Magyar Szó, 1975. július (32. évfolyam, 178-192. szám)
1975-07-15 / 192. szám
10. oldal MAGYAR SZÓ Kedd, 1975. július 15. * GAL LÁSZLÓRA EMLÉKEZÜNK * GAL LÁSZLÓRA EMLÉKEZÜNK * GAL LÁSZLÓRA EMLÉKEZÜNK * Egy élet útja 1902—1975 1902. december 29-én született a bácskai Kovilj faluban. Fiatal korában Pestre került, ott végezte iskoláit. Fiatalon, 16 éves fővel részt vett az 1918. évi októberi polgári úgynevezett őszirózsás forradalomban. Közvetlenül megalakulása után belépett a Magyar Kommunista Pártba. 1919 márciusában a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása után, tagja lett az ifjúsági direktóriumnak. A forradalom letörése után egy ideig Budapesten élt és dolgozott, s a haladó szellemű lapokban jelentek meg versei, cikkei, prózája. Itt jelent meg Novellíra című (versek és próza) első kötete is. A rendőrségi megfigyelés miatt előbb Bécsbe, majd Olaszországba emigrált. Egy ideig Rómában élt, majd Theiszbe ment át, innen Szabadkára költözött. Publicistaként, költőként, humoristaként működött. Cikkeket írt a Hídnak, írásai, versei jelentek meg a jugoszláviai munkássajtóban, de külföldön, Amerikában és Kanadában is. A Grimasz című szatirikus lapot szerkesztette, amelyben maró gúnnyal pellengérezte ki az akkori rendszer fonákságait. 1939-ben verskötetet adott ki Szabadkán. 1941-ben a megszállók azonnal betiltották a Grimaszt. Gál Lászlót munkaszolgálatra vitték el. Közvetlenül a felszabadulás után Szabadkán, a Kertvárosban, körzeti népbizottsági elnök lett, majd 1944 decemberében negyedmagával Újvidékre utazott, ahol egyik megalapítója lett a Szabad Vajdaság napilapnak, a jelenlegi Magyar Szónak. Az újságban cikkíróként működött, ugyanakkor szorgalmasan írta verseit. 57 vers című kötete 1949-ben látott nyomdafestéket, 1951-ben Nevető könyveimmel humoros írásai jelentek meg. Költészetét a harmincas években az erkölcsi tiltakozás, az akkori társadalmi rend elítélése jellemezte, a felszabadulás után pedig tollát az új társadalom szolgálatába állította, és vajdasági Majakovszkij módjára gyakran napi témákra írt elkötelezett verseket. Ez a költészete később líraibbá vált, életrajzi mozzanatokkal gazdagodott, egyetemes jelképekkel telítődött. Ugyanakkor prózai írásai, humoreszkjei, tárcái, cikkei, riportjai a mindennapi valóságba markoltak, pártos hozzáállását tanúsítva. 1980- ban hosszabb távol-keleti úton is járt, és élményeiről riportsorozatban számolt be. A Jugoszláv írószövetségnek 1945 óta tagja. Irodalmi munkásságáért előbb köztársasági díjat kapott, majd megkapta a Híd Irodalmi Díját is. Újvidék Októberi Díjának kétszeri nyertese, előbb irodalmáért, majd pedig publicisztikai munkásságáért részesült ebben az elismerésben. A jugoszláv újságírók Moša Pijade Díjával és oklevelével is kitüntették újságírói életművéért. Az idén, 1975-ben sokéves irodalmi, újságírói és társadalmi tevékenységéért megkapta a Szerb Szocialista Köztársaság július 7-i díját. Több magas kitüntetésben is részesült. Beválasztották az újonnan alakult Tartományi Tanácsba is, méltányolva munkásságát. Egyéb művei: Noé bárkája (elbeszélések, karcolatok) 1959; Dal a szegény halászról (versek) 1959; Ispiláng (versek) 1971; Tarlóvirág (válogatott versek) 1962; Lepevilág (versek) 1965; Szó a szélben (versek) 1968; Tenyerünkön a hold (versek) 1970; Rozsdás estek (összegyűjtött versek) 1972. Fordított szerbhorvátról verseket, prózát, írásai, versei megjelentek Jugoszlávia minden nemzetének és nemzetiségének nyelvén, két kötete szerbhorvátul is nyomdafestéket látott. Nyugdíjaztatása után sem hagyott félbe a munkával, verseket írt, a Magyar Szóban rendszeresen megjelentette színes írásait. Nemcsak a vajdasági magyar irodalomnak volt kimagasló alkotója, hanem általában a jugoszláviai, valamint az egyetemes magyar irodalomnak is. Bekerült a magyar forradalmi versek antológiájába is. Nemzetének legrangosabb, legjelentősebb írójaként, szatíraírójaként, forradalmi lelkületű publicistájaként tartjuk nyilván és őrizzük emlékét. Minden Leskovec: Felejthetetlenül örökítette meg napjaink atmoszféráját Gál László költői munkásságát állandó figyelemmel kísértem az eltelt harminc esztendő során. Az a költő volt, aki szüntelenül örömteli meglepetéseket tartogatott számunkra: minden egyes soron következő könyve jobb, mélyebb és erőteljesebb volt az előzőnél, s legjobb verseit épp élete utolsó évtizedében írta Gál. Az ő költő volta, épp ezért egészen különös és merőben ritka megnyilvánulás. A vajdasági magyar irodalomnak kétségtelenül egyik vezéralakja marad. Gál László azonban nem csak költő volt: újságíró, is, mégpedig ízig-vérig az. Élvezettel olvastam azokat a újságírói munkáit melyeket az évek során vasárnapi számaiban jelentetett meg a Magyar Szó. Megmondom nyíltan: a Magyar Szok vasárnapi számait leginkább a Gál László cikkei miatt vásároltam meg. Azt hiszem, önálló kötetbe kellene összegyűjteni ezeket a cikkeket, bennük Gál kiválóan rajzolta meg a mai ember mindennapi problémáit, hazai világviszonylatban is, és azoknak a típusoknak és egyéniségeknek az arcképcsarnokával, akikről szólt tehetséges módon, felejthetetlenül örökítené meg napjaink atmoszféráját. Ezért amikor ma a bánat és a gyász hangján szólunk a költőről, hálásan kell gondolnünk az újságírás erőteljes krónikására is, akit örökre elvesztettünk. Kolozsi Tibor: A magas kitüntetés még szerencsére életben találta... Akaratlanul is ez a fájdalomban megkönnyebbülést sugárzó mondat jutott eszembe, amikor hétfőn eljutott hozzám a hír: meghalt Gál László, a költő, akinek élete és irodalmi munkássága annyira egybeforrt kibontakozó új létünkkel, hogy vérző sebek nélkül lehetetlen különválasztani tőle. Nem is az első alkotmány, az első ötéves terv számadatait forró költői sorokba ömlesztő hites költőre gondolok most. Az elkötelezettségnek ezt a bátor harsogását különben is sok támadás érte egykor, s egész költői mivoltát akarták elvitatni tőle. Nem sikerült. És most nem is a régen együtt töltött napokra gondolok, hanem a költőre, aki „nem középiskolás fokon” Vannak megdöbbentő egybeesései az életnek és a halálnak: a mondatot hagytam félbe az írói lexikon róla szóló szócikkének írásakor, amikor a szerkesztőség telefonja jelentette a hírt... Csak a minap jártam nála, hogy hitelessé te érezte s hirdette az emberséget, a mély humanizmust, ami a számok mögött száraz jelenségek mögött is világosan látta, érezte az embert, aki nem hitt a rosszban, nem hitt az éjszaka sötétjében, aki bátran hirdette költői lázban, hogy: „Nem igaz Madrid és nem igaz Japán, csak kasza pendül és boldog kenyér hull óriási, holnapos halomba ...” Mert Gál Lászlónak ez volt a hitvallása: az ember jövőjébe vetett világhit, amit így fejezett ki az idézett versben: „Akarom hinni, mégis jó az ember.”gyem a cikk életrajzi adatait. Hű akartam lenni intéséhez, hogy ne legyen hosszú az írás, az nem lenne illő hozzá: nem szereti a terjengős méltatásokat különösen, ha költészetéről van szó. Akkor azt hittem, a kötelező szerénység beszél belőle. De nem. Arra célzott, hogy verse mindig a szó nagy teherpróbája volt. Kis téren, szinte fukaron mért szóval, de szilárd talajon álljon a vers. A szó az „egyetemest” vegye célba, legyen tág jelképisége, de tömény töltése, súlyos tartalma. Azt akartam kifejteni, hogy költészete a legnagyobb mértékben képviselte ezeket az erényeket s hogy alig van költőnk, akinek szimbolikája a stílus és a nyelv egyedisége ellenére is ennyire univerzálisan hat. De vasárnap óta ott áll a félbehagyott mondat, mint a vasútállomás órája a földrengés sújtotta városban. Be kell majd fejezni, az órát újból meg kell indítani. S ami a legnehezebb, ki kell majd igazítani a szócikk „generáliáit” is: „Született... megh. 1975. július 13-án.” Szeli István Egy félbehagyott mondatról Mégis jó az ember Urbán János Búcsúzás nagykorú költőnktől Késő este érkezett a szomorú hír: elhunyt Az irodalomban és alkatilag is kamasz voltam, amikor már Gál László nagykorú költőként élt a köztudatban. Odafigyeltünk verseire, leírt és kimondott szavaira, útmutatásaira és talán sohasem köszöntük meg neki segítségét Jó volt — az immár sorban elpihent — harcos nagyjaink között élni, mert általuk tanultuk meg a magunk hangját, helyét, néhány órára, napra. Gál László által is éreztük a témában milliomos jelent, a küzdelmes, harcos időnk nehéz, de dicső köznapjainak ihlető értelmét. Irodalomtörténeti egyéniség lett. Szólni tudott az emberhez, a néphez, az országhoz; a világgal tudott beszélgetni, vitatkozni, s példaadással alkotott. Most itt maradt nélküle a papírsárkányos, a munkásmozgalomban harcos Szabadka. Most árva lett ez a kertváros, ahova egyszer versben azt üzente: „Most már nem megyek vissza soha, én falum. Csúnyaszép ifjúságom, álmaim, poros utcák, emlékek, hitek...” Egykori Toborzó versei mellett most már csak emlékezni tudunk. Ráébredünk arra, hogy a Vajdasági Írók Egyesülete nagyra értékelve életművét az AVNOJ- díjra terjesztette elő a költőt. Tudjuk, hogy a kanizsai írótábor emléktáblájára új név kerül. Tudjuk és érezzük, hogy életünk értékes hagyományai között megőrizzük életművét, irodalmi hagyatékát, és úgy emlékezünk rá, mint forradalmi harcunk önkéntesére s irodalmi életünk elkötelezettjére. Danyi Magdolna: Otthon volt — köztünk is Körülbelül két hónapja beszélgettem vele először és utoljára. Zegzugos beszélgettés után irodalmunkról, a Rozsdás esték-et kezdtük olvasgatni barátommal, s a versnek hatására döntöttünk: elmegyünk hozzá. Én szorongva, visszakozásra készen, amit hallottam, a mai legfiatalabbakat idegeneknek tudja magától. Attól is féltem, egy szívélyeskedő vasárnap délután lesz az egészből. Új verseiben „választott” költőmnek tudom őt, féltettem ezt az élményt szembesíteni vele magával. Leplezetlenül bámészkodtam dolgozószobája sok kis remeke, faszobrai között Középiskolás korára emlékezett, arról beszélt, hogyan ismerte meg Babitsot, a régi mozgalmi időkről, verseiről és arról, hogy ő hitt, s ha újrakezdené, ma se tenne másképp. Meg kellene írnia az életét, mondtuk. Majd hajóútjáról beszélt, s arról hogyan írta meg a Lepkeláncot Sidney-ből hazatérőben. Valami olyasmit kérdezett, tapasztaltuk-e már, milyen hosszú az utazás hazafelé. Hát még hajón! Mielőtt eljöttünk volna, bár tudtam már, hamis az a hír a fiatalok dolgában, szóbahoztam. Fölháborodott. Jó volt látni haragjában. Az íróasztaláról, a könyvek alól az Új Symposion legújabb számát vette elő, úgy beszélt róla, rólunk, mint aki nemcsak ismer bennünket, itthon is да® közöttünk. Bogdánfi Sándor Szellemi életünk vezéralakja távozik Senki a nagyvilágban, se Pesten, se Párizsiban nem értette meg, nem is értheti meg soha, mit jelent nekünk Gál László, miért ejtjük ki a nevét mindig tisztelettel, áhítattal, elismeréssel, miért állunk itt most döbbenten a ravatala előtt. Ezt csak mi értjük. Egyedül mi tudjuk, hogy Gál László jelenti itt a kezdetet, az indulást, az ébredést. A felszabadulás után a jugoszláviai magyar szellemi élet — újságírás, irodalom, kultúra, tanügy — forradalmi megújulását Gál László neve fémjelezte. Első énekese, harcosa volt annak a rettenetesen nehéz, rettenetesen szép indulásnak. Első cikkírónk, első versírónk, első humoristánk, első meseírónk volt Gál László. Gyerekeink az első magyar iskolákban az ő verseit tanulták, szavalták, az ő versei gyújtották meg bennük a forradalmi költészet, a szocializmus, a jugoszláv haza és a magyar forradalmi hagyományok eszméinek szövetnekét. Nemzedékek tudatábavésődtek, kitörölhetetlen nyomokat hagytak forradalmi verseinek sorai, és sokkal, de sokkal nagyobb és értékesebb hatással voltak, mint azt a finnyás esztétizálók szűk látóköre befoghatta volna. Tévednek azok, akik csak irodalmi szemszögből tekintenek rá. Amit a nagyszerű kezdés, a lángoló indulás idején tett Gál László, az közügy volt, közszereplés a szó legnemesebb értelmében. Amit utána tett, amikor a szívét tárta elénk legbensőbb vallomásaiban, az már az ő magánügye volt, alanyi költészet, és ebben is lírai vallomásának őszinteségében is nagy volt és felülmúlhatatlan ezen a tájon. Halála nemcsak megrendít, hanem figyelmeztet is bennünket, hogy tisztább látással, elfogultság és esztétikai méricskélés nélkül vizsgáljuk ki a jugoszláviai magyar szellemi élet kezdeti korszakát, amelynek vezéralakja távozik most közülünk. Mélyen hajoljunk meg Gál László ravatala előtt! Fehér Ferenc: A kiállást jelképező toll Alig egypár napja helyeztük el Majtényi Mihály újvidéki sírján az egyéves gyász és kegyelet koszorúját, s most Gál Lászlótól kell örök búcsút vennünk. A költő, az újságíró, az ember és jó barát elvesztése egyként bénítaná meg a kegyetlen tényt megfogalmazó ujjat, ha ne épp az ő életének példája tanított volna kemény szembenézésre. Úgy és annyira senki nem volt jelen a vajdasági magyar irodalomban, annak két háború közti felszabadulást követő évtizedeiben, mint Ö, öneszmélésünk, létezéstudatunk, és létjogosultságunk legbátrabb hordozóját, a legkülönb harcostársat veszítettük el. Egy helytállást és kiállást jelképező toll dermedt bele a dolgos éjszakákba és hajnalokba az íróasztalán ... Az élete utolsó szakaszában keletkezett versek tömény szimbolizmusa, a „csak indulás van és messzi cél” küzdelmet és életértelmet sommázó üzenete úgy épült be költészetünkbe a „rozsdás esték” színaranyaként, hogy követni, felmérni és felfogni is alig tudtuk ezt a hasonlíthatatlan sodrású költői kiteljesedést. Újságíróként nekem, a fiatalabb társnak, mindig a Bálint Györgyék, Nagy Lajosék példájának továbbfolytatását jelentette, a mindig szociális töltésű magatartásformát, szenvedélyes szakmabeli igényt, tévedhetetlen reagálási biztonságot. Jobban szeretett bennünket, mindnyájunkat, mint amennyire ezt a közös küzdelem évtizedeiben s a távozni készülés gyötrelmes korszakában kifejezésre juttathatta. Aki fiatal ezen a tájon tollat fogott, s megsejtette benne a szívet és a tehetséget, annak az idősebb társ meghatódó eltévedezésével követte pályáját, de hibái előtt sosem hunyt szemet. Egy helytállást és kiállást jelképező toll dermedt bele a dolgos éjszakákba és hajnalokba a közülünk örökre távozó Gál László íróasztalán.