett fel még olyan helyet, amely ne lenne (legalábbis elvben) elérhető az első, második vagy harmadik irányban való elmozdulásokkal. Bár világegyetemünkben csak három irány van, elképzelhető mégis, hogy van több is, de valamilyen oknál fogva érzé­keink ezeket nem képesek felfogni. Esze­rint sokkal „magasabb” vagy bonyolul­tabb geometriák elképzelhetők, mint a szilárd testek geometriája, mint hogy ez is magasabb, mint a síkgeometria. Beszél­ni lehet erről még akkor is, ha nem tud­juk elképzelni az egyirányú egyenes vo­nal, a kétirányú négyzet, a háromirányú kocka , és a négyirányú hiperkocka, sorozatát. Ennek az alakzatnak a tulaj­donságai izgalmasak, és nagyon könnyen megérthetők („felszíne” nyolc kockából áll, ahogy a kocka felszíne hat négyzet­ből áll), de bármely részletében való vizs­gálata olyan elkalandozás lenne, amely­ről, bár nem szívesen, le kell mondanom. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Szerda, 1969. szept. 17. ­ Pekingtől Párizsig gépkocsin B­emutatjuk a verseny részvevőit: az olasz Scipion Borghese, aki egy Itala típusú gépkocsit ve­zetett. Kíséretében volt egy újságíró, Luigi Barzini és egy Guizzardi nevű mechanikus. Két De Dion típusú autó sofőrje Cormier és Collignon francia fiatalemberek voltak. Egy holland autót Jean Godard hajtott, egy kisebb autót pedig Auguste Pons, a híres Lily Pons énekesnő édesapja. Borghese herceg neves családból származott, 36 éves volt. Szen­vedélyesen utazott, sportolt, hat nyelven beszélt. Parlamenti képviselő volt, korábban járt már Perzsiában, Af­ganisztánban és Szibéria középső ré­szében. тГгдУ érezte, hogy a kockázatos vál­l­­­alkozás kielégíti kalandvágyát, méltó lesz a család hagyomá­nyaihoz. Egyúttal maga is szerette vol­na bebizonyítani, hogy gépkocsival na­gyobb távolságokra is utazhat az em­ber. Már jóval a verseny megkezdése előtt a Távol-Keletre utazott különleges előkészületeket tett, erre a célra 80 000 frankot költött. Sze­mélyesen felderítő útra indult, Peking­­től északra mintegy 500 kilométernyi távolságig tanulmányozta a terepet. Ló­hátról egy bambusznád segítségével igyekezett megállapítani, hogy hol mi­lyen meredek emelkedőket kell majd leküzdenie. "

Next