Magyar Szó, 1982. november (39. évfolyam, 301-315. szám)

1982-11-13 / 313. szám

1982. november 13., szombat MAGYAR SZÓ­MŰVELŐDÉS Könyveket a falunak! Pecesori diákok akciója Három lelkes, hetedikes osztá­lyos tanulóval beszélgetünk a be­csei Samu Mihály Általános Isko­la igazgatói irodájában. Szilágyi Elvira, Bozsóka Márta és Vukov Róbert október 23-án Pecesoron, a könyvhónap keretében kiállítással egybekötött könyvárusítást rendez­tek. Hogy ennek mekkora — a fa­lu szempontjából — a jelentősége, azt teljes egészében akkor tudjuk felmérni, ha figyelembe vesszük, hogy Pecesoron csupán a két osz­tályos általános iskolának van sze­rény könyvállománnyal rendelkező könyvtára. Az olvasni vágyó em­berek tehát igen körülményesen juthatnak könyvhöz. — Már tavaly megbeszéltük Schwann Viktória magyartanárnő­vel, hogy az idén, a könyvhónap keretében megszervezzük a pece­­soni könyvárusítást is — kezdte a beszélgetést Elvira. — A tényleges szervezéshez azután szeptember­ben láttunk hozzá. Plakátokon idejében bejelentettük a könyvak­ciót. Mintegy 200 könyvet vittünk ki, és ezeknek a felét — mintegy 4000 dinár értékben — el is ad­tuk. — Nagyon nagy volt a falu la­kosai részéről az érdeklődés — je­gyezte meg Márta —, és ez érthe­tő is. Jönnek a hosszú téli esték, amikor az embereknek rengeteg idejük van az olvasásra, szükség van tehát a jó könyvre. A diákok viszont a házi olvasmányokat ke­resték és vásárolták is nagy öröm­mel. — Az idei sikereken felbuzdul­va, a magyar tanárnővel elhatá­roztuk, jövőre is megszervezzük fa­lunkban a könyvvásárt — közölte Róbert. A három pecesori diák nemcsak népszerűsíti a könyvet, de sokat is olvasnak. Róbert az ifjúsági köny­veket olvassa a legszívesebben, kedvenc írója Gárdonyi Géza. Már­ta Petőfit, Elvira Jókait kedveli. Mindhárman gyakran látogatják az iskolakönyvtárat, odahaza pedig szerény kis könyvtáruk van. — Tagja voltam a III. helyi kö­zösség könyvtárának is, de a kö­zelmúltban ezt legnagyobb sajná­latomra megszüntették — mondta Elvira. — Ha olvasni akarok, most csak az iskolakönyvtárhoz fordul­hatok. Osztálytársainkkal is szok­tunk könyvet cserélni. A becsei Forum könyvesbolt dol­gozói elismerésként, könyvcsoma­got ajándékoztak a három peceso­ri diáknak. A könyvesbolt könyvhónapi ak­ciójának a pecesori elárusítás csu­pán egyetlen mozzanata volt. Né­hány hét leforgása alatt több is­kolába — a becsei Samu Mihály és Petőfi Sándor iskolákba, a bácsföldvári Svetozar Markovic Általános Iskolába — valamint a Tisza Kefegyárba vitték el a köny­veket. Vállalkozásuknak nagy volt a sikere, és nem az üzlet dolgozó­in múlott, hogy a vásárlók nagy része, a magyar szépirodalom ked­velői néha keserű szájízzel hagy­ták el a kiárusítást. M. F. Érdeklődő diákok a becsei Petőfi Sándor Általános Iskolában megrendezett könyvkiárusításon. (Fényképezte: T. STOJKOVIĆ) TALÁLKOZÁS Várok a buszra, jö­­nek-men­­nek az emberek. Egyszer csak is­merős arcot látok. Josip Ormai, a szabadkai Gyermekszínház egy­kori színésze rugalmas lépések­kel, melegítőben siet. Elébe top­panok. — Hogy van? — kérdezem tő­le. Elmosolyodik. — Köszönöm, jól. Nyugdíjas­ként múlnak a napok. Harminchét évig szolgálta Tha­­liát és a közönséget, ebből húsz éven át megszakítás nélkül a Gyermekszínházban szórakoztat­­ta, bűvölte a legkisebbeket. Ta­valy nyáron a šibouski fesztivá­lon lépett fel utoljára a Hajáé da se igramo (Gyerünk játszani) cí­mű darabban. Alkalmam volt néhányszor hosszabb időt tölteni a Gyer­mekszínház művészeivel, amikor több napos vidéki vendégszerep­lésre mentek. Egy-két alkalom­mal velük tartottam, és Josip Ormai volt a szobatársam. A fá­rasztó előadás után éjfél utánig is beszélgettünk. Pályafutásáról faggattam. — Még mint diák, 1937-ben Belgrádiján léptem először a vi­lágot jelentő deszkákra. A szín­házat akkoriban Branislav Nu­­šić lánya, Gita Predic vezette, aki minden fellépés után süte­ménnyel jutalmazott meg ben­nünket. Miután diplomát szerzett a drá­mai szakon és 1945-ben lesze­relt, Josip Ormai a szabadkai Népszínházhoz került, majd 1948- ban az akkor alakult Prištinai Színházhoz szerződött. Nyolc év után visszatért Szabadkára, me­gint csak a Népszínházban lé­pett fel, majd a Gyermekszín­ház tagja lett. — Legszebb emlékeim fűződ­nek hozzá. Színész voltam, és ha kellett, rendező is. Nem volt könnyű, de az a tudat, hogy gye­rekeknek játszom, márpedig ők a leghálásabb közönség, minden ne­hézséget feledtetett velem. Amikor megkérdeztem tőle, meg tudná-e mondani, hány da­rabban játszott, hosszú csend­­kö­vetkezett. Azt hittem, hogy ma­gában most számolja össze, vagy a fáradságtól elszunnyadt. Már­­már lemondtam arról, hogy foly­tassuk a beszélgetést, amikor is­mét megszólalt. — Sohasem számoltam meg, pedig most, a pályafutásom vége felé, jó lenne számvetést csinál­ni. Nem tudnám hiánytalanul felsorolni, milyen darabokban léptem közönség elé. Némelyikre emlékszem csak a régebbiek kö­zül. Mindig a következő szerep foglalkoztatott. Hogy miként­­tol­mácsoljam a legélethűbben, úgy, hogy élményt nyújtsak a gyere­keknek. A több mint három évtizedes munka eredményességét megany­­nyi oklevél, díj, valamint Munka­érdemrend is bizonyítja. A neve, mint annyi más szí­nész neve, aki szintén nyugdíjba ment, már nem kerül az előadá­sokat hirdető plakátokra. Sok­szor eltűnődöm: lehetséges, hogy az idős és tapasztalt színészekre már nincs szükségük a színházak­nak? Olykor valamely darabban nem tudja megfelelő szerephez juttatni őket a rendező? Két évvel ezelőtt Szabadkán, a városháza dísztermében — a Napsugaras ősz elnevezésű ren­dezvény keretében — első ízben megtartották az idős művészek találkozóját, öröm és megható volt látni az idős művészeket és produkciójukat. Megcsillogtatták a tudásukat ismét. Josip Ormai akkor nem lépett fel, még szí­nész volt. Ma: nyugdíjas színész. És azt mondja, köszönöm, jól va­gyok. Azt hiszem, mégiscsak hiányérzete van. A színpad. Amelyen 37 évet töltött el, miközben volt koldus és király, gazdag és szegény. Ele ki tudná felsorolni, hogy m­i még? Talán az a sok gyerek, akiknek olyan nagy lelkesedéssel játszott és belopta magát a szívükbe. A vaskaros, az arcok a székso­rokból, az újabb szerepek, az ezzel járó izgalmak, örömök, bosszúságok, a sikerek és a bu­kások is. Mindaz, amit színháznak ne­veznek. SZABÓ József KÖSZÖNÖM. JÓL VAGYOK... lépést tartani a növekvő igényekkel Felnőtt építőmunkások képzése Szabadkán Néhány nap múlva, a szabadkai forradalmárok mártírhalálának év­fordulóján ünneptik az iskola nap­ját a November 18. Építőipari és Fafeldolgozó Szakirányú Oktatási Központ dolgozói és tanulói. Az évforduló azonban csak véletlen egybeesés ennek az írásnak a megjelenésével; látogatásunk el­sődleges célja az volt, hogy meg­ismerkedjünk a felnőtt építőmun­kások képzésének azzal a gya­korlatával, mely itt az utóbbi néhány évben bontakozott ki. Maga az a tény, hogy felnőtte­ket képeznek, nem rendhagyó eset — Vajdaság- és országszerte számtalan iskolaközpont, nép- és munkásegyetem foglalkozik ilyen tevékenységgel. Ebben az iskolá­ban azonban — és most adjuk át a szót VERMES Mihály igazga­tónak — negyedik éve új alapo­kon folyik a felnőttoktatás. A felnőtt hallgatók a fiatalok­hoz hasonló oktatásszervezési ke­retekben tanulnak: a tanítás láto­gatása kötelező (a kimaradásokat igazolni kell), az osztályozás az órákon történik, elmaradnak tehát az idegőrlő vizsgák. A lényeges különbség a már munkában levő dolgozók szakmai jártasságának és a felnőttek élettapasztalatának fel­­használása az oktatásban. Gyakran éri az a kritika a fel­nőttoktatással is foglalkozó iskola­­központokat, hogy ennek a tevé­kenységnek a pénzhajszolás, mel­lékjövedelmek biztosítása a célja. Itt erről szó sincs. A hallgatók csak beiratkozási díjat fizetnek, mint bármely másik iskola ren­des tanulói is, az oktatás költsé­geit viszont a Tartományi Szak­irányú Oktatási Érdekközösség vi­seli. Bizonyos problémák azért adódnak: a szakmai (termelési) gyakorlat — mivel ezt a hallga­tók munkahelyükön végzik — költségei természetesen nem is szerepelhetnek a költségkimuta­tásokban, de az érdekközösség ez­zel egy kalap alá vette az isko­lában folyó gyakorlati oktatást is (ábrázoló mértan, épületszerke­zetek stb.), aminek az a követ­kezménye, hogy ezeket a tagoza­tokat a rendes tagozatok költsé­geinek mintegy 60 százalékának megfelelő összegből kell „eltarta­ni”. Függetlenül a problémáktól, ez az oktatási forma bevált, és mint a képviselő-testület ezzel kapcso­latos elemzéséből is kiviláglik, tár­sadalmilag is, gazdaságilag is in­dokolt. Ezt támasztja alá a hall­gatók szociális összetétele, továb­bá az a tény, hogy kiemelt gaz­dasági ág számára képez a hiány­szakmáknak munkásokat. Pedig az iskola körülményei nem rózsásak: elsősorban az épület nem felel meg a korszerű oktatás igényei­nek — mindössze 10 tanteremmel és egy szaktanteremmel rendelke­zik. Az iskola társadalmi-politikai szervezetei és önigazgatási szervei számtalan kísérletet tettek az­­ál­lapotok javítására, de csa­k most, a középfokú oktatás átszervezése keretében van némi reményük változtatni a helyzeten, bízva ab­ban, hogy Szabadka dolgozói is támogatni fogják ilyen irányú tö­rekvéseiket. Ha általában érvényes, hogy a szakirányú oktatás mögött ott kell állnia a társult munkának, ez ki­váltképp vonatkozik a felnőttok­tatásra. Ezzel kapcsolatban Ver­mes Mihály hosszú múltra vissza­tekintő, gyümölcsöző együttmű­ködésről számolt be, elsősorban az Integral Építőipari Munkaszerve­zettel, de másokkal is. Tavaly három felnőtt tagozat működött az iskolában, java ré­szüket itt készítették fel a felvé­telire, mert előzőleg csak általá­nos iskolai végzettségük volt. Az egyik magasépítészeti tagozat hallgatóinak zömét az Integrál betanított munkásai alkották. Ezt a tagozatot sokáig fogják emle­getni az iskolában: kiváló közös­séggé kovácsolódott, hihetetlen energiával tett eleget a napi mun­ka mellett minden tanulmányi kötelezettségének. Pedig az ács­­szekercéhez vagy kőműveskala­pácshoz szokott munkáskezeknek itt sokkal finomabb eszközökhöz — körzőhöz, vonalzóhoz, rajzkész­lethez — kellett idomulnia. Öröm volt velük dolgozni — halljuk az egyik tanártól —, de sokatmondó adat az is, hogy a 17 beírt hall­gató mindegyike sikerrel tette le a záróvizsgát. Egy másik tagozat a kishegyesi Bácska dolgozóiból került ki. Ők építőanyaggyártást tanultak, a tanításra a gyár kom­bija hozta-vitte őket. Már közmondásos, hogy az épí­tőipar fogadja be a középiskolák lemorzsolódott tanulóinak jelen­tős hányadát, akik szakképzetlen segédmunkásként dolgoznak. Szá­mukra a szakmai betanítás (a II. szakképzettségi fokozat) jelenti az előrelépést. Tavaly két szakaszban folyt ilyen szintű felnőttképzés az iskolában. Ősszel a foglalkoztatási érdekközösség által nyilvántartott munkanélküliekből állt össze egy tagozat: az Integral alkalmazta őket, ott folyt a szakma gyakor­lati elemeinek elsajátítása, az is­kolában az elméleti ismereteket szerezték meg. A tavaszon a Szo­cialista Szövetség oktatási szak­osztályának kezdeményezésére, az Integrál, az Egységes Középiskola és a foglalkoztatási érdekközösség közreműködésével, a 9—10. osz­tályból kimaradt tanulók szakmai felkészítését szervezték meg, akik enélkül a szakképzetlen dolgozók keserű kenyerére kényszerültek volna. A 64 beírt hallgató közül 60 meg is szerezte ezt a szakkép­zettségi fokozatot, és az építővál­lalatból kapott visszajelentés sze­rint a munkában jól helytállnak. Új formaként kezdték meg a termelésben is részt vevő cso­portvezetők képzését. Az építés­­technológia újabban a nagylét­számú brigádok helyett 8—10 ta­gú munkacsoportokat igényel, ezek vezetését csak olyan szak­munkás tudja ellátni, aki maga is a termelésben dolgozik, de fel van készítve a csoport vezetésére is. A csókás Rád Tmász számára ké­szült program iránt, melynek megvalósítása folyamatban van, mások is érdeklődnek, hasonlóan az V. szakképzettségi fokozatú (az egykori magas szakképzettségű munkásnak megfelelő) munkave­zető-képzés iránt. Természetes, hogy mindkét fokozat több évi előzetes szakmai gyakorlatot fel­tételez. Felnőttképzésről lévén szó ide kívánkozik a permanens képzés­nek egy sajátos formája, a cso­port- és brigádvezetők rendsze­res és folyamatos kiegészítő kép­zése, amire a téli hónapokban ke­rül sor, és amelynek keretében az építéstechnológiai újítások nyújtá­sa, a­ korábbi ismeretek felfrissí­tése a cél. Nem elég csak felkészíteni va­lakit a szakmára — vallják az iskolában —, módot kell nyújtani az ismeretek folyamatos felújítá­sára is, és ezt a feladatukat igye­keznek a szűkös körülményeik adta lehetőségek keretében ma­ximálisan teljesíteni. SZÖLLÖSY VÁGÓ László Hiányzik a krrdési igény Az amatőrök belefáradtak, a hivatásosok nagyon sokat kérnek Akik jobban ismerik Csóka mű­velődési múltját, bizonyára vissza­sírják azokat az időket, amikor még hetente volt valamilyen ren­dezvény. Sokan jártak a különféle csoportok próbáira, gazdagabbak voltak a hétköznapok, főleg a hosszú téli estéken. Az utóbbi időben elmaradnak a rendezvé­nyek, s az amatőrtevékenységgel sem lehetünk elégedettek. Bár a község egyes településein van némi mozgolódás... Mit tesz ezen a téren Szarvas Margitka, a Kis Mihály Munkás­egyetem dolgozója, a művelődési élet szervezője. — A község hét helyi közössé­gében igyekszünk valamilyen mű­velődési életet szervezni. Ez ko­rántsem megy könnyen. Elős­zör is Szanádon, Verbicán és Drna Bá­rén nincsenek meg a legalapve­tőbb feltételek sem a rendezvé­nyek megtartására, egyszerűen nincs megfelelő terem, így ha va­lamit rendeznénk is, azt a szabad ég alatt kellene megtartani, eset­leg a helyi kocsmában, amelynek azonban­­ más a rendeltetése. Csó­kán, Jázován és Pádén, s most már Ostojicevén is, van már te­rem, csak a rendezvényeket kell megszervezni. Az igazsá­g azonban az, hogy szűkös eszközökkel ren­delkezünk, s a legésszerűbb szer­vezéssel is csak néhány előadásra telik. Erre az évre 100 000 dinárt kaptunk a művelődési önigazgatási érdekközösségtől, amit egy eszt­­rádcso­port vendégszereplésére el­­költh­etnén­k, s pangana a művelő­dési élet. Természetesen ezt nem tesszük, hanem inkább kihasznál­­juk azokat a lehetőségeket, ame­lyeket egyes színházaink, például a szabadkai Népszínház kínál. Egy­­egy előadásért 20 000 dinárt kér­­,csa­k- Nem véletlen tehát, hogy ezzel a színháztársulattal vannak a legjobb kapcsolataink is. Kapva kaptunk a­­Tanyaszínház vendég­szereplésén is, amely véleményem szerint kitűnően sikerült. Kiemel­ném a dolgozók művelődési igé­nyének meglétét, hiszen a Tanya­­színház előadásait az emberek tö­megesen látogatták Monostoron, Pádon és Jázován is. Persze, ez új­donság volt, sokan tehát inkább kíváncsiságból gyűltek a színészek köré, mintsem, hogy művelődési igényeiket kielégítsék ... Ha a művelődési életet vesszük figyelembe, mindenképpen több rendezvény kellene, de ha a kul­turális igényt vesszük alapul, még az is sok, ami van, mert az embe­rek elszoktak a rendezvényektől, csökkent az igényük. Néha félig üres a terem. Az amatőr tevékenységgel elége­dett-e? — Ez a tevékenység is vissza­esőben van, részben, mert nincse­nek olyan emberek környezetünk­ben, akik szívvel-lélekkel vezetné­nek valamilyen művelődési cso­portot, másrészt, mert igen sok akadályt kell leküzdeniük, hogy dolgozhassanak. Néhány évvel ez­előtt a Móra Ferencben alig fértek el az amatőrök, színjátszók, tánco­sok, énekesek, muzsikusok. Alig lehetett helyet kapni a klubhelyi­ségekben egy-egy próbára. Az ak­kor tevékenykedők elfáradtak, újabbak pedig nehezen jelentkez­nek. Nemrég volt egy próbálkozás a csókai ifjúsági szervezetben, ahol a fiatalok színjátszó-csopor­tot alakítottak. Csakhamar azon­ban lelohadt a kedvük, s ennek fő oka a teremhiány volt, pedig előadásuk igazán szép elismerés­ben részesült. Némi amatőr tevé­kenység zajlik a kisebb települé­seken: Monostoron, Jázován, Pá­dén, s Ostojicevón is megindult a mozgolódás, amit főleg a Tudás hatalom c. tévévetélkedőnek kö­szönhetünk. VIOLA János 19

Next