Magyar Szó, 1978. február (35. évfolyam, 30-43. szám)
1978-02-12 / 41. szám
12. oldal A Sors Pista első nyaralásai éntek. Hetipiaci nap. A szokásos zsúfoltság Szabadka belvárosában. Emberek és járművek mozgására egyaránt jellemző az a bizonyos ingerültség, amely a fokozódó ütemű népesedés következménye. Valaki a természetjárók és az állva dolgozók szilárd, határozott lépteivel halad előttem. Míg ő kettőt lép, mindenki más hármat. Magabiztos mozgása szinte élő tiltakozás a rohanás kényszere ellen. Megáll a vaskereskedés kirakata előtt, s elmélyülve szemléli a sokféle árut. Mielőtt elfuthatnék mellette, vállamra teszi súlyos tenyerét. Felismerem Kertész Sors Pistát, akivel általában félévtizedenként találkozunk. — Hogy vagy? — kérdezi. — Köszönöm jól — válaszolom gépiesen, s órámra nézek. Elindulunk. Afelől faggat, hogy írogatok-e még. — Igen — válaszolom kissé restellkedve, mert az írogatást olyan hangsúllyal említi, mintha a valamikori elemi iskola óraközi szünetének hangulatát szándékozná felidézni, amikor ártatlan merényletek tervét szövögettük a felnőttek ellen, hogy bosszút álljunk rajtuk, mert ránk akarják kényszeríteni a betűvetés tudományát. — így van ez. Te írogatsz, én meg bejöttem a városba. Kivételesen buszon. — Talán elromlott az autód? — Autó! — mondja szánakozó hangon, és legyint. Mit kezdenék vele? A kerékpárt, meg a motort is alig használom, mert a házamat a munkahelyemen építettem fel. Mármint a kert meg a gyümölcsös kellős közepén. — Még most is kertész vagy? — Az is. De méhesem is van, jószágot tartok, meg aztán a barckos is kifizetődő. — Csak barack van a gyümölcsösben? — Főleg. Ha elpusztul a barackfa, almát, szilvát ültetek a helyébe, hogy ne heverjen parlagon a homok. Mert kell a pénz. A fiam egyetemi hallgató. Sokba kerül az iskoláztatása. A lányom hozományáért is eleget gürcöltünk. De most már könnyebb, mert az ősszel férjhez ment. — Bírod még a munkát? — kérdezem. Mosolyog, válasz helyett megmutatja a tenyerét. — A kapa meg az ásónyéltől ilyen — folytatja. — Ha nem vinné el a pénzt az egyetem, már régen megvettem volna a kistraktort. — A feleséged dolgozik? — Igen. Ö törődik a háztartás gépesítésével. Ö vette meg annak idején a bútort, a rádiót, a frizsidert, a villanymorzsolót, a keltetőgépet ... — Kifizetődő a csibenevelés? — Ha az anyagiakat nézzük, igen. Csakhogy szakadatlanul dolgozunk. Huszonnyolc éve már, hogy együtt vagyunk, de nyaraláson még sohasem voltunk. Amíg a gyerekek kicsik voltak, még csak megengedhettünk volna magunknak, de nem volt kire hagyni a jószágot meg a veteményeskertet. — Ha alkalom adódna rá, elutaznál valahova? — Eltaláltad! — Az idén augusztusban megyünk először nyaralni. Még csak azt nem tudjuk, hova. A tengerre-e vagy a hegyek közé. Már egy egész halom nyaralási tájékoztatót összegyűjtöttünk, de nehéz választani, mert minden hely csupa szépség. — Mi lesz addig a házzal, a kerttel? — Az idén már itthon lesz a gyerek. Nyárig befejezi az egyetemet. — És mérnök létére vállalja a jószággondozást? — Hogy vállalja-e? Azt mondta, hallani sem akar arról, hogy jövőre halaszszuk a nyaralást, össze is zördültünk emiatt, amikor legutóbb újévkor hazalátogatott. „Fiam, nem azért tanultál, hogy ólat takaríts!” érvelt az anyja. Eleinte szépen beszólt a gyerek. Olyanokat mondott, hogy az évi szabadság nemcsak pihenést jelent, hanem lélekemelő, gondfelejtő élményt is. De amikor látta, hogy megmakacsoltuk magunkat, olyat csapott ököllel az asztalra, hogy meghökkenve néztünk egymásra én meg az anyja. Mert így még nem viselkedett a gyerek. Már-már engem is elöntött az idulat, de aztán mégiscsak nyugalmat erőltettem magamra. Mert eszembe jutott, hogy negyvenötben, tizennyolc éves katonakoromban láttam legutóbb a tengert, s hogy a gyerek csak jót akart. Elbúcsúztunk egymástól. Kertész Sors Pista a Peščara boltjában még megveszi a retekmagot, a vetni való borsót. Innen pedig a Kompás irodájába megy, hogy újabb nyaralási tájékoztatót kérjen. Ez is azt bizonyítja, hogy valóban komolyan készül első nyaralására. ALMÁSI Tibor MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1978. febr. 12. A törpétől az óriásig ötvenéves a jugoszláv polgári légiforgalom NÉHÁNY nap múlva február 15-én lesz fél évszázada, hogy Jugoszláviában megindult a polgári légi közlekedés. Aznap délelőtt a belgrádi Bežanija melletti repülőtérről, számos kíváncsiskodó jelenlétében, Striževski kapitány irányításával s néhány riporterrel a fedélzetén felszállt Zágráb felé a POTEZ—29 mintájú utasgép Még ugyanaznap délután a gép visszafelé is megtette az utat, zágrábi hírlapírókat szállított Belgrádba. Az Aeroput — az első jugoszláv légiforgalmi társaság — hosszú és alapos előkészületeket tett a rendszeres légi járat bevezetése előtt. 1927 júniusától az év végéig a legmegfelelőbb gép kiválasztásával foglalkozott, s végül a POTEZ—29 elnevezésű francia aeroplánra esett a választása, amelyet a francia szanitécszolgálatban használtak sebesültszállításra. Belterét természetesen átalakították az utasszállítás céljaira. A POTEZ—29 a legjobb korabeli repülőgépek közé tartozott. Főként a fémből készült légcsavarját dicsérték, amely egykorú ismertetők szerint „a legcsekélyebb kockázat nélkül tartja a levegőben a gépet esőben-hóban is, ellentétben a repedésre, törésre hajlamos fa-propellerrel”. Olvassunk bele az egyik eső utas riportjába! „... Striževski úr, a kapitány gázt ad. Felbőg a motor, zúgása szinte fülsiketítő. A gép megmozdult. De valahogy szokatlanul lassan vesz lendületet, mert a felázott talaj fékezi. Csak úgy fröcsköl a sár mindenfelé. Majd elszakadunk a földtől, lassan emelkedünk, s nem sokkal később egy nagy ívű kanyar után, szinte súrolva, a felhőket, Zágráb felé vesszük аг irányt. Micsoda esemény! Két óra múlva magunk mögött hagyjuk ezt a hatalmas távolságot.” A gép a Száva folyását követte — az volt a legjobb iránymutató. De biztonsági okai is voltak ennek: szükség esetén az aeropláz alkalmas terepen károsodás nélkül kényszerleszállást hajthat végre.” Két héttel később jelentést tettek közzé az addigi eredményekről. Ezt írták benne: „Ebben a két hétben a gép szinte naponta teljesen megtelt. Február 15-e és március 1-e között Belgrád és Zágráb között 33 utasunk volt (köztük három hölgy), visszafelé 44 (öt hölgy).” S ugorjunk most vissza a jelenbe. Tavaly az azonos időszakban Belgrád és Zágráb között a JAT-nak 6648 utasa volt, nem számítva az átutazókat. Az idén pedig, az ötvenéves jubileum esztendejében a Jugoszláv Légiforgalmi Vállalat két repülőóriással, két DC—10-zel gyarapítja modern légi flottáját. Erről öszszehasonlításként elég anynyit elmondani, hogy 56-szor annyi utast, fogad be, mint a POTEZ—29. A törpe és az óriás A múlt és a jelen: az egykori és a mai utasgép POTEZ—29 DC—10-30 14.5 m fesztávolsága 54,14 m 10.5 m hossza 60 m 3,5 m magassága 19 m 2370 kg súlya 119 545 kg 500 km hatótávolsága 9908 km 175 km/h utazósebessége 980 km/h 5 fő férőhelyei 282 fő HAGYOMÁNYAINK Dalegyesült régi Sntaki Az első kórus alapítási kísérő.Üzletek Szabadkán, a múlt század ötvenes éveiben történtek. Némi lendületet adott a zenei életnek a hatvanas években megalakított egyházi zenekar Gaál Ferenc országos hírű zeneszerző és zongoraművész vezetésével. A szabadkai zeneiskola működésének megkezdése is Gaál Ferenc nevéhez fűződik. Az első — az egyháztól független — dalegyesület Szabadkán 1876. január 2-án alakult meg. A Szabadkai Közlöny társadalmi, szépirodalmi, kritikai és közgazdasági hetilap első számában 1876. január 3-án, tehát egy nappal megkésve közli az alapító tagok felhívását: „Meghívás a „szabadkai dalegylet” által 1876. évi, január 2-án du. 2 1/2 órakor a városháza nagyobb termében tartandó , alakuló közgyűlésre. Tárgyai lesznek: 1-er az alapszabály 1. paragrafusához képest az egyleti tisztviselők és választmány megválasztása, 2-or a tagok felvétele, 3-or egyéb az egyletet érdeklő intézkedések. Midőn a n.é. közönséget alakuló közgyűlésünkre ezennel tisztelettel meghívjuk, egyszersmind kérjük, hogy zsenge egyletünktől ne vonja meg nagy rábecsült pártfogását, mely valamint az egylet végleges megalakulásának, úgy jövőbeni fennállhatásának létfeltételét képezi. — Az ideglenes választmány.” Az alakuló közgyűlést Szabados János ügyvéd nyitotta meg, „beszédét a jelenlevők viharos éljenzéssel fogadták, s a volt dalárok egy alkalmi éljenzőt énekeltek.” Elnökül Sátor Jenő alügyészt választották meg. Alelnök: Szabados János; titkár: Karvázy János; pénztáros: Mucsy György, ügyvéd: Paukovits Andor, karnagy: Sárváry Mihály. Megválasztották még a pártoló tagokat, valamint Lénárd Máté főispán, Bíró Antal és Mukits János polgármesterek személyében pedig a dísztagokat. A próbákat a főgimnázium első osztályában tartották. De a muzsikaszóba is beleszólt a politika. A Szabadkai Közlöny 1876. január 24-én megjelent számában olvasható Sátor Jenő elnök nyílt levele, amelyben belső viszálykodásokra hivatkozva lemond tisztségéről. A régi Szabadka politikai pártjai torzsalkodásukat minden területre kiterjesztették. Az ellentétes pártok aknamunkájának áldozata lett az első szabadkai dalegyesület elnöke is. Az új elnök Szabados János lett. A szabadkai dalegylet első nyilvános fellépését a nőegylet február 24-én rendezett bálján tartotta. Néhány sor az egykori méltatásból: „a dalegylet oly rövid élete után s annyi közbejött akadály dacára oly fényes eredményt mutatott fel, hogy a közönség lelkes, viharos tetszéses elragadtatásában nem fellépését, hanem első fényes diadalát ünnepelé.” A dalegyesület későbbi működéséről csak annyit sikerült megtudni, hogy a kórus szereplései főleg társas vacsorákkal és tánccal voltak egybekötve. Rendezvényeiket a Wenczel-féle szállodában tartották, és a helybeli lapok kritika helyett a jó hangulatról és a sikeres mulatságokról számoltak be. A magyar dal magasabb, művészibb szinten való művelésének és fejlesztésének igényével alakult meg 1888-ban a Szabadkai Dalegyesület, amelynek karmestere dr. Brenner József, Csáth Géza édesapja volt. A kórus rövid idő alatt szép hírnévre tett szert. Az 1894. évi fiumei országos dalversenyről dicsérő oklevéllel tért haza. A dalegyesület tagjai mind az értelmiségi osztályhoz tartoztak. Szabadkán ekkor már működött a szerb dalárda, amely főleg az egyházi műének fejlesztésére fordította erejét, és ezen a téren az ország határain túl is hírnévnek örvendett. A valamikori legényegylet dalárdáját Kersch Mihály vezette. Az iparostestület keretében alakult meg 1895-ben az iparosdalárda. Itt álljunk meg egy pillanatra, mert az előbb közölt dátum vitára adhat okot. A szabadkai Lányi Ernő iparosdalárda ugyanis az idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját. Márpedig egyes adatok, források szerint az iparosdalárda elmúlt nyolcvanéves, így Frankl István főgimnáziumi igazgató Szabadka ismertetése című, 1899-ben megjelent könyvében az iparosdalárda megalakulásának évét 1895-ben jelöli meg. A múlt században alakult kórusok közül csak az iparosdalárda maradt fenn. A kórus a két háború között Lányi Ernő vezetésével kivette részét a haladó szellemű munkásmegmozdulásokból is. Az egyesület dalárdájának története azonban már más téma, külön írás vagy tanulmány tárgya lehet. MOLDER Mátyás FŐVÁROSI TÉMÁK Repülőtér a küszöb előtt A rohamosan fejlődő Belgrádban évről évre nagyobb gondot okoz a háztelkek hiánya. A városren-dezők, hogy enyhítsenek a helyzeten, a metropolis körül elterülő szabad terület, ízekből csíptek le, s adták oda a ■ magánépítkezőknek. Igye- '■ kezetükben előfordul, hogy itt-ott megfeledkeznek egy- két „apróságról”, s ezt az- , után a közösség legtöbbször igen drágán fizeti meg. Egyik újabb keletű bak- : lövésük azonban azt bizo-nyítja, hogy a korábbi mel- lefogásokból nem minden esetben vonják le a tanulságot. Annak idején a 45. számú lakótelepet a surčini repülőtér kifutópályájának légifolyosója alá tervezték, úgyhogy az új épülettömbök lakói reggeltől estig kénytelenek a le- és felszálló léglökéses gének fülsiketítő zaját hallgatni. Most a repülőtér közelében levő Dobanovci területén egy új, 250 épületből — kizárólag egyemeletes családi házakból — álló lakótelepet rajzoltak rá a várostérképre, közvetlenül a jövőben építendő kifutópálya mellé. S történik mindez akkor, amikor az említett újbelgrádi lakótömb lakói egyre erélyesebben hallatják hangjukat az egyre erősödő repülőgépzaj miatt. A városrendezőik e megoldási javaslatuk indoklásakor a főváros képviselő-testületének azon határozatára hivatkoznak, amely engedélyezi Dobanovci ,,csákóinak” lakásuk bővítését a már meglevő telkeiken E határozat új település építésére nem vonatkozik, amit az is bizonyít, hogy ezek a telkek éppen az említett okok miatt nem is kerültek be Belgrád általános városrendezési tervébe. Ami a repülőtér problémáját illeti, a szakemberek még nem tudnak pontos választ adni a kérdésre, hogy új kifutópályát vagy új légikikötőt kell-e építeni. Asurčini repülőtér jelenlegi rekonstrukciója által ugyanis esetleg 1982-ig elégíti ki a szükségleteket. Nyilván nem szükséges magyarázni, mit jelent a surčini repülőtér Belgrád számára. Mostani korszerűsítésére hatalmas összegű eszközöket fordítottak, ami kidobott pénznek számít, ha a lakótelep miatt nem lehet megépíteni az új kifutópályát. Egyébként az erre a célra tartalékolt terület környékének beépítését egy másik fővárosi határozat egyértelműen megtiltja. Ezért furcsa a városrendezők lépése, ami szemmel láthatóan ellentétben áll az említett határozat rendelkezéseivel. Arról meg fölösleges beszélni, mi történik akkor, ha nem lesz pénz új repülőtér építésére. Ebben az esetben mégis meg kell építeni a jelenlegi légikikötő új kifutópályáját, ami nyilván azzal jár majd, hogy az épülendő új település lakóit szét kell telepíteni. Ennek pedig igen nagy lesz az ára. Mondani sem kell, hogy a leendő háztulajdonosoknak addig sem lesz valami rózsás a helyzetük. A repülőgépek szárnyai reggelitől estig úgyszólván a küszöbüket súrolják. Nemcsak hogy a nagy robajt kell elviselniük, hanem kis túlzással, még arra is ügyelniük kell, hogy el ne üsse őket valamelyik fránya gépmadár. VOJNITS Tivadar