Magyar Szó, 1982. április (39. évfolyam, 104-118. szám)

1982-04-27 / 115. szám

16 KALAPIS ZOLTÁN Napi ingázók, vándormanitások és egyéb grazi m Temeri az iparváros vonzáskörében (3) Nem sokkal a felszabadulás után 427 nincstelen temerini család részesült az agrárföldből. Nagy esemény volt ez, új reményeket ébresztett. A saját föld is azonban kevés kereseti lehetőséget nyújtott, ezen különösebben a szövet­kezetek megalakítása sem tudott vál­toztatni. Ezt persze nem úgy kell ér­teni, hogy a temeriniek hirtelen túl­zottan igényesek lettek, a magyarázat sokkal egyszerűbb: több volt a száj, mint a kenyér, a kevés föld, ha össze is teszik, kevés marad, nem nyújt ele­get a megélhetésre, így aztán maradt a lapát, amit tulajdonképpen sohasem tettek le. A lerombolt országban volt munka bőven, kellett a sok munkáskéz az újjáépítés éveiben. Az ötvenes esztendők derekán, az iparosítás lázas korszakában egyre több temerini kapott állandó munkát Újvi­­déken. Az ipar mindenekelőtt a mes­terséghez értő embereket szippantotta fel, de szükség volt a szakképzetlen munkaerő is. Ne­m volt ez egészen új jelenség, de tömeges voltánál fogva mégis azt mondhatom, hogy ekkor szü­letett meg az utolsó munkás egy új típusa, aki már nem idényjellegű mun­kát végez, hanem rendes munkavi­szonyban van, havi fizetéses és nyug­díjjogosult. Az ingázó munkás, aki naponta meg­teszi az utat otthona és munkahelye között. Ezzel az új munkásréteggel most­­már számolniuk kellett azoknak is, akik a hatvanas évek elején utat próbáltak törni a temeriniek gyorsabb és más jellegű boldogulása előtt. Az volt a szándék, hogy nekik is helyben te­remtsenek­­munkalehetőséget, akárcsak a kubikosoknak meg a napszámosok­nak, továbbá a mezőgazdaságban ten­gődő munkaerőfeleslegnek és hát a megsokszorosodott mesterembereknek, segédlegényeknek is. A helyzet jobb megértéséhez tarto­zik, hogy Temerin akkoriban közigaz­gatásilag a Dél-Bácskát felölelő n­agy újvidéki járáshoz tartozott. Itt, a köz­pontban született meg a döntés, hogy a vidéket is iparosítani kell, részben új üzemek alakításával, részben az újvi­déki gyárak, illetve azok részlegeinek kihelyezésével. 1960-ban ugyanis a já­rás ipari termelésének 80 százaléka Újvidéken és Verbászon összpontosult, további 17 százaléka pedig Beocsinban, Palánkon és Becsén. A fennmaradó 3 százalékot hét község adta: Zsablya, Szenttamás, Karlóca, Temerin, Titel, Bács és Petrőc. Temerinben ebben a 3 százalékban a mezővárosok jellegzetes iparával, a helyi jellegű malommal és a téglagyár­­ral szerepelt. Az iparteremtésből az lett, amit a temeriniek jórészt a maguk erejéből megcsináltak. 1961. január 1-jén bútor­gyárrá nőtte ki magát az addig asz­­talosszövetkezetként működő Jávor. 1901-ben alakult meg a mai golyós­­csapágygyár őse, a fémfeldolgozó kis­ipari szövetkezet. A téglagyárban ak­koriban még ősi módon, kézi erővel készült a hagyományos épületanyag, valamivel később azonban szakosították a termelést, átálltak a falburkoló tég­la gépi gyártására, a „selyemtéglára”, ahogy népük nevezi. Az üzemrészleg kihelyezése előbb kezdődött, de mindjárt ki is fulladt. Az újvidéki Kvaliter Készruhagyár részlegét 1960 szeptemberében indítot­ták be 20 munkással. Néhány hónap múlva 160-ra növekedett számuk, de az akkori Magyar Szó szerint továbbra is „még sokan utaznak az anyavállalat­ba”. Abban az időben még az Elektro­­stroj alapított kirendeltséget a szom­szédos Járókon, s ezzel a felsorolási tudományomnak a végére is értem. A két vágányon futó iparosítás ered­ménye részleges volt: a helyi munka­alkalom lehetősége fokozatosan növe­kedett, de egyre nőtt a napi ingázók száma is. A hatvanas évek elején meg­közelítette az ezret, 1971-ben a két­ezret, 1981-ben pedig már meghaladta a háromezret. Ezen a téren a fejlődés tehát a várt­nál homlokegyenest ellenkező helyze­tet teremtett: csökkenteni kívánták az utazó munkások számát, az pedig ál­landóan nőtt. Az élet szokott néha ilyen tréfákat csinálni. A pillanatnyi helyzet ebben a 22 000 főt számláló községben — Temerin mellett még Járek és Szőreg alkotja —, hogy a több mint 300 utazó mun­kás mellett helyben még 4000-en van­nak munkaviszonyban, a földművesek száma pedig 2800, pontosabban ennyi a zöldkönyvecskés biztosított. Hatszáz­harminc nyilvántartott munkanélkülije van, ugyanennyien dolgoznak külföldön is vendégmunkásként. Jelenleg tehát a község csaknem minden harmadik lakója munkavi­szonyban van. 1945-ben 119, 1950-ben pedig 450 foglalkoztatott volt. Örökös kérdés persze, hogy lehetett-e volna jobban? A nagy fa árnyékában van-e elég élettér a bokor részére is, virulhat-e? A vélemények eltérnek. Némelyek a város közelségében fékező erőt is lát­nak, úgy vélik, hogy a temerini község éppen emiatt nem fejlődhetett jobban iparilag, kerekedelmileg. Az évtizedes tapasztalatokra hivatkozva bizonygat­ják, hogy Újvidék főleg a munkaerő felszippantásában volt érdekelt — most már ez is csökkenő és szelektív irány­zatú —, viszont a közös fejlesztés ügyei úgymond hidegen hagyták. (Folytatjuk) Útban a város felé MAGYAR SZÓ 1982. április 27., kedd * AGATHA CHRISTIE Fülemüle-villa (3) Ha elmondja Geraldnak, biztos azt mondja majd, hívják meg Dick Windy­­fordot a Füemüle-villába. Akkor pedig kénytelen lesz elmondani, hogy maga Dick akart eljönni, és hogy ő egy kifo­gással elhárította az ajánlkozását. S ha Gerald megkérdi, mi oka vesi erre — ugyan mit válaszolhat? Mesélje el az ál­mát? Gerald csak kinevetné — vagy ami még rosszabb, nyomban látná, hogy Alix fontosságot tulajdonít az ostoba álomnak. És még utóbb azt gondolná . .. jaj, istenkém, még mit nem gondolhat­na Gerald! Végül Alix szégyenkezve elhatározta, hogy nem szól egy szót sem. Ez lesz az első titka a férje előtt, és már a puszta tudata is kényelmetlen volt. Amikor délben meghallotta, hogy Gerald jön hazafelé, besietett a kony­hába, és úgy tett, mintha nagyon sok dolga volna még az ebéd körül — csak hogy elrejtse zavarát. Első percben nyilvánvaló volt, hogy Gerald színét sem látta Dick Wiindy­­fordnak. Alix megkönnyebült, de zavar­ban is volt. Most már visszavonhatatla­nul titkolóznia kell. Egész nap ideges volt és szórakozott, minden hangra ösz­­szerezzent , de a férje láthatólag nem vett észre mindebből semit. Mintha ne­ki is messze járnának a gondolatai, s egyszer-kétszer az is előfordult, hogy meg sem hallotta, ha Alix szólt hozzá. Csak este, az egyszerű vacsora után, amikor ott ültek a tölgyfa burkolatú nappali szobában — valamennyi ablak tárva-nyitva, hogy az édes mályva állatt­­tal terhes, lágy esti levegő szabadon járta a szobát —, csak akkor jutott Alix eszébe a zsebnaptár, és kapva-kapott a témán, hogy gondolatait elterelje kéte­lyeiről és zavaráról. — Ide nézz, mivel locsolod te a virá­gaidat — mondta, és a kis naptárt Ge­rald ölébe dobta. — Leejtettem a virágágyak között? — Bizony, és most már nincs előttem titkod. — Ártatlan vagyok — jelentette ki Gerald. — Hát a ma huszonegy órai progra­mod? — Ja, az .. . — Gerald egy pillanat­ra meghökkent, azután elmosolyodott, mintha mulattatná, ami az eszébe ju­­tott. — Az bizony randevú egy nagyon csinos ki­sánnyal, Alix. Barna haja van, kék szeme, és a megszólalásig hasonlít hozzád. — Nem értem — mondta tettetett szigorral Alix. — Uram, ön mellébeszél. — Ó, dehogy. Az a helyzet, hogy em­lékeztetni akartam magamat: elő aka­rok hívni egy csomó negatívot ma este, és szeretném, ha segítenél. Gerald Martin szenvedélyes fotós volt. Meglehetősen ódivatú fényképező­gépének kitűnő volt a lencséje, és fel­vételeit maga dolgozta ki a sötétkam­rává alakított kis pincében. Fáradha­tatlanul készítette Alixról a legváltoza­tosabb felvételeket. — És természetesen pontosan huszon­egy órakor kell csinálni — ugratta mo­solyogva Alix. Gerald méltatlankodva nézett rá. —• Drágám — mondta kissé ingerül­ten —, a leghelyesebb, ha az ember mindig percre pontosan beosztja az ide­jét. Csak így lehet mindennek a végére járni, Alix egy-két percig szótlanul fi­gyelte férjét. Gerald hátradőlt a karos­­székben, szívta cigarettáját, fekete fe­jét hátrahajtotta, és simára borotvált arcának szabályos vonala, élesen kiraj­zolódott a sötét háttér előtt. És Alixban, valamely ismeretlen forrásból, hirte­len felbuzgott a vakrémület, s mielőtt még megfékezhette volna magát felki­áltott : — Jaj, Gerald, bárcsak többet tudnék rólad! Férje csodálkozva fordította feléje arcát. — De kedves Alix, hiszen mindent tudsz rólam! Meséltem neked Northum­­berlandben töltött gyermekkoromról, dél-afrikai, éveimről, meg az utóbbi­ si­keres tíz évedről Kanadában. — Ugym­! Üzlet...! Gerald hirtelen felnevetett. — Tudom már, mire gondolsz . . . sze­relmi ügyekre! Ti nők, ti mind egyfor­mák vagytok. Semmi más nem érdekel, csak a személyes ügyek. Azx érezte, hogy kiszárad a szája, miközben szinte érthetetlenül motyog­ta: — Igen, de hát biztosan voltak . . . mármint szerelmi ügyeid... Ha tud­nám ... Egy-két percig csönd volt megint. Gerald Martin összeráncolta homlokát, arcán határozatlanság tükröződött. Vé­gül komolyan szólalt meg, nyoma sem veti hangjában az iménti csipkelődés­nek. — Azt gondolod, Alix, hogy okos dolog ez a... ez a Kékszakáll hetedik szobáj­a­ dolog? Igen.­­V­oltak nők az éle­temben. Nem tagadom. El se hinnéd, ha tagadnám. De becsületszavamra kijelen­tem, hogy egyikük sem jelentett nekem semmit. Hangja őszintén csengett, s ez meg­vigasztalta a némán figyelő asszonyt. — Nos, Alix, meg vagy elégedve? — kérdezte mosolyogva Gerald. Azután kíváncsi pillantást vetett rá. — De hát hogy jutottál ma, épp ma ilyen kellemetlen gondolatokra? Soha azelőtt nem beszéltél ilyesmiről. Alix felállt, és nyughatatlanul fel-alá járkált a szobában. — Nem is tudom... — mondta. — Egész nap olyan ideges vagyok. — Különös — mondta halkan Gerald, mintha csak magában beszélne. — Na­gyon különös. — Miért volna különös? — Jaj, drágám, le ne harapd a feje­met. Csak azért mondtam, hogy külö­nös, mert általában mindig olyan derűs és nyugodt vagy. Alix mosolyt erőltetett ajkára. — Minden öszeesküdött ma a bosz­­szantásaimra — mondta. — Még az öreg George is azza­l a képtelen ötlettel állt elő, hogy Londonba utazunk. Azt állít­ja, hogy te magad mondtad neki. — Hol találkoztál vele? — csattant fel Gerald. — Ma jött el péntek helyett. — A vén hülye! — mondta dühösen Gerald. Alix döbbenten bámult. Férjének ar­cát eltorzította a düh. Soha még ilyen haragosnak nem látta. Alix meglepeté­sének láttán Gerald nagy nehezen nyu­galmat erőltetett magára. — Akármit mondasz, vén hüllye — jelentette ki. — De hát mit mondtál neki, hogy ilyesmit gondolt? — Én? Nem mondtam én az égvilá­gom semmit. Illetve . . . aha, igen, em­lékszem már, valami gyenge viccet eresztettem meg, hogy Londonban hej, rám számos utca ... és talán ebből gon­dolta, hogy elutazunk. Vagy pedig nem hallotta jól, amit mondtam. Te, persze, felvilágosítottad, hogy téved, igaz? Szorongva várta az asszony válaszát. — Persze, de az öreg nem az a fajta, akit egykönnyen ki lehet téríteni a ke­rékvágásból . . . nem egyhamar, annyi bizonyos. És­ elmesélte, hogy ragaszkodott az igazához az öreg kertész a ház vétel­árával kapcsolatban. Gerald egy-két percig hallgatott, az­tán lassan megszólalt: — Ames kétezer fontot kért kész­pénzben, a többit jelzálogban. Innen ered a tévedés, gondolom. — Egész biztosan — bólintott Alix. Aztán felnézett, és hamiskásan az órára mutatott. — Nos, Gerald, nem indulunk? Már öt perc késésben vagyunk ...! Gerald Martin arcára igen különös mosoly telepedett. — Meggondoltam magam — mondta nyugodtan. — Mégsem hívom elő ma este azokat a negatívokat. Fura dolog az asszonyi lélek. Amikor aznap este lefeküdt, Alix lelke nyugodt volt, elpihent. Átmenetileg veszélyezte­tett boldogsága helyreállt, s diadalma­sabban ragyogott, mint valaha. Másnap estére azonban rá kellett éb­rednie, hogy titkos erők munkálnak az aláaknázásán. Dick Wimdyford nem telefonált, Alix mégis úgy érezte, bizo­nyára az ő hatása érvényesül. Újra meg újra eszébe ötlöttek Dick szavai: , De hiszen egy hete még azt sem tudta, hogy az az ember a világon van! Nem tud róla semmit!” S nyomban felrém­­lett a férje arca, mintha az agycába fényképezték volna, miközben azt mondta: „Azt gondolod, Alix, hogy okos dolog ez a ... ez a Kékszakáll hetedik szobája-dolog?” Miért mondta ezt Ge­rtid? Mit értett ezen? Figyelmeztetés volt a szavaiban —­szinte fenyegetés. Mintha azt mondta volna valójában: „Ne kutass az életem­ben, Alix, mert még csúnya meglepetés érhet.” Igaz, néhány perc múlva becsü­letszavára állította, hogy más nő soha­sem számított igazán , de Alix hiába igyekezett hinni az őszinteségében. Hi­szen Gerald aligha mondhatott mást... Szombat reggelire Alix meggyőzte Ir­e­gát, hogy n­eo­nis volt ,nő Gerald éle­tében — a Kékszakáll-szoba, amelyet olyan gondosan igyekezett elrejteni elő­le. Lassan ébredt a féltékenysége, de most már nem 1. 1 “hsfrtt elcsendesíten. (Folytatjuk)

Next