Magyar Szó, 1982. április (39. évfolyam, 104-118. szám)
1982-04-27 / 115. szám
16 KALAPIS ZOLTÁN Napi ingázók, vándormanitások és egyéb grazi m Temeri az iparváros vonzáskörében (3) Nem sokkal a felszabadulás után 427 nincstelen temerini család részesült az agrárföldből. Nagy esemény volt ez, új reményeket ébresztett. A saját föld is azonban kevés kereseti lehetőséget nyújtott, ezen különösebben a szövetkezetek megalakítása sem tudott változtatni. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy a temeriniek hirtelen túlzottan igényesek lettek, a magyarázat sokkal egyszerűbb: több volt a száj, mint a kenyér, a kevés föld, ha össze is teszik, kevés marad, nem nyújt eleget a megélhetésre, így aztán maradt a lapát, amit tulajdonképpen sohasem tettek le. A lerombolt országban volt munka bőven, kellett a sok munkáskéz az újjáépítés éveiben. Az ötvenes esztendők derekán, az iparosítás lázas korszakában egyre több temerini kapott állandó munkát Újvidéken. Az ipar mindenekelőtt a mesterséghez értő embereket szippantotta fel, de szükség volt a szakképzetlen munkaerő is. Nem volt ez egészen új jelenség, de tömeges voltánál fogva mégis azt mondhatom, hogy ekkor született meg az utolsó munkás egy új típusa, aki már nem idényjellegű munkát végez, hanem rendes munkaviszonyban van, havi fizetéses és nyugdíjjogosult. Az ingázó munkás, aki naponta megteszi az utat otthona és munkahelye között. Ezzel az új munkásréteggel mostmár számolniuk kellett azoknak is, akik a hatvanas évek elején utat próbáltak törni a temeriniek gyorsabb és más jellegű boldogulása előtt. Az volt a szándék, hogy nekik is helyben teremtsenekmunkalehetőséget, akárcsak a kubikosoknak meg a napszámosoknak, továbbá a mezőgazdaságban tengődő munkaerőfeleslegnek és hát a megsokszorosodott mesterembereknek, segédlegényeknek is. A helyzet jobb megértéséhez tartozik, hogy Temerin akkoriban közigazgatásilag a Dél-Bácskát felölelő nagy újvidéki járáshoz tartozott. Itt, a központban született meg a döntés, hogy a vidéket is iparosítani kell, részben új üzemek alakításával, részben az újvidéki gyárak, illetve azok részlegeinek kihelyezésével. 1960-ban ugyanis a járás ipari termelésének 80 százaléka Újvidéken és Verbászon összpontosult, további 17 százaléka pedig Beocsinban, Palánkon és Becsén. A fennmaradó 3 százalékot hét község adta: Zsablya, Szenttamás, Karlóca, Temerin, Titel, Bács és Petrőc. Temerinben ebben a 3 százalékban a mezővárosok jellegzetes iparával, a helyi jellegű malommal és a téglagyárral szerepelt. Az iparteremtésből az lett, amit a temeriniek jórészt a maguk erejéből megcsináltak. 1961. január 1-jén bútorgyárrá nőtte ki magát az addig asztalosszövetkezetként működő Jávor. 1901-ben alakult meg a mai golyóscsapágygyár őse, a fémfeldolgozó kisipari szövetkezet. A téglagyárban akkoriban még ősi módon, kézi erővel készült a hagyományos épületanyag, valamivel később azonban szakosították a termelést, átálltak a falburkoló tégla gépi gyártására, a „selyemtéglára”, ahogy népük nevezi. Az üzemrészleg kihelyezése előbb kezdődött, de mindjárt ki is fulladt. Az újvidéki Kvaliter Készruhagyár részlegét 1960 szeptemberében indították be 20 munkással. Néhány hónap múlva 160-ra növekedett számuk, de az akkori Magyar Szó szerint továbbra is „még sokan utaznak az anyavállalatba”. Abban az időben még az Elektrostroj alapított kirendeltséget a szomszédos Járókon, s ezzel a felsorolási tudományomnak a végére is értem. A két vágányon futó iparosítás eredménye részleges volt: a helyi munkaalkalom lehetősége fokozatosan növekedett, de egyre nőtt a napi ingázók száma is. A hatvanas évek elején megközelítette az ezret, 1971-ben a kétezret, 1981-ben pedig már meghaladta a háromezret. Ezen a téren a fejlődés tehát a vártnál homlokegyenest ellenkező helyzetet teremtett: csökkenteni kívánták az utazó munkások számát, az pedig állandóan nőtt. Az élet szokott néha ilyen tréfákat csinálni. A pillanatnyi helyzet ebben a 22 000 főt számláló községben — Temerin mellett még Járek és Szőreg alkotja —, hogy a több mint 300 utazó munkás mellett helyben még 4000-en vannak munkaviszonyban, a földművesek száma pedig 2800, pontosabban ennyi a zöldkönyvecskés biztosított. Hatszázharminc nyilvántartott munkanélkülije van, ugyanennyien dolgoznak külföldön is vendégmunkásként. Jelenleg tehát a község csaknem minden harmadik lakója munkaviszonyban van. 1945-ben 119, 1950-ben pedig 450 foglalkoztatott volt. Örökös kérdés persze, hogy lehetett-e volna jobban? A nagy fa árnyékában van-e elég élettér a bokor részére is, virulhat-e? A vélemények eltérnek. Némelyek a város közelségében fékező erőt is látnak, úgy vélik, hogy a temerini község éppen emiatt nem fejlődhetett jobban iparilag, kerekedelmileg. Az évtizedes tapasztalatokra hivatkozva bizonygatják, hogy Újvidék főleg a munkaerő felszippantásában volt érdekelt — most már ez is csökkenő és szelektív irányzatú —, viszont a közös fejlesztés ügyei úgymond hidegen hagyták. (Folytatjuk) Útban a város felé MAGYAR SZÓ 1982. április 27., kedd * AGATHA CHRISTIE Fülemüle-villa (3) Ha elmondja Geraldnak, biztos azt mondja majd, hívják meg Dick Windyfordot a Füemüle-villába. Akkor pedig kénytelen lesz elmondani, hogy maga Dick akart eljönni, és hogy ő egy kifogással elhárította az ajánlkozását. S ha Gerald megkérdi, mi oka vesi erre — ugyan mit válaszolhat? Mesélje el az álmát? Gerald csak kinevetné — vagy ami még rosszabb, nyomban látná, hogy Alix fontosságot tulajdonít az ostoba álomnak. És még utóbb azt gondolná . .. jaj, istenkém, még mit nem gondolhatna Gerald! Végül Alix szégyenkezve elhatározta, hogy nem szól egy szót sem. Ez lesz az első titka a férje előtt, és már a puszta tudata is kényelmetlen volt. Amikor délben meghallotta, hogy Gerald jön hazafelé, besietett a konyhába, és úgy tett, mintha nagyon sok dolga volna még az ebéd körül — csak hogy elrejtse zavarát. Első percben nyilvánvaló volt, hogy Gerald színét sem látta Dick Wiindyfordnak. Alix megkönnyebült, de zavarban is volt. Most már visszavonhatatlanul titkolóznia kell. Egész nap ideges volt és szórakozott, minden hangra öszszerezzent , de a férje láthatólag nem vett észre mindebből semit. Mintha neki is messze járnának a gondolatai, s egyszer-kétszer az is előfordult, hogy meg sem hallotta, ha Alix szólt hozzá. Csak este, az egyszerű vacsora után, amikor ott ültek a tölgyfa burkolatú nappali szobában — valamennyi ablak tárva-nyitva, hogy az édes mályva állatttal terhes, lágy esti levegő szabadon járta a szobát —, csak akkor jutott Alix eszébe a zsebnaptár, és kapva-kapott a témán, hogy gondolatait elterelje kételyeiről és zavaráról. — Ide nézz, mivel locsolod te a virágaidat — mondta, és a kis naptárt Gerald ölébe dobta. — Leejtettem a virágágyak között? — Bizony, és most már nincs előttem titkod. — Ártatlan vagyok — jelentette ki Gerald. — Hát a ma huszonegy órai programod? — Ja, az .. . — Gerald egy pillanatra meghökkent, azután elmosolyodott, mintha mulattatná, ami az eszébe jutott. — Az bizony randevú egy nagyon csinos kisánnyal, Alix. Barna haja van, kék szeme, és a megszólalásig hasonlít hozzád. — Nem értem — mondta tettetett szigorral Alix. — Uram, ön mellébeszél. — Ó, dehogy. Az a helyzet, hogy emlékeztetni akartam magamat: elő akarok hívni egy csomó negatívot ma este, és szeretném, ha segítenél. Gerald Martin szenvedélyes fotós volt. Meglehetősen ódivatú fényképezőgépének kitűnő volt a lencséje, és felvételeit maga dolgozta ki a sötétkamrává alakított kis pincében. Fáradhatatlanul készítette Alixról a legváltozatosabb felvételeket. — És természetesen pontosan huszonegy órakor kell csinálni — ugratta mosolyogva Alix. Gerald méltatlankodva nézett rá. —• Drágám — mondta kissé ingerülten —, a leghelyesebb, ha az ember mindig percre pontosan beosztja az idejét. Csak így lehet mindennek a végére járni, Alix egy-két percig szótlanul figyelte férjét. Gerald hátradőlt a karosszékben, szívta cigarettáját, fekete fejét hátrahajtotta, és simára borotvált arcának szabályos vonala, élesen kirajzolódott a sötét háttér előtt. És Alixban, valamely ismeretlen forrásból, hirtelen felbuzgott a vakrémület, s mielőtt még megfékezhette volna magát felkiáltott : — Jaj, Gerald, bárcsak többet tudnék rólad! Férje csodálkozva fordította feléje arcát. — De kedves Alix, hiszen mindent tudsz rólam! Meséltem neked Northumberlandben töltött gyermekkoromról, dél-afrikai, éveimről, meg az utóbbi sikeres tíz évedről Kanadában. — Ugym! Üzlet...! Gerald hirtelen felnevetett. — Tudom már, mire gondolsz . . . szerelmi ügyekre! Ti nők, ti mind egyformák vagytok. Semmi más nem érdekel, csak a személyes ügyek. Azx érezte, hogy kiszárad a szája, miközben szinte érthetetlenül motyogta: — Igen, de hát biztosan voltak . . . mármint szerelmi ügyeid... Ha tudnám ... Egy-két percig csönd volt megint. Gerald Martin összeráncolta homlokát, arcán határozatlanság tükröződött. Végül komolyan szólalt meg, nyoma sem veti hangjában az iménti csipkelődésnek. — Azt gondolod, Alix, hogy okos dolog ez a... ez a Kékszakáll hetedik szobája dolog? Igen.Voltak nők az életemben. Nem tagadom. El se hinnéd, ha tagadnám. De becsületszavamra kijelentem, hogy egyikük sem jelentett nekem semmit. Hangja őszintén csengett, s ez megvigasztalta a némán figyelő asszonyt. — Nos, Alix, meg vagy elégedve? — kérdezte mosolyogva Gerald. Azután kíváncsi pillantást vetett rá. — De hát hogy jutottál ma, épp ma ilyen kellemetlen gondolatokra? Soha azelőtt nem beszéltél ilyesmiről. Alix felállt, és nyughatatlanul fel-alá járkált a szobában. — Nem is tudom... — mondta. — Egész nap olyan ideges vagyok. — Különös — mondta halkan Gerald, mintha csak magában beszélne. — Nagyon különös. — Miért volna különös? — Jaj, drágám, le ne harapd a fejemet. Csak azért mondtam, hogy különös, mert általában mindig olyan derűs és nyugodt vagy. Alix mosolyt erőltetett ajkára. — Minden öszeesküdött ma a boszszantásaimra — mondta. — Még az öreg George is azzal a képtelen ötlettel állt elő, hogy Londonba utazunk. Azt állítja, hogy te magad mondtad neki. — Hol találkoztál vele? — csattant fel Gerald. — Ma jött el péntek helyett. — A vén hülye! — mondta dühösen Gerald. Alix döbbenten bámult. Férjének arcát eltorzította a düh. Soha még ilyen haragosnak nem látta. Alix meglepetésének láttán Gerald nagy nehezen nyugalmat erőltetett magára. — Akármit mondasz, vén hüllye — jelentette ki. — De hát mit mondtál neki, hogy ilyesmit gondolt? — Én? Nem mondtam én az égvilágom semmit. Illetve . . . aha, igen, emlékszem már, valami gyenge viccet eresztettem meg, hogy Londonban hej, rám számos utca ... és talán ebből gondolta, hogy elutazunk. Vagy pedig nem hallotta jól, amit mondtam. Te, persze, felvilágosítottad, hogy téved, igaz? Szorongva várta az asszony válaszát. — Persze, de az öreg nem az a fajta, akit egykönnyen ki lehet téríteni a kerékvágásból . . . nem egyhamar, annyi bizonyos. És elmesélte, hogy ragaszkodott az igazához az öreg kertész a ház vételárával kapcsolatban. Gerald egy-két percig hallgatott, aztán lassan megszólalt: — Ames kétezer fontot kért készpénzben, a többit jelzálogban. Innen ered a tévedés, gondolom. — Egész biztosan — bólintott Alix. Aztán felnézett, és hamiskásan az órára mutatott. — Nos, Gerald, nem indulunk? Már öt perc késésben vagyunk ...! Gerald Martin arcára igen különös mosoly telepedett. — Meggondoltam magam — mondta nyugodtan. — Mégsem hívom elő ma este azokat a negatívokat. Fura dolog az asszonyi lélek. Amikor aznap este lefeküdt, Alix lelke nyugodt volt, elpihent. Átmenetileg veszélyeztetett boldogsága helyreállt, s diadalmasabban ragyogott, mint valaha. Másnap estére azonban rá kellett ébrednie, hogy titkos erők munkálnak az aláaknázásán. Dick Wimdyford nem telefonált, Alix mégis úgy érezte, bizonyára az ő hatása érvényesül. Újra meg újra eszébe ötlöttek Dick szavai: , De hiszen egy hete még azt sem tudta, hogy az az ember a világon van! Nem tud róla semmit!” S nyomban felrémlett a férje arca, mintha az agycába fényképezték volna, miközben azt mondta: „Azt gondolod, Alix, hogy okos dolog ez a ... ez a Kékszakáll hetedik szobája-dolog?” Miért mondta ezt Gertid? Mit értett ezen? Figyelmeztetés volt a szavaiban —szinte fenyegetés. Mintha azt mondta volna valójában: „Ne kutass az életemben, Alix, mert még csúnya meglepetés érhet.” Igaz, néhány perc múlva becsületszavára állította, hogy más nő sohasem számított igazán , de Alix hiába igyekezett hinni az őszinteségében. Hiszen Gerald aligha mondhatott mást... Szombat reggelire Alix meggyőzte Iregát, hogy neonis volt ,nő Gerald életében — a Kékszakáll-szoba, amelyet olyan gondosan igyekezett elrejteni előle. Lassan ébredt a féltékenysége, de most már nem 1. 1 “hsfrtt elcsendesíten. (Folytatjuk)