Magyar Szó, 1980. február (37. évfolyam, 30-58. szám)

1980-02-24 / 53. szám

4 KÜLPOLITIKA SZOMSZÉDOLÁS Nyíltan a dalokról, társadalmi feszültségekről A Tanjug budapesti tudósítójának levele a Magyar Szóhoz Eléggé eluralkodott az a vélemény a magyar köztudatban, hogy az itteni sajtó (nem kivétel a rádió és tévé sem) sablonos, konvencionális, következésképpen unalmas is. E sorok írójának más tapasztalatai vannak. Úgy tűnik, nem számítva a protokolláris információkat és a testületi élet klisészerű beszámolóit, hogy az eleven élet nagyon is kifejezett jelzéseit vetítik a hírközlő szervek. Esetleg azzal a szépséghibával vagy fogyatékossággal, hogy nem egészen pontosan céloznak, amikor egy-egy társadalmi torzulást lőnek be. Magyarán, a bírálat rendszerint nagyon általános. Tagadhatatlan tény viszont, hogy a tömegtájékoztatási eszközök eddig sem szűkölködtek a magyar társadalmi élet káros jelenségeit feltáró közlésekben, leleplező és bíráló riportokban. A különböző vitafórumokon hangot kapó, a hibákról, a visszaéléseket elkeseredetten ostorozó megnyilatkozásokról sem hallgatnak, sőt, most a párt XII. kongresszusára készülődve felerősödtek, s egyre szélesebb méreteket öltenek ezek a kritikai megnyilatkozások. Sok szó van ezekben a laza munkafegyelemről, a csúszó- és kenőpénzről, a borravalóról, a lopásokról, az anyagi javak presztízséről, a pazarlásról, egyszóval a társadalom morális állapotáról, a közvéleményt mélységesen meghökkentő, felháborító tünetekről. Íme néhány példa: A Népszabadság egy kerekasztal-beszélgetésről tudósít. A részvevők megegyeztek abban, hogy elsősorban a munkahelyi szervezetlenség, a munkafolyamatokban beálló zökkenők — anyaghiány például — okozói a fegyelmi lazaságnak. Ugyanakkor azt is hangsúlyozták, hogy a munkahelyi vezetés nem lép fel kellő szigorral a fegyelmezetlenkedők ellen, attól félve, hogy akkor az emberek otthagyják a vállalatot. A munkaerőhiány, vagy az álhumanizmus miatt megtűrt és nem is rosszul fizetett lumpen elemeknek viszont nagyon rossz hatásuk van a többiek munkamoráljára. A szocialista munkaerkölcsnek és a megfelelő ösztönzésnek kellene fegyelmezett munkára serkenteniük a dolgozókat, de hát az előbbi még nem mindenkiben erős, az utóbbi pedig nem mindenütt érvényesül, hangoztatták. Nagyon gyakran előfordul, hogy ott, ahol nem teremtették meg az anyagi érdekeltség alapjait, morális ráolvasással próbálnak hatni a dolgozók tudatára. De csupán öntudatból kevés ember dolgozik jól és becsületesen, a többségnek megfelelő és együttes anyagi és erkölcsi ösztönzésre van szükség. Hiba volt, hogy a szocialista bérezést összetévesztették a szociális bérezéssel, s nem eléggé érvényesült a teljesítményi helv az anyagi ösztönzésben, hangoztatták az értekező illetékesek. Egy szintén munkafegyelmi ügyben konkrétabb írást közöl a Magyar Hírlap. A várpalotai szénbányák gépüzemének főmérnöke, írja a többi között a lap, egyik álmatlan éjszakáján hajnali három órakor meglepetésszerű ellenőrzést végzett az éjjeli műszakban. Meglepő kép fogadta. A művezető mélyen aludt az irodájában. Két ember a vágott lemezeken „engedte el magát”, olyannyira, hogy még a jelzőcsengő riasztó hangjára sem ébredtek fel. A fúrós a fúrógép mögött, többen viszont az étkezőasztalnál, a padokon fekve aludtak. Ébren senkit sem talált... A következő furcsa esetet a Népszabadság írta meg. Székesfehérvár a színhely. A városban már mintegy fél éve nincs parkolóhelye a távolsági autóbuszoknak, mert a régivel szemben felépült az új tanácsháza és a parkolóhelyet most a személygépkocsik birtokolják, így most az autóbuszok legtöbbike addig-addig köröz az utcákban, amíg újra beállhat indító peronjára a buszállomáson. Kiszámították, hogy naponta 1872, egy évben 650 ezer kilométerrel többet tesznek meg a társasgépek a szükségesnél, s ez idő alatt 250 000 liter gázolajat használnak fel feleslegesen. Az „autóbuszkeringő” hiába szóbeszéd a városban. A busztulajdonos Volán vállalat és a városi tanács között zavartalanul tovább folyik a vita és az üzemanyag ... A csúszópénzről és a borravalóról is sok szó esik mostanában. A Népszava, nem először, egy felháborító esetet mond el. Azt bizonygatta, hogy a még annyira is borravaló-ellenes ember is kénytelen leszurkolni a „jattot”, ha célhoz akar érni. Egy új lakásba beköltözött családnál a villanyfűtést gázfűtéssé kellett átalakítani. A férfi minden fórumot végigjárt. Kapott is mindenféle ígéretet. Gázfűtést nem. Hathónapos kisgyerek és beteg felesége a hideg lakásban fogyóskodott. A szerelők nem jöttek. A szomszédhoz azonban igen. Noha ott nincs kisgyerek. A szomszéd tudta a módját: adott ezerötszáz forintot és ment minden, mint a karikacsapás. A kisgyerekes apa viszont makacskodik. Nem hajlandó belemenni a megalázó ügyletbe. Mondja ezt egy hónapig, de amikor már csak hat fok meleg van a lakásban, feladja elveit. Leszurkolja a pénzt (sok embernek körülbelül félhavi kerestének felel meg) és másnap már a munka elvégeztetett. Csak még ezen felül az a bosszantó, írja a lap, hogy az illetékesek azt javallgatják, „fogjunk össze mindannyian és ne adjunk borravalót és csúszópénzt”. Próbálják ezt meg azok, kérdi a lap, akik csecsemőjüket jéghideg lakásban kénytelenek pelenkázni? A Magyar Hírlap a gépkocsivezetők manipulációit leleplező cikket közöl. Előadja, hogy az országban hozzávetőlegesen 140 000 tehergépkocsi fut az utakon, 20 000 az autóbuszok, 30 000 az állami személygépkocsik száma. Százötvenezer olyan gépkocsivezető van, jegyelszámolással dolgozik. Egy aránylag hiteles felmérés szerint ezek a gépkocsivezetők évi két és fél milliárd forinttal csapják be az államot ami körülbelül 230 000 tonna üzemanyag ellenértéke. A benzinjegyekkel való visszaéléssel, a benzinkutasokkal történő összejátszással és a feketefuvarokkal zsebelnek be ekkora összeget. És hogy az akasztófahumor is benne legyen. A vállalatoktól még az „ösztönző benzintakarékossági prémiumot is felveszik”. Sokfelő ötlet merült fel eddig a visszaélések megakadályozására — sikertelenül, „sajnos, egyre nyilvánvalóbb — olvashatjuk a cikkben —, nagy erkölcsi jelszavakra, a becsület, a tisztesség a jóérzés kiürülében levő fogalméra apellálni több mint hiábavaló, sokak számára egyenesen mulatságos. Más részről az is biztos, hogy nincs olyan adminisztratív intézkedés, megszorítás, amelynek kiskapuját előbb vagy utóbb meg ne találnak az élelmes magyarok”. Az Új Tükör felháborodott hangvétellel ír „néhány erkölcsi ragályos betegségről, például a lopás ijesztő terjedéséről”. Eseteket sorol fel: az építkezések mellett megálló teherautókról, amelyek a szomszéd faluban épülő magánházhoz szállítják a kerület már lerakott tégláját, ablakát-ajtaját, a konfekcióraktárból naponta hatnyolcszori átöltözéssel megrendelésekre kihozott öltönyök tolvajairól, lopott zsák cukorról, lada konzervről, maszekhoz vállalati gépkocsin odalopott gépről. Ezenkívül felsorol jó pár korrupciós, kenőpénz-esetet is, mint például arról az emberről, aki „leszurkolta a húszezret egy bizonyos állásért, de megérte”. Három százas zsebbe dugva, folytatja a lap, már van bojler és női csizma is, meg sírhely is, meg kórházi ágy is, meg különleges ital is meg stb is. Végül álljon itt a Magyar Hírlapban megjelent egy cikk néhány sora. Az elmúlt 35 évre visszatekintve az erkölcs és az érdek ütköző és összehangoló jelenségeit tárgyalja az írás, és bár megállapítja, hogy igazuk van azoknak, akik megfogalmazzák az erkölcsi hiányérzetüket, hiszen a köznapi élet szép számmal produkál olyan jelenségeket is, amelyekről azt szoktuk mondani, hogy nem egyeztethetők össze a szocialista erkölcs követelményeivel, mégis „a kor legfőbb erkölcsi értékében széles alapokon nyugvó nemzeti egység alakult ki: a magyar nép a szocializmust választotta... Az elkövetkező években az erkölcsi szükségletek nem csökkenni, hanem növekedni fognak. Kielégítésük feltételeihez az egész társadalomnak kell hozzájárulnia, minthogy a szükségletek »termelése« is társadalmi produktum. Erre a nagyon fontos érdekre hívják fel a figyelmet azok a viták is, amelyek most megelőzik a pártkongresszust”. BÓKA Ferenc MAGYAR SZÓ 1980. február 24.– vasárnap A vaslady és az acélipar Rendező kifejezéssel élnek az angol lapok, „slimminget”, fogyasztást emlegetnek, amikor az utóbbi fél évszázad legnagyobb elbocsátásáról írnak. A British Steel Corporation 150 000 foglalkoztatottja közül a következő néhány hónapban 53 000 acélgyári munkás válik munkanélkülivé. Válságba került az angol acélgyártás. A múlt évben 600 millió font sterling vesztesége volt, s a „vasladynek” nevezett Thatcher miniszterelnök-asszony konzervatív kormánya ezt nem hajlandó fedezni. A munkások két hónapja sztrájkolnak, a helyzet napról napra súlyosbodik. A minap rendőrök távolították el a sztrájkőrségeket. A szakszervezet nemcsak az elbocsátást ellenzi, hanem a 20 százalékos infláció miatt béremelést követel. Nemcsak a vasasok, hanem a bányászok, a vasutasok és a szállítómunkások általános sztrájkját helyezte kilátásba az elbocsátásokkal fenyegetett vidékeken. Az angol acélipar végérvényesen lemondott a 80-as évekre tervezett 35 millió tonna acél gyártásáról, sőti, a jelenlegi 21 millió tonnát tizenötre csökkenti, mert a walesi tartomány — füstfelhői miatt —■ „fekete övezetében” becsukják a magaskohókat. Az egykor élenjáró angol acélipar elavult, lemaradt termelékenységében is, és már hazájában sem versenyképes. Késedelmes szállításai miatt japán cég szolgáltatta az északi-tengeri olajkutakhoz szükséges berendezést. Az egykor világhírű sheffieldi acél minősége is hanyatlott, ezért az angliai Ford autógyár visszaszármaztatta a British Steel hengerelt áruját. A munkások szociális problémái iránt érzéketlen konzervatív kormány a szakszervezetek megzabolázásával szeretné megoldani a válságot. A jelek szerint azonban a „vaslady” sem tudja már megállítani az egykor első számú ipari nagyhatalom hanyatlását. A nagykövet furcsa kérdései Még el sem ült az egykori ökölvívó világbajnok, Mohammed Ali , afrikai diplomáciai küldetésének nevetségbe fulladt botránya, máris újabb szatirikus írások látnak napvilágot az amerikai sajtóban. A Foreign Service Journal havi folyóiratban egy névtelen író egy meg nem nevezett nagykövet vicclapba illő járatlanságáról cikkezett és kipellengérezte tudatlanságát. „A távol-keleti országban állomásozó X. nagykövet, olvassuk az iránt érdeklődött beosztottjánál, hogy mi is az az oly gyakran emlegetett négyek bandája”. Egy más alkalommal megérdeklődte: „Tudnak-e önök valamit arról, hogy két Korea létezik, és miért?” Azt is megkérdezte: „mi az iszlám?”. A nagykövetnek hiányos ismerete volt olyan neves emberek kilétéről, mint Gandhi, Sukarno, Teng Hsziao-ping. Washingtonban azonban kipattannak a titkok. Hamarosan kiviláglott, hogy a meg nem nevezett nagykövet voltaképpen Richard Kneip, Dél-Dakota állam volt kormányzója, aki Sinkaporéban képviseli az Egyesült Államokat. A cikkíróról kiderült, hogy Edward Ingreham hivatásos diplomata és a nagykövetség első titkáraként teljesített szolgálatot ugyancsak Singapore-ban. A Newsweek heilatnak nyilatkozva a nagykövet akként magyarázkodott, hogy „a cikkírót elbocsátottam állásából, és bosszúból sérteget”. Az amerikai szenátus külügyi bizottsága keresztkérdések tükrében szokta megvizsgálni az elnök által nagykövetnek kiszemelt személyi ismereteit, és alkalmasságát. Úgy látszik, szemet hunynak a protekciós jelöltek fölött. Vendéglősök lázadása Az asztali gyönyörök szolgáltatói egynapos sztrájkkal tiltakoztak az olasz pénzügyminiszter „túlkapása” miatt. Revaglio miniszter elrendelte, hogy március 1-étől valamennyi étteremben számlát kell kiállítani a felszolgált ételekről. A száma egy példányát a vendégnek kell átadni, a másodpéldányt pedig megőrizni az adóhatóság előtti igazodásra. A miniszter legalább húszmilliárd új dinárnak megfelelő árával szeretne több adót behajtani a trattomiák és az osteriák tulajdonosaitól, akiket egyébként súlyos adócsalással vádol. Reviglio úrnak igen rossz véleménye van honfitársai adóerkölcséről. Szerinte az iparban 30 százalékos az adóeltitkolás, míg a vendéglátók jövedelmük 70 százalékát hallgatják el. Az étkezdék bezárásáig terjedő szigorú büntetésekkel akarja megzabolázni az adóalanyokat. Az ínyesmesterek tagadják a csalást, közvetve azonban mégis beismerik, mert a rendelet bevezetéséig haladékot kérnek, bejáratási idő engedélyezését sürgetik, és javasolnak egy kibúvót is: ne kelljen minden tétet feltüntetni a számlán, a hatóság elégedjen meg a fogyasztásról készített végösszeg kimutatásával. Természetesem a büntető rendelkezések enyhítését is sürgetik. Fenyegető hangnemet is hallatnak, mondván, hogy az olasz idegenforgalom fogja megsínyleni ez „átkozott rendeletet”. Felpanaszolják, hogy több az étkeztető mint az étkezni kívánó, hiszen csak Rómában négyezer helyen várják terített asztalok a csökkenő vendégsereget. A temperamentumos délen a makerónifúrók fel akarják korbácsolni a kedélyeket, és „politikai szinten visszavágni a pénzéhes miniszternek”. Az étlapokon szereplő nápolyi spagettit ezentúl nem vagdalt hússal, hanem csak paradicsomlével fogják felszolgálni, és a pizzából hiányozni fog a sajt. Remélik, hogy a diétára fogott gyomorpárti olaszok fellázadnak és elsöprik a számlázást, a vendéglősök számadását. — (bor) Margaret Thatcher Egy válasz és más semmi „Kedves elnök, úr! Szeretném felajánlani szolgálatomat az ön kormányának, mint nagykövet, vagy esetleg, mint különmegbízott, aki az olimpiabojkottot népszerűsíti. Már egészen kicsi koromban nagyon érdekelt a Kelet—Nyugat viszony, meg az Észak—Dél dialógus, a diplomáciáért pedig direkte rajongtam. Szemben az ön singapore-i nagykövetével, Kneip úrral, én nagyon jól tudom, hogy az iszlám egy távol-keleti szekta, Giscard-nak pedig azt a francia konyakot nevezik, amelyet azelőtt Napóleonnak hívtak. Szeretnék Muhammad Ali helyett Afrikába utazni (lehetőleg azon a szép repülőgépen), hogy jól a szájukba rágjam az embereknek az ön elképzeléseit az olimpiáról, meg mindenről. Egyszer már kirándultam Afrikába egy utazási irodával, és ott sok pasast megismertem ... Az idegen nyelvekkel, sajnos, hadilábon állok, de azért meg tudom értetni magamat a bennszülöttekkel... Persze, a királyokkal másképpen kell beszélni, nekik azt kell mondani, hogy őfelsége, meg excentrikus uram, a feleségüknek meg, ugye, udvarolni kell, hogy milyen szép, meg hogy tudott ilyen szépen lefogyni, még ha egyébként vén nyanya is.” Így hangzik — némi átköltés után — az a levél, amelyet egy ismert nyugatnémet szatíraíró intézett az amerikai elnökhöz egy hamburgi lap hasábjain, kifigurázva a Carter-kormányt, amiért az ökölvívás nehézsúlyú (és felfogású) exvilágbajnokát küldte el Afrikába, híveket toborzandó az olimpiabojkotthoz. Nem véletlenül emeltük ki írását. A világlapoknak pillanatnyilag ez az első számú témája, mármint az olimpiabojkott és általában Washington, illetve a Nyugat válasza az afganisztáni beavatkozásra. Ezt a választ mindenki másképpen fogalmazná meg, vérmérsékletétől, üzleti érdekeitől és attól függően, hogy ennek milyen következményei lehetnek további politikai pályafutására. Elvétve akadnak olyan politikusok is, akik még a nemzetközi enyhülést és a világbéke ügyét is figyelembe veszik, bár ez napjainkban nem jellemző. J. GARAI Béla : Kíváncsi vagyok, ki lesz a legközelebbi különmegbízottja? (A Der Spiegel karikatúrája)