Magyar Szó, 1982. május (39. évfolyam, 132-147. szám)

1982-05-25 / 141. szám

28 VELJKO VLAHOVIĆ A spanyol polgárháború (3) Tudom, küzdelmünk és munkánk va­lamennyi frontján emberekre van szük­ség, de úgy gondolom, ott lent a fron­ton, ahol veretekkel döntitek el sor­sunkat, ott kell összeszedni minden erőt. A „Madrid alatt dől el az embe­riség, a haladás és a szabadság sorsa!” — nem maradhat puszta frázis, tartal­mat kell kapnia, a tartalmat pedig az emberek és a fegyverek adják. Írjátok meg a Dimitrovac hasábjain, hogyan harcoltok, hogyan éltek a fron­ton, mi minden történik arrafelé. Mel­lékelem a faliújságunk képét, azoknak a társaitoknak szenteltük, akik előtte­tek kerültek oda. Idei első újságunkat az ezután indulóknak és nektek, a már ott levőknek szenteljük. Távozásotokat meg fogjuk érezni, főleg az első idők­ben, de ne aggódjatok, mi is felzárkó­zunk, növekszünk és erősödünk. Egy­szer, ha majd visszatértek közénk (mi pedig küzdeni fogunk, hogy ezt lehe­tővé tegyük), meg lesztek elégedve ve­lünk. Ha távol vagytok is, ne szakad­jatok el tőlünk. Még egyszer üdvözlöm valamennyiőtöket, sok szerencsét kívá­nok harcotokhoz, és megszorítom a ke­zeteket. Elvtársnőtök, ..” Ezt egy egyetemista lány írja. Leve­le nem nekem szól, hanem egy tár­sunknak, de az nemrégiben elesett. Én azért elolvastam. Olvassa el a többi bajtárs is, és viszonozzák fiatal társnő­jük testvéri szeretetét és szolidaritását, amellyel hozzájuk fordult. Ez talán enyhíteni fog a várt társa helyett reá váró csapás súlyán. BRIGADAS DE CHOGUE A zűrzavaros spanyolországi körül­­mények arra késztetik a munkásokat és parasztokat, hogy minden erejüket és Mivel sok paraszt elment a frontra, a mezőkön és szántóföldeken munka­erőhiány ütötte fel a fejét, ugyanakkor szükség mutatkozott a termelés foko­zására. Tehát munkaerőt kellett talál­ni, és növelni a termelést. Különösebb propagandára nem volt szükség. Maga a nép is belátta a helyzet súlyát, és be­bizonyította, hogy meg tudja oldani az előtte álló problémát. Másfelől a népi hadsereg szabadsá­­gos katonái, vagy azok, akik a második vonalban voltak — bár a szakadatlan harc kimerítette őket —, eljártak a fal­vakba, és segítettek az asszonyoknak, öregeknek és gyermekeknek, hogy ide­jében be tudják takarítani a termést. Ezzel bebizonyították, hogy hadseregük igazán a nép hadserege. A nemzetközi brigádok önkéntesei ebben a munkában is bebizonyították, hogy erejük utolsó atomját is készek a spanyol parasztok és munkások szolgálatába állítani. A gyári munkások, az iparosok, a ke­reskedők, az értelmiségiek távol a fronttól — ahol szintén segítségre volt szükség — helységükben „brigadas de choque”-kat alakítottak a mezei mun­kák végzésére. Minden vasárnap reg­gel a köztársasági Spanyolország csak­nem minden városában fiatalokkal és izmos emberekkel teli teherautók szá­guldanak végig az utcákon. Magasba emelt sarlók, nagy karimájú szalmaka­lappal fedett fejek, feltűrt ingujjak és forradalmi dalok — olyan látványt nyújt mindez, amely a városi proleta­riátusnak a paraszttömegekkel vállalt testvéri szolidaritásáról tanúskodik. A diktatúrák és a nagyobb karéj ke­nyérért vívott munkásharcok idején a spanyol paraszt támogatta a munkáso­kat, és élelmet adva a munkáskonyhák részére, előmozdította a győzelem ügyét. Ma, amikor a falu szorul segítségre, a munkások járnak az élvonalban a szán­tón és a mezőn egyaránt. Spanyolor­szágban ma a „brigadas de choque”-k az a kapocs, amely összefűzi a városi proletariátust a faluval. A paraszt meg tudja becsülni azokat, akik ingyen adják a munkaerejüket, és még ennivalót is hoznak magukkal, mert látja, hogy a legnagyobb áldoza­tokra is készen állnak. Az elvégzett munkát követő közös étkezés, előadás vagy mulatság közelebb hozza ezeket az embereket a parasztokhoz, és a gya­korlatban tanúsítja, milyen hatalmas a Népsport. „A magyar válogatottnak a világbajnokságon mutatott szereplése, a VB-n elért eredményei alapján értékelik a magyar labdarúgást, most még maga­sabbra, mint eddig.” Szabad Ifjúság: „A döntőben elszenve­dett balszerencsés vereség ellenére is Magyarország válogatottja nyújtotta a világbajnoki tornán a legkiemelkedőbb teljesítményt. A legnagyobb baj az volt, hogy a döntő mérkőzésen csatárainknak a legtisztább gólhelyzeteket sem sikerült kihasználniok, hol a nyugatnémet kapus keze vagy lába, hol a kapufa »szólt« közbe.” Magyar Nemzet: „Sokszor elhangzott a világbajnokságról, hogy az ilyen nagy mérkőzéssorozaton a tudás mellett az idegek mennyire döntő szerephez jutnak. A brazilok és az uruguayiak ellen a­z idegek terén tudtunk főként fölényt ki­harcolni. A nyugatnémetek ellen itt ma­radtunk alul. A v­ilágbaj­noki döntőben elszenvedett vereség ellenére is a magyar csapat az, amelyet a világsajtó az 1954-es világbajnokság erkölcsi győztesének ne­vez.” Népszava: „A világbajnokság erőltetett tempója, a nyolc nap alatt lebonyolí­tott három döntő jelentőségű mérkőzés válogatottunk erejét annyira igénybe vette, hogy egyáltalán nem csodálatos a döntőben mutatott idegkimerültség. A világ minden részéről összesereglett szakemberek legteljesebb elismeréssel illették a magyar csapatot, amely világ­­bajnoki eredményei közé sorolhatja a kétszeres világbajnokok Uruguay és a világbajnokság másik nagy esélyesének, Brazíliának legyőzését.” Esti Budapest: „A magyar válogatott balszerencsés mérkőzésen vesztette el az utolsó pillanatban a világbajnokságot. Azt azonban meg lehet állapítani, hogy a játékosok mindent megtettek, amit meg­tehettek. Fáradtsággal a lábukban és idegeikben is megverhették volna a nyugatnémeteket, ha a helyzetek kihasz­nálása terén nem lettek volna balszeren­csések. Azt is lehet mondani: kerek a futball-labda, és törvényszerű, hogy a jobbik néha vereséget szenved a rosz­­szabbtól.” Ilyen higgadtan, nagy elismeréssel ír­tak az elért eredményről. Nem kerestek bűnbakot. Csapatunk teljesítményét úgy értékelték, mint általában az egész nem­zetközi sajtó. A közthangulat azonban nem lapjaink megfontolt, helyes állás­foglalása szerint alakult. A tömegindulat első vad hullámai már akkor csapkodni kezdtek, amikor a VB-ről küldött tudó­munkástömegekkel egyesült parasztság ereje. A „brigadas de choque”-k a spanyol gyárakban sztahanovista eredményeket értek el. Óriási azoknak a munkások­nak a száma, akik minden erejüket megfeszítik a termelés növelése érde­kében, mert tisztában vannak vele, hogy a nagyobb termelés újabb lépés a győzelem felé, így aztán, miközben a harctereken hős harcosok kovácsolód­­nak, a hátországban a munka hősei születnek. Mire elvtárs március 7-én Valenciá­ban mondott ismert beszédében, amely­ben az erős hadiiparért című témát tag­lalta, többek között a következőket mondta: „Miért ne lehetnének hőseink a hátországban is? Vannak tankelhárí­tó hőseink, például Cornejo, Carrasco és a többi. Voltak és vannak hős poli­tikai biztosaink is, például Puente, Belmonte, Fornovi és még annyian má­sok, akik valódi hősök; százával van­nak hős repülők, ezrével minden fegy­vernemben. Hisszük, hogy a munkának is vannak hősei, s ezeket — főképpen a „brigadas de choque”-kból valókat — ki kell emelni, jelképet, példaképet kell belőlük csinálni, akikre minden mun­kás felnézhet és akikről példát vehet. A munka hőse elnevezésnek ugyan­olyan értékesnek, ugyanolyan megbe­csültnek kell lennie, mint a front hőse elnevezésnek.” A spanyol proletariátus a dinami­ko­sokkal, a tankelhárítókkal, s ugyanúgy a falusi munka rohambrigádjaival ha­talmas, bevehetetlen várat épít. A MADRIDI HŐSTETT MÁSODIK ÉVE Novemberi napok. Egy éve, hogy a spanyol munkások és parasztok dicső milíciája Madrid kapujánál visszaver­te a fasiszta hordát. Egy éve múlt az Egyetemi Negyed, a Casa de Campo és a Manzanares folyó dicsőségének. Szóval eltelt egy év. Véres napok követték egymást, napok, amikor feke­te bombázók szórták a halált a mad­ridi utcákra, napok, amikor órákon át hatalmas csataágyúk tüze tombolt és gyilkolt. Madrid azonban sohasem csüggedt el. Az utcákon nagy a nyüzs­gés, a színházak és a mozik megállás nélkül üzemelnek. A késő éjszakáig járó villamosok megnyugtatóan csilingelnek. (Folytatjuk) SEBES GUSZTÁV: Örömök és csalódások Részletek egy sportvezető em­­lékeiből (23) Azzal sem törődtek, hogy nemcsak a bra­zilok ellen játszott nagyon jó, amikor 4:2- re győztünk, de 1953-ba­n a prágai 5:1-es és a bécsi 3:2-es válogatott mérkőzés­en is kitűnően futballozott. A VB-döntőn csapatunk legjobbjai közé tartozóét. A következő meglepetés, amelyben még a hegyeshalmi határállomáson részesül­tem, az volt, hogy Vas Zoltán közölte, a kormány tagjai aznap este vacsorán lát­ják vendégül a csapatot­­ a tatai edző­táborban. Tudtam, a fiúk szeretnének már minél előbb hazajutni, a felsőbb szervek elha­tározásán azonban nem lehetett változtat­ni. Végül megbeszéltük, hogy a vacsorát a lehető legrövidebb idő alatt befejezzük. Tatán a kormány több vezetője is meg­jelent. Az asztalnál Piros László belügy­miniszter mellett ültem, akivel annak ide­jén együtt dolgoztam a SZOT-bam. Ét­kezés közben időnként elábrándoztam. Szakadatlanul a VB körül forogtak a gon­dolataim. Ettől valószínűleg arcvonásaim sem voltak olyan nyugodtak, fegyelmezet­tek, mint rendesen. Piros László nyilván ezért igyekezett megnyugtatni: — Izgulsz? Ne félj. Megvédtük és meg­védj­ük a lakást. Mintha fejbe ütött volna. Akkor ismertette velem, a VB után le­zajlott eseményeket. Tüntetéseiket rendez­ték országszerte, főként Budapesten, ahol valóságos ellenforradalmi hangulat alakult ki a VB nyomán. Alig ért véget a berni rádióközvetítés, már rajongó, kiáltozó csoportok gyülekeztek a Népsport és a pártsajtó székháza előtt. Ez mutatta leg­világosabban, hogy társadalmi rendsze­rünk ellenségei igyekeztek megnyergelni a sportrajongók elkeseredését. Nyugalmat akartam teremteni m­agam körül, folytatni kívántam a munkámat, tudásukat a dolgozó nép ellensége, a fasizmus mielőbbi legyőzésének szolgá­latába állítsák. Ma már világszerte ismeretes a mi­lícia-tagok, a dinamitosok és a roham­tizedek fronton tanúsított hősiessége és áldozatkészsége. Mivel a háború elhú­zódott, Spanyolországban pedig — az „ellenőrzés” és a „be nem avatkozás” következtében — egyre súlyosabb a helyzet az élelmiszer- és lőszerellátás tekintetében, a spanyol nép kénysze­rűségből, minden erejét megfeszítve igyekszik megoldani ezt a kérdést. Ar­ra várni, hogy a demokratikus álla­mok kormányai belássák a helyzet sú­lyos voltát, vagy hogy a Második és az Amszterdami Internacionálé vezetői megegyezzenek egymással, mikor te­remtik meg a munkásosztály cselekvési egységét, túl soká tartana. A spanyol proletariátus viszont a fronton is, a hátországban is tanúságát adja egységé­nek. A front után a gyárakban és a me­zőkön is megjelentek a rohambrigádok. A „brigades de choque” nem afféle magamutogatása a spanyol proletárok­nak, hogy a külföldi szemében reklá­mozzák magukat, nem is propaganda­felesége a köztársasági Spanyolország egyik vagy másik pártjának. E brigá­dokat a Spanyolországban napjainkban uralkodó körülmények hozták világra, szó sem lehet arról, miszerint arra szolgálnak, hogy a tömegeket egyik vagy másik párhoz édesgessék, hiszen tudjuk, hogy politikai összetételük olyan, hogy a fasizmus ellen harcoló minden párt képviselve van bennük. A „brigades de choque”-k a Népfront bri­gádjai. A spanyol népi hadsereget nagyobbá­­ra parasztok alkotják, 14 hadszíntéren védik a Népfront törvényes kormányát, illetve tulajdon földjüket, házukat és önmagukat. Nehezen ment. Lépten-nyomon inzultusok értek. Olyan leveleket kaptam, amelyek újra meg újra feszu­ktattak. Felsoroltak ezekben a levelekben minden koholt vá­dat, amit csak hallottak, olvastak a VB- vel kapcsolatban, és hozzáfűzték — mint tényeket — saját kombinációikat. Eleinte válaszol­gattam is. Egyes levélírókat fel­kértem, látogassanak meg a hivatalom­ban, tisztázzuk a félreértéseket. Nagyon kevesen fogadták el a meghívásomat, de azok többé-kevésbé hitelt is adta­k á­llítá­­sa­imna­k, amelyek egy részét külföldi saj­tóközleményekkel is bizonyítani tudtam. Közben állandóan azon töprengtem, mi okozhatta ezt a minden mértéket meg­haladó, országos felzúzódást. Emlékeztem rá, hogy egyszer már volt tüntetés egy válogatott csapat fájó és váratlan vere­sége miatt Budapesten, az akkori szövet­ségi kapiány, Kiss Gyula ellen, 1924-ben. A párizsi olimpiai „egyiptomi csapás” váltotta ki azt a tüntetést, de az is csak rövid ideig tartott, és a szövetségi kapi­tány sportlapjának szerkesztősége előtt zajlott le. Néhány ablakot bevertek, né­hány erőteljes jókívánságot kórusban elharsogtak, és továbbvonultak, hogy kávéházak és vendéglők asztalai mellett, már békésen vitassák meg a fájdalmas csalódás okait. Azért a „csapásért” is a mostani válogatott vett revánsot hazájuk­ban, Kairóban, éppen az 1954-es év elején. De erre már senki sem gondolt. Miért is gondolt volna, ha elfelejtette a négy és fél esztendei veretlenséget, a két év előtti olimpiai bajnokságot, a megnyert Eb-t, a huszonnyolc év után megvert olaszokat, az angolok elleni 6:3- at és 7:1-et, az osztrákok elleni bécsi győzelmeket, a prágai sikereket? ... Meg is mondták: „Persze hogy nem számít, meddig örüljünk még ezeknek a régi eredményeknek?... A VB-t nyertük volna meg, az igen, az lett volna va­lami! ...” Kétségtelen, ebben volt vala­mi igazság. Amikor végre átolvastam saját lapjaink beszámolóit a VB-döntőről nem találtam magyarázatot a lépten- nyomon tapasz­talható, mérhetetlen dühnek, elkeseredés­nek, felháborodásnak. A Szabad Nép beszámolója így kezdő­dött: „Méltán lehetünk és vagyunk büsz­kék a világbajnokságon második helye­zést szerzett válogatottunkra. Az egész nemzetközi sportközvélemény, a külföldi sajtó a világbajnokság döntőjéről szinte kivétel nélkül azt a következtetést vonta le, hogy az elszenvedett vereség ellenére is a magyar válogatott a világ legjobb együttese.Ú sításokat és a hazai józan véleményeket még a hírlapnyomdák szedőgépein má­solták ólomsorokba. Sajnos egyes lapok később a közhangulathoz igazodtak, még az OTSB saját hivatalos lapja is. Azon­ban én ezeken nem értem rá gondolkoz­ni, mert ekkor már mind a két kezem újra tele volt a válogatott találkozók ügyeivel. Megkezdtem egy új válogatott felépí­tését, új játékosok beépítését. Szeptember 19-én, a Népstadionban játszottunk a románok ellen. Ezt az alkalmat felhasz­náltam, hogy kipróbáljak néhány újon­cot, és tovább kísérletezzem olyan keret­tagokkal, akiket most már szívesen be­építettem volna az A csapatba. Balszélre Fenyvesi került, a kapuban egy ideig Komáromi védett, a középhátvéd poszt­ján Várhidi is játszott, a fedezetsorban nemcsak Szojka, hanem Kotász is helyet kapott egy időre. A jobb szélen előbb Tóth József, aztán Budai II. szerepelt. Kimaradt: a fegyelmezetlen Czibor és a pihenésre vágyó Zakariás. — Győzünk, de valami van a levegő­ben ... A csapat így állt fel: Grosics (Komá­romi)—Buzánszky, Lóránt (Várhídi), Lan­tos—Bozsik, Kotász—Budai (Tóth N­.), Kocsis, Hidegkúti, Puskás, Fenyvesi. A románok keményen küzdöttek, sze­rettek volna az 1951-es olimpián elszen­vedett vereségért visszavágni, és vitatha­tatlan fejlődésüket a VB második helye­zettjével szemben is bizonyítani, ez azon­ban egyelőre nem sikerült, a magyar csapat 5:1-re győzött. A következő vasárnap már Moszkvá­ban kellett lejátszanunk az első hivata­los, országok közötti Szovjetunió— Magyarország mérkőzést. A szovjet csa­pat két héttel előbb 7:0-ra győzött a svédek ellen. Persze, ettől nagyon meg­nőtt az önbizalmuk. A Dinamo Stadion százezer szurkolója is győzelmet várt a csapatától. Viszont nemcsak udvariasan, de őszintén, lelkesen megtapsolták a magyar válogatottakat is, mikor a hang­szórón keresztül bemondták az összeállí­tásunkat. Szovjet szokás szerint az a játékos, akinek a nevét mondták, előre­lépett és üdvözölte a közönséget. A mie­ink közül Bozsikot, Kocsist, Hidegkútit és Puskást ünnepelték különös melegség­gel. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ " 1982. május 25., kedd

Next