Magyar Szó, 1972. november (29. évfolyam, 317-329. szám)
1972-11-28 / 329. szám
MTI. nov. 28., 29., 31. Jaguar vagy Rolls-Royce? Londoni jegyzetek Az angolok, ha velük kapcsolatosan egyáltalán szabad ezt a kifejezést használni , bolondulnak a régi autókért. Olyannyira „odavannak” értük, hogy az igazi angol, minél tehetősebb és minél angolabb, annál régibb gyártmányú gépkocsit használ. A nagyon öreg benzinmotoroknak szinte már muzeális értéke van, többe kerülnek, mint a legújabb típusú Jaguar. A legújabb típusú Jaguarnak, amely a számomra megfejthetetlen „XJ—12” rejtjel alatt fut, nem kevesebb mint 3726 font az ára, vagyis hozzávetőlegesen mintegy 150 000 dinár. Ennyibe kerül — ha van, és ha nem „feketén”, kéz alól veszi az ember. Mert akkor esetleg 400— 500 fonttal is többet fizethet érte. A Jaguar munkásai ugyanis több mint két hónapot sztrájkoltak, s a termelés kiesése miatt hiánycikk lett a Jaguar gépkocsi. Egyébként a sztrájk mintegy 17 millió font jövedelemkiesést okozott a gyárnak — ennyit közöltek legalábbis a „hivatalos” források. Ezek szavahihetőségében pedig joggal lehet kételkedni, mert ha csak tehetik, minden bajért a magasabb bért követelő sztrájkólókra hárítják a felelősséget. Szó ami szó, a Jaguar munkásai végül is kiharcolták a béremelést, a heti 44 fontos munkabért. Két héttel korábban a Coventryban levő Chrysler Művek 4000 munkásának sikerült kicsikarni a cégtől a heti 45 fontos átlagot. De alighogy a Jaguar dolgozói munkába álltak, akkor meg a szeptember közepe táján történt mindez — az angliai Ford Művek munkásai álltak elő követeléseikkel. Szakszervezeti megbízottjaik 50 000 ember számára követelték a heti 34 fontos alapbér 10 fonttal való növelését, a munkaidő 40 óráról 35-re való csökkentését, három helyett négyheti fizetéses szabadságot, amelynek idején nem az alapbért, hanem a kereseti átlagot kapják meg. — Követeléseinket csúcstermelékenységünkre alapozzuk — hangoztatták. — 1961- ben óránként 40 autót gyártottunk, most meg már hetvenet. Mi, a Ford Művek munkásai, félévenként 10 százalékkal növeltük a termelékenységet, s ha Nagy- Britannia összes munkása tartaná velünk az iramot, most az ország nem volna ilyen nagy bajban. Amikor eljöttem, az ügy még nem dőlt el. Később aztán, itthon, hiába kerestem az újságokban valami rájuk vonatkozó hírt, úgy látszik az angliai tudósítók számára már annyira mindennaposak a sztrájkok, hogy nem tartják fontosnak mindegyikről beszámolni az olvasóiknak. Ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen Anglia a sztrájkok számát tekintve alighanem világcsúcstartó. Az idén már szeptember végén az 1795. sztrájknál tartottak, míg tavaly az egész évi „teljesítmény” csak 1765 volt. De — e kis kitérő után — hadd ejtsünk még néhány szót arról a bizonyos „Jaguar XJ—12”-ről, a csodaautóról, minden idők legjobb angol gyártmányú sportkocsijáról. A dicsérő jelzők nem tőlem származnak, hanem egy reklámriport szerzőjétől, aki az egekig magasztalta ezt a nagyszerű masinát. A sztrájk miatt átlag tíz hétre nyúlt a kocsi szállítási határideje, amiből a jó szimatú spekulánsok businesst csináltak. Egyesek ugyanis három-négy autóra fizettek be más-más kereskedőnél, s aztán 400— 500 font felárral adták tovább a várakozni nem képes Jaguár-imádóknak. West Country-ban például rajtakaptak egy tanítót, aki négy autóra fizetett elő. A Jaguar gyár képviselője az elburjánzott feketézés kapcsán kijelentette, hogy a cég nem akadályozhatja meg a kereskedőket, hogy eladják az autót a megrendelőknek. De számítanak a kereskedők segítségére, hogy feketelistát állíthassanak össze azokról, akik viszonteladással foglalkoznak. Nem nehéz átlátni a szitán: az egész ügyet reklámcélokból kavarták föl, nehogy csappanjon az érdeklődés a Jaguar sportkocsi iránt. Ami persze nem zárja ki annak lehetőségét, hogy akinek tőkéje van, az akár a Jaguarokkal kereskedve is kamatoztathatja. De ha már annyi pénze van az embernek, hogy nincs többé szüksége az ilyen, mégiscsak olcsó nyerészkedésre, s amellett még tehetősségét fitogtatni is kívánja, akkor sürgősen be kell szereznie a csodák csodáját, az autógyártás remekét, csúcsát, a legeslegjobbat — természetesen a Rolls-Royce-ot. Ha újra esetleg nem telik neki, vagy ha bízik a gyár hírnevében, s megelégszik használt autóval is, akkor már 6500 fontért (260 000 dinár) kaphat is mondjuk 1968 novemberében gyártott Rolls-Royce-ot, amely „csak” 47 000 mérföldet futott. Az 1969. évjáratú légkondicionált, négyajtós, szintén novemberi „készítmény” 39 000 mérföld után, 8150 fontért kapható. Az 1971-es gyártmányú, 13 000 mérföldet lefutott RR-t 9950 fontért vesztegetik. Hogy legyen mihez viszonyítani: az 1971. évjáratú, 15 000 mérföldet futott Mercedes 280 LE ára 3600 font. S most tegyük fel, hogy ön — legyen mondjuk Mr. Kenneth Brown — megvette a Rolls-Royce-ját vagy a Jaguárját, de mit ád isten, kocsija rendszáma — tételezzük fel ismét — DPS 79 — tehát olyan közönséges, olyan mindennapi, hogy önnek még a szemét is bántja. Mit tesz ez esetben? Felüti a Times vasárnapi számát, ahol egy teljes oldalon érdekesebbnél érdekesebb betű- és számkombinációjú rendszámtáblákat hirdetnek eladásra magánszemélyek és ügynökségek, rendszerint valami ócska, már csak gépkocsitemetőbe való jószággal együtt, ön, miután végigböngészte a hirdetéseket, megállapodott a „7 KB” rendszámtáblánál, mivel hogy éppen nevének a kezdőbetűit tartalmazza. A többi már puszta formaság: alig 450 fontért (18 000 dinár) már viheti is azzal az ócska Ford Angliával együtt, amelyet — leszereltetve róla a rendszámtáblát — sofőrjével a legrövidebb időn belül a kocsicsúzdáson küld. S az ön Rolls-Royce-ján már ott is virít a KB, mármint: KORPA Béla SVAJA, SVAJA — talán az első arab szó, amelyet a Kairóba érkező idegen megtanul. Mert ha netán a repülőtéren amiatt idegeskedne, hogy az „alig” fél órát igénybe vevő útlevélellenőrzés után, még legalább másik fél órát kell várnia a csomagjaira, a melléje szegődött és szolgálatát készségesen ajánlgató hordár ,,svaja, svajával” igyekszik türelemre inteni és lefokozni siető kedvét. De ugyanezzel a szóval próbálja megnyugtatni a taxisofőr is, ha azért fészkelődik az ülésen, hogy a fővárosi ember- és kocsiáradat bábeli zűrzavarában ötpercenként ötven métert „robog” szállodája felé. — Lassan, lassan — hallhatja az ember lépten-nyomon, mert Kairóban nem szokás és nem is illik sietni. A tapasztalatlan külföldi persze felháborodik, ha első ízben szándékozik pontosan megbeszélt időben együtt ebédelni újdonsült arab ismerősével, hogy a második aperitifet is meg kell rendelnie, mire vendéglátója szívélyes és leszerelő mosolyával megjelenik az ajtóban. S hogy a nyugodt, kényelmes tempó itt nem csupán szokás, hanem életszemlélet is, arról talán éppen a fehér asztalnál győződhet meg legjobban az ideges, kapkodó, mindig siető és korán gyomorbajt szerző európai ember. Mert akár a Sheraton szuperszálló kandeláberes, akár a zamaleki panziók föltos terítőjű ebédlőjében ül le, hiába veszi körül pillanatok alatt féltucatnyi galábiás pincér — az első fogástól az utolsót követő méz édes feketekávéig legalább másfél óra telik el. Ennél rövidebb idő alatt „bekapni” az ebédet, ha nem is Allah haragját felidéző bűn, de mindenesetre sértés a vendéglátóval és az étterem-tulajdonossal szemben. MALES, MALES — nyugalom, nyugalom — a másik varázsszó, amellyel az arabok önmagukat és heveskedő, egyszerre sokat elintézni akaró külföldi ismerősüket is csitítgatják. Mert ugyebár miért kell amiatt az embernek gyomorgörcsöt kapni, hogy már három órája vár a szerkesztőség telefonhívására. A mandulaszemű szállodai telefonoskisaszszony bűvölő mosollyal és egyetlen „malessal” minden gondját eloszlatja. Kairóban nem sietnek a szállodákban, nem sietnek az üzletekben, nem sietnek az utcán, nem sietnek az irodákban. A gyárakban sem. Heluánban, a fővárostól 30 kilométerre fekvő iparvárosban, ahol a már Nyugatra is exportáló szövőgyáraktól kezdve az éjjel-nappal izzó kohóművekig majd másfél százezer munkás dolgozik, az egyik legnagyobb gond még mindig az alacsony termelékenység. A statisztikusok kiszámították, hogy a fejlett iparúországok szabadalma alapján Egyiptomban előállított áru négyszer annyiba Ser®, mint az eredeti. Hogy ez mit jelent, azt jól tudjuk. Alacsonyabb termelékenység — alacsonyabb jövedelem. A szakképzetlen munkás például alig keres meg havonta 5—6 fontot (1 egyiptomi font körülbelül 2 dollárt ér), a szakképzett ennek legfeljebb a kétszeresét. Az egyetemről kikerülő fiatal mérnök kezdő fizetése 15 font, a minisztériumi osztályfőnök járandósága már az 50-et is eléri. Hejkal, az Al Ahram főszerkesztője, állítólag félezret is „összekapar”. EGYIPTOMBAN azonban nemcsak az idő, hanem az élet is olcsó, különösen ha kevéssel is beéri az ember, és ha igényei nem terjednek túl a gyomránál. Mert egy kiló borjúhús alig kerül fél fontba, két fontért meg lehet venni az egész évben hordható galábiát, négy fontért pedig már gyengébb minőségű öltönyt is kaphat az ember. Az iparcikkek árát nem jegyeztük fel, de talán nem is lényeges, ha tudjuk, hogy Kairóban százezrek élnek, akiknek a napi két tál lencse vagy bab, amelyet a nehéz szagú népkonyhákban két-három piaszterért árulnak, a vele elfogyasztott egy piaszteres lepénnyel együtt már a létminimumot jelenti, s ha ezt még megoldhatjuk egy doboz cigarettával és napi néhány csésze teával vagy kávéval, akkor akár „jobbmódúnak” is érezhetik magukat. Persze az ilyen fogalmakkal, mint a létminimum, elégedettség vagy életszínvonal, mindig csínján kell bánni, főként az Arab Keleten, ahol égbekiáltóak a szociális különbségek. Mert azt is tudnunk kell, hogy az 1952-es forradalom óta végrehajtott gyökeres reformok ellenére még mindig az ország lakosságának 2,5 százalékát kitevő kiváltságosoké a nemzeti jövedelem egynegyede, s hogy nem kevesen vannak azok, akik a helváni munkás egész havi keresetét borravalóként hagyják ott a Hilton vagy Szemirámisz szálló légkondicionált bárjaiban, vagy a piramisokhoz vezető út mulatóinak hapter Croon oo npl. AZ ELMÚLT húsz esztendő alatt sok minden történt Egyiptomban. Az egykori feudális agrárország fokozatosan az iparosodás útjára lépett. Felépült az asszuáni gát, terebélyesedik Heluán, az 1967-es háborúig Szuez zavartalanul virágzott, ötezer fellah otthonába eljutott a villany, a sivatag egyhangúságát olajkutak erdeje törte meg. A „svaja” és a „males” azonban még mindig hátráltatja a gyorsabb és dinamikusabb fejlődést. Az élet és munkatempó lassan változik a Nílus partján. Mintha nem akarná maga mögött hagyni a lustán hömpölygő folyamot. Pedig meg kell előznie, mert a Nílus többé nem adhat kenyeret minden éhes szájnak. MENDREI Ernő Kairóban nem illik sietni KETTEN VÁRJUK a törpebuszt. A háznagy és a sorok írója. Az előbbi idehaza nagy jövedelmű kereskedelmi utazó volt, telhetetlen, mint általában az ember, ezért gondolt egyet és külföldön próbált még nagyobb szerencsét. Napközben egyszerű munkás a Fekete erdő ölelésében megbúvó festőjén szép falu — a közeli aranyváros kismilliomosainak üdülőhelye — egyetlen gyárocskájában. Különben rangos ember: ő a tulaj tőkés nagylelkűségének (huncu túl kizsákmányoló) köszönhető munkásszálló felügyelője. Magyarul házmester. A vele együtt lakó tizenvalahány honfitársának istápolója és tolmácsa. Mától tízzel több „alattvalója”, lesz percek kérdése ugyanis és megérkeznek a Boszniából ide irányított újabb emberek. Már itt is vannak. Egymás után tíz ijedt, a hosszú úton — vagy még otthon? — elgyötört arc jelenik meg a jármű ajtajában. Bátyustól, mindenestül lépnek a földre, de onnan tapodtat sem mozdulnak, lábuk gyökeret ereszt. Kiesettek, szánalmasak ... — Dobro došli! — köszönti őket a háznagy. Szavaira az apácaöltözékű asszony, lányok halottsirató jajgatásra emlékeztető sírásba törnek ki. Alig lehet őket megnyugtatni, nem hisznek a fülüknek, két napja holt telkeknek képzelik magukat, hiszen emberfiával szót nem válthattak, pedig pallérozatlan eszük-lelkük szokatlanul halmozta a gondolatokat; sorsuk alig különbözött a leplombált vasúti szállítmányok megszokott sorsánál. Végül persze lecsillapodnak, sírásból nevetésbe átmenet nélkül átváltani női tulajdonság, arcuk kiderül, a fészekrakás boldog öröme sugárzik róluk, már-már incselkedni merészelnek, olykor cinkosan összenevetnek. Alkalmazkodó képességük bámulatos ... TALÁLKOZÁSUNK óta hónapok teltek el. Most megint itt vagyok a kis jugokolónia szálláshelyén. Házigazdám ugyanaz, ülünk a földszinti nappali társalgó szobának kinevezett egykori kávéházi teremben, s beszélgetünk. — Mindjárt itt lesznek a lányok — mondja, nyáját e gyűjtőnévvel illetve, jóllehet tizenhét-tizennyolc éves, úgyszólván még fruskának számító lánytól az ötvenéves és öregként elkönyvelt aszszonyig minden korosztály képviselve van köztük. Nem hiszek a szememnek. Kisártatva kivirult, megcsirkosült emberekkel találkozom. A gumibocskor helyett divatos klumpacipőben csattognak a folyosó kőkockáin, háziszőttes hazai lompos szoknyájukat aligruhával, harang nadrággal cserélték fel, magabiztosak, szinte túlságosan is, egymást túllicitálva kotkodálnak, férfiszememnek úgy tűnik, kelletik magukat, némelyikük egészen szemérmetlenül, már-már arcomba fut a szégyen ... — Csak tudnád, mennyi bajom van velük — erősíti meg feltevéseimet vendéglátó házigazdám, mintha gondolataimban olvasna. — Egyszerre szeretnék eddigi eseménytelen életük mulasztásait pótolni, élvezik a szabadságot, megismerték a sikerélmény mákonyos világát. — Mit akarsz ezzel mondani, elkutyultak? — Nem erkölcstelenek, játszanak. Voltak ketten-hárman, akik túllőttek a célon. Idecsődítették a környék öszszes kalandot kereső férfiját, éjjelente itt kosattak, kurjongattak, ösvényt tapostak a ház kertjében, azt hitték, bordélyházra találtak. Elég volt! — vágtam akkor az asztalra. Három lánynak kiadtam az úticéduláját, munkájukat is elvesztették, hálistennek találtak másikat, nincs hát lelkiismeret-furdalásom miattuk, nem maradtak kenyér nélkül. Vasárnaponként el-eljönnek látogatóba, nem tartják a haragot, nyilván érzik, hogy rászolgáltak a büntetésre. A többinek is jó volt a példa. Azóta jobban vigyáznak, érzéseiket kordában tartják. Mondom, csak játszanak a tűzzel. Élvezik a játékot, magam is, amikor figyelem őket, meg hát meg is értem őket, nagyon is megértem őket, az élet követeli a magáét ... BÓKA Ferenc Lányok, asszonyok külföldön MAGYAR SZÓ Okinawán gyártják a hamis dong-bankjegyeket A japán sajtó leleplezése szerint az okinawai amerikai katonai támaszpontokon gyártják azokat a hamis vietnami bankjegyeket, amelyeket az Egyesült Államok légiereje a Vietnami Demokratikus Köztársaság területe fölött szór le. A gyártásért és a „forgalmazásért” az amerikai hadsereg Okinawán állomásozó 7. lélektani hadviselő csoportja a felelős. A csoport tagadja, hogy felelős lenne a hamis bankjegyek gyártásáért, de azt elismeri, hogy nagy mennyiségű hamis pénz van a birtokában. A Japán Kommunista Párt képviselője a parlament külügyi bizottságában a Tanaka kormányt tette felelőssé a Vietnami Demokratikus Köztársaság ellen japán területről kiinduló lélektani hadviselésért és követelte, hogy a kormány azonnal tegye meg a szükséges intézkedéseket a japán törvényeket és a nemzetközi jogot sértő amerikai tevékenység megszüntetése érdekében. 5. oldal Az Ön és családja a fkv. egészségének neM megbízható 5Sömöre .