Magyar Szó, 1982. november (39. évfolyam, 301-315. szám)
1982-11-13 / 313. szám
1982. november 13., szombat MAGYAR SZÓMŰVELŐDÉS Könyveket a falunak! Pecesori diákok akciója Három lelkes, hetedikes osztályos tanulóval beszélgetünk a becsei Samu Mihály Általános Iskola igazgatói irodájában. Szilágyi Elvira, Bozsóka Márta és Vukov Róbert október 23-án Pecesoron, a könyvhónap keretében kiállítással egybekötött könyvárusítást rendeztek. Hogy ennek mekkora — a falu szempontjából — a jelentősége, azt teljes egészében akkor tudjuk felmérni, ha figyelembe vesszük, hogy Pecesoron csupán a két osztályos általános iskolának van szerény könyvállománnyal rendelkező könyvtára. Az olvasni vágyó emberek tehát igen körülményesen juthatnak könyvhöz. — Már tavaly megbeszéltük Schwann Viktória magyartanárnővel, hogy az idén, a könyvhónap keretében megszervezzük a pecesoni könyvárusítást is — kezdte a beszélgetést Elvira. — A tényleges szervezéshez azután szeptemberben láttunk hozzá. Plakátokon idejében bejelentettük a könyvakciót. Mintegy 200 könyvet vittünk ki, és ezeknek a felét — mintegy 4000 dinár értékben — el is adtuk. — Nagyon nagy volt a falu lakosai részéről az érdeklődés — jegyezte meg Márta —, és ez érthető is. Jönnek a hosszú téli esték, amikor az embereknek rengeteg idejük van az olvasásra, szükség van tehát a jó könyvre. A diákok viszont a házi olvasmányokat keresték és vásárolták is nagy örömmel. — Az idei sikereken felbuzdulva, a magyar tanárnővel elhatároztuk, jövőre is megszervezzük falunkban a könyvvásárt — közölte Róbert. A három pecesori diák nemcsak népszerűsíti a könyvet, de sokat is olvasnak. Róbert az ifjúsági könyveket olvassa a legszívesebben, kedvenc írója Gárdonyi Géza. Márta Petőfit, Elvira Jókait kedveli. Mindhárman gyakran látogatják az iskolakönyvtárat, odahaza pedig szerény kis könyvtáruk van. — Tagja voltam a III. helyi közösség könyvtárának is, de a közelmúltban ezt legnagyobb sajnálatomra megszüntették — mondta Elvira. — Ha olvasni akarok, most csak az iskolakönyvtárhoz fordulhatok. Osztálytársainkkal is szoktunk könyvet cserélni. A becsei Forum könyvesbolt dolgozói elismerésként, könyvcsomagot ajándékoztak a három pecesori diáknak. A könyvesbolt könyvhónapi akciójának a pecesori elárusítás csupán egyetlen mozzanata volt. Néhány hét leforgása alatt több iskolába — a becsei Samu Mihály és Petőfi Sándor iskolákba, a bácsföldvári Svetozar Markovic Általános Iskolába — valamint a Tisza Kefegyárba vitték el a könyveket. Vállalkozásuknak nagy volt a sikere, és nem az üzlet dolgozóin múlott, hogy a vásárlók nagy része, a magyar szépirodalom kedvelői néha keserű szájízzel hagyták el a kiárusítást. M. F. Érdeklődő diákok a becsei Petőfi Sándor Általános Iskolában megrendezett könyvkiárusításon. (Fényképezte: T. STOJKOVIĆ) TALÁLKOZÁS Várok a buszra, jönek-mennek az emberek. Egyszer csak ismerős arcot látok. Josip Ormai, a szabadkai Gyermekszínház egykori színésze rugalmas lépésekkel, melegítőben siet. Elébe toppanok. — Hogy van? — kérdezem tőle. Elmosolyodik. — Köszönöm, jól. Nyugdíjasként múlnak a napok. Harminchét évig szolgálta Thaliát és a közönséget, ebből húsz éven át megszakítás nélkül a Gyermekszínházban szórakoztatta, bűvölte a legkisebbeket. Tavaly nyáron a šibouski fesztiválon lépett fel utoljára a Hajáé da se igramo (Gyerünk játszani) című darabban. Alkalmam volt néhányszor hosszabb időt tölteni a Gyermekszínház művészeivel, amikor több napos vidéki vendégszereplésre mentek. Egy-két alkalommal velük tartottam, és Josip Ormai volt a szobatársam. A fárasztó előadás után éjfél utánig is beszélgettünk. Pályafutásáról faggattam. — Még mint diák, 1937-ben Belgrádiján léptem először a világot jelentő deszkákra. A színházat akkoriban Branislav Nušić lánya, Gita Predic vezette, aki minden fellépés után süteménnyel jutalmazott meg bennünket. Miután diplomát szerzett a drámai szakon és 1945-ben leszerelt, Josip Ormai a szabadkai Népszínházhoz került, majd 1948- ban az akkor alakult Prištinai Színházhoz szerződött. Nyolc év után visszatért Szabadkára, megint csak a Népszínházban lépett fel, majd a Gyermekszínház tagja lett. — Legszebb emlékeim fűződnek hozzá. Színész voltam, és ha kellett, rendező is. Nem volt könnyű, de az a tudat, hogy gyerekeknek játszom, márpedig ők a leghálásabb közönség, minden nehézséget feledtetett velem. Amikor megkérdeztem tőle, meg tudná-e mondani, hány darabban játszott, hosszú csendkövetkezett. Azt hittem, hogy magában most számolja össze, vagy a fáradságtól elszunnyadt. Mármár lemondtam arról, hogy folytassuk a beszélgetést, amikor ismét megszólalt. — Sohasem számoltam meg, pedig most, a pályafutásom vége felé, jó lenne számvetést csinálni. Nem tudnám hiánytalanul felsorolni, milyen darabokban léptem közönség elé. Némelyikre emlékszem csak a régebbiek közül. Mindig a következő szerep foglalkoztatott. Hogy mikénttolmácsoljam a legélethűbben, úgy, hogy élményt nyújtsak a gyerekeknek. A több mint három évtizedes munka eredményességét meganynyi oklevél, díj, valamint Munkaérdemrend is bizonyítja. A neve, mint annyi más színész neve, aki szintén nyugdíjba ment, már nem kerül az előadásokat hirdető plakátokra. Sokszor eltűnődöm: lehetséges, hogy az idős és tapasztalt színészekre már nincs szükségük a színházaknak? Olykor valamely darabban nem tudja megfelelő szerephez juttatni őket a rendező? Két évvel ezelőtt Szabadkán, a városháza dísztermében — a Napsugaras ősz elnevezésű rendezvény keretében — első ízben megtartották az idős művészek találkozóját, öröm és megható volt látni az idős művészeket és produkciójukat. Megcsillogtatták a tudásukat ismét. Josip Ormai akkor nem lépett fel, még színész volt. Ma: nyugdíjas színész. És azt mondja, köszönöm, jól vagyok. Azt hiszem, mégiscsak hiányérzete van. A színpad. Amelyen 37 évet töltött el, miközben volt koldus és király, gazdag és szegény. Ele ki tudná felsorolni, hogy mi még? Talán az a sok gyerek, akiknek olyan nagy lelkesedéssel játszott és belopta magát a szívükbe. A vaskaros, az arcok a széksorokból, az újabb szerepek, az ezzel járó izgalmak, örömök, bosszúságok, a sikerek és a bukások is. Mindaz, amit színháznak neveznek. SZABÓ József KÖSZÖNÖM. JÓL VAGYOK... lépést tartani a növekvő igényekkel Felnőtt építőmunkások képzése Szabadkán Néhány nap múlva, a szabadkai forradalmárok mártírhalálának évfordulóján ünneptik az iskola napját a November 18. Építőipari és Fafeldolgozó Szakirányú Oktatási Központ dolgozói és tanulói. Az évforduló azonban csak véletlen egybeesés ennek az írásnak a megjelenésével; látogatásunk elsődleges célja az volt, hogy megismerkedjünk a felnőtt építőmunkások képzésének azzal a gyakorlatával, mely itt az utóbbi néhány évben bontakozott ki. Maga az a tény, hogy felnőtteket képeznek, nem rendhagyó eset — Vajdaság- és országszerte számtalan iskolaközpont, nép- és munkásegyetem foglalkozik ilyen tevékenységgel. Ebben az iskolában azonban — és most adjuk át a szót VERMES Mihály igazgatónak — negyedik éve új alapokon folyik a felnőttoktatás. A felnőtt hallgatók a fiatalokhoz hasonló oktatásszervezési keretekben tanulnak: a tanítás látogatása kötelező (a kimaradásokat igazolni kell), az osztályozás az órákon történik, elmaradnak tehát az idegőrlő vizsgák. A lényeges különbség a már munkában levő dolgozók szakmai jártasságának és a felnőttek élettapasztalatának felhasználása az oktatásban. Gyakran éri az a kritika a felnőttoktatással is foglalkozó iskolaközpontokat, hogy ennek a tevékenységnek a pénzhajszolás, mellékjövedelmek biztosítása a célja. Itt erről szó sincs. A hallgatók csak beiratkozási díjat fizetnek, mint bármely másik iskola rendes tanulói is, az oktatás költségeit viszont a Tartományi Szakirányú Oktatási Érdekközösség viseli. Bizonyos problémák azért adódnak: a szakmai (termelési) gyakorlat — mivel ezt a hallgatók munkahelyükön végzik — költségei természetesen nem is szerepelhetnek a költségkimutatásokban, de az érdekközösség ezzel egy kalap alá vette az iskolában folyó gyakorlati oktatást is (ábrázoló mértan, épületszerkezetek stb.), aminek az a következménye, hogy ezeket a tagozatokat a rendes tagozatok költségeinek mintegy 60 százalékának megfelelő összegből kell „eltartani”. Függetlenül a problémáktól, ez az oktatási forma bevált, és mint a képviselő-testület ezzel kapcsolatos elemzéséből is kiviláglik, társadalmilag is, gazdaságilag is indokolt. Ezt támasztja alá a hallgatók szociális összetétele, továbbá az a tény, hogy kiemelt gazdasági ág számára képez a hiányszakmáknak munkásokat. Pedig az iskola körülményei nem rózsásak: elsősorban az épület nem felel meg a korszerű oktatás igényeinek — mindössze 10 tanteremmel és egy szaktanteremmel rendelkezik. Az iskola társadalmi-politikai szervezetei és önigazgatási szervei számtalan kísérletet tettek azállapotok javítására, de csak most, a középfokú oktatás átszervezése keretében van némi reményük változtatni a helyzeten, bízva abban, hogy Szabadka dolgozói is támogatni fogják ilyen irányú törekvéseiket. Ha általában érvényes, hogy a szakirányú oktatás mögött ott kell állnia a társult munkának, ez kiváltképp vonatkozik a felnőttoktatásra. Ezzel kapcsolatban Vermes Mihály hosszú múltra visszatekintő, gyümölcsöző együttműködésről számolt be, elsősorban az Integral Építőipari Munkaszervezettel, de másokkal is. Tavaly három felnőtt tagozat működött az iskolában, java részüket itt készítették fel a felvételire, mert előzőleg csak általános iskolai végzettségük volt. Az egyik magasépítészeti tagozat hallgatóinak zömét az Integrál betanított munkásai alkották. Ezt a tagozatot sokáig fogják emlegetni az iskolában: kiváló közösséggé kovácsolódott, hihetetlen energiával tett eleget a napi munka mellett minden tanulmányi kötelezettségének. Pedig az ácsszekercéhez vagy kőműveskalapácshoz szokott munkáskezeknek itt sokkal finomabb eszközökhöz — körzőhöz, vonalzóhoz, rajzkészlethez — kellett idomulnia. Öröm volt velük dolgozni — halljuk az egyik tanártól —, de sokatmondó adat az is, hogy a 17 beírt hallgató mindegyike sikerrel tette le a záróvizsgát. Egy másik tagozat a kishegyesi Bácska dolgozóiból került ki. Ők építőanyaggyártást tanultak, a tanításra a gyár kombija hozta-vitte őket. Már közmondásos, hogy az építőipar fogadja be a középiskolák lemorzsolódott tanulóinak jelentős hányadát, akik szakképzetlen segédmunkásként dolgoznak. Számukra a szakmai betanítás (a II. szakképzettségi fokozat) jelenti az előrelépést. Tavaly két szakaszban folyt ilyen szintű felnőttképzés az iskolában. Ősszel a foglalkoztatási érdekközösség által nyilvántartott munkanélküliekből állt össze egy tagozat: az Integral alkalmazta őket, ott folyt a szakma gyakorlati elemeinek elsajátítása, az iskolában az elméleti ismereteket szerezték meg. A tavaszon a Szocialista Szövetség oktatási szakosztályának kezdeményezésére, az Integrál, az Egységes Középiskola és a foglalkoztatási érdekközösség közreműködésével, a 9—10. osztályból kimaradt tanulók szakmai felkészítését szervezték meg, akik enélkül a szakképzetlen dolgozók keserű kenyerére kényszerültek volna. A 64 beírt hallgató közül 60 meg is szerezte ezt a szakképzettségi fokozatot, és az építővállalatból kapott visszajelentés szerint a munkában jól helytállnak. Új formaként kezdték meg a termelésben is részt vevő csoportvezetők képzését. Az építéstechnológia újabban a nagylétszámú brigádok helyett 8—10 tagú munkacsoportokat igényel, ezek vezetését csak olyan szakmunkás tudja ellátni, aki maga is a termelésben dolgozik, de fel van készítve a csoport vezetésére is. A csókás Rád Tmász számára készült program iránt, melynek megvalósítása folyamatban van, mások is érdeklődnek, hasonlóan az V. szakképzettségi fokozatú (az egykori magas szakképzettségű munkásnak megfelelő) munkavezető-képzés iránt. Természetes, hogy mindkét fokozat több évi előzetes szakmai gyakorlatot feltételez. Felnőttképzésről lévén szó ide kívánkozik a permanens képzésnek egy sajátos formája, a csoport- és brigádvezetők rendszeres és folyamatos kiegészítő képzése, amire a téli hónapokban kerül sor, és amelynek keretében az építéstechnológiai újítások nyújtása, a korábbi ismeretek felfrissítése a cél. Nem elég csak felkészíteni valakit a szakmára — vallják az iskolában —, módot kell nyújtani az ismeretek folyamatos felújítására is, és ezt a feladatukat igyekeznek a szűkös körülményeik adta lehetőségek keretében maximálisan teljesíteni. SZÖLLÖSY VÁGÓ László Hiányzik a krrdési igény Az amatőrök belefáradtak, a hivatásosok nagyon sokat kérnek Akik jobban ismerik Csóka művelődési múltját, bizonyára visszasírják azokat az időket, amikor még hetente volt valamilyen rendezvény. Sokan jártak a különféle csoportok próbáira, gazdagabbak voltak a hétköznapok, főleg a hosszú téli estéken. Az utóbbi időben elmaradnak a rendezvények, s az amatőrtevékenységgel sem lehetünk elégedettek. Bár a község egyes településein van némi mozgolódás... Mit tesz ezen a téren Szarvas Margitka, a Kis Mihály Munkásegyetem dolgozója, a művelődési élet szervezője. — A község hét helyi közösségében igyekszünk valamilyen művelődési életet szervezni. Ez korántsem megy könnyen. Először is Szanádon, Verbicán és Drna Bárén nincsenek meg a legalapvetőbb feltételek sem a rendezvények megtartására, egyszerűen nincs megfelelő terem, így ha valamit rendeznénk is, azt a szabad ég alatt kellene megtartani, esetleg a helyi kocsmában, amelynek azonban más a rendeltetése. Csókán, Jázován és Pádén, s most már Ostojicevén is, van már terem, csak a rendezvényeket kell megszervezni. Az igazság azonban az, hogy szűkös eszközökkel rendelkezünk, s a legésszerűbb szervezéssel is csak néhány előadásra telik. Erre az évre 100 000 dinárt kaptunk a művelődési önigazgatási érdekközösségtől, amit egy esztrádcsoport vendégszereplésére elkölthetnénk, s pangana a művelődési élet. Természetesen ezt nem tesszük, hanem inkább kihasználjuk azokat a lehetőségeket, amelyeket egyes színházaink, például a szabadkai Népszínház kínál. Egyegy előadásért 20 000 dinárt kér,csak- Nem véletlen tehát, hogy ezzel a színháztársulattal vannak a legjobb kapcsolataink is. Kapva kaptunk aTanyaszínház vendégszereplésén is, amely véleményem szerint kitűnően sikerült. Kiemelném a dolgozók művelődési igényének meglétét, hiszen a Tanyaszínház előadásait az emberek tömegesen látogatták Monostoron, Pádon és Jázován is. Persze, ez újdonság volt, sokan tehát inkább kíváncsiságból gyűltek a színészek köré, mintsem, hogy művelődési igényeiket kielégítsék ... Ha a művelődési életet vesszük figyelembe, mindenképpen több rendezvény kellene, de ha a kulturális igényt vesszük alapul, még az is sok, ami van, mert az emberek elszoktak a rendezvényektől, csökkent az igényük. Néha félig üres a terem. Az amatőr tevékenységgel elégedett-e? — Ez a tevékenység is visszaesőben van, részben, mert nincsenek olyan emberek környezetünkben, akik szívvel-lélekkel vezetnének valamilyen művelődési csoportot, másrészt, mert igen sok akadályt kell leküzdeniük, hogy dolgozhassanak. Néhány évvel ezelőtt a Móra Ferencben alig fértek el az amatőrök, színjátszók, táncosok, énekesek, muzsikusok. Alig lehetett helyet kapni a klubhelyiségekben egy-egy próbára. Az akkor tevékenykedők elfáradtak, újabbak pedig nehezen jelentkeznek. Nemrég volt egy próbálkozás a csókai ifjúsági szervezetben, ahol a fiatalok színjátszó-csoportot alakítottak. Csakhamar azonban lelohadt a kedvük, s ennek fő oka a teremhiány volt, pedig előadásuk igazán szép elismerésben részesült. Némi amatőr tevékenység zajlik a kisebb településeken: Monostoron, Jázován, Pádén, s Ostojicevón is megindult a mozgolódás, amit főleg a Tudás hatalom c. tévévetélkedőnek köszönhetünk. VIOLA János 19