Magyar Szó, 1970. szeptember (27. évfolyam, 240-269. szám)

1970-09-17 / 256. szám

2. oldal KOMMUNISTA ELŐKÉSZÜLETEK AZ ÖNIGAZGATÁSI KONGRESSZUSRA Absztrakt-e az önigazgatásunk? Mi az „igazgató réteg”, és mi „az oligarchia vastörvénye”? — Miért nem erősödött a munká­sok önigazgatási helyzete azáltal, hogy a jogokat átvittük a munkaszervezetekre? —Mit derített ki egy tudományos kutatás a gazdálkodási egységek helyzetéről és sorsáról? Simo GAJIN összeállítása Az elmúlt héten a munka­­szervezeti önigazgatás to­vábbfejlesztésének koncep­cióiról tartott tanácskozáson igen sok érdekes megállapí­tás, adat és indítvány hang­zott el. Különösen behatóan foglalkoztak a tanácskozá­son önigazgatásunk pilla­natnyi helyzetével. A többi között elhangzott az a meg­állapítás is, hogy az önigaz­gatás régi formái nyilván már nem felelnek meg az élet adta új tartalomnak, viszont az új formák még nem kapták meg helyüket „a nap alatt”. Az alábbiakban bő kivo­natokat közlünk a tanács­kozáson elhangzott legérde­kesebb felszólalásokból. Dr. Leo Geršković: Az oligarchia vastörvénye Dr. Leo Geršković, a pol­gári törvénykönyv kidolgo­zására alakított szkupstinai bizottság elnöke rendkívül nagy figyelmet keltett a törvényhozás reformjáról és a társult munka szerveze­teinek önigazgatásáról ké­szített tanulmányával. Ki­fejti, hogy az önigazgatás alapjait tüzetes felülvizsgá­latnak kell alávetni, mert a munkaszervezetek társadal­mi viszonyainak rendszere válságba került. Az önigaz­gatás mai formái mind jobban gátolják a munká­sokat alkotmányos jogaik megvalósításában, és a tech­­nokratikus-bürokratikus ve­zetés uralmát váltják ki. Fenti tételeit leginkább a következő érvekkel támasz­totta alá: Először, munkaszerve­zetek alapítása szinte kizá­rólagos joga a társadalmi­­politikai közösség képviselő testületeinek, habár az al­kotmány szerint (10. sza­kasz) a munkaszervezet a termelők társulása. Másodszor, a munka­­szervezet a társult munká­nak a törvényben megálla­pított legfőbb formája,­ s a munkaszervezetei egységes központosított szervezeti al­katnak kell tekinteni. Már­pedig ez nyilvánvalóan meg­akadályozza a társult mun­ka korszerűbb formáinak bevezetését. Harmadszor, a­z esz­közöket, az ügyvitelt és az elosztást, szabály szerint központból igazgatják, még­pedig a munkaszervezet nagyságára való tekintet nélkül. Ez viszont a maga részéről roppant kedvező szervezeti-jogi alapot ad ah­hoz, hogy technokratikus­­bürokratikus viszonyok ala­kuljanak ki a vállalaton be­lül. Negyedszer, az igaz­gató szervek a politikai­­képviseleti elv alapján ala­kulnak meg, úgyhogy a munkásoknak nincs lehető­ségük, hogy közvetlenül ha­tározzanak az eszközökről, az ügyvitelről és az elosz­tásról, mert minderről a központban döntenek. Ezál­tal a munkások önigazgatá­sa arra szorítkozik, hogy a jogokat átruházzák a cse­kély kér számú munkásta­nácsra, a munkástanács tagjaira. Ennél fogva mind­inkább „absztrakt részesei az önigazgatásnak”. ötödször, mivel az „igazgató réteg” áll a mun­kaszervezet élén, kialakul a „hierarchia vastörvénye”, és olyan viszony jön létre, amely roppant nagy mér­tékben hasonlít a bérvi­szonyhoz. Ugyanis a mun­kás nem egyenjogú társas­viszonyban van a többi munkással, hanem munka­­viszonyban a vállalattal. Minden munkással szemben valamilyen egyedi „vezető szerv” a jogok szubjektív hordozója, s tőle függnek a termelők, minden „életvi­szonyaikkal” egyetemben, s ez ismét csak a technokrá­cia hatalmának szolgál ala­pul. Hatodszor, az ilyen képviseleti rendszer és alá­rendeltségi viszonyok tala­jából sarjad az az elmélet és gyakorlat, hogy az igaz­gatást el kell határolni a vezetéstől, az irányítástól. „A munkafolyamatok irá­nyítása” fogalmában volta­képpen a vezetőknek a mun­kások fölötti hierarchikus adminisztratív joga bújik meg. Márpedig ez nem lehet alapja a korszerű munka­­folyamatnak, amelyben ki­fejezésre kell jutnia az al­kotókészségnek, az egyéni kezdeményezésnek és a csa­patmunkának, mert az ön­igazgatási társadalmi viszo­nyoknak ez a legfőbb jel­legzetességük. Geršković kifejtette, hogy vannak munkaszervezeteink, amelyekben még megfelel­nek ezek a kezdeti önigaz­gatási formák, de társadal­munk legfejlettebb termelő­erőinek már semmiképpen sem felelnek meg. Ezért itt az idő — mondotta —, hogy az önigazgatást új, korsze­rűbb alapokra helyezzük. Mitja Sváb: A dezeratizáció és az úgynevezett önigazga­tási munkamegosztás Mitja Sváb elemzést ké­szített arról, hogy milyen az önigazgatási gyakorlat ab­ban az időszakban, amikor fokozott ütemben deretati­­zálódnak a gazdasági és szociális funkciók, és a jo­gok áttevődnek a munka­­szervezetekre. Megállapítá­sai szerint a kollektívák ez­által sok új felelősségteljes feladatot kaptak, és ez nagy esélyt nyújt az önigazgatás további fejlődéséhez. A gyakorlat azonban azt mu­tatja, hogy éppen ellenkező irányban haladunk. Ahe­lyett, hogy a termelőmun­kások mind nagyobb és na­gyobb felhatalmazást kap­nának, mindinkább kiszo­rulnak, mindinkább kire­kesztik őket a határozásból, s a központi szervek ragad­ják magukhoz a hatalmat. Példaként megemlítette, hogy egyre nagyobb jogkö­re, egyre szélesebb körű felhatalmazásai folytán, az igazgató bizottság többé már nem a munkástanács végrehajtó szerve, hanem önállósult hatalmi központ, amely igen sok jelentős kérdésben maga határoz. Az olyan nem formai szervek, mint például a szaktestületek, a határozás tényezőivé váltak, mert a keletkezett űr elfoglalásában gyorsabbak és ügyesebbek, mint a munkások. A továbbiakban megálla­pítja azt is, hogy igen ko­nok és csökönyös kísérletek történtek „az önigazgatás ésszerűsítésére”, ami abból állt, hogy drasztikusan csök­kentették a munkástanácsok és más választott testületek tagjainak számát, azzal a jelszóval: Dolgozni kell, nem hozzászólni! E „szükségletből” hamaro­san még egy követelmény született, éspedig az, hogy Dr. Divan Tanic, a belgrá­di Társadalomtudományi In­tézet tudományos munkatár­sa Adalékok a vállalati ön­igazgatás helyzetének vizs­gálatához című tanulmányá­ban egyebek között a gaz­dálkodási egységek sorsára vonatkozó kutatásainak eredményeit ismertette. A tízévi tapasztalat — mondotta —, meggyőzte a munkásokat arról, hogy a gazdálkodási egységek útján sikeresen lehet határozni a jövedelem elosztásáról, a közös fogyasztási eszközök felhasználásáról, a vállalati tervről, a vállalatvezetők megválasztásáról és leváltá­sáról, a lakások elosztásáról, a munkások felvételéről és elbocsátásáról, a beruházá­sokról és a korszerűsítésről. Ezért ma már nem vitás, hogy ezeket az ügyeket meg kell hagyni a gazdál­kodási egységek hatásköré­ben, de vitás az, hogyan le­het ezt elérni. A vállalati szabályzatok áttekintésének menetében kiderült, hogy igen sok munkaszervezetben a gaz­dálkodási egységeknek jo­guk van dönteni sok kér­désben, amelyek létfontos­ságúak minden munkás szá­mára. Azonban a szabályza­tokba, a statútumokba fog­lalt jog igeni sok esetben merő formaság. Dr. Tanné hivatkozik a Statisztikai Évkönyvre, s ennek alapján azt állít­ja, hogy igen sok gazdál­kodási egységtől meg­vonták a fontosabb határo­zásban való részvétel jogát. Például a gazdálkodási egy­ségek csak 20 százalékának van joga elosztani a jöve­delmet az alapokra, csak 26 százaléka érvényesítheti be­folyását az anyagi eszközök felhasználására, az anyagi eszközökkel való rendelke­zésre, csak 43 százalék ha­tározhat a munka megszer­vezéséről. A gazdálkodási egységek többsége csak a munkások felvételéről és elbocsátásáról (58 százalék) és a személyi jövedelmek elosztásáról (51 százalék) határozhat. Dr. Tanné egyben rámu­tatott arra az igen erőtel­jes törekvésre, hogy az ön­­igazgatási jogköröket és fel­hatalmazásokat a gazdálko­dási egységek gyűlésére, a gazdálkodási egységek taná­csára ruházzák át. A vizs­gálatok eredménye azonban azt bizonyítja, hogy az ön­igazgatás e formája sem terjedt el nagyobb mérték­ben. Az önigazgatási jogok megvonása­­ a gazdálkodási egységektől annál nagyobb méretet ölt, minél nagyobb a vállalat, és minél követ­kezetesebben hajtották vég­az önigazgatási tisztségeket egyetemi, de legalábbis fő­iskolai diplomához kössék. E követelménytől már csak egy lépés van a technokra­­tikus-bürokratikus­ réteg székfoglalásáig. A XV. alkotmányfüggelék elfogadása után sok munka­­szervezet elvetette a „min­denki mindenről” irreális elvet és elfogadta „az ön­­igazgatási munkamegosztás” koncepcióját. Azonban ha­marosan kiderült, hogy a szervezeti sémák önálló meg­állapítása két lehetőséget rejt magában: utat nyit az önigazgatás elmélyítéséhez, de utat nyit számos elhaj­lásnak is. Mitja Sváb azt állította, de „az önigazgatás függőle­ges felépítését” — állítja dr. Tanié. Olyan helyzetben, amikor túlhangsúlyozzák a közve­tett önigazgatás szerepét, egészen természetesen a „mesterséges demokrácia” különböző formái jelentkez­nek. Dr. Tanié két ilyen formát említett meg. Az egyik az, hogy a gazdasági egységet kész té­nyek elé állítják, és azt sza­vaztatják meg vele, amiről mások másutt már döntöt­tek. A másik az, amikor gazdálkodási egység felsőbb nyomásra olyan határozatot hoz, amely érdekeit szembe­helyezi az egész kollektíva érdekeivel. Mindez azt bizonyítja, ál­lapította meg végül dr. Ta­nié, még nagyon messze va­gyunk attól, hogy a közvet­len önigazgatás uralkodó tényező legyen a határozás­ban és döntésben. (Következő számunkban: mi újat kínál az el­mélet ÉS MIT A GYA­KORLAT). igen sok munkaszervezet úgy osztotta be az illetékes­ségeket, a hatásköröket, hogy a munkástanács fel­hatalmazást kapott „az ál­talános ügyviteli politika” intézésére, vagyis a mun­kástanács határoz az egy­szerű és bővített újraterme­lésről, és a munkástanács hoz meg minden fontosabb döntést, közben az egész kollektíva a háttérbe szorul. Mindezek miatt, Mitra Sváb szerint, a legfontosabb kérdés, amelyre most vá­laszt kell találni a követke­ző: az „önigazgatási munka­­megosztás” milyen formái­val lehet elérni, hogy min­den termelőmunkás részt vegyen a határozásban. Dr. Jivan Tanic: A „mesterséges demokrácia” formái Csütörtök, 1970. szept. 17. /­ Komunist első száma 1925. január 1-én jelent meg a Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bizottságának sajtó­­szerveként. A 1. szám megjelenése után a lap 1934-ben megszűnt. 1935-ben és 1940-ben a JKP szerbiai körzeti illet­ve tartományi bizottságának sajtószerveként jelent meg. 1946-ban a JKP Központi Bizottságának időszaki folyóirata lett. 1954. május 1-én a Jugoszláv Kommunista Szövetség he­tilapjává vált. A köztársasági elnök 1964. december 22-én a Népfelszabadítás Érdemrendjével tüntette ki. Megjelenik szerbhorvát (cirillbetűs és latinbetűs kiadás­ban), szlovén, macedón, magyar és albán nyelven minden csütörtökön. Szerkesztő bizottság: Badislav So­klé (elnök). Gavro Alt­man, Pera Arambašić, dr. Oni-San Bilandžić, Mirko Bestek, Vukoje Bulatovic. Ivan Doln­ar Josip Kirigín, Neso Mar­­kovszki, Mohamed Nuhić, Bura Petkovszki. Ljubiša Risto­­vić, Miloš Sindžić, Jože Smole. Franc Setinc. Boško Silje­­gović, dr Rajko Tomović és Djuro Djurašković. Fő- és fe­lelős szerkesztő: Gavro Altman. A magyar nyelvű kiadás szerkesztője Lukó András. KOMMENTÁR Új ösztönzés Mi nehezíti meg az országban a gyorsabb foglalkoztatást A legújabb statisztikai ada­tokból ítélve tovább folytató­dik a foglalkoztatottság ked­vező alakulása. Az idén au­gusztusban 133 000 emberrel több van munkaviszonyban, mint tavaly volt ugyanebben a hónapban. Ősszel számos megbeszélés lesz a foglalkoz­tatásról. Munkásaink külföldi mun­kavállalása olyan nagy mére­tet öltött, amilyet senki sem várt, amilyenre senki sem számított. Ezért sürgősen új módot és lehetőséget kell ke­resni és találni itthoni foglal­koztatásukra, hogy helyreáll­jon a megbomlott egyensúly A megbeszéléseken három körülményre kell összpontosí­tani a figyelmet. Az első az, hogy ha­bár növekszik a foglalkozta­tottak száma, a munkanélkü­liség csak aránytalanul csök­ken. Szlovéniában például 2,5 százalék a munkanélküliek arányszáma, Kosovón viszont körülbelül 28 százalék. Mi az oka ennek? Munka­­közvetítő hivatalaink igen te­vékenyek és buzgók munká­saink külföldi elhelyezésében, de vajmi keveset tesznek avé­gett, hogy a munkanélkülie­ket elhelyezzék valahol az országban. A legtöbb munka­­nélküli nem is a munkaköz­vetítő útján talál magának munkahelyet itthon, hanem más úton és módon. Ezért ok­vetlenül minél előbb át kell szervezni a munkaközvetí­tést és arra kell képesíteni az intézeteket, hogy sikerrel ellássák legfontosabb felada­tukat, a munkások gyorsabb ütemű elhelyezését itthon, az országban. A második különös fi­­­gyelmet érdemlő körülmény ■ a munkát kereső szakképzett ■ ségi összetétele. Túlnyomó­­ többségük szakképzetlen, egy­­ részüknek pedig olyan szak­májuk van, ami iránt nincs­­ kereslet gazdaságunkban. Az­­ egyetlen kivezető út a mun­■ kanélküliek szakképesítése, illetőleg szakmai átképzése. Ebben az anyagi eszközök ■ hiánya okozza a legnagyobb­­ nehézséget. Ezért az őszi meg­­­beszélésen fel kell mérni, s mennyire érdekeltek a mun­­­kaszervezetek a munkanélkü­■ fiek szakmai képzésében és • szakmai átképző tanfolyamok­­ fenntartásában. Egyben azt­­ is meg kell állapítani, hogy­­ ezeknek a költségeknek a fe­dezésében lehet-e számítani­­ a nagy külföldi cégek hozzá­■ járulására. A harmadik kérdés új ■ munkahelyek nyitásának le­­­­hetősége. Váltig hangoztat­­­­juk, hogy a szolgáltatások és­­ a kisipar nyújtják a legna­gyobb esélyt új munkások­­ foglalkoztatására, de egyelő­■ re még nem történtek szer­vezett intézkedések avégett, , hogy ezek a gazdasági ágak­­ nagyobb számban felszívják­­ a munkaképes lakosságot.­­ Ennek legnagyobb akadá­­­lya az adórendszer, a megol­■ datlan hitelnyújtás és a fel­szerelés hiánya. Sok külföl­dön dolgozó munkásunk sze­­­retne megtakarított keresmé­­­­nyét itthon gyümölcsöztetni,­­ műhelyt nyitni, de a vám-­­ rendelkezések meggátolják őket szándékukban, nemkü­lönben az is, hogy társadalm­­­munk álláspontja a szemé­­­­lyes munkával szemben még mindig tisztázatlan. Ezek a körülmények nehe­zítik a hazai foglalkoztatás meggyorsulását. Reméljük, hogy az őszi politikai megbe­szélések és határozatok új ösztönzést adnak majd a kül­földi munkavállalás csökken­tésére és az országban kínál­kozó lehetőségek jobb kihasz­nálására. KOMMENTÁRUNK FORDÍTOTT LOGIKA Villanygazdálkodási rend­­szerintiben nem szűntek meg bizonyos alapvető el­­lentmond­ások; ezek időn­ként — az utóbbi időben pe­dig mind gyakrabban — olyan eljárásokat ered­mé­­nyeznek, amelyek nincsenek valami szoros kapcsolatban társadalmunk rég meghir­detett önigazgatási gyakor­latával. Megállapításunkat a horvát villanygazdálkodás­­ban lezajlott legutóbbi ese­mények is igazolják: a rije­­kai és a spliti energiaterme­lőnek az a döntése, hogy nem ad el többé Zágrábnak elektromos energiát a eddi­gi feltételek mellett, továb­bá az a követelés is, hogy az eszéki Elektroslavonn­a váljon ki a zágrábi Elektro­­privredából és legyen önál­ló munkaszervezet. Az effajta követelések­nek nyilvánvalóan megvan­nak a többé-kevésbé indo­kolt okai, téves dolog lenne tehát szemet hunyni például egy olyan tény fölött, hogy Zágráb drágábban adja el Szlavóniának az elektromos energiát, mint amilyen áron a termelőtől kapja stb. Az ilyen helyzet senkinek sem kedvezhet, a legkevés­bé pedig a gazdaságnak vá­lik a javára, amely most nagymértékben függ a vil­­lanygazdál­kodási vállala­tok jóindulatától. Mindezt azonban betetőzi az is, hogy Horvátországban a villany­gazdálkodási rendszer belső viszonyai sem szavatolják azt, hogy a helyzet idővel jobbra fordul. Eddig már nagyon sok po­litikai határozat született az egységes villanygazdálkodá­si rendszer megteremtéséről, a határozatok azonban ed­dig nem váltak valóra. Már régóta ismeretesek azok az elméleti tételek, amelyek szerint rendezni lehet a helyzetet ezen a téren. Min­dennapi nyelvre lefordítva, ezeknek a lényege az, hogy a villanygazdálkodási rend­szerben tiszta gazdasági vi­szonyokat kell teremteni, tárgyilagos módszerek és mércék szerint kell elosztani a jövedelmet, mert a vil­­lanygazdálkodás, mint nagy rendszer akkor is zavartala­nul működhet, ha keretében önálló szervezési és jogi, va­lamint gazdasági alanyok vannak. De bármennyire is egy­szerűnek tűnik mindez, saj­nos a gyakorlatban egye­lőre megvalósíthatatlannak látszik. Márpedig a villany­gazdálkodási rendszer meg­hirdetett egységének okvet­lenül valóra kell váltania a gyakorlatban, mert enélkül még mindig olyan helyzet­ben vagyunk, amit nem kívánunk. Úgy látszik nincs meg az erőnk ahhoz, hogy a politikai logikán kívül tiszteletben tartsuk a gazda­sági logikát is. Levél a szerkesztőséghez Kedves szerkesztőség! Olvastam a Kommunista 137. számában a kártalaní­tásokról szóló cikket. Saj­nos, a cikk rám is vonatko­zik, ugyanis 1959-ben az én horgosi házamat is államo­sították. A 26 helyiségből ál­ló házból nekem csak egy egyszobás lakást hagytak meg, három helyiséggel. A ház értékét 200 000 régi di­nárra becsülték, s ezt 50 év alatt kellett volna megkap­nom! Hogy ez milyen ne­vetséges határozat volt, ab­ból is látszik, hogy 1959-ben én már 83 éves voltam, és addig is kizárólag a házam béréből éltem. Mindamellett azonban a m­ai napig még egy dinár kártalanítást sem kaptam a házamért. Eddig legalább ötvenezer írtam a kanizsai községnek, amely­hez Hornos tartozik, de soha egy betű választ sem kap­tam. Most 94 éves vagyok, kenyérkeresetre képtelen, viszont ott az államosított házam, amelyet a kanizsai ZoS kártalanítani. Remélem, hogy levelem nyo­mán végre mégis történik valami. rtrv. Müller Józsefné tájvidék Detelinara, II. A-Z

Next