Magyar Szó, 1969. szeptember (26. évfolyam, 241-270. szám)
1969-09-17 / 257. szám
12. oldal XI. A végzet „Sokfire tegyük azt, amit a dienste akar, már csak azon egyszerű okból sem, mert ő akar...” (Napóleon) A francia katonák azt remélteik — mivel tábornokaik ígérték —hogy utánuk jönnek a leghíresebb párizsi színészek és, előadást tartanak nekik ozmolenszben. A város azonban leégett, emberek és hullák tetemei feküdtek az utcákon, a körülmények nagy dráma közeledtét sejtették. S ami azután történt megpecsételte Napóleon sorsát. A katasztrófa körülményeit senki sem írhatja le hűebben, mint ahogy Lev Tolsztoj megírta klasszikussá vált világhírű művében, a „Háború és béké”-ben. A francia császár úgy érezte, mintha a kísértetek földjén járna, a városok és a falvak csak a térképen léteztek. Mire a hódítók beléptek a városba, már csak a felperzselt föld fogadta őket. Borogyino mellett véres ütközetet vívtak az oroszok és a franciák. Olyan hullahegyek maradtak a csatatéren, amelyek még az edzett Napóleont is megdöbbentették. (A csaknem 60 000 holttest hónapokig hevert temetetlenül.) Sokat vitatkoztak történészek és katonai szakértők, ki kerekedett felül végül is Borogyinónál. Bizonyos vonatkozásban francia, más szempontból viszont orosz győzelem volt. Napóleon hadosztályai birtokba vették a csatamezőt, megnyitották számára az utat Moszkvába, de jellemző, hogy milyen áron; a „Nagy Ármádia” 47 tábornoka esett el, vagy sebesült meg 1812. szeptember hetedikén. Kutuzov visszavonult, és amint Clausewitz később megállapította, „azt tette, amit az ész parancsolt”. Napóleon bevonult Moszkvába, diadalának azonban nem örülhetett, mert a városban tűz ütött ki és Moszkva kilenctized része elpusztult. Hasztalanul várta az üszkös romok között a cár békeajánlatát. Levelét I. Sándor válaszra sem méltatta, mert vezérei azt mondták: az igazi háború csak most kezdődik, Napóleon pedig tétovázott. Nem akarta elhinni, hogy az oroszok Moszkva föladása után sem hajlandók fegyverszünetet kötni. Október tizenkilencedikén elhatározta, hogy csapataival elhagyja a várost. Megkezdődött a világtörténelem egyik leghosszabb és legborzalmasabb visszavonulása. Minden katona vitte magával az öszszeharácsolt, rablott élelmiszert és a különféle értéktárgyakat. A végeláthatatlan menet mögött marhacsordákat hajtottak. Ahogy fáradtak a katonák, csökkent a hőmérséklet, úgy zilálódott szét egyre jobban a francia sereg. Amikor a „Nagy ármádia” maradék erői éppen át akartak kelni a Berezina folyón, lecsaptak rájuk az orosz erők. A rögtönzött hidakra olyan tömegben özönlöttek a megfélemlített francia katonák, hogy a hidak összedőltek, ezrek zuhantak be a vízbe és így pusztultak el. Karl Bouhler, aki ott volt, így emlékezett vissza a szörnyűségekre: „Az átkelés elején, amikor az első ágyútűz érte a hidat, emberek és lovak holtan vagy sebesülten zuhantak a padlóra. Az utánuk haladók útja a heverő katonákon vezetett át, ezért borzasztó küzdelem alakult ki a hídon heverők és rajtuk keresztül törtetők között. Akik feküdtek, minden maradék erejükkel foggal és karommal védekeztek, igyekeztek megakadályozni, hogy egyszerűen legázolják őket.” Itt érte el a végzet azt a francia hadsereget, amely egykor rettegésben tartotta egész Európát, a hajdani Grand Armé, nem volt többet sem ,Nagy” sem pedig „Hadsereg”, hanem meggyötört, megfagyott, lerongyolódott, éhes, megfélemlített, kimerült és kétségbeesett emberek gyülekezete. Napóleon december hatodikén átadta a parancsnokságot egyik alvezérének, titokban otthagyta katonáit és Párizsba siet, hogy a birodalom fővárosában legyen, mielőtt az oroszországi katasztrófa pánikot okozhatna. — Minden jól ment... de a szigorú tél iszonyú szerencsétlenséget hozott a fejünkre — közli minisztereivel a császár. Az emlékirataiban azután később, Elba szigetén drámaibban foglalja össze a vereséget: „Az 1812. évi orosz táborozás szerencsémet megfordította, ha ott győztem volna, akkor a világ ura lettem volna ... de néhány hideg éjszaka sorsomnak és a világ sorsának más irányt adott. Ekkor megjelent rossz szellemem ...” De közvetlenül a vereség után Napóleon még nem akarta elhinni, hogy katonai hatalma lényegében széthullott és nem tudja feltartóztatni a vészes események menetének felgyorsulását. Még jóformán haza sem ért, már az új hadsereg felállításának lehetősége és módja foglalkoztatta. Gyors tempóban megkezdte az újoncok kiképzését és néhány hónap múlva 400 000 ember fölött rendelkezett. Diplomáciai lépéseket is tett, hogy lehetőleg csak az oroszokkal kelljen harcolnia, és más európai országok ne forduljanak ellene. Ferenc osztrák császár, Napóleon apósa, főtanácsadójának hatására egyre inkább elhidegült Párizstól. De nem ez volt az egyetlen kedvezőtlen előjel: Poroszország szövetséget kötött Oroszországgal. Ezzel jelentősen megnövekedett a vártható új háború mérete és jelentősége. 1813 áprilisában a francia császár megindította hadait, hogy legyőzze két erős ellenfelét. Napóleon serege 136 000 ember, köztük sok az újonc, a szövetségeseké 230 000. Eleinte a viszonylag gyengébb erőivel is sikereket ér el, de a döntés még várat magára. Előbb még lezajlik a történelem egyik legérdekesebb találkozója a császár és Metternich között. (Folytatjuk) C7CMT a nLml litüiJ 111111 tmfrvmtt 1111 it 11II11111111111 un ж mumm im-tum i нштн mii гтттттн 11111 mt \ (63) Egy szakavatott hipnotizőr rá tudja venni páciensét, hogy egy bizonyos személyt ne lásson, és gondolatainak akaratával a páciens képtelen a megjelölt személyt látni, még akkor is, ha az teljességében előtte áll. A páciens mindent megtesz, hogy a láthatatlan embert „kimagyarázza”, még akkor is, ha az megpróbálja bebizonyítani, hogy jelen van. A hipnózisban levő egyén alkalmasint hisztérikussá is válhat, ha például azt látja, hogy az, amit a bútorzat részének képzelt, mozogni kezd a szobában. Ez a tény majdnem olyan meglepő, mint amilyen a valódi láthatatlanság lenne, és felveti azt a gondolatot, hogy megfelelő körülmények közt és befolyás hatására (kábítószer, hipnózis, a figyelem elterelése — hogy csak néhányat említsünk) egy személy vagy tárgy teljességgel láthatatlanná válhat meglehetősen nagy embercsoport számára is. Bár én némi bizonytalansággal közeledem ehhez az elképzeléshez, van egy olyan gyanúm, ha valaha elérik a láthatatlanságot, az ilyen úton sikerülhet. És semmi esetre sem vegyszeres, optikai vagy vibrációs eljárással. Van azonban a láthatatlanságnak egy, több mint megfelelő helyettese — legalábbis elvben. Egy láthatatlan ember sokféleképpen kimutatható vagy csapdába ejthető, tehát nem „kitapinthatatlan” valami. Ha adott a választás a láthatatlanság és a falon való áthatolás képessége között, tudom, a legtöbb ember mit választana. Néhány tudományos fantasztikus író (nevezetesen Will Jenkins, alias Murray Leinster) dicséretes erőfeszítéseket tett az áthatolás kérdésének racionális megoldására. Az érvelés rendszerint a következőképpen hangzik: Az úgynevezett „szilárd” anyag a valóságban majdnem teljes egészében üres tér — csupán az elektromosság szemcséi találhatók egy óriási ürességben. Az atomok belsejében levő űr, arányait tekintve, akkora, mint a bolygók és a csillagok közötti. Ha két naprendszer vagy akár két galaxis áthatolhat egymáson nélkül, hogy egyetlen ütközés előadódnék, ugyanúgy két szilárd test is áthatolhat egymáson — ha tudjuk a módját, hogyan hajítsuk végre. Több mint húsz évvel ezelőtt a zseniális Murray Leinster egy olyan analógiát használt, ami azóta is megragadt a fejemben. Két kártyacsomag egészen kis ellenállással áthatolhat egymáson, ha párhuzamosan tartjuk őket. Kavarjuk össze a két csomagot úgy, hogy a lapok mindenféle irányba forduljanak, és a feladat megoldhatatlan. Tehát valami polarizáló teret kellene keresnünk, amely sorba állítaná vagy rendezné egy test minden atomját; ha ez sikerül, két szilárd test úgy tud átcsúszni egymáson, mint két párhuzamos pakli kártya. Ez az érvelés az 1935. évi Astonishing Stories-ban elég jó lehetett, de tartok tőle, hogy ezt a kiábrándult generációt nem győzné meg. Tökéletesen igaz, hogy naprendszerek és galaxisok áthatolhatnának egymáson tényleges ütközések nélkül, de ez a tapasztalat kitörölhetetlen nyomot hagyna mindegyik résztvevőn. Bár az említett napok és bolygók nem kerülnének közelebb egymáshoz néhány millió mérföldnél, gravitációik kölcsönhatása teljesen új pályára vinné őket. És ha két galaxis összeütköznék, egészen híg intersztelláris gázfelhőik kölcsönhatása a viágegyetem legnagyobb energiakitörését hozná létre a titani rádiósugárzás-robbanást, amelyet 10 ezer millió fényévről is észlelni tudnánk. Sok tekintetben hasonló módon, ha két objektum áthatolna egymáson, az atomjaik és molekuláik közötti erőhatások mindkettőben annyi változást hoznának létre, hogy a felismerhetetlenségig megváltoznának. Gázok és folyadékok áthatolhatnak egymáson, mert nincs belső szerkezetük (vagy csak nagyon laza). Amorfok és deformálhatók. A káosz csak káosz marad, akárhogy összerázzuk is. De valamennyi szilárd testnek van belső felépítése, amely rendkívül bonyolult lehet, és legalább két szinten létezik — mikroszkopikusan és molekulárisan. Ezt a szerkezetet elektromos és más erőhatások tartják fenn. Ha ezeket megváltoztatjuk, a szilárd test valami mássá alakul át, és a folyamatot nem lehet megfordítani. Aki kételkedik, próbálja meg egy összekevert tojás fehérjét és sárgáját szétválasztani. Ez nagyon egyszerű feladat lenne ahhoz képest, amit két egymáson áthatolt szilárd test eredeti formájának helyreállítása jelentene. De van más lehetséges út is az anyagon át — egy tekervényes és gyengén jelzett út, amely a negyedik dimenzióba vezet. Szedjük össze bátorságunkat, és a minden irányban terjengő ködből hangzó zagyvaságokat és hátborzongató sikolyokat figyelmen kívül hagyva, lépjünk rá erre a kétes ösvényre. Valójában minden okkultizmus és badarság lefújható e tárgykörről egy egyszerű szemantikai fogással. Ebben a vonatkozásban a „dimenzió” nem jelent mást, mint „irányt”, használjuk tehát most az utóbbit, amely nem kongat meg semmiféle vészharangot a tudatalattiban, és nem ébreszti föl H. P. Lovecraft, Arthur Machen vagy Madame Blavatsky emlékét. Mindnyájan tudjuk, mit jelent az „irány” szó. Tapasztalati tény, hogy normális, mindennapi világunkban bármilyen helyzet vagy elhelyezkedés tökéletesen jellemezhető három iránnyal, vagy ahogy a matematikusok nevezik: koordinátával. Megtehetjük, kényelmi okokból, megfelelő, de teljesen önkényes úton, hogy az észak—dél irányt „első iránynak”, a kelet—nyugatit „második iránynak” és a föl-le irányt „harmadik iránynak” nevezzük. A sorrend változhat, és a legkevésbé sem számít, melyik irány (vagy dimenzió) az első, második vagy harmadik. A fontos az, hogy csak három van belőlük. Senki sem fedezett fel még olyan helyet, amely ne lenne (legalábbis elvben) elérhető az első, második vagy harmadik irányban való elmozdulásokkal. Bár világegyetemünkben csak három irány van, elképzelhető mégis, hogy van több is, de valamilyen oknál fogva érzékeink ezeket nem képesek felfogni. Eszerint sokkal „magasabb” vagy bonyolultabb geometriák elképzelhetők, mint a szilárd testek geometriája, mint hogy ez is magasabb, mint a síkgeometria. Beszélni lehet erről még akkor is, ha nem tudjuk elképzelni az egyirányú egyenes vonal, a kétirányú négyzet, a háromirányú kocka , és a négyirányú hiperkocka, sorozatát. Ennek az alakzatnak a tulajdonságai izgalmasak, és nagyon könnyen megérthetők („felszíne” nyolc kockából áll, ahogy a kocka felszíne hat négyzetből áll), de bármely részletében való vizsgálata olyan elkalandozás lenne, amelyről, bár nem szívesen, le kell mondanom. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Szerda, 1969. szept. 17. Pekingtől Párizsig gépkocsin Bemutatjuk a verseny részvevőit: az olasz Scipion Borghese, aki egy Itala típusú gépkocsit vezetett. Kíséretében volt egy újságíró, Luigi Barzini és egy Guizzardi nevű mechanikus. Két De Dion típusú autó sofőrje Cormier és Collignon francia fiatalemberek voltak. Egy holland autót Jean Godard hajtott, egy kisebb autót pedig Auguste Pons, a híres Lily Pons énekesnő édesapja. Borghese herceg neves családból származott, 36 éves volt. Szenvedélyesen utazott, sportolt, hat nyelven beszélt. Parlamenti képviselő volt, korábban járt már Perzsiában, Afganisztánban és Szibéria középső részében. тГгдУ érezte, hogy a kockázatos vállalkozás kielégíti kalandvágyát, méltó lesz a család hagyományaihoz. Egyúttal maga is szerette volna bebizonyítani, hogy gépkocsival nagyobb távolságokra is utazhat az ember. Már jóval a verseny megkezdése előtt a Távol-Keletre utazott különleges előkészületeket tett, erre a célra 80 000 frankot költött. Személyesen felderítő útra indult, Pekingtől északra mintegy 500 kilométernyi távolságig tanulmányozta a terepet. Lóhátról egy bambusznád segítségével igyekezett megállapítani, hogy hol milyen meredek emelkedőket kell majd leküzdenie. "