Magyar Szó, 1970. szeptember (27. évfolyam, 240-269. szám)
1970-09-17 / 256. szám
2. oldal KOMMUNISTA ELŐKÉSZÜLETEK AZ ÖNIGAZGATÁSI KONGRESSZUSRA Absztrakt-e az önigazgatásunk? Mi az „igazgató réteg”, és mi „az oligarchia vastörvénye”? — Miért nem erősödött a munkások önigazgatási helyzete azáltal, hogy a jogokat átvittük a munkaszervezetekre? —Mit derített ki egy tudományos kutatás a gazdálkodási egységek helyzetéről és sorsáról? Simo GAJIN összeállítása Az elmúlt héten a munkaszervezeti önigazgatás továbbfejlesztésének koncepcióiról tartott tanácskozáson igen sok érdekes megállapítás, adat és indítvány hangzott el. Különösen behatóan foglalkoztak a tanácskozáson önigazgatásunk pillanatnyi helyzetével. A többi között elhangzott az a megállapítás is, hogy az önigazgatás régi formái nyilván már nem felelnek meg az élet adta új tartalomnak, viszont az új formák még nem kapták meg helyüket „a nap alatt”. Az alábbiakban bő kivonatokat közlünk a tanácskozáson elhangzott legérdekesebb felszólalásokból. Dr. Leo Geršković: Az oligarchia vastörvénye Dr. Leo Geršković, a polgári törvénykönyv kidolgozására alakított szkupstinai bizottság elnöke rendkívül nagy figyelmet keltett a törvényhozás reformjáról és a társult munka szervezeteinek önigazgatásáról készített tanulmányával. Kifejti, hogy az önigazgatás alapjait tüzetes felülvizsgálatnak kell alávetni, mert a munkaszervezetek társadalmi viszonyainak rendszere válságba került. Az önigazgatás mai formái mind jobban gátolják a munkásokat alkotmányos jogaik megvalósításában, és a technokratikus-bürokratikus vezetés uralmát váltják ki. Fenti tételeit leginkább a következő érvekkel támasztotta alá: Először, munkaszervezetek alapítása szinte kizárólagos joga a társadalmipolitikai közösség képviselő testületeinek, habár az alkotmány szerint (10. szakasz) a munkaszervezet a termelők társulása. Másodszor, a munkaszervezet a társult munkának a törvényben megállapított legfőbb formája, s a munkaszervezetei egységes központosított szervezeti alkatnak kell tekinteni. Márpedig ez nyilvánvalóan megakadályozza a társult munka korszerűbb formáinak bevezetését. Harmadszor, az eszközöket, az ügyvitelt és az elosztást, szabály szerint központból igazgatják, mégpedig a munkaszervezet nagyságára való tekintet nélkül. Ez viszont a maga részéről roppant kedvező szervezeti-jogi alapot ad ahhoz, hogy technokratikusbürokratikus viszonyok alakuljanak ki a vállalaton belül. Negyedszer, az igazgató szervek a politikaiképviseleti elv alapján alakulnak meg, úgyhogy a munkásoknak nincs lehetőségük, hogy közvetlenül határozzanak az eszközökről, az ügyvitelről és az elosztásról, mert minderről a központban döntenek. Ezáltal a munkások önigazgatása arra szorítkozik, hogy a jogokat átruházzák a csekély kér számú munkástanácsra, a munkástanács tagjaira. Ennél fogva mindinkább „absztrakt részesei az önigazgatásnak”. ötödször, mivel az „igazgató réteg” áll a munkaszervezet élén, kialakul a „hierarchia vastörvénye”, és olyan viszony jön létre, amely roppant nagy mértékben hasonlít a bérviszonyhoz. Ugyanis a munkás nem egyenjogú társasviszonyban van a többi munkással, hanem munkaviszonyban a vállalattal. Minden munkással szemben valamilyen egyedi „vezető szerv” a jogok szubjektív hordozója, s tőle függnek a termelők, minden „életviszonyaikkal” egyetemben, s ez ismét csak a technokrácia hatalmának szolgál alapul. Hatodszor, az ilyen képviseleti rendszer és alárendeltségi viszonyok talajából sarjad az az elmélet és gyakorlat, hogy az igazgatást el kell határolni a vezetéstől, az irányítástól. „A munkafolyamatok irányítása” fogalmában voltaképpen a vezetőknek a munkások fölötti hierarchikus adminisztratív joga bújik meg. Márpedig ez nem lehet alapja a korszerű munkafolyamatnak, amelyben kifejezésre kell jutnia az alkotókészségnek, az egyéni kezdeményezésnek és a csapatmunkának, mert az önigazgatási társadalmi viszonyoknak ez a legfőbb jellegzetességük. Geršković kifejtette, hogy vannak munkaszervezeteink, amelyekben még megfelelnek ezek a kezdeti önigazgatási formák, de társadalmunk legfejlettebb termelőerőinek már semmiképpen sem felelnek meg. Ezért itt az idő — mondotta —, hogy az önigazgatást új, korszerűbb alapokra helyezzük. Mitja Sváb: A dezeratizáció és az úgynevezett önigazgatási munkamegosztás Mitja Sváb elemzést készített arról, hogy milyen az önigazgatási gyakorlat abban az időszakban, amikor fokozott ütemben deretatizálódnak a gazdasági és szociális funkciók, és a jogok áttevődnek a munkaszervezetekre. Megállapításai szerint a kollektívák ezáltal sok új felelősségteljes feladatot kaptak, és ez nagy esélyt nyújt az önigazgatás további fejlődéséhez. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy éppen ellenkező irányban haladunk. Ahelyett, hogy a termelőmunkások mind nagyobb és nagyobb felhatalmazást kapnának, mindinkább kiszorulnak, mindinkább kirekesztik őket a határozásból, s a központi szervek ragadják magukhoz a hatalmat. Példaként megemlítette, hogy egyre nagyobb jogköre, egyre szélesebb körű felhatalmazásai folytán, az igazgató bizottság többé már nem a munkástanács végrehajtó szerve, hanem önállósult hatalmi központ, amely igen sok jelentős kérdésben maga határoz. Az olyan nem formai szervek, mint például a szaktestületek, a határozás tényezőivé váltak, mert a keletkezett űr elfoglalásában gyorsabbak és ügyesebbek, mint a munkások. A továbbiakban megállapítja azt is, hogy igen konok és csökönyös kísérletek történtek „az önigazgatás ésszerűsítésére”, ami abból állt, hogy drasztikusan csökkentették a munkástanácsok és más választott testületek tagjainak számát, azzal a jelszóval: Dolgozni kell, nem hozzászólni! E „szükségletből” hamarosan még egy követelmény született, éspedig az, hogy Dr. Divan Tanic, a belgrádi Társadalomtudományi Intézet tudományos munkatársa Adalékok a vállalati önigazgatás helyzetének vizsgálatához című tanulmányában egyebek között a gazdálkodási egységek sorsára vonatkozó kutatásainak eredményeit ismertette. A tízévi tapasztalat — mondotta —, meggyőzte a munkásokat arról, hogy a gazdálkodási egységek útján sikeresen lehet határozni a jövedelem elosztásáról, a közös fogyasztási eszközök felhasználásáról, a vállalati tervről, a vállalatvezetők megválasztásáról és leváltásáról, a lakások elosztásáról, a munkások felvételéről és elbocsátásáról, a beruházásokról és a korszerűsítésről. Ezért ma már nem vitás, hogy ezeket az ügyeket meg kell hagyni a gazdálkodási egységek hatáskörében, de vitás az, hogyan lehet ezt elérni. A vállalati szabályzatok áttekintésének menetében kiderült, hogy igen sok munkaszervezetben a gazdálkodási egységeknek joguk van dönteni sok kérdésben, amelyek létfontosságúak minden munkás számára. Azonban a szabályzatokba, a statútumokba foglalt jog igeni sok esetben merő formaság. Dr. Tanné hivatkozik a Statisztikai Évkönyvre, s ennek alapján azt állítja, hogy igen sok gazdálkodási egységtől megvonták a fontosabb határozásban való részvétel jogát. Például a gazdálkodási egységek csak 20 százalékának van joga elosztani a jövedelmet az alapokra, csak 26 százaléka érvényesítheti befolyását az anyagi eszközök felhasználására, az anyagi eszközökkel való rendelkezésre, csak 43 százalék határozhat a munka megszervezéséről. A gazdálkodási egységek többsége csak a munkások felvételéről és elbocsátásáról (58 százalék) és a személyi jövedelmek elosztásáról (51 százalék) határozhat. Dr. Tanné egyben rámutatott arra az igen erőteljes törekvésre, hogy az önigazgatási jogköröket és felhatalmazásokat a gazdálkodási egységek gyűlésére, a gazdálkodási egységek tanácsára ruházzák át. A vizsgálatok eredménye azonban azt bizonyítja, hogy az önigazgatás e formája sem terjedt el nagyobb mértékben. Az önigazgatási jogok megvonása a gazdálkodási egységektől annál nagyobb méretet ölt, minél nagyobb a vállalat, és minél következetesebben hajtották végaz önigazgatási tisztségeket egyetemi, de legalábbis főiskolai diplomához kössék. E követelménytől már csak egy lépés van a technokratikus-bürokratikus réteg székfoglalásáig. A XV. alkotmányfüggelék elfogadása után sok munkaszervezet elvetette a „mindenki mindenről” irreális elvet és elfogadta „az önigazgatási munkamegosztás” koncepcióját. Azonban hamarosan kiderült, hogy a szervezeti sémák önálló megállapítása két lehetőséget rejt magában: utat nyit az önigazgatás elmélyítéséhez, de utat nyit számos elhajlásnak is. Mitja Sváb azt állította, de „az önigazgatás függőleges felépítését” — állítja dr. Tanié. Olyan helyzetben, amikor túlhangsúlyozzák a közvetett önigazgatás szerepét, egészen természetesen a „mesterséges demokrácia” különböző formái jelentkeznek. Dr. Tanié két ilyen formát említett meg. Az egyik az, hogy a gazdasági egységet kész tények elé állítják, és azt szavaztatják meg vele, amiről mások másutt már döntöttek. A másik az, amikor gazdálkodási egység felsőbb nyomásra olyan határozatot hoz, amely érdekeit szembehelyezi az egész kollektíva érdekeivel. Mindez azt bizonyítja, állapította meg végül dr. Tanié, még nagyon messze vagyunk attól, hogy a közvetlen önigazgatás uralkodó tényező legyen a határozásban és döntésben. (Következő számunkban: mi újat kínál az elmélet ÉS MIT A GYAKORLAT). igen sok munkaszervezet úgy osztotta be az illetékességeket, a hatásköröket, hogy a munkástanács felhatalmazást kapott „az általános ügyviteli politika” intézésére, vagyis a munkástanács határoz az egyszerű és bővített újratermelésről, és a munkástanács hoz meg minden fontosabb döntést, közben az egész kollektíva a háttérbe szorul. Mindezek miatt, Mitra Sváb szerint, a legfontosabb kérdés, amelyre most választ kell találni a következő: az „önigazgatási munkamegosztás” milyen formáival lehet elérni, hogy minden termelőmunkás részt vegyen a határozásban. Dr. Jivan Tanic: A „mesterséges demokrácia” formái Csütörtök, 1970. szept. 17. / Komunist első száma 1925. január 1-én jelent meg a Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bizottságának sajtószerveként. A 1. szám megjelenése után a lap 1934-ben megszűnt. 1935-ben és 1940-ben a JKP szerbiai körzeti illetve tartományi bizottságának sajtószerveként jelent meg. 1946-ban a JKP Központi Bizottságának időszaki folyóirata lett. 1954. május 1-én a Jugoszláv Kommunista Szövetség hetilapjává vált. A köztársasági elnök 1964. december 22-én a Népfelszabadítás Érdemrendjével tüntette ki. Megjelenik szerbhorvát (cirillbetűs és latinbetűs kiadásban), szlovén, macedón, magyar és albán nyelven minden csütörtökön. Szerkesztő bizottság: Badislav Soklé (elnök). Gavro Altman, Pera Arambašić, dr. Oni-San Bilandžić, Mirko Bestek, Vukoje Bulatovic. Ivan Dolnar Josip Kirigín, Neso Markovszki, Mohamed Nuhić, Bura Petkovszki. Ljubiša Ristović, Miloš Sindžić, Jože Smole. Franc Setinc. Boško Siljegović, dr Rajko Tomović és Djuro Djurašković. Fő- és felelős szerkesztő: Gavro Altman. A magyar nyelvű kiadás szerkesztője Lukó András. KOMMENTÁR Új ösztönzés Mi nehezíti meg az országban a gyorsabb foglalkoztatást A legújabb statisztikai adatokból ítélve tovább folytatódik a foglalkoztatottság kedvező alakulása. Az idén augusztusban 133 000 emberrel több van munkaviszonyban, mint tavaly volt ugyanebben a hónapban. Ősszel számos megbeszélés lesz a foglalkoztatásról. Munkásaink külföldi munkavállalása olyan nagy méretet öltött, amilyet senki sem várt, amilyenre senki sem számított. Ezért sürgősen új módot és lehetőséget kell keresni és találni itthoni foglalkoztatásukra, hogy helyreálljon a megbomlott egyensúly A megbeszéléseken három körülményre kell összpontosítani a figyelmet. Az első az, hogy habár növekszik a foglalkoztatottak száma, a munkanélküliség csak aránytalanul csökken. Szlovéniában például 2,5 százalék a munkanélküliek arányszáma, Kosovón viszont körülbelül 28 százalék. Mi az oka ennek? Munkaközvetítő hivatalaink igen tevékenyek és buzgók munkásaink külföldi elhelyezésében, de vajmi keveset tesznek avégett, hogy a munkanélkülieket elhelyezzék valahol az országban. A legtöbb munkanélküli nem is a munkaközvetítő útján talál magának munkahelyet itthon, hanem más úton és módon. Ezért okvetlenül minél előbb át kell szervezni a munkaközvetítést és arra kell képesíteni az intézeteket, hogy sikerrel ellássák legfontosabb feladatukat, a munkások gyorsabb ütemű elhelyezését itthon, az országban. A második különös figyelmet érdemlő körülmény ■ a munkát kereső szakképzett ■ ségi összetétele. Túlnyomó többségük szakképzetlen, egy részüknek pedig olyan szakmájuk van, ami iránt nincs kereslet gazdaságunkban. Az egyetlen kivezető út a mun■ kanélküliek szakképesítése, illetőleg szakmai átképzése. Ebben az anyagi eszközök ■ hiánya okozza a legnagyobb nehézséget. Ezért az őszi megbeszélésen fel kell mérni, s mennyire érdekeltek a munkaszervezetek a munkanélkü■ fiek szakmai képzésében és • szakmai átképző tanfolyamok fenntartásában. Egyben azt is meg kell állapítani, hogy ezeknek a költségeknek a fedezésében lehet-e számítani a nagy külföldi cégek hozzá■ járulására. A harmadik kérdés új ■ munkahelyek nyitásának lehetősége. Váltig hangoztatjuk, hogy a szolgáltatások és a kisipar nyújtják a legnagyobb esélyt új munkások foglalkoztatására, de egyelő■ re még nem történtek szervezett intézkedések avégett, , hogy ezek a gazdasági ágak nagyobb számban felszívják a munkaképes lakosságot. Ennek legnagyobb akadálya az adórendszer, a megol■ datlan hitelnyújtás és a felszerelés hiánya. Sok külföldön dolgozó munkásunk szeretne megtakarított keresményét itthon gyümölcsöztetni, műhelyt nyitni, de a vám- rendelkezések meggátolják őket szándékukban, nemkülönben az is, hogy társadalmmunk álláspontja a személyes munkával szemben még mindig tisztázatlan. Ezek a körülmények nehezítik a hazai foglalkoztatás meggyorsulását. Reméljük, hogy az őszi politikai megbeszélések és határozatok új ösztönzést adnak majd a külföldi munkavállalás csökkentésére és az országban kínálkozó lehetőségek jobb kihasználására. KOMMENTÁRUNK FORDÍTOTT LOGIKA Villanygazdálkodási rendszerintiben nem szűntek meg bizonyos alapvető ellentmondások; ezek időnként — az utóbbi időben pedig mind gyakrabban — olyan eljárásokat eredményeznek, amelyek nincsenek valami szoros kapcsolatban társadalmunk rég meghirdetett önigazgatási gyakorlatával. Megállapításunkat a horvát villanygazdálkodásban lezajlott legutóbbi események is igazolják: a rijekai és a spliti energiatermelőnek az a döntése, hogy nem ad el többé Zágrábnak elektromos energiát a eddigi feltételek mellett, továbbá az a követelés is, hogy az eszéki Elektroslavonna váljon ki a zágrábi Elektroprivredából és legyen önálló munkaszervezet. Az effajta követeléseknek nyilvánvalóan megvannak a többé-kevésbé indokolt okai, téves dolog lenne tehát szemet hunyni például egy olyan tény fölött, hogy Zágráb drágábban adja el Szlavóniának az elektromos energiát, mint amilyen áron a termelőtől kapja stb. Az ilyen helyzet senkinek sem kedvezhet, a legkevésbé pedig a gazdaságnak válik a javára, amely most nagymértékben függ a villanygazdálkodási vállalatok jóindulatától. Mindezt azonban betetőzi az is, hogy Horvátországban a villanygazdálkodási rendszer belső viszonyai sem szavatolják azt, hogy a helyzet idővel jobbra fordul. Eddig már nagyon sok politikai határozat született az egységes villanygazdálkodási rendszer megteremtéséről, a határozatok azonban eddig nem váltak valóra. Már régóta ismeretesek azok az elméleti tételek, amelyek szerint rendezni lehet a helyzetet ezen a téren. Mindennapi nyelvre lefordítva, ezeknek a lényege az, hogy a villanygazdálkodási rendszerben tiszta gazdasági viszonyokat kell teremteni, tárgyilagos módszerek és mércék szerint kell elosztani a jövedelmet, mert a villanygazdálkodás, mint nagy rendszer akkor is zavartalanul működhet, ha keretében önálló szervezési és jogi, valamint gazdasági alanyok vannak. De bármennyire is egyszerűnek tűnik mindez, sajnos a gyakorlatban egyelőre megvalósíthatatlannak látszik. Márpedig a villanygazdálkodási rendszer meghirdetett egységének okvetlenül valóra kell váltania a gyakorlatban, mert enélkül még mindig olyan helyzetben vagyunk, amit nem kívánunk. Úgy látszik nincs meg az erőnk ahhoz, hogy a politikai logikán kívül tiszteletben tartsuk a gazdasági logikát is. Levél a szerkesztőséghez Kedves szerkesztőség! Olvastam a Kommunista 137. számában a kártalanításokról szóló cikket. Sajnos, a cikk rám is vonatkozik, ugyanis 1959-ben az én horgosi házamat is államosították. A 26 helyiségből álló házból nekem csak egy egyszobás lakást hagytak meg, három helyiséggel. A ház értékét 200 000 régi dinárra becsülték, s ezt 50 év alatt kellett volna megkapnom! Hogy ez milyen nevetséges határozat volt, abból is látszik, hogy 1959-ben én már 83 éves voltam, és addig is kizárólag a házam béréből éltem. Mindamellett azonban a mai napig még egy dinár kártalanítást sem kaptam a házamért. Eddig legalább ötvenezer írtam a kanizsai községnek, amelyhez Hornos tartozik, de soha egy betű választ sem kaptam. Most 94 éves vagyok, kenyérkeresetre képtelen, viszont ott az államosított házam, amelyet a kanizsai ZoS kártalanítani. Remélem, hogy levelem nyomán végre mégis történik valami. rtrv. Müller Józsefné tájvidék Detelinara, II. A-Z