Magyar Szó, 1973. január (30. évfolyam, 14-29. szám)

1973-01-21 / 19. szám

6. oldal Leszűkített önigazgatás Sokan kifogásolják a szö­vetkezetek munkáját. Szám­lájukra írnak olyan mulasz­tásokat, amelyeket valójá­ban nem követtek el, mert a jövedelmező árutermelés korszakában nem foglalkoz­hatnak útépítéssel, javaajaví­tással, és a kultúra istápolá­­sával jótékony intézmény­nek sem tekinthető a szö­vetkezet, mert ha netalán ráfizetésesen termel, becsuk­hatja a boltot. Természetes hát, hogy megválogatja a tár­sastermelőket, akikkel szer­ződést köt. A földművesek­nek egy része az ilyen csele­kedetet szükségtelennek tart­ja, sőt elfordulásnak, begu­­bózásnak minősíti. Egyes szö­vetkezetekre valóban ráillik ez a megállapítás, bizonyta­lankodnak, támaszt keres­nek, csatlakoznak az erősebb­hez, az agrokombináthoz. Ezek után nem mindig, de rendszerint az egykori szö­vetkezetből afféle szolgáltató állomás lesz, amelynek mun­kájába a földműveseknek kevés beleszólásuk van. Ha gépet igényelnek, kapnak ugyan, de késve, csak akkor, ha már felszántották az ag­­rokombinát földjét. A ter­ményért, vágóállatért rend­szerint a legalacsonyabb árat fizetik, ha tiltakoznak, sza­vuknak nincs foganatja, mert az önigazgatásból teljesen kirekesztették őket. Az is igaz, hogy ezért a változásért nemcsak a szö­vetkezeteket lehet hibáztat­ni, hanem a körülményeket is. A szövetkezetek a rende­zetlen piac miatt nem teremt­hetnek tartós kapcsolatokat. A társadalom más téren sem ismeri el sajátos szerepüket, ezért állandóan ki vannak téve a forgalmazók és az élel­miszergyárak tisztességtelen versenyének, mert ezek a munkaszervezetek nem ruház­nak be a társastermelésbe, viszont a szövetkezettől egy­két párás árkülönbséggel fel­vásárolják a terményt, jószá­got. Éppen az ilyen áldatlan helyzet kényszerítette a szö­vetkezeteket is arra, hogy többet foglalkozzanak a ke­reskedelemmel. Az utóbbi négy-öt eszten­dőben ilyen körülmények kö­zött fejlődtek a földműves­szövetkezetek, és nyilvánva­ló, hogy nem képesek kielé­gíteni a földművesek meg­növekedett igényeit, nem tudnak tartósabb kapcsola­tot teremteni. Pedig sok ter­melő érzi és tudja, hogy tár­sulva eredményesebben le­het gazdálkodni. Az új gaz­dasági helyzethez idomultak a szövetkezetek, s mint ahogy cikkünk elején elmondtuk, a termelés fokozásán kívül nem vállalhatják a falu töb­bi gondját is. Annál inkább törekednie kellene arra, hogy társítsa a földművesek mun­káját, azáltal is, hogy min­den társuló termelőnek le­hetőséget nyújt, hogy gya­korolja önigazgatói jogait. Ezen a téren sajnos, a szö­vetkezetekben nem történt előrehaladás. Mint minden munkaszervezetben, a szövet­kezetben is ugyan az alkot­mányfüggelékeknek megfe­lelően megalakultak a tár­sult munka szervezetei. Leg­több vajdasági szövetkezet négy-öt ilyen társult munka­szervezetet alakított, ebből az egyik a társastermelők szervezete. Habár szabályo­san jártak el, mégis szűkí­tették a társastermelőknek a szövetkezet igazgatásában va­ló részvételét. A földműve­sek munkájának jóllehet az egész szövetkezet látja hasz­nát, mégis csak saját szer­vezetük munkájába van be­leszólásuk. Azelőtt pedig lé­tezett egy szövetkezeti ta­nács, amely tagjainak a fe­le a földművesek köréből ke­rült ki, vagyis sokkal több magántermelő volt az önigaz­gatási szervekben, mint most. Ha egy szövetkezetben négy társult munkaszervezet van, akkor a földművesek aránya ,az önigazgató szervekben 1:4, sőt ennél is kevesebb, mert a társastermelők tár­sult szervezetében 3000—4000 földműves van, viszont a ta­karmánykeverőjében például csak 8—10. És az egyikből is, másikból is négy-öt ter­melő kerül be a kormányba. A különbség óriási. A baj valószínűleg abból ered, hogy a társult munka szervezete megformálásakor figyelmen kívül hagyták a 24. függe­léket, amely egyebek között előirányozza, hogy a föld­művesek a törvénnyel össz­hangban társíthatják mun­kájukat és munkaeszközei­ket, és ezen együttműködés keretei között részt vehet­nek a közös ügyletek igaz­gatásában, valamint az ez­zel az együttműködéssel lét­rehozott jövedelem felosztá­sában. Ezekből a megállapí­tásokból kiindulva, s a föld­művesek társulását szabá­lyozó tartományi törvény alapján valószínűleg kiiga­zításokat végezhetnek. PAP Endre A kis- és kísérleti színpadok szemléje Javítóintézeti vallomások A kulai amatőrök a fesztiválon A színpadon végig halász­hálók, a háttérben lépcsők. Ennyi az egész. A színpad­dal együtt elsötétül a szín­tér is, s a terem végéből hallatszik a bejelentés: Ves­­na Omjenovic és Budimir Nešić Üdvözölj valakit című dokumentumdrámáját fogjuk látni, amelynek minden mon­data szociológusoknak és pszichológusoknak, a javító­intézeti kiskorú bűnözőkről hallott vallomásait tartal­mazza, s azt hivatott bizo­nyítani, senki sem született eleve bűnözőnek, hanem a körülményei tették azzá. Pillanatok alatt megtelik a színpad csempészekkel, csa­lókkal, tolvajokkal, apagyil­kosokkal, prostituált, iszákos szülők gyermekeivel, család­ból kitagadott tizenévesek­kel. Hosszabb-rövidebb mono­lógok: — Nem tudom, ki az anyám, úgy találtak rám a vasúti síneken. — Apám iszákos, anyám prostituált. — Miért szült meg? Hisz bevallja, hogy már a mé­­hében is utált. — A szüleim külföldön dolgoznak. — Hazamegyek, anyám egy férfival volt az ágyban. Elmentem hát apámhoz, apám is nővel volt. Maradt hát az utca. És így megy ez hatvan percen keresztül. Elmond­ják, miért kerültek az ut­cára, miért kényszerültek betörésre, lopásra, gyilkos­ságra. Közben véleményt mon­danak a szülőkről, saját tra­gédiájukról, és jóízűt nevet­nek. Nem marad számukra már­ más hátra,­hisz a szü­lők nemtörődömsége, a tár­sadalom közömbössége egy­aránt sújtja őket. A nevetés az egyetlen védekezésük, életük értelmetlenségének, a megjavulás gondolatával való meddő küszködésnek a kifejezője. A zimonyi és belgrádi javítóintézetekben hallott vallomás alapján készítették a kulaiak szemleelőadásukat, s mondjuk meg mindjárt, nem vallottak szégyent. Pe­­tar Újévic rendező céltuda­tosan kemény előadásban mutatja be a korunkra mind jellemzőbb szülői kegyetlen­séget. Maga a darab, amely egymással nem összefüggő monológokból áll, színház­­szerűtlen, de a rendező, hogy a hálóban tehetetlenül és kétségbeesetten vergődő, a társadalomtól is elszigetelt „halakat” tart eggyé ková­­csolta a darabot. A helyesen megválasztott formanyelv­hez talán nem egészen illett az a néhány melodramatikus rész, amely fellazította a kö­vetkezetes keménységet, szi­gort, de pozitívuma, hogy a vallomásokat többször igen sikeres párbeszédekké szőt­te, s ezzel az előadás di­namikussá vált. Műkedvelő előadást lát­tunk, húsz tizenéves műked­velő első fellépését, s ez a bemutatkozás több szem­pontból is sikeresnek mond­ható, s még inkább az lett volna, ha a beszédtechniká­ra nagyobb gondot fordíta­nak. Végezetül: az Üdvözölj valakit nem kis- és kísér­leti előadás. Időszerűvé mon­danivalója, modernné egy­szerű, de mégis kifejező színpadképe tette, tehát jó, hogy szerepelt a szemlén. , BORDÁS Győző MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1973. jan. 21. Miért állt a Zastava? Legnagyobb gépkocsigyá­runk, a kragujevaci Crvena Zastava mindjárt az újévi ünnepek után a szerelő rész­legekben (Kiragujevacon és Zomborban) kénytelen volt két hétre beszüntetni a mun­kát. A gyártelepen sűrű so­rokban álltak a félig kész gépkocsik, amelyekről hiány­zott még valamilyen darab (lökhárító, ülés, kerékrész stb.). Körülbelül 2000 dolgo­zót el is küldtek kényszer­­pihenőre, mert nem volt mun­kájuk. Ezenkívül körülbelül 5000 gépkocsi van még rak­táron, amelyet az elmúlt idő­szakban nem tudtak eladni a csökkentett kereslet miatt Ez az állapot természtesen nagy megrázkódtatást jelent a Zastava Műveknek, amely az idén 155 000 gépkocsit akar gyártani. Prvoslav Rakovic mérnök, a CZ Művek vezérigazgatója erre vonatkozólag azt a ma­gyarázatot adta, hogy a ked­vezőtlen és hézagos hitelrend­szer miatt a gyárnak nincs elég anyagi eszköze, hogy ser­kentse az eladást. Nyilván­való azonban, hogy az el­adást illetően nem ez az egyetlen oka a kisebb keres­letnek. Egészen biztosan köz­rejátszik az is, hogy a gaz­daság megszilárdítása bizo­nyos megszorításokkal jár, a vásárlók a pénzüket most nem adják ki egykönyen gép­kocsira. Nem hivatalos forrásokból aztán olyan hírek érkeztek hogy a társastermelők cser­ben hagyták a Zastavát, s nem szállították le a meg­rendelt alkatrészeket idejé­ben, és kellő mennyiségben. A pancsovai üveggyár pél­dául tartozik még ablaküve­gekkel, a becsei Fadip lök­hárítókkal, a Nova Gradiš­­ka-i Standard villanyégők­kel stb. Ha ezt vesszük figye­lembe, akkor arra a követ­keztetésre jutunk, hogy a Zas­tava a kooperánsok miatt volt kénytelen megszüntetni a gépkocsik összeszerelését. A társastermelők termé­szetesen ezzel nem értenek egyet, s cáfolják a megálla­pítást. Vegyük csak a hoz­zánk közel álló becsei Fadip Fémipari Gyár példáját és az innen érkező magyaráza­tát. Ez a gyár lökhárítókat készít a Zastava típusú gép­kocsikhoz. Velimir Sredoje­­vic mérnök, a Fadip igazgató­ja, az üggyel kapcsolatban kijelentette, hogy a becseiek csaknem teljes egészében tel­j­esí­tették a Zastava Művek­kel szemben vállalt kötele­zettségüket. A kragujevaci gyár azonban november 29-e óta nem vesz át semmit sem a Fadiptól, pedig ott már te­le van minden raktár lök­hárítókkal. Egyes társaster­melők pedig azt állítják, hogy a Zastava egész évben alig fizetett valamit a leszál­lított alkatrészekért, s most tekintettel a fizetésképtelen­ség megszüntetésére irányuló intézkedésekre, ők nem ad­hatnak neki több árut. Ha mindent összevetünk, akkor azt láthatjuk, hogy az ügy nem olyan egyszerű. A szigorú és magas vámokkal védett hazai gépkocsi az árak tekintetében nincs kitéve na­gyobb konkurenciának amelynek következtében ál­landóan gazdaságos termelés­re kényszerülne a gyár. Más­részt, az árakat nagy mérték­ben befolyásolja a maradó felfogású közigazgatás amely csaknem teljesen fény­űzési cikknek tekinti a sze­mélygépkocsit, nagy terheket ró rá, úgyhogy az árnak kö­rülbelül 25 százalékát az adók képezik. Ezért zsebünk­höz képest elég drága a Zas­tava gépkocsi minden típusa különösképpen most, amikor a létfenntartási költségek tar­tósan növekedő irányzatúak a közvetett vagy közvetlen úton korlátozott személyi jö­vedelem mellett. A Zastava Művek és a tár­sastermelők között fennálló viszony külön kérdés. Nyil­vánvaló, hogy a gépkocsi­­gyártás nem egészen nagy rendszer logikája szerint van felépítve. Úgy lesz, hogy megálltak a félúton. Legtöbb társastermelő ugyanis csak mellékesen készít allkatrész a Zastavának, sokszor egé­szen elavult, kisipari módon ilyenformán a Zastava meg­rendelése nem játszik túlsá­gosan nagy szerepet a leg­több kooperáns termelésében s ehhez mérten fordítanak gondot rá. Tény az is, hogy legnagyobb gépkocsigyárunk nem sokat törődött azzal hogy a hozzá kapcsolódó gyá­rak és üzemek miként old­ják meg termelési, pénzügyi problémáikat és a káderkér­dést. Ha tettek is valamit ezen a téren, kiderült, hogy nem elegendő. Ha ehhez hoz­závesszük, hogy a társaster­melők egy-egy alkatrészt más üzemekkel közösen ké­szítenek, olyanokkal, ame­lyeknek jóformán semmilyen közvetlen kapcsolata sincs a Zastavával, akkor nyilván­való, hogy a termelési lánc­nak elég sok érzékeny pont­ja van. Olyan fajta viszony áll elő, mint a középkorban, amikor a szabály a következő volt: vazallusom vazallusa nem az én vazallusom. Ter­mészetesen a Zastava hitel­­ellátása is roppant fontos kér­dés, amelynek megoldása nél­kül állandóan valamilyet­ fennakadás veszélye fenye­geti a gépkocsik termelését és eladását SIFLIS Lajos MEGEMLÉKEZÉS Január 22-én lesz egy szo­morú éve, hogy drága, jó­ságos szívű feleségem, édes­anyám, anyósom, testvé­rem, nagynénénk, sógor­nőnk, Márton Imréné 67 éves korában váratlanul, búcsúszó nélkül, örökre itt­hagyott bennünket. A ke­gyetlen halál boldog életé­nek legszebb évében ragad­ta el tőlünk. Nemes lelkét, szeretetét soha el nem mú­ló fájdalommal őrizzük szí­vünkben, amig csak élünk. Újvidék, 1973. I. 21. A gyászoló család szül Rápóti Klára Böngésző Gál László rovata Bankokról A „zsiró” készpénz kikapcsolásával való elszámolást jelent, folyószámlák útján. E tudományomat részint gya­korlatból, részint az idegen szavak szótárából, de legfő­képpen muszájból szereztem. Volt az elmúlt nyáron egy merőben szokatlan élmé­nyem. Ha nem velem történt volna, el sem hinném. De meg­történt, bizonyság rá ez a ceruza is, amellyel éppen írok. A ceruzán nyomtatott betűkkel közlik velem, hogy „e család tagja” vagyok. Egy bank családtagja. Úgy történt, hogy (sajnos) kisebb pénzösszeget kaptam Ausztráliából. Éppen Popovicán voltunk és meglehetősen nehezemre esett volna a városba lemenni. Ezt közöltük is a családfővel, már­mint a bankkal. Nos, a merőben szo­katlan élmény itt kezdődött. A folytatása pedig, hogy megállt egy szép autó fényűző popovicai kastélyunk előtt, és kiszállt belőle a családfő-bank egyik kedves tisztvise­lőnője. Magával hozta a szükséges nyomtatványokat (ezt a ceruzát, egy leváltárcát és egy takarékperselyt is) és ott fent, a két almafa alatt, kiállították a kiállítani való­kat; nevemet is odabiggyesztettem, ahová kellett. Lám, gondoltam magamban elégedetten, így dolgoznak minálunk a bankok. Most meg az történt, hogy — mint annyi sorstársam­nak —, adóügyben szükségem volt egy bizonylatra, mi­szerint ennyi meg ennyi tiszteletdíjat halmoztam össze az elmúlt év folyamán. Nos, elmentünk az egyedül illetékes (másik) bankházba és kértük az igazolást. Amikor végre sor került ránk is, közölték, hogy kérvényezni kell az iga­zolást, és a kérvényt lássuk el egy ötdináros bélyeggel. Elláttuk. A megadott időben jelentkeztünk, ám még nem készült el az okmány. Elmentünk másodszor, még akkor sem. Harmadszor már igen, de akkor meg újabb öt dinárt kért a bank, amelynek (mint mondottam már) nem a saját akaratomból vagyok ügyfele. A sorsukra váró sorstársak morogtak, valaki meg is jegyezte, hogy mindez nem valami jó reklám a banknak. Mi nem morogtunk, fizettünk, és immár az igazolás bir­tokában vagyok. Csak úgy magamban gondoltam (és meg­lehetősen elégedetlenül) hogy lám, így dolgoznak miná­lunk a bankok. Mert nézzük csak. Ebbe a bankházba futnak be azok az összegek, amelyeket az ügyfelek havi jövedelmükön vagy nyugdíjukon felül kapnak külön munkájukért. Ez a dolgok rendje és — régesrégi szólás —, rendnek muszáj lenni. Az összegek befutnak a bankba és mert éppen min­dennap nem jár be az ügyfél érdeklődni, a bank egy napig-kettőig, egy hétig-kettőig, kamatmentesen felhasz­nálhatja őket. Nyilván fel is használja. Ez a kétszer öt dinár alighanem a bank költségeit fe­dezi. Az ügyfél költségeit, időveszteségét, azonban nem fedezi semmi. És mégegyszer: az ügyfél kényszerítve van éppen e bank szolgálatait igénybe venni. Az első bankház, amelyről szó volt, nem újvidéki, nem is tartományi. Lehet, hogy a befolyó összegeket nem is tartományunkban használják fel. Ha tehetném, mégis ott nyitnék zsírószámlát. A tévéről Nézegetem a képernyőt. Ugyanolyan, ugyanaz a ké­szülék, mint volt két hete, két hónapja, két esztendeje — és mégis más. Valahogy szívesebben nézegetem, nagyobb kedvvel, érdeklődéssel. Nem is azért, mert most úgy jelentkezik, hogy ő az „újvidéki televízió". Tudom, hogy még nem az, de ez nem is fontos. Tudom, hogy még nem tökéletes, de ez sem fon­tos. Megváltozott valami a képernyőn. A „spicc” (bel csúnya szó­) is más, komolyabb, szebb is. Elsősorban azonban a — sajnos —, még rövid műso­rok felépítése, tálalása, változatossága, ami arra késztet, hogy most már tényleg mindennap bekapcsoljam a készü­léket. Mert valljuk be, meglehetősen egyhangú, invenció nélküli műsorokat nézegettünk — ha ugyan megtettük —, évek óta. Szinte pontosan tudtuk, hogy mit kapunk hét­főn, kedden és a hét többi napjain. Azt is tudtuk, hogy nem kapunk sokat, újat sem. Talán csak a ritka kulturális műsorokról merném állítani, hogy időnként kielégítők voltak. Időnként szinte ünnepiek. De hát több volt, sokkal több volt a hétköznap. Nem adok igazat azoknak a bírálóknak, akik most sin­csenek megelégedve, akik már a tökéleteset keresik. Még csak elkezdődött valami új a képernyő körül és ez a kez­det bíztató. Mintha most több gonddal, nagyobb hozzá­értéssel csinálnák, mintha végre elgondolásaik, ötleteik is volnának. Ezelőtt, bizony, mintha valamelyes „hivatal­noki szellem” uralkodott volna a tévé fölött. Ez a szel­lem most kiszabadult a palackból, tervezni, alkotni kez­dett, mer kísérletezni is, ami nélkül aligha lehetne fej­lődés. Nekem a múlt vasárnapi műsor nagyon tetszett. Nem akarom „felfedezni” a pesti vendéget, Szepesi Györgyöt (felfedezte őt már jóformán egész Európa), de lenyűgöző volt az a kedvesség, az a közvetlenség, az a minden póz nélküli biztonság, amellyel velünk — nézőkkel —, elbe­szélgetett. Ilyen vendégeket máskor is szívesen látnánk. Új szelek nyögetik az „ős tévét” — mondhatnám Ady után, és még az is, hogy várjuk az új csodákat. Persze, lesz még, van még tennivaló. De ezek az „új szelek” jó szelek és hiszem, hogy elhozzák az új csodákat. Amelyek akkor már nem lesznek csodák. Óriási hatása van, lehet, a tévének. Akárcsak az újság­nak, a rádiónak, a színháznak, a könyvnek. Meggyőződé­sem, hogy új tévénk elindult a jó felé. Régi tengerész köszöntéssel, jó szelet kívánok neki és nekünk, nézőknek is, akik majd általa is vele hajókázunk. Repülj hajónk! (És ne lény „a szürkék hegedőse”!)

Next