Magyar Szó, 1973. január (30. évfolyam, 14-29. szám)
1973-01-21 / 19. szám
6. oldal Leszűkített önigazgatás Sokan kifogásolják a szövetkezetek munkáját. Számlájukra írnak olyan mulasztásokat, amelyeket valójában nem követtek el, mert a jövedelmező árutermelés korszakában nem foglalkozhatnak útépítéssel, javaajavítással, és a kultúra istápolásával jótékony intézménynek sem tekinthető a szövetkezet, mert ha netalán ráfizetésesen termel, becsukhatja a boltot. Természetes hát, hogy megválogatja a társastermelőket, akikkel szerződést köt. A földműveseknek egy része az ilyen cselekedetet szükségtelennek tartja, sőt elfordulásnak, begubózásnak minősíti. Egyes szövetkezetekre valóban ráillik ez a megállapítás, bizonytalankodnak, támaszt keresnek, csatlakoznak az erősebbhez, az agrokombináthoz. Ezek után nem mindig, de rendszerint az egykori szövetkezetből afféle szolgáltató állomás lesz, amelynek munkájába a földműveseknek kevés beleszólásuk van. Ha gépet igényelnek, kapnak ugyan, de késve, csak akkor, ha már felszántották az agrokombinát földjét. A terményért, vágóállatért rendszerint a legalacsonyabb árat fizetik, ha tiltakoznak, szavuknak nincs foganatja, mert az önigazgatásból teljesen kirekesztették őket. Az is igaz, hogy ezért a változásért nemcsak a szövetkezeteket lehet hibáztatni, hanem a körülményeket is. A szövetkezetek a rendezetlen piac miatt nem teremthetnek tartós kapcsolatokat. A társadalom más téren sem ismeri el sajátos szerepüket, ezért állandóan ki vannak téve a forgalmazók és az élelmiszergyárak tisztességtelen versenyének, mert ezek a munkaszervezetek nem ruháznak be a társastermelésbe, viszont a szövetkezettől egykét párás árkülönbséggel felvásárolják a terményt, jószágot. Éppen az ilyen áldatlan helyzet kényszerítette a szövetkezeteket is arra, hogy többet foglalkozzanak a kereskedelemmel. Az utóbbi négy-öt esztendőben ilyen körülmények között fejlődtek a földművesszövetkezetek, és nyilvánvaló, hogy nem képesek kielégíteni a földművesek megnövekedett igényeit, nem tudnak tartósabb kapcsolatot teremteni. Pedig sok termelő érzi és tudja, hogy társulva eredményesebben lehet gazdálkodni. Az új gazdasági helyzethez idomultak a szövetkezetek, s mint ahogy cikkünk elején elmondtuk, a termelés fokozásán kívül nem vállalhatják a falu többi gondját is. Annál inkább törekednie kellene arra, hogy társítsa a földművesek munkáját, azáltal is, hogy minden társuló termelőnek lehetőséget nyújt, hogy gyakorolja önigazgatói jogait. Ezen a téren sajnos, a szövetkezetekben nem történt előrehaladás. Mint minden munkaszervezetben, a szövetkezetben is ugyan az alkotmányfüggelékeknek megfelelően megalakultak a társult munka szervezetei. Legtöbb vajdasági szövetkezet négy-öt ilyen társult munkaszervezetet alakított, ebből az egyik a társastermelők szervezete. Habár szabályosan jártak el, mégis szűkítették a társastermelőknek a szövetkezet igazgatásában való részvételét. A földművesek munkájának jóllehet az egész szövetkezet látja hasznát, mégis csak saját szervezetük munkájába van beleszólásuk. Azelőtt pedig létezett egy szövetkezeti tanács, amely tagjainak a fele a földművesek köréből került ki, vagyis sokkal több magántermelő volt az önigazgatási szervekben, mint most. Ha egy szövetkezetben négy társult munkaszervezet van, akkor a földművesek aránya ,az önigazgató szervekben 1:4, sőt ennél is kevesebb, mert a társastermelők társult szervezetében 3000—4000 földműves van, viszont a takarmánykeverőjében például csak 8—10. És az egyikből is, másikból is négy-öt termelő kerül be a kormányba. A különbség óriási. A baj valószínűleg abból ered, hogy a társult munka szervezete megformálásakor figyelmen kívül hagyták a 24. függeléket, amely egyebek között előirányozza, hogy a földművesek a törvénnyel összhangban társíthatják munkájukat és munkaeszközeiket, és ezen együttműködés keretei között részt vehetnek a közös ügyletek igazgatásában, valamint az ezzel az együttműködéssel létrehozott jövedelem felosztásában. Ezekből a megállapításokból kiindulva, s a földművesek társulását szabályozó tartományi törvény alapján valószínűleg kiigazításokat végezhetnek. PAP Endre A kis- és kísérleti színpadok szemléje Javítóintézeti vallomások A kulai amatőrök a fesztiválon A színpadon végig halászhálók, a háttérben lépcsők. Ennyi az egész. A színpaddal együtt elsötétül a színtér is, s a terem végéből hallatszik a bejelentés: Vesna Omjenovic és Budimir Nešić Üdvözölj valakit című dokumentumdrámáját fogjuk látni, amelynek minden mondata szociológusoknak és pszichológusoknak, a javítóintézeti kiskorú bűnözőkről hallott vallomásait tartalmazza, s azt hivatott bizonyítani, senki sem született eleve bűnözőnek, hanem a körülményei tették azzá. Pillanatok alatt megtelik a színpad csempészekkel, csalókkal, tolvajokkal, apagyilkosokkal, prostituált, iszákos szülők gyermekeivel, családból kitagadott tizenévesekkel. Hosszabb-rövidebb monológok: — Nem tudom, ki az anyám, úgy találtak rám a vasúti síneken. — Apám iszákos, anyám prostituált. — Miért szült meg? Hisz bevallja, hogy már a méhében is utált. — A szüleim külföldön dolgoznak. — Hazamegyek, anyám egy férfival volt az ágyban. Elmentem hát apámhoz, apám is nővel volt. Maradt hát az utca. És így megy ez hatvan percen keresztül. Elmondják, miért kerültek az utcára, miért kényszerültek betörésre, lopásra, gyilkosságra. Közben véleményt mondanak a szülőkről, saját tragédiájukról, és jóízűt nevetnek. Nem marad számukra már más hátra,hisz a szülők nemtörődömsége, a társadalom közömbössége egyaránt sújtja őket. A nevetés az egyetlen védekezésük, életük értelmetlenségének, a megjavulás gondolatával való meddő küszködésnek a kifejezője. A zimonyi és belgrádi javítóintézetekben hallott vallomás alapján készítették a kulaiak szemleelőadásukat, s mondjuk meg mindjárt, nem vallottak szégyent. Petar Újévic rendező céltudatosan kemény előadásban mutatja be a korunkra mind jellemzőbb szülői kegyetlenséget. Maga a darab, amely egymással nem összefüggő monológokból áll, színházszerűtlen, de a rendező, hogy a hálóban tehetetlenül és kétségbeesetten vergődő, a társadalomtól is elszigetelt „halakat” tart eggyé kovácsolta a darabot. A helyesen megválasztott formanyelvhez talán nem egészen illett az a néhány melodramatikus rész, amely fellazította a következetes keménységet, szigort, de pozitívuma, hogy a vallomásokat többször igen sikeres párbeszédekké szőtte, s ezzel az előadás dinamikussá vált. Műkedvelő előadást láttunk, húsz tizenéves műkedvelő első fellépését, s ez a bemutatkozás több szempontból is sikeresnek mondható, s még inkább az lett volna, ha a beszédtechnikára nagyobb gondot fordítanak. Végezetül: az Üdvözölj valakit nem kis- és kísérleti előadás. Időszerűvé mondanivalója, modernné egyszerű, de mégis kifejező színpadképe tette, tehát jó, hogy szerepelt a szemlén. , BORDÁS Győző MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1973. jan. 21. Miért állt a Zastava? Legnagyobb gépkocsigyárunk, a kragujevaci Crvena Zastava mindjárt az újévi ünnepek után a szerelő részlegekben (Kiragujevacon és Zomborban) kénytelen volt két hétre beszüntetni a munkát. A gyártelepen sűrű sorokban álltak a félig kész gépkocsik, amelyekről hiányzott még valamilyen darab (lökhárító, ülés, kerékrész stb.). Körülbelül 2000 dolgozót el is küldtek kényszerpihenőre, mert nem volt munkájuk. Ezenkívül körülbelül 5000 gépkocsi van még raktáron, amelyet az elmúlt időszakban nem tudtak eladni a csökkentett kereslet miatt Ez az állapot természtesen nagy megrázkódtatást jelent a Zastava Műveknek, amely az idén 155 000 gépkocsit akar gyártani. Prvoslav Rakovic mérnök, a CZ Művek vezérigazgatója erre vonatkozólag azt a magyarázatot adta, hogy a kedvezőtlen és hézagos hitelrendszer miatt a gyárnak nincs elég anyagi eszköze, hogy serkentse az eladást. Nyilvánvaló azonban, hogy az eladást illetően nem ez az egyetlen oka a kisebb keresletnek. Egészen biztosan közrejátszik az is, hogy a gazdaság megszilárdítása bizonyos megszorításokkal jár, a vásárlók a pénzüket most nem adják ki egykönyen gépkocsira. Nem hivatalos forrásokból aztán olyan hírek érkeztek hogy a társastermelők cserben hagyták a Zastavát, s nem szállították le a megrendelt alkatrészeket idejében, és kellő mennyiségben. A pancsovai üveggyár például tartozik még ablaküvegekkel, a becsei Fadip lökhárítókkal, a Nova Gradiška-i Standard villanyégőkkel stb. Ha ezt vesszük figyelembe, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a Zastava a kooperánsok miatt volt kénytelen megszüntetni a gépkocsik összeszerelését. A társastermelők természetesen ezzel nem értenek egyet, s cáfolják a megállapítást. Vegyük csak a hozzánk közel álló becsei Fadip Fémipari Gyár példáját és az innen érkező magyarázatát. Ez a gyár lökhárítókat készít a Zastava típusú gépkocsikhoz. Velimir Sredojevic mérnök, a Fadip igazgatója, az üggyel kapcsolatban kijelentette, hogy a becseiek csaknem teljes egészében teljesítették a Zastava Művekkel szemben vállalt kötelezettségüket. A kragujevaci gyár azonban november 29-e óta nem vesz át semmit sem a Fadiptól, pedig ott már tele van minden raktár lökhárítókkal. Egyes társastermelők pedig azt állítják, hogy a Zastava egész évben alig fizetett valamit a leszállított alkatrészekért, s most tekintettel a fizetésképtelenség megszüntetésére irányuló intézkedésekre, ők nem adhatnak neki több árut. Ha mindent összevetünk, akkor azt láthatjuk, hogy az ügy nem olyan egyszerű. A szigorú és magas vámokkal védett hazai gépkocsi az árak tekintetében nincs kitéve nagyobb konkurenciának amelynek következtében állandóan gazdaságos termelésre kényszerülne a gyár. Másrészt, az árakat nagy mértékben befolyásolja a maradó felfogású közigazgatás amely csaknem teljesen fényűzési cikknek tekinti a személygépkocsit, nagy terheket ró rá, úgyhogy az árnak körülbelül 25 százalékát az adók képezik. Ezért zsebünkhöz képest elég drága a Zastava gépkocsi minden típusa különösképpen most, amikor a létfenntartási költségek tartósan növekedő irányzatúak a közvetett vagy közvetlen úton korlátozott személyi jövedelem mellett. A Zastava Művek és a társastermelők között fennálló viszony külön kérdés. Nyilvánvaló, hogy a gépkocsigyártás nem egészen nagy rendszer logikája szerint van felépítve. Úgy lesz, hogy megálltak a félúton. Legtöbb társastermelő ugyanis csak mellékesen készít allkatrész a Zastavának, sokszor egészen elavult, kisipari módon ilyenformán a Zastava megrendelése nem játszik túlságosan nagy szerepet a legtöbb kooperáns termelésében s ehhez mérten fordítanak gondot rá. Tény az is, hogy legnagyobb gépkocsigyárunk nem sokat törődött azzal hogy a hozzá kapcsolódó gyárak és üzemek miként oldják meg termelési, pénzügyi problémáikat és a káderkérdést. Ha tettek is valamit ezen a téren, kiderült, hogy nem elegendő. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a társastermelők egy-egy alkatrészt más üzemekkel közösen készítenek, olyanokkal, amelyeknek jóformán semmilyen közvetlen kapcsolata sincs a Zastavával, akkor nyilvánvaló, hogy a termelési láncnak elég sok érzékeny pontja van. Olyan fajta viszony áll elő, mint a középkorban, amikor a szabály a következő volt: vazallusom vazallusa nem az én vazallusom. Természetesen a Zastava hitelellátása is roppant fontos kérdés, amelynek megoldása nélkül állandóan valamilyet fennakadás veszélye fenyegeti a gépkocsik termelését és eladását SIFLIS Lajos MEGEMLÉKEZÉS Január 22-én lesz egy szomorú éve, hogy drága, jóságos szívű feleségem, édesanyám, anyósom, testvérem, nagynénénk, sógornőnk, Márton Imréné 67 éves korában váratlanul, búcsúszó nélkül, örökre itthagyott bennünket. A kegyetlen halál boldog életének legszebb évében ragadta el tőlünk. Nemes lelkét, szeretetét soha el nem múló fájdalommal őrizzük szívünkben, amig csak élünk. Újvidék, 1973. I. 21. A gyászoló család szül Rápóti Klára Böngésző Gál László rovata Bankokról A „zsiró” készpénz kikapcsolásával való elszámolást jelent, folyószámlák útján. E tudományomat részint gyakorlatból, részint az idegen szavak szótárából, de legfőképpen muszájból szereztem. Volt az elmúlt nyáron egy merőben szokatlan élményem. Ha nem velem történt volna, el sem hinném. De megtörtént, bizonyság rá ez a ceruza is, amellyel éppen írok. A ceruzán nyomtatott betűkkel közlik velem, hogy „e család tagja” vagyok. Egy bank családtagja. Úgy történt, hogy (sajnos) kisebb pénzösszeget kaptam Ausztráliából. Éppen Popovicán voltunk és meglehetősen nehezemre esett volna a városba lemenni. Ezt közöltük is a családfővel, mármint a bankkal. Nos, a merőben szokatlan élmény itt kezdődött. A folytatása pedig, hogy megállt egy szép autó fényűző popovicai kastélyunk előtt, és kiszállt belőle a családfő-bank egyik kedves tisztviselőnője. Magával hozta a szükséges nyomtatványokat (ezt a ceruzát, egy leváltárcát és egy takarékperselyt is) és ott fent, a két almafa alatt, kiállították a kiállítani valókat; nevemet is odabiggyesztettem, ahová kellett. Lám, gondoltam magamban elégedetten, így dolgoznak minálunk a bankok. Most meg az történt, hogy — mint annyi sorstársamnak —, adóügyben szükségem volt egy bizonylatra, miszerint ennyi meg ennyi tiszteletdíjat halmoztam össze az elmúlt év folyamán. Nos, elmentünk az egyedül illetékes (másik) bankházba és kértük az igazolást. Amikor végre sor került ránk is, közölték, hogy kérvényezni kell az igazolást, és a kérvényt lássuk el egy ötdináros bélyeggel. Elláttuk. A megadott időben jelentkeztünk, ám még nem készült el az okmány. Elmentünk másodszor, még akkor sem. Harmadszor már igen, de akkor meg újabb öt dinárt kért a bank, amelynek (mint mondottam már) nem a saját akaratomból vagyok ügyfele. A sorsukra váró sorstársak morogtak, valaki meg is jegyezte, hogy mindez nem valami jó reklám a banknak. Mi nem morogtunk, fizettünk, és immár az igazolás birtokában vagyok. Csak úgy magamban gondoltam (és meglehetősen elégedetlenül) hogy lám, így dolgoznak minálunk a bankok. Mert nézzük csak. Ebbe a bankházba futnak be azok az összegek, amelyeket az ügyfelek havi jövedelmükön vagy nyugdíjukon felül kapnak külön munkájukért. Ez a dolgok rendje és — régesrégi szólás —, rendnek muszáj lenni. Az összegek befutnak a bankba és mert éppen mindennap nem jár be az ügyfél érdeklődni, a bank egy napig-kettőig, egy hétig-kettőig, kamatmentesen felhasználhatja őket. Nyilván fel is használja. Ez a kétszer öt dinár alighanem a bank költségeit fedezi. Az ügyfél költségeit, időveszteségét, azonban nem fedezi semmi. És mégegyszer: az ügyfél kényszerítve van éppen e bank szolgálatait igénybe venni. Az első bankház, amelyről szó volt, nem újvidéki, nem is tartományi. Lehet, hogy a befolyó összegeket nem is tartományunkban használják fel. Ha tehetném, mégis ott nyitnék zsírószámlát. A tévéről Nézegetem a képernyőt. Ugyanolyan, ugyanaz a készülék, mint volt két hete, két hónapja, két esztendeje — és mégis más. Valahogy szívesebben nézegetem, nagyobb kedvvel, érdeklődéssel. Nem is azért, mert most úgy jelentkezik, hogy ő az „újvidéki televízió". Tudom, hogy még nem az, de ez nem is fontos. Tudom, hogy még nem tökéletes, de ez sem fontos. Megváltozott valami a képernyőn. A „spicc” (bel csúnya szó) is más, komolyabb, szebb is. Elsősorban azonban a — sajnos —, még rövid műsorok felépítése, tálalása, változatossága, ami arra késztet, hogy most már tényleg mindennap bekapcsoljam a készüléket. Mert valljuk be, meglehetősen egyhangú, invenció nélküli műsorokat nézegettünk — ha ugyan megtettük —, évek óta. Szinte pontosan tudtuk, hogy mit kapunk hétfőn, kedden és a hét többi napjain. Azt is tudtuk, hogy nem kapunk sokat, újat sem. Talán csak a ritka kulturális műsorokról merném állítani, hogy időnként kielégítők voltak. Időnként szinte ünnepiek. De hát több volt, sokkal több volt a hétköznap. Nem adok igazat azoknak a bírálóknak, akik most sincsenek megelégedve, akik már a tökéleteset keresik. Még csak elkezdődött valami új a képernyő körül és ez a kezdet bíztató. Mintha most több gonddal, nagyobb hozzáértéssel csinálnák, mintha végre elgondolásaik, ötleteik is volnának. Ezelőtt, bizony, mintha valamelyes „hivatalnoki szellem” uralkodott volna a tévé fölött. Ez a szellem most kiszabadult a palackból, tervezni, alkotni kezdett, mer kísérletezni is, ami nélkül aligha lehetne fejlődés. Nekem a múlt vasárnapi műsor nagyon tetszett. Nem akarom „felfedezni” a pesti vendéget, Szepesi Györgyöt (felfedezte őt már jóformán egész Európa), de lenyűgöző volt az a kedvesség, az a közvetlenség, az a minden póz nélküli biztonság, amellyel velünk — nézőkkel —, elbeszélgetett. Ilyen vendégeket máskor is szívesen látnánk. Új szelek nyögetik az „ős tévét” — mondhatnám Ady után, és még az is, hogy várjuk az új csodákat. Persze, lesz még, van még tennivaló. De ezek az „új szelek” jó szelek és hiszem, hogy elhozzák az új csodákat. Amelyek akkor már nem lesznek csodák. Óriási hatása van, lehet, a tévének. Akárcsak az újságnak, a rádiónak, a színháznak, a könyvnek. Meggyőződésem, hogy új tévénk elindult a jó felé. Régi tengerész köszöntéssel, jó szelet kívánok neki és nekünk, nézőknek is, akik majd általa is vele hajókázunk. Repülj hajónk! (És ne lény „a szürkék hegedőse”!)