Magyar Szó, 1982. május (39. évfolyam, 132-147. szám)
1982-05-25 / 141. szám
28 VELJKO VLAHOVIĆ A spanyol polgárháború (3) Tudom, küzdelmünk és munkánk valamennyi frontján emberekre van szükség, de úgy gondolom, ott lent a fronton, ahol veretekkel döntitek el sorsunkat, ott kell összeszedni minden erőt. A „Madrid alatt dől el az emberiség, a haladás és a szabadság sorsa!” — nem maradhat puszta frázis, tartalmat kell kapnia, a tartalmat pedig az emberek és a fegyverek adják. Írjátok meg a Dimitrovac hasábjain, hogyan harcoltok, hogyan éltek a fronton, mi minden történik arrafelé. Mellékelem a faliújságunk képét, azoknak a társaitoknak szenteltük, akik előttetek kerültek oda. Idei első újságunkat az ezután indulóknak és nektek, a már ott levőknek szenteljük. Távozásotokat meg fogjuk érezni, főleg az első időkben, de ne aggódjatok, mi is felzárkózunk, növekszünk és erősödünk. Egyszer, ha majd visszatértek közénk (mi pedig küzdeni fogunk, hogy ezt lehetővé tegyük), meg lesztek elégedve velünk. Ha távol vagytok is, ne szakadjatok el tőlünk. Még egyszer üdvözlöm valamennyiőtöket, sok szerencsét kívánok harcotokhoz, és megszorítom a kezeteket. Elvtársnőtök, ..” Ezt egy egyetemista lány írja. Levele nem nekem szól, hanem egy társunknak, de az nemrégiben elesett. Én azért elolvastam. Olvassa el a többi bajtárs is, és viszonozzák fiatal társnőjük testvéri szeretetét és szolidaritását, amellyel hozzájuk fordult. Ez talán enyhíteni fog a várt társa helyett reá váró csapás súlyán. BRIGADAS DE CHOGUE A zűrzavaros spanyolországi körülmények arra késztetik a munkásokat és parasztokat, hogy minden erejüket és Mivel sok paraszt elment a frontra, a mezőkön és szántóföldeken munkaerőhiány ütötte fel a fejét, ugyanakkor szükség mutatkozott a termelés fokozására. Tehát munkaerőt kellett találni, és növelni a termelést. Különösebb propagandára nem volt szükség. Maga a nép is belátta a helyzet súlyát, és bebizonyította, hogy meg tudja oldani az előtte álló problémát. Másfelől a népi hadsereg szabadságos katonái, vagy azok, akik a második vonalban voltak — bár a szakadatlan harc kimerítette őket —, eljártak a falvakba, és segítettek az asszonyoknak, öregeknek és gyermekeknek, hogy idejében be tudják takarítani a termést. Ezzel bebizonyították, hogy hadseregük igazán a nép hadserege. A nemzetközi brigádok önkéntesei ebben a munkában is bebizonyították, hogy erejük utolsó atomját is készek a spanyol parasztok és munkások szolgálatába állítani. A gyári munkások, az iparosok, a kereskedők, az értelmiségiek távol a fronttól — ahol szintén segítségre volt szükség — helységükben „brigadas de choque”-kat alakítottak a mezei munkák végzésére. Minden vasárnap reggel a köztársasági Spanyolország csaknem minden városában fiatalokkal és izmos emberekkel teli teherautók száguldanak végig az utcákon. Magasba emelt sarlók, nagy karimájú szalmakalappal fedett fejek, feltűrt ingujjak és forradalmi dalok — olyan látványt nyújt mindez, amely a városi proletariátusnak a paraszttömegekkel vállalt testvéri szolidaritásáról tanúskodik. A diktatúrák és a nagyobb karéj kenyérért vívott munkásharcok idején a spanyol paraszt támogatta a munkásokat, és élelmet adva a munkáskonyhák részére, előmozdította a győzelem ügyét. Ma, amikor a falu szorul segítségre, a munkások járnak az élvonalban a szántón és a mezőn egyaránt. Spanyolországban ma a „brigadas de choque”-k az a kapocs, amely összefűzi a városi proletariátust a faluval. A paraszt meg tudja becsülni azokat, akik ingyen adják a munkaerejüket, és még ennivalót is hoznak magukkal, mert látja, hogy a legnagyobb áldozatokra is készen állnak. Az elvégzett munkát követő közös étkezés, előadás vagy mulatság közelebb hozza ezeket az embereket a parasztokhoz, és a gyakorlatban tanúsítja, milyen hatalmas a Népsport. „A magyar válogatottnak a világbajnokságon mutatott szereplése, a VB-n elért eredményei alapján értékelik a magyar labdarúgást, most még magasabbra, mint eddig.” Szabad Ifjúság: „A döntőben elszenvedett balszerencsés vereség ellenére is Magyarország válogatottja nyújtotta a világbajnoki tornán a legkiemelkedőbb teljesítményt. A legnagyobb baj az volt, hogy a döntő mérkőzésen csatárainknak a legtisztább gólhelyzeteket sem sikerült kihasználniok, hol a nyugatnémet kapus keze vagy lába, hol a kapufa »szólt« közbe.” Magyar Nemzet: „Sokszor elhangzott a világbajnokságról, hogy az ilyen nagy mérkőzéssorozaton a tudás mellett az idegek mennyire döntő szerephez jutnak. A brazilok és az uruguayiak ellen az idegek terén tudtunk főként fölényt kiharcolni. A nyugatnémetek ellen itt maradtunk alul. A világbajnoki döntőben elszenvedett vereség ellenére is a magyar csapat az, amelyet a világsajtó az 1954-es világbajnokság erkölcsi győztesének nevez.” Népszava: „A világbajnokság erőltetett tempója, a nyolc nap alatt lebonyolított három döntő jelentőségű mérkőzés válogatottunk erejét annyira igénybe vette, hogy egyáltalán nem csodálatos a döntőben mutatott idegkimerültség. A világ minden részéről összesereglett szakemberek legteljesebb elismeréssel illették a magyar csapatot, amely világbajnoki eredményei közé sorolhatja a kétszeres világbajnokok Uruguay és a világbajnokság másik nagy esélyesének, Brazíliának legyőzését.” Esti Budapest: „A magyar válogatott balszerencsés mérkőzésen vesztette el az utolsó pillanatban a világbajnokságot. Azt azonban meg lehet állapítani, hogy a játékosok mindent megtettek, amit megtehettek. Fáradtsággal a lábukban és idegeikben is megverhették volna a nyugatnémeteket, ha a helyzetek kihasználása terén nem lettek volna balszerencsések. Azt is lehet mondani: kerek a futball-labda, és törvényszerű, hogy a jobbik néha vereséget szenved a roszszabbtól.” Ilyen higgadtan, nagy elismeréssel írtak az elért eredményről. Nem kerestek bűnbakot. Csapatunk teljesítményét úgy értékelték, mint általában az egész nemzetközi sajtó. A közthangulat azonban nem lapjaink megfontolt, helyes állásfoglalása szerint alakult. A tömegindulat első vad hullámai már akkor csapkodni kezdtek, amikor a VB-ről küldött tudómunkástömegekkel egyesült parasztság ereje. A „brigadas de choque”-k a spanyol gyárakban sztahanovista eredményeket értek el. Óriási azoknak a munkásoknak a száma, akik minden erejüket megfeszítik a termelés növelése érdekében, mert tisztában vannak vele, hogy a nagyobb termelés újabb lépés a győzelem felé, így aztán, miközben a harctereken hős harcosok kovácsolódnak, a hátországban a munka hősei születnek. Mire elvtárs március 7-én Valenciában mondott ismert beszédében, amelyben az erős hadiiparért című témát taglalta, többek között a következőket mondta: „Miért ne lehetnének hőseink a hátországban is? Vannak tankelhárító hőseink, például Cornejo, Carrasco és a többi. Voltak és vannak hős politikai biztosaink is, például Puente, Belmonte, Fornovi és még annyian mások, akik valódi hősök; százával vannak hős repülők, ezrével minden fegyvernemben. Hisszük, hogy a munkának is vannak hősei, s ezeket — főképpen a „brigadas de choque”-kból valókat — ki kell emelni, jelképet, példaképet kell belőlük csinálni, akikre minden munkás felnézhet és akikről példát vehet. A munka hőse elnevezésnek ugyanolyan értékesnek, ugyanolyan megbecsültnek kell lennie, mint a front hőse elnevezésnek.” A spanyol proletariátus a dinamikosokkal, a tankelhárítókkal, s ugyanúgy a falusi munka rohambrigádjaival hatalmas, bevehetetlen várat épít. A MADRIDI HŐSTETT MÁSODIK ÉVE Novemberi napok. Egy éve, hogy a spanyol munkások és parasztok dicső milíciája Madrid kapujánál visszaverte a fasiszta hordát. Egy éve múlt az Egyetemi Negyed, a Casa de Campo és a Manzanares folyó dicsőségének. Szóval eltelt egy év. Véres napok követték egymást, napok, amikor fekete bombázók szórták a halált a madridi utcákra, napok, amikor órákon át hatalmas csataágyúk tüze tombolt és gyilkolt. Madrid azonban sohasem csüggedt el. Az utcákon nagy a nyüzsgés, a színházak és a mozik megállás nélkül üzemelnek. A késő éjszakáig járó villamosok megnyugtatóan csilingelnek. (Folytatjuk) SEBES GUSZTÁV: Örömök és csalódások Részletek egy sportvezető emlékeiből (23) Azzal sem törődtek, hogy nemcsak a brazilok ellen játszott nagyon jó, amikor 4:2- re győztünk, de 1953-ban a prágai 5:1-es és a bécsi 3:2-es válogatott mérkőzésen is kitűnően futballozott. A VB-döntőn csapatunk legjobbjai közé tartozóét. A következő meglepetés, amelyben még a hegyeshalmi határállomáson részesültem, az volt, hogy Vas Zoltán közölte, a kormány tagjai aznap este vacsorán látják vendégül a csapatot a tatai edzőtáborban. Tudtam, a fiúk szeretnének már minél előbb hazajutni, a felsőbb szervek elhatározásán azonban nem lehetett változtatni. Végül megbeszéltük, hogy a vacsorát a lehető legrövidebb idő alatt befejezzük. Tatán a kormány több vezetője is megjelent. Az asztalnál Piros László belügyminiszter mellett ültem, akivel annak idején együtt dolgoztam a SZOT-bam. Étkezés közben időnként elábrándoztam. Szakadatlanul a VB körül forogtak a gondolataim. Ettől valószínűleg arcvonásaim sem voltak olyan nyugodtak, fegyelmezettek, mint rendesen. Piros László nyilván ezért igyekezett megnyugtatni: — Izgulsz? Ne félj. Megvédtük és megvédjük a lakást. Mintha fejbe ütött volna. Akkor ismertette velem, a VB után lezajlott eseményeket. Tüntetéseiket rendezték országszerte, főként Budapesten, ahol valóságos ellenforradalmi hangulat alakult ki a VB nyomán. Alig ért véget a berni rádióközvetítés, már rajongó, kiáltozó csoportok gyülekeztek a Népsport és a pártsajtó székháza előtt. Ez mutatta legvilágosabban, hogy társadalmi rendszerünk ellenségei igyekeztek megnyergelni a sportrajongók elkeseredését. Nyugalmat akartam teremteni magam körül, folytatni kívántam a munkámat, tudásukat a dolgozó nép ellensége, a fasizmus mielőbbi legyőzésének szolgálatába állítsák. Ma már világszerte ismeretes a milícia-tagok, a dinamitosok és a rohamtizedek fronton tanúsított hősiessége és áldozatkészsége. Mivel a háború elhúzódott, Spanyolországban pedig — az „ellenőrzés” és a „be nem avatkozás” következtében — egyre súlyosabb a helyzet az élelmiszer- és lőszerellátás tekintetében, a spanyol nép kényszerűségből, minden erejét megfeszítve igyekszik megoldani ezt a kérdést. Arra várni, hogy a demokratikus államok kormányai belássák a helyzet súlyos voltát, vagy hogy a Második és az Amszterdami Internacionálé vezetői megegyezzenek egymással, mikor teremtik meg a munkásosztály cselekvési egységét, túl soká tartana. A spanyol proletariátus viszont a fronton is, a hátországban is tanúságát adja egységének. A front után a gyárakban és a mezőkön is megjelentek a rohambrigádok. A „brigades de choque” nem afféle magamutogatása a spanyol proletároknak, hogy a külföldi szemében reklámozzák magukat, nem is propagandafelesége a köztársasági Spanyolország egyik vagy másik pártjának. E brigádokat a Spanyolországban napjainkban uralkodó körülmények hozták világra, szó sem lehet arról, miszerint arra szolgálnak, hogy a tömegeket egyik vagy másik párhoz édesgessék, hiszen tudjuk, hogy politikai összetételük olyan, hogy a fasizmus ellen harcoló minden párt képviselve van bennük. A „brigades de choque”-k a Népfront brigádjai. A spanyol népi hadsereget nagyobbára parasztok alkotják, 14 hadszíntéren védik a Népfront törvényes kormányát, illetve tulajdon földjüket, házukat és önmagukat. Nehezen ment. Lépten-nyomon inzultusok értek. Olyan leveleket kaptam, amelyek újra meg újra feszuktattak. Felsoroltak ezekben a levelekben minden koholt vádat, amit csak hallottak, olvastak a VB- vel kapcsolatban, és hozzáfűzték — mint tényeket — saját kombinációikat. Eleinte válaszolgattam is. Egyes levélírókat felkértem, látogassanak meg a hivatalomban, tisztázzuk a félreértéseket. Nagyon kevesen fogadták el a meghívásomat, de azok többé-kevésbé hitelt is adtak állításaimnak, amelyek egy részét külföldi sajtóközleményekkel is bizonyítani tudtam. Közben állandóan azon töprengtem, mi okozhatta ezt a minden mértéket meghaladó, országos felzúzódást. Emlékeztem rá, hogy egyszer már volt tüntetés egy válogatott csapat fájó és váratlan veresége miatt Budapesten, az akkori szövetségi kapiány, Kiss Gyula ellen, 1924-ben. A párizsi olimpiai „egyiptomi csapás” váltotta ki azt a tüntetést, de az is csak rövid ideig tartott, és a szövetségi kapitány sportlapjának szerkesztősége előtt zajlott le. Néhány ablakot bevertek, néhány erőteljes jókívánságot kórusban elharsogtak, és továbbvonultak, hogy kávéházak és vendéglők asztalai mellett, már békésen vitassák meg a fájdalmas csalódás okait. Azért a „csapásért” is a mostani válogatott vett revánsot hazájukban, Kairóban, éppen az 1954-es év elején. De erre már senki sem gondolt. Miért is gondolt volna, ha elfelejtette a négy és fél esztendei veretlenséget, a két év előtti olimpiai bajnokságot, a megnyert Eb-t, a huszonnyolc év után megvert olaszokat, az angolok elleni 6:3- at és 7:1-et, az osztrákok elleni bécsi győzelmeket, a prágai sikereket? ... Meg is mondták: „Persze hogy nem számít, meddig örüljünk még ezeknek a régi eredményeknek?... A VB-t nyertük volna meg, az igen, az lett volna valami! ...” Kétségtelen, ebben volt valami igazság. Amikor végre átolvastam saját lapjaink beszámolóit a VB-döntőről nem találtam magyarázatot a lépten- nyomon tapasztalható, mérhetetlen dühnek, elkeseredésnek, felháborodásnak. A Szabad Nép beszámolója így kezdődött: „Méltán lehetünk és vagyunk büszkék a világbajnokságon második helyezést szerzett válogatottunkra. Az egész nemzetközi sportközvélemény, a külföldi sajtó a világbajnokság döntőjéről szinte kivétel nélkül azt a következtetést vonta le, hogy az elszenvedett vereség ellenére is a magyar válogatott a világ legjobb együttese.Ú sításokat és a hazai józan véleményeket még a hírlapnyomdák szedőgépein másolták ólomsorokba. Sajnos egyes lapok később a közhangulathoz igazodtak, még az OTSB saját hivatalos lapja is. Azonban én ezeken nem értem rá gondolkozni, mert ekkor már mind a két kezem újra tele volt a válogatott találkozók ügyeivel. Megkezdtem egy új válogatott felépítését, új játékosok beépítését. Szeptember 19-én, a Népstadionban játszottunk a románok ellen. Ezt az alkalmat felhasználtam, hogy kipróbáljak néhány újoncot, és tovább kísérletezzem olyan kerettagokkal, akiket most már szívesen beépítettem volna az A csapatba. Balszélre Fenyvesi került, a kapuban egy ideig Komáromi védett, a középhátvéd posztján Várhidi is játszott, a fedezetsorban nemcsak Szojka, hanem Kotász is helyet kapott egy időre. A jobb szélen előbb Tóth József, aztán Budai II. szerepelt. Kimaradt: a fegyelmezetlen Czibor és a pihenésre vágyó Zakariás. — Győzünk, de valami van a levegőben ... A csapat így állt fel: Grosics (Komáromi)—Buzánszky, Lóránt (Várhídi), Lantos—Bozsik, Kotász—Budai (Tóth N.), Kocsis, Hidegkúti, Puskás, Fenyvesi. A románok keményen küzdöttek, szerettek volna az 1951-es olimpián elszenvedett vereségért visszavágni, és vitathatatlan fejlődésüket a VB második helyezettjével szemben is bizonyítani, ez azonban egyelőre nem sikerült, a magyar csapat 5:1-re győzött. A következő vasárnap már Moszkvában kellett lejátszanunk az első hivatalos, országok közötti Szovjetunió— Magyarország mérkőzést. A szovjet csapat két héttel előbb 7:0-ra győzött a svédek ellen. Persze, ettől nagyon megnőtt az önbizalmuk. A Dinamo Stadion százezer szurkolója is győzelmet várt a csapatától. Viszont nemcsak udvariasan, de őszintén, lelkesen megtapsolták a magyar válogatottakat is, mikor a hangszórón keresztül bemondták az összeállításunkat. Szovjet szokás szerint az a játékos, akinek a nevét mondták, előrelépett és üdvözölte a közönséget. A mieink közül Bozsikot, Kocsist, Hidegkútit és Puskást ünnepelték különös melegséggel. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ " 1982. május 25., kedd