Magyar Szó, 1982. május (39. évfolyam, 132-147. szám)
1982-05-27 / 143. szám
14 VELJKO VLAHOVSĆ A spanyol polgárháború , (5) Helyüket ma már mások foglalták el. Ezek is különféle országokból valók, és testüket fájdalom szaggatja, de a lelkük tiszta, álmuk pedig mély. A fronton eltöltött, több száz átvirrasztott éjszaka után köszöntött rájuk. Egy öreg bányász, a lengyel Józef hever mellettem a homokban. A terueli csatában kapott sebe mellett egy, az első világháborúból való heget pillantok meg. „Több kórházat megjártam már — mondja Józef —, de ennyi sebet egy helyen még sehol sem láttam. Talán azért is tűnik olyan soknak, mert az emberek itt félmeztelenek. A sebeimről beszélni nem szeretek. A seb szégyen is, dicsőség is. Szégyen, mert arról árulkodik, hogy még jócskán vannak, akik közelebb állnak a vadállatokhoz, mint az emberekhez. Dicsőség, mert arról tanúskodik, hogy aki ember a talpán, annak szakadatlan harcot kell vívnia az állati lelkűekkel. Egyiküknek győznie kell.” „De nem bánnám én a sebeimet, ha tudnám, hogy egyszer majd végleg eltűnnek az emberről. El kellene tűnniük. Ezért is harcoltunk Spanyolországban. A mi nemzedékünknek, úgy látszik, az jutott, hogy viselje a sebeit, bármennyire el szeretné is rejteni öltözékével, vagy bármennyire is szeretné álcázni a művégtagjaival. Micsoda öröm is lenne, ha minden tenger és óceán partja vidám zsivajgástól visszhangozna, a test és lélek mentes volna a sebektől. Én már a jövő nemzedékről álmodozom, amely begyógyítja sebeinket, s békében és testvériségben fog élni. Ezért a nemzedékért érdemes harcolni, meghalni és sebhelyeket viselni.” Ez a bányász itt, akihez oly kegyetlen volt az élet, az életről beszél. Az emberek többsége manapság mostohagyereke a társadalomnak, mert azt fekélyes lelkű élősdik igazgatják, s azok számára az élet teher. Tulajdon mardosó lelkiismeretüket és nyomorult lelküket nyilvánítják az emberiség lelkiismeretévé és lelkévé. Nekik nem tetszik, aki nem kér sokat az élettől, aki képes örülni az apró emberi örömöknek. Lázam csillapodik, visszatér a mélyebb, nyugodtabb álom. S ha nyugodtabban alszik az ember, az álmai is szebbek. Néhány éjszaka egyfolytában hegyekről álmodom. Talán azért, mert mérhetetlenül imádom őket. Ha megkérdezné valaki, miért szeretem a hegyeket, akárhány okot tudnék felsorolni. Talán ... talán... A tisztaságukért. A hegy végtelenül tiszta. Tisztaságát nem kell kutatva keresni. Tiszta a forrás. Tiszta a tó. Tiszta az ormok hava. Tiszta a kő. Tiszta minden fűszál, minden ág, minden zuzmó. Még a korhadó tuskó is tiszta. Tiszták a korhadó és bomló fák tetemei. Fönt a hegyen az ember halála is sokkalta tisztább, mint odalenn a rónán. Az ember a természet örök küzdelme miatt szeretem a hegyeket. Hányszor hallottam, hogyan sóhajtoznak és átkozódnak az emberek a hegyvidéki kutyaélet miatt. De aztán mégis azt olvasom ki a szemükből, hogy mérhetetlen emberi szeretetet és csodálatot éreznek szépsége és zordsága iránt. Hegyvidéken a férfi, de még inkább a nő, csaknem olyan, akár a rónán a málhahordó. Szinte mindig görbéd a háta valamilyen teher alatt. Hol fát cipel, hol a kavart. Hol a kövek közül kitépett füvet visz, hol a gabonával igyekszik a malomba. Aztán hol a piacra visz valamit, hol a piacról haza. Akkor sem mentes a tehertől, ha hegynek fölfelé tart, és akkor sem, ha lefelé. Persze, télen a legnehezebb, amikor leesik a nagy hó. Olyankor rongyokba csavarják a lábukat. A nedves hó pedig beleivódik a rongyokba. Az ember akár a láncra vert fegyenc húzza elnehezedett lábát, miközben utat vág a hóban. Hányszor tanácsolgatták nekem: „Tanulj, fiam, nehogy itt kelljen gürcölnöd egész életedben. Nézd, milyen istenverte szerencsétlenek vagyunk mi. Nyakunkban a vállheveder, hátunkon a teher, lábunkon a rongyok. Télen vizes vagy, nyáron elepedsz a szomjúságtól. Örömöd kevés, gondod, bajod annál több. Annyi mindent szeretnénk, annyi reményünk van, de csak ez-az válik belőle valóra. Olyan kevés melegségben és gyengédségben van részünk, hogy szívünkben a nyerseség akkorára és oly nehézre duzzad, akár ezek a hatalmas súlyos sziklatömbök.” Én mégis évről évre visszatértem a hegyek közé. Ránehezednek az emberre, gyötrik, sanyargatják, és mégis van bennük valami, ami ellenállhatatlant vonz hozzájuk, mintha tündér volna, aki soha végig nem mondott, soha teljesen fel nem fogott mesékkel megigézett. Különös harcot vív az ember a hegygyel. Talán éppen ez a harc a szép. A hegy mesés szépsége elrejti az ember szegénységét. Az embernek élete minden egyes napját szinte el kell ragadnia a természettől. A hegy konokul tartogatja és rejtegeti a lét szökik -forrásait. Nem olyan mint a rónaság, amely álmatagon szétterül a mohón magába fogadja a szántóvetők magvait. A hegy konok és félelmetes, csupa éles fog, villám és mennydörgés, szél és köd. Nyáron csak ámuldozik az ember: ugyan hová rejtette forrásait, hol vannak búvópatakjai, mi rejlik a legnagyobb kánikulában is a hideget lehelő mély barlangokban? El is nevezett az ember minden brlangot: Vucnica, Mrzli ponor, Kapolna, Macurjama. Ha elapadnak a források, asszonyok és gyerekek kétágú villára támaddodva, vagy kötélbe kapaszkodva leereszkednek a Hegy méhébe. Dézsmálják elrejtett havát és jegét. Oltják a szomjukat, itatják a jószágot. De a hegy védekezik, nem hagyja magát, és e harcban életeket szed. Küzdelme közben villámokat szór, sziklákat omlaszt le, fatörzseket dönt ki, hógörgetegeket zúdít alá, viperákat ont magából, siklókat ereszt a juhnyájba, sasokat hussant a bárányokra. A hegy füvére sáskarajokat bocsát. Aratás előtt jéggel veri a mezőket, vagy napokig tartó esővel áztatja őket, ősszel meg idő előtt küldi a teret. S mégis nagyszerű ez a küzdelem. őszi napokon bizalmatlan, zordon, álmatag és rideg. Elutasító. Úgy viselkedik, akár a meddő nő, akit mindenki a nyelvére vesz, de ő csak azért is dacol velük. Aztán csakhamar beköszönt a tél. Szeretem a hegyvidéki telet. A hófehér palástba burkolózó hegység olyan, mint a Csipkerózsika. Most a vastag hótakaró alá próbálja rejteni bájait és titkait, sebhelyeit és forradásait, gyűrűit, nyakékeit és gyöngyeit. (Folytatjuk) SEBES GUSZTÁV: Örömök és csalódások Részletek egy sportvezető emlékeiből (25) 1'l 4:2-re vertük, saját otthonában a skót válogatottat. A találkozó után a skótok edzője a vacsorán ezt mondta: — Az önök labdarúgása hatvan százalékban játék, és csak negyven százalékban küzdés. Nálunk ez fordítva van. Érdekes különben, hogy a magyar csapat ma nem játszott a legjobb formában, de időnként mégis megmutatta, miért tartják a világ egyik legjobb együttesének. Ezt a szép győzelmet lányom — Tóth Mihály állítólagos feleségének — születésnapján érték el. A mérkőzés után Puskással beszéltem több mint egy órát. Érdeklődtem, miért játszott kedvetlenül, hangulat nélkül. Így válaszolt: „ Guszti bácsi nem veszi észre, hogy összefogtak a sajtóban ellenem, én is ember vagyok, nekem is vannak idegeim.” A magyar csapat a VB után hat mérkőzést játszott, ebből ötöt megnyert, egy döntetlenre sikerült. A nyugatnémetek, miután megnyerték a világbajnokságot, még négyszer játszottak az év végéig. Brüsszelben a belgáktól 0:2- re, Hannoverben a franciáktól 1:3-ra, Londonban az angoloktól 1:3-ra szenvedtek vereséget, és csak Lisszabonban győztek 3:0-ra a portugálok ellen. Az én családom pedig otthon rettegve várta minden válogatott mérkőzésünk erdményét. Mi lesz, ha a csapat még egyszer elveszít egy meccset??... Megölnek bennünket?... Könyörögtek: „Apu, mondj le!... Nem érdemes annyit kockáztatni!...” Nem hallgattam rájuk. Amikor 1949-ben elveszítettük a legelső mérkőzést Prágában — amelyre egyedül állítottam össze a csapatot —, felajánlottam az MLSZ-nek a visszalépésemet. Akkor úgy éreztem, kötelességem ezt megtenni. Most nem. Semmiképpen. Akármennyit gondolkoztam is a világbajnokság előzményein és lefolyásán, képtelen voltam elmarasztalni akár magamat, akár játékosaimat vagy munkatársaimat, így hát a lezidásommal csak az intrikusokat, a tudatlanokat és a labdarúgás ellenségeit igazoltam volna. Erre nem voltam hajlandó. Elhatároztam, hogy mindent megteszek a színvonal további emeléséért. Labdarúgói sportunk nemzetközi pozíciójának megvédéséért. Mintha az 1955-ös esztendő kiesett volna egyesek emlékezetéből. Még furcsább, hogy ezt az esztendőt a sportkrónikások is elfelejtették. Pedig gyorsan fiatalodó, javuló szellemű, egyre inkább kiegyensúlyozott erőkből formálódó csapatunk nem kevesebb, mint tizenkettő, országok közötti válogatott mérkőzést játszott 1955- ben. Ebből a tucat meccsből tíz végződött győzelemmel és kettő döntetlennel. Egyetlen vereség sem érte a csapatot, amely ezzel is igazolta, hogy a magyar labdarúgás megérdemelte az 1954-es VB után megnyilvánult nemzetközi elismerést. („Bár a magyaroknak a szerencsétlen körülmények miatt nem sikerült megnyerniük a VB-t, a magyar futball változatlanul az első helyen áll a sportág világrangsorában.”) Ezzel szemben mintha itthon inkább ahhoz a felfogáshoz ragaszkodtak volna, hogy a „berni csatavesztés törvényszerű következménye volt labdarúgásunk leromlásának, a rossz vezetésnek, a válogatott csapat széthullásának, egyes játékosok kiöregedésének, amiről a vezetőjük nem volt hajlandó tudomást venni”. Aki így látta a helyzetet, az persze igyekezett lebecsülni az 1955-ös eredményeket. Akadtak, akik teljesen elfeledkeztek róluk. Egy nagyon kategorikus cikkben, évekkel később, ezt olvashattam: „Ki ne emlékezne az úgynevezett aranycsapatra? Sebes Gusztáv volt ennek a kapitánya. 1954-ben a nyugatnémetek ellen a VB- döntőn vereséget szenvedtek. A csapat aztán szétesett, megbomlott a játékfegyelem, de Bukovi Márton vette a kezébe, Sós Károllyal mint szövetségi trénerrel, és mindjárt négy gyönyörű győzelmet arattak külföldön.” Tehát: „A VB-döntő után szétesett a csapat..... Eszerint nemcsak az 1955-ös esztendő tizenkét találkozóját, hanem a VB után, még 1954-ben lejátszott hatot is „törölték” a magyar sport történetéből. Pedig az 1954-esek közül is csak a moszkvai végződött döntetlenül, a többit mind megnyertük, akár Budapesten, akár külföldön játszottunk. Az egykori kiváló kapus azt írta viszszaemlékezéseiben: ...... 1955-ben a tribünön ülve a szívem vérzett a válogatott csapat vergődését nézve.” Minthogy ő abban az évben nem járt külföldön, valószínűleg a hazaiakat nézte. Tehát a skótok ellenit, amelyet 3:1-re nyertünk (amiért aligha kellett vérezni a szívének), azután a döntetlenül végződött szovjet—magyar (amelyen — akárcsak előzőleg Moszkvában — a magyar csapat nem szenvedett vereséget, mint később sorozatosan), a három utolsó pedig végképp rejtélyessé teszi a szívvérzés okát (6:1, 4:2, 2:0 — az osztrákok, a csehszlovákok és az olaszok ellen). S ami a legfontosabb kérdés ezzel a nem egészen pontos visszaemlékezéssel kapcsolatban: ki tehetett arról, hogy a kiváló kapusnak a tribünről kellett néznie ezeket a mérkőzéseket? ... Az első válogatott mérkőzés 1955. április 24., Bécs: Ausztria—Magyarország 2:2 (2:2). Oláh — Buzánszky, Lóránt, Lantos — Bozsik, Szojka — Sándor, Kocsis, Hidegkúti, Puskás, Fenyvesi. Május 6-án indultunk az északi túrára. Ennek a „magja” a budapesti svéd mérkőzéssel egyidejűleg lekötött stockholmi visszavágó volt, amely előtt a norvégekkel, utána pedig a dánokkal és a finnekkel játszottunk. A négy mérkőzés kitűnő alkalmat nyújtott arra, hogy válogatott csapatunk megfiatalítására, felfrissítésére vonatkozó elgondolásaimat kipróbálhassam. Május 8-án, Oslóban találkoztunk a norvégokkal. A mi csapatunk a következő összeállításban szerepelt: Danka — Hegyi, Várhidi, Lantos — Szojka, Csernai — Tóth N., Kocsis (Csordás), Palotás, Puskás (Tichy), Szimcsák I. A sok új név bizonyítja, hogy már az 1956-os olimpiai csapatot kerestem. A vendéglátók duzzogtak is, amikor közöltem velük az összeállításunkat: „Miért nem láthatja az oslói közönség a VB hőseit?” — kérdezték. Vigasztaltam őket, hogy valószínűleg az olimpiai együttesünket — vagy legalább annak nagy részét — láthatják a mérkőzésen. Ennek végén kénytelenek voltak elismerni: nem számítottak rá, hogy a számukra nagyrészt ismeretlen nevekből álló csapattól ilyen magas színvonalú játékot láthatnak. Ezt annál is inkább elismerték, mert az eredmény 5:0 (2:0) volt a javunkra. A fiatalok nagyszerűen alkalmazkodtak az „öregekhez”. Igaz, hogy ekkor Puskás még csak huszonkilenc, Kocsis huszonhat éves volt, de ők voltak a „játékmesterek” ... Június 2—20. között kellett megtartani Párizsban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ötvenedik, jubiláns közgyűlését, amelynek egyik programpontja — június 15-én — az 1960-as XVII. nyári olimpia színhelyének kijelölése volt. Erre az olimpiára mi is bejelentettük az igényünket, amelyre megkaptuk a kormány hozzájárulását. Nem is volt nehéz megindokolni. Magyarország az újkori olimpiai játékok megindítása óta csak egyetlenegyszer maradt távol a versenyektől. (Amikor az első világháború után a győztesek ebben megakadályozták.) S nemcsak versenyeztünk, hanem mindig bizonyítottuk is sportképeségeinket. Minden olimpián játszották — és egyre többször — a magyar himnuszt, magyar győzelmek ünneplésére. A régi rendszerben is volt elég ereje a magyar ifjúságnak a legnagyobb sportsikerek kivívására. S ezt az erőt még megnövelte a felszabadulás, amely után a sport közügy lett hazánkban, támogatása, fejlesztése állami és társadalmi feladat. A változás mértéke és jelentősége mér Londonban megmutatkozott, majd továbbnövekedett Helsinkiben. Mező Ferenccel, a NOB magyar tagjával együtt mindent elkövettünk annak érdekében, hogy Melbourne után Budapesten rendezzék meg az olimpiát. Több száz francia, angol és német nyelven nyomtatott, nagyon szépen és gazdagon illusztrált kiadványt vittünk magunkkal, hogy a NOB tagjainak tájékoztatást nyújtsunk már meglevő sportlétesítményeinkről, hazánk, fővárosunk természeti és építészeti szépségeiről. Budapesten kívül még Brüszszel, Detroit, Lausanne, Mexicó City, Róma és Tokió adta pályázatát. Az első szavazás nem hozott döntést, a pótszavazáson Róma kapta meg a többséget. Nem csodálkoztam rajta, ismertem a római sportlétesítményeket, magának a városnak vonzerejét. Hát még amikor az Olasz Olimpiai Bizottság elnöke elmondta, hogyan készítették elő az ügyüket. Már egy évvel előbb gyönyörű színes filmet készítettek Olaszországról, versenyuszodákról, sportcsarnokokról, a római stadionról, amelyet 1953-ban a magyar válogatott avatott fel 3:0-ás győzelemmel. Körülutazták az egész világot, mindenütt bemutatták ezt a filmet, elmondták az ottutani olimpiai bizottság vezetőinek, miért kérik a rendezés jogát, és mindjárt meghívták őket, hogy személyesen győződjenek meg a filmen bemutatott dolgokról A meghívottak éltek is az olaszok kedvességével, és élvezték a vendéglátók barátságát, meggyőző erejét arról, hogy miképpen fogják biztosítani a legjobb versenyfeltételeket, és az olaszok mindenütt meg is kapták az ígéretet, hogy a meghívottak Rómára adják majd szavazatukat. Ma is az a meggyőződésem, hogy ha akkor sikerül érvényesíteni igényünket, hoszszú-hosszú időre megoldódott volna a magyar sport minden létesítményproblémája. De hogyan igyekeztünk mi megnyerni maguknak a NOB rendkívül érzékeny el,nökét, Avery Brundage-t?... Amikor a Népstadion avatása alkalmából ellátogatott Budapestre, arra sem érdemesítettük — a legnagyobb és legtekintélyesebb nemzetközi sportszerv elnökét —, hogy a díszpáholyban adjunk neki helyet. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ m2, május 27., csütörtök