Magyar Szó, 1976. június (33. évfolyam, 149-163. szám)
1976-06-10 / 158. szám
2. oldal Húsz és kil egymilliárd új munkahelyet kellene nyílni Mélyül a szakadék a fejlett és a fejlődő országok között Az Újvidéki Televízió Országok, népek események című külpolitikai szemléjének legutóbbi adásában Mendrei Ernő, a műsor szerkesztője beszélgetést folytatott Leo Mates ismert diplomata-publicistával, dr. Bojana Tadictyal, a Belgrádi Nemzetközi Politikai és Gazdasági Intézet tudományos munkatársával és dr. Bankó Petkovictyal, a Medjunarodna politika című külpolitikai folyóirat szerkesztőjével. A beszélgetést — amelynek témája az el nem kötelezettség volt — folytatásokban közöljük. Géni, június A foglalkoztatás, a társadalmi haladás és a munkamegosztás kérdését megvitató világértekezlet folytatta a munkát. A problémák elemzése két mederben folyik: az általános vitában a miniszterek és a küldöttségek vezetői ismertetik hazájuk álláspontját, a kisebb testületek keretében pedig a szakértők megvitatják az értekezlet napirendjére tűzött kérdéseket. A felszólalások nem korlátozódnak a foglalkoztatás és a munkanélküliség tényének ismertetésére, hanem kitérnek az életszínvonal emelésének lehetőségére, az igazságosabb nemzetközi munkamegosztás, a társadalmi haladás, a jövedelem megfelelő elosztása révén. A munkanélküliség világszerte aggasztó méreteket öltött. Blanchard, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) főigazgatója, ezzel kapcsolatban rámutatott azokra a feladatokra, amelyeket az értekezletnek meg kellene oldania. Az ILO adatai szerint 1975-ben a fejlődő országok lakosságának 40 százaléka, tehát minden harmadik polgára nem tudott elhelyezkedni. Számuk túlszárnyalja a 300 milliót. Ezért az elkövetkező két évtizedben egymilliárd új munkahelyet kell nyitni, s álláshoz kellene juttatni a mostani munkanélkülieket is. Összehasonlításként megemlítjük hogy 1975-ben az OECD Európai Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet tagországaiban 17 millió ember, az aktív lakosság 6 százaléka keresett munkát, s számuk csökkenő irányzatot mutat. Az ellentétek még szembetűnőbbek, ha ehhez hozzáadjuk a 700 millió éhezőt, a 760 millió írástudatlant, akiknek száma állandóan növekszik. A hagyományos fejlesztési elképzelések nem alkalmazhatók, mert a problémákat esetleg az elkövetkező három-négy nemzedék tudná csakmegoldani, ami erkölcsileg és politikailag elfogadhatatlan. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 2000-ig eredményt szeretne felmutatni, s ennek érdekében foglalkoztatási tervet dolgozott ki, amelynek csökkentenie kell a fejlődő és a fejlett országok közötti óriási különbségeket. A problémát csak úgy lehet enyhíteni, ha a fejlődő országok többségében a termelés növekedése évente eléri a 9—11 százalékot. A kőolajexportáló országokat nem számítva ez azonban nem tűnik megvalósíthatónak. Az ILO azt javasolja, hogy az érintett országokban gyökeres agrár-, adó- és más reformokat hajtsanak végre, s a legnagyobb segítséget a legszegényebb országoknak kell nyújtani. Elsősorban az elhelyezkedésben előnyt kell adni a 25—35 éveseknek, továbbá fellendíteni a mezőgazdaságot. Ez érthető, hiszen a harmadik világban a munkanélküliek 80 százaléka falvakban él. A fejlett ■ országoknak nagymértékben hozzá kell járulniuk a vita eredményességéhez. Meg kell beszélniük a nagyon is konkrét kérdéseket, mint amilyen a multinacionális társaságok szerepe és a dolgozók migrációja a szegényebb országokból a gazdagabbakba. Ezenkívül szerepet kell vállalniuk az új nemzetközi munkamegosztásban, amely keretében a harmadik világ országaiban fokozottabban kifejezésre juthat a mezőgazdaság és a nyersanyagfeldolgozó-ipar, mert ezek révén széles lehetőségek nyílnak a foglalkoztatás előtt. Ezenkívül a fejlettebb országok dolgozóinak és szervezeteiknek együtt kell működniük a szegényebb országok munkásaival és szervezeteivel, noha jól tudjuk, hogy az ipari országok is a foglalkoztatás problémájával küszködnek. Sajnos, nem mondhatjuk azt, hogy a fejlett országok munkásai kezdeményezték volna a harmadik világ támogatását. A helyzet rendezéséhez talán az is hozzájárulna, ha a munkahetet öt napra csökkentenék, s kedvezőbb feltételeket teremtenének, hogy a negyven szolgálati rendelkezők nyugdíjba mehessenek. A nagy problémákat megvitató, két hétig tartó értekezlet még a nehézségek megértése és a jószándék ellenére sem tudja a bajokat orvosolni. A megoldásra tett esetleges elvi javaslat lehetővé tenné az ILO- nak, hogy kérdésről kérdésre haladva oldja meg a problémákat. Nem lehet azonban kizárnunk az ideológiai és a politikai ellentéteket. Mert az igazi megoldást csak az új nemzetközi gazdasági rendszer keretében lehetne feltárni, ez iránt pedig a fejlett országok bizonyos fenntartást tanúsítanak. Ennek értelmében minden kedvező megoldás új szakaszt jelent az új nemzetközi gazdasági rendszer kiépítésében. dr. Borko STOŠIC KÉRDÉS: Ez alatt a húsz esztendő alatt, mint látjuk, valóban gyorsabbak a változások a nemzetközi életben, egyszersmind gyarapodott és sokasodott az el nem kötelezett országok családja. A belgrádi értekezleten 25 ország vett részt, az algírin már 75, a colombóin pedig minden bizonnyal több mint 80 lesz jelen, mégpedig teljes jogú tagként. Most, hogy ■ Colombo előtt újabb országok kérik felvételüket, illetve többen hangot adtak kívánságoknak, hogy részt vegyenek az ötödik csücsértei kézlét munkájában, ismét időszerűvé válik a mércék alkalmazásának kérdése. PETKOVIC: Valóban, ez a kérdés rendkívül időszerű. Emlékeztetőül megemlítem, hogy a belgrádi csúcsértekezlet előtt az el nem kötelezettek öt mércét állapítottak meg. Az első az volt, hogy minden el nem kötelezett országnak független politikát kell folytatnia az aktív és békés koegzisztencia alapjain. A második, hogy támogatnia kell a népek nemzeti felszabadítási harcát. A harmadik, hogy az el nem kötelezett országok nem lehetnek tagjai a nagyhatalmak konfrontációja következményeként kialakult multilaterális katonai paktumnak. A negyedik, hogy el nem kötelezett ország nem köthet olyan katonai szövetséget valamely hatalommal, amely úgyszintén a nagyhatalmak közötti viszálykodás következményeként jött létre. S végül az ötödik az volt, hogy területét önkéntesen nem engedheti át nagyhatalmi katonai támaszpontoknak. E mércéket gyakorlati okból állapították meg, éspedig azért, hogy tudni lehessen, kit lehet meghívni a belgrádi értekezletre. Ezek a kritériumok azonban kiválóan tükrözték az el nem kötelezettség lényegét, és ismérvei is maradtak mind a mai napig. Az el nem kötelezettség mércéi azonban nem képeznek afféle kínai falat amellyel az el nem kötelezettek mozgalma elhatárolja magát a világ többi országától. Senkinek sincs joga rá, hogy kisajátítsa magának az el nem kötelezettség monopóliumát, és nincs is ilyen szándéka senkinek. A szóban forgó kritériumok tehát irányjelzői az el nem kötelezettségnek, amelyeket a nemzetközi helyzetben előálló új viszonyoknak megfelelően újra meg újra alkalmaznak. Értékelésem szerint az el nem kötelezett országok mozgalmának legjelentősebb vívmánya az, hogy e kritériumokat mindeddig rugalmasan alkalmazták, és éppen ezáltal lehetővé tették a mozgalom rendkívül gyors kibontakozását. Az el nem kötelezettség nem torpant meg Európa kapujában Colombo előtt ez a kérdés két okból merült fel. Az el nem kötelezettség valóban rendkívül vonzóvá vált sok ország, még olyanok számára is, amelyek geopolitikai és földrajzi-stratégiai körülmények folytán nincsenek abban a helyzetben, hogy magukénak vallhassák az el nem kötelezettség valamenynyi mércéjét. A kérdés gyakorlatilag így vetődik fel: vajon az el nem kötelezettség valamely kritériumának feladása miatt felhígul-e a mozgalom? Ezt természetesen senki sem kívánja, senki sem fogadná el. Az említett kritériumok mind a mai napig tartós érvényűek.. Az el nem kötelezettek mozgalmának azonban elő kell segítenie azt, hogy minden ország előbb-utóbb magáénak vallhassa az el nem kötelezettség elveit és céljait. Európáról például sokáig azt tartották, hogy az el nem kötelezettség megtorpant a kapujánál, hiszen a mozgalomnak csak három európai ország tagja: Jugoszlávia, Ciprus és Málta. Meggyőződhettünk rólaazonban, hogy az el nem kötelezettség elvei gyökeret vertek az európai kontinensen is. Könnyen megtalálhatjuk őket a helsinki értekezlet záróokmányában. Tehát az el nem kötelezetteken áll, hogy elősegítsék az ilyen irányú fejlődést, és bátorítsák mindazokat akik már elfogadták az el nem kötelelezettség elveit és céljait, akik önkéntesen munkálkodnak ezeken az elveken és céloknak politikai megvalósításán, de akik földrajzistratégiai vagy geopolitikai okokból teljes jogú tagként még nem léphetnek be az el nem kötelezettek mozgalmába. Szerintem erre nagy lehetőségek vannak, hiszen megvan a teljes jogú tagság, amelyet azok az országok nyernek el, amelyek ténylegesen és maradéktalanul alkalmazni tudják az el nem kötelezettség valamennyi kritériumát, továbbá a megfigyelői státus, amely azokra az országokra érvényes, amelyek még nem kívánnak teljes jogú tagként csatlakozni a mozgalomhoz, vagypedig még nincsenek olyanhelyzetben, hogy eleget tegyenek valamennyi mércének, majd megvan a vendégi státus is, vagyis azoknak az országoknak a státusa, amelyek más politikai helyzetben vagy tömbökben vannak, de különféle alkalmakkor, különféle szinteken és fórumokon együttműködést folyttatnak az el nem kötelezett országokkal. Erkölcsi, gazdasági és politikai erő KÉRDÉS: Az eddigi beszélgetésből is kiviláglik, hogy az el nem kötelezettség erkölcsi erőből fokozatosan anyagi erővé, sőt, a mai nemzetközi élet jelentős politikai tényezőjévé vált. Ez- szel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy az el nem kötetezettek akcióiban mennyire vannak jelen az etikai elvek, mennyire az anyagi tényezők, illetve a politikai, vagy más eszközök? TADIC: Ha már azokat az eszközöket említette, amelyekkel az el neni kötelezettség mozgalma rendelkezik, és amelyeket felhasznál céljainak elérésére, azt hiszem, meg kell állapítanunk, hogy ezek az eszközök viszonylag korátozottak, de ugyanakkor nyilvánvaló az arra irányuló törekvés is, hogy szókmuk megnövekedjen és nemzetközi téren érezhetővé váljon. Leggyakrabban továbbra is az el nem kötelezettség erkölcsi erejét emlegetik, amelyet a mozgalom felhasznál céljainak megvalósítását hoz. Kétségtelenül meghatározott jelentőségük és súlyuk van azoknak az etikai értékeknek, amelyeket az el nem kötelezettség kínál fel a világnak, és amelyekkel meghatározott befolyást gyakorol a nemzetközi közvéleményre. Az el nem kötelezettség jelenkori fejlődésében azonban mindinkább jelen vannak a harc politikai eszközei, amelyeket az el nem kötelezettség használ fel, elsősorban az Egyesült Nemzetek Szervezetében. Ilyen szempontból az el nem kötelezett országok számbeli többsége tekinthető a leghatékonyabbnak az ENSZ-ben, s ahol lehetőségük van arra, hogy mintazt Mates elvtárs említette, szavazás útján érvényesítsék akaratukat. Ennek a ténynek azonban bizonyos negatív következményei is lehetnek, mert mondjuk még egy lehetőséget nyújthatnak a nagyhatalmakr Ők, hogy a háború és a béke fő problémáinak megtárgyalását kivonják az ENSZ befolyása alól, ahol leszavazhatják őket, és ezeknek a kérdéseknek a megoldását a világszervezeten kívül, azaz a kis, a közepes nagyságú és az el nem kötelezett országok ellenőrzése és befolyása megkerülésével keressék. Emiatt és nemcsak emiatt, azt hiszem, a kompromisszumos megoldásokra való törekvés és a konszenzus elérése kellene hogy legyen az el nem kötelezettek harcának fő módszere az ENSZ- ben, és úgy látom, a törekvések mindinkább ilyen irányúak is. A leszavazáshoz tehát csak kivételes esetekben kellene folyamodni. Végül kétségtelenül pontos a megállapítás, hogy különösen az algériai csúcsértekezlet óta, az el nem kötelezettek tényleges potenciális erejüket is gazdasági-stratégiai céljaik elérésének szolgálatába állítják. Arról van szó, hogy az el nem kötelezett országok egy része gazdag nyersanyagforrásokkal rendelkezik, és ezt konkrét célok elérésére használja fel, vagy legalábbis kilátásba helyezte ennek lehetőségét. Ezenkívül sok el nem kötelezett ország a nagyhatalmak szempontjából fontos stratégiai térségben van; ez is nagy hatóerejű eszköz a kezükben, amellyel nyomást gyakorolhatnak; ez különösképpen az algíri csúcsértekezleten bizonyosodott be. Meg kell állapítanunk, hogy , ezeknek az eszközöknek a felhasználása igen jelentős, de ugyanakkor ellentmondásos hatással is lehet magára az el nem kötelezett mozgalomra. Kétségtelenül erősíti ezeknek az országoknak a befolyását és tárgyalási pozícióit nemzetközi viszonylatokban, de egységbontó tényező is lehet az el nem kötelezett mozgalomban, hiszen az egyes országok vagy országcsoportok ilyen lehetőségei különbözőek. Ez a körülmény növeli a szolidaritás jelentőségét, amelyről Petkovic elvtárs szólt, és szükségessé teszi, hogy olyan megoldásokat keressenek, amelyek semlegesítenék az esetleges önző érdekek felülkerekedését. (Folytatjuk) El nem kötelezettség: az emberiség reális reménye (3.) Tartós mércék rugalmas alkalmazása „ Kerekasztal-beszélgetés az újvidéki Televízióban (21) Ismét a menetoszlop élén Ebben a haladásért és a dolgozók jobb életéért vívott küzdelemben Tito még egy nagy igazságot felismert: Azt, hogy az ország csak békében fejlődhet gyorsabban, és az ember szükségletének kielégítését csak ilyen körülmények között valósíthatja meg. A történészek feljegyezték azt a lesújtó adatot, hogy Jugoszlávia területén ötven nemzedék közül a történelem során egyetlenegyet sem kíméltek a háborús pusztítások. Csupán a második világháborúban minden tizedik jugoszláv életét vesztette. Éppen ezért, tehát belső fejlődésünk szükségletei miatt, küzd Tito olyan következetesen és szenvedélyesen az egész világ társadalmi haladásáért és békéjéért. Személy szerint ezért fejt ki akkora erőfeszítéseket, hogy korunk minden felelős államférfia és haladó ereje járuljon hozzá tevékenyen napjaink számos ellentmondásának áthidalásához, a haladás, a szabadság, az emberek és népek boldogabb élete érdekében. Tito tökéletesen tisztában van azzal a ténnyel, hogy a mai kor az emberiség történelmében a legnagyszerűbb lehetőségeket kínálja, de egyúttal a legsorsdöntőbb is. Egy olyan időszakban, amikor az emberi elme és az emberi kéz alkotásai a legmerészebb álmokat is felülmúlják, amikor az ember meghódítja a világűrt és a Holdra lép, amikor hihetetlenül nagy energiaforrások ura, amelyek jóval túlszárnyalják még a világ megsemmisítéséhez szükséges energiát is, az értelem győzelmével az egész emberiség megszabadulhat a megaláztatástól, a hiánytól és nincstelenségtől. Tito tudja és érzi, hogy ez az az idő, amikor a szabadság vagy rabság, a szegénység vagy gazdagság, az elmaradottság vagy haladás, a háború vagy béke valamelyik országban vagy Valamelyik határon közvetlenül meghatározza vagy veszélyezteti minden ember, és minden nép, az egész emberiség életét és jövőjét. Mint marxistának, meggyőződése, hogy csakis a kizsákmányoló, elmaradott társadalmi és politikai viszonyok az okai annak, hogy az atombombák és atomrakéták félelmet szülnek az emberben, ha a jövőre gondol, s ez az oka annak, hogy az emberiséget még mindig a háború és a megsemmisülés veszélye fenyegeti. Mivel mélyen meg van győződve abban, hogy az új világkatasztrófát el lehet kerülni, Tito sohasem csügged, és nem válik borúlátóvá. A humanista forradalmár szenvedélyével küzd a békéért, s világ- szerte az emberek milliót rázza fel és serkenti, harcol az államok a népek közötti koegzisztenciáért, a szabadságért és szociális haladásért. Tito neve már régóta ismert Jugoszlávia határain túl is, és hivatkoznak rá mindazok, akik számára a béke tudatos és egzisztenciális szükséglet. Neve a békéért folytatott harc szimbólumává, egy új világ humanista víziójának kifejezőjévé vált, amelynek nemzedékei nem fogják ismerni a háborús borzalmakat. A küzdelemben, amikor szülőhazája területét védelmezte a támadóval szemben, Titónak az emberekre gyakorolt befolyását egy partizánköltő egyszerű szavakkal szinte képletesen így fejezte ki: „Tito a menetoszlop élén halad.” — Véleményem szerint, ebben az új korban, amely nem a háborúk és a megsemmisítés, hanem a béke korszaka, Tito elnök ismét a menetoszlop élén halad. A fentieket Paz Estensoro bolíviai elnök mondta Tito elnökről, amikor 1963- ban köztársasági elnökünk ebbe a latinamerikai országba látogatott. Igen, Tito ismét a menetoszlop élén — a béke menetoszlopának élén halad! őszinte barátja, dr. Kenneth Kaunda zambiai emlök így szólt róla: Tito marsall a szabadság harcosa, a humanista szocializmus harcosa ... Tito vezető a vezetők között — s mindenekfölött a béke hirdetője. Willy Brandt, a Német Szövetségi Köztársaság volt kancellárja ezt mondta Titóról: „Politikája mindig a béke szolgálatában állt.” Vanhagir Venkata Giri indiai köztársasági elnök szintén hangsúlyozta: Tito elnök korunk egyik legkiemelkedőbb személyisége... A békés koegzisztencia és az el nem kötelezettség meggyőződése? híve/ Ezt elismerte róla Richard Nixon, az USA volt elnöke is, mondván: „Személyes hozzájárulása — nemcsak mint vezetőnek a háborúban, hanem még inkább mint vezető személyiségnek a békében, a béke ügyéhez, amelynek híve — lesz az, amelyre a történelem mint egyedülálló példára fog emlékezni.” Amikor Luis Echeverri mexikói elnök 1974 februárjában Jugoszláviában járt, hangsúlyozta, hogy Titónak a gyarmaturalom felszámolásáért és az elnerh kötelezettségért kifejtett kiemelkedő munkássága hozzájárult a harmadik világ egységének erősítéséhez, s biztosította számára valamennyi haladó ország bizalmát és elismerését.’ (Folytatjuk) ZYOMKO STAUBRINGER AZ EL NEM KÖTELEZETTSÉG ÉPÍTŐJE TITO SZEREPE A VILÁGPOLITIKÁBAN_______ MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1976. jún. 10.