Magyar Szó, 1983. június (40. évfolyam, 148-162. szám)
1983-06-08 / 155. szám
10 BORKO GVOZDENOVIĆ A НШ05 MOST EMLÉKEI a iszenin és a Sutjeskán Az egykori harcosok visszaemlékezései ■ Neretva, Sutjeska! E két folyó neve elválaszthatatlan a jugoszláv forradalom fegyveres harcától; e két folyó térségében zajlottak le 40 évvel ezelőtt, 1943 tavaszán és nyarán a második világháború legvéresebb csatái a jugoszláv hadszíntéren. A nagy vérveszteségek ellenére a Jugoszláv Néphadsereg, a dicsőséges partizán haderő győztesen került ki a negyedik és az ötödik ellenséges offenzívából, és megindult azon a diadalmas harci úton, amely végül is az ország teljes felszabadulásához vezetett. Tárcánkban megszólaltatjuk az akkori csaták aktív részvevőit, azokat a harcosokat, akik 40 évvel ezelőtt fegyverrel a kezükben írták az új Jugoszlávia történetét. ‡112* Megindító volt a találkozás, mert már régen láttuk egymást. Azon töprengtem, vajon mi lesz ezzel a családdal, hiszen a falu minden irányból körül van kerítve, súlyos harcok dúlnak... Kicsit elbeszélgettünk, mondták, hogy nagyon várják Jósát, Jósa még nem érkezett meg az egységével, s hogyha megjön, majd csatlakoznak hozzá. Mondom az anyjának, hogy szörnyen viszket a sebem, nem tudom, mi lehet. Édes fiam, ugyan mi lehetnek tetvek.” Erre aztán levetkőzök, levetem az ingem, leszedik rólam a kötszert. Volt mit látni, sebem teli volt kukacokkal. Azt mondja az öregasszony, menjek le, és mossam meg a sebemet a Sutjeskában. Alkohol nem volt fertőtlenítésre. Utánamegérkeztünk Baréba. Kaptunk egy-egy szelet lóhúst, de később felfelé menet három-négy napig semmit. Éhség nap mint nap, harcok, rohamok, napjában többször is. Egy tüzérségi löveg becsapódása darabokra tépte egyik emberünket, Bajicot. Erre segédje fölugrik, kezébe kapja a gépfegyvert, lőni kezd, majd ő is ugyanarra a sorsra jut... Ott pusztult el a hős Bojko Zunic is. Utána pedig Mileta Popovic parancsnok. Milan Popovic, a csapat parancsnokhelyettese, aki néhány méterrel a csapat előtt első emberként rohamozott, életben maradt, akárcsak én. Sokat lehetne mesélni a halottakról és rólunk, akik életben maradtak. A véletlen játszott közre abban, hogy megmaradtunk. Miután a Báron véget ért a csata, az Ozrennél tartózkodtunk, a légierő szörnyű támadásokat intézett, ellenünk. A gépek először az Otren fölött köröztek, ahol Tito megsebesült, majd később lejjebb ereszkedtek, ahol mi tartózkodtunk. Maga a pokol volt ez. Rokonom, Veljko Djujic éppen hogy átadta az anyjának a kis Ilija Durbabát, egyébként mi is vittük a kicsit, egy repülőbombaszilánk a kicsi szemébe vágódott, és megvakította. Csak összeszorította a fogát, és azt mondta: „Ilija nem fog sírni.” És nem sírt. (Ilija Djujic vezérőrnagy elbeszélése. Belgrádban él, kitüntették.) CHRISTIANE ROCHEFORT Házasság párizsi módra (34) — Vagy nem. — Miért, ez helytelen? — Aki soha egyetlen mozdulatot sem tesz ... — Én legalább nem pofozok. — Szóval erről van szó? Ilyen haragtartó vagy? — Nem, nem erről van szó. Csak épp mozdulatokról beszéltél, hát ez jutott az eszembe. — Talán még az is jobb volna, ha pofozkodnál! Ha merényletet követnél el egyéni szabadságom ellen! Ha féltékenységi jeleneteket rendeznél, akár azt is! Még mindig jobb, mint ez, ez a semmi! Önagysága elmegy hazulról, sétál, fagylaltozik egy taknyos kölyökkel, mintha ő is az lenne! Harmincegy éves korában! (Bármilyen gáláns, egyetlen évet sem ajándékozna nekem.) Vagy pedig olvasásba merül. És micsoda hülyeségeket olvas! — ezt az utolsó kijelentését azzal illusztrálja, hogy visszakézből kiveri a kezemben levő mintapéldányt és a szoba másik sarkába hajítja. Vagy úgy. Hirtelen megértem, miért törődött bele olyan könnyen a zongorába. Mert amikor játszani hallott, rögtön megállapította, hogy ez a kései vállakozás csakugyan reménytelen. — Hát ez meg mi? — Megpróbálja messziről kisilibizálni a földre sújtott ellenség címét. Pedig a betűk fordítva vannak. A szarvasmarhaőrzés tíz módja. — Mezőgazdasággal óhajtasz foglalkozni? — Igen. Mostanában szükségem volna egy kis vidéki életre. Isten látja lelkemet, eszembe se jutott; ő adta az ötletet. — Tiszta levegőre. Ez a városi levegő elsorvaszt, belepusztulok, azthiszem, a rue de la Pompe-i levegő különösen egészségtelen, egyébként holnapra bejelentettem magam az orvosnál — ragyogóan rögtönzök —, ha olyan gyöngének talál mint amilyennek érzem magam, el akarok menni Itáliába, Julia szüleihez. Emlékszem, hogy meghívtak, amikor— amikor itt voltak. Csak egy sürgönyt kell küldenem nekik. — Julia! És eszedbe sem jut, hogy én mit szólok ehhez, hogy nekem nincsenek-e más terveim, amelyekhez szükségem volna a jelenlétedre! ... — Ha az orvos azt mondja, hogy jót tenne a levegőváltozás, orvosi bizonyítványt hozok. Ilyen esetekben még a munkáltatók is engednek. Mindjárt meghal megöttem kész vége. Igyekszem visszatartani a nevetésem. Szegénykém. Ezzel az elfojtott jelenettel, amelyet pillanatok alatt leszereltem, erőszakosságával, amelyet ezen a szerencsétlen könyvön kellett kitöltenie, a szarvasmarhákat érintő maró gúnyjával, amely visszahullott rá , ahová csak azért követtem engedelmesen, hogy nevetséges helyzetbe hozzam, hogy milyen mélységesen nevetségesbe, arra csak akkor fog rájönni, amikor majd bele akarja ütni az orrát, hátat fordítok neki, elmerülök egy könyvbe, majd rájön a tudatlanságára, mert ez egy buddhista könyv jó, szegénykém. Nem tudja, hogy újabban judózom. Aligha van ismeret, mely hasznosabb volna a házaséletben. Savanyú, mint a citromos szörbet. Holnap ő lesz rosszul, ő marad majd ágyban, én fogom ápolni, egyébként az orvosi bizonyítvánnyal zsebemben, nem szoktam a levegőbe beszélni. És a jövő héten: ugyő. — Elhagysz — mondja Stéphanie. — Nem találkozunk többé. Nem látlak többé. — Pontosan fogalmazol. Cukorkát szopogatunk, egy paciendon ülünk, a téren. Elmentem érte ,a gimnázium elé és cukrot vittem. Ahogy megígértem. Ha az ember megteszi, még mulatságosabb. — Hiányozni fogsz. — No de Stéphanie. Rómában sem szűnök meg létezni. Egy durva földrajzi tény csak nem változtat a helyzeteden? — Nem. De azért ront rajta. — Súlyosbítja. Jó, elismerem, hogy megváltozik a formája. Most a Távollét korszaka következik. — Nekem ez túlságosan szellemi kapcsolat lesz... — Az. De talán így jobb. Mert én nem hiszem, mint derék Mesterünk, hogy külön testből és külön lélekből vagyunk. — Uramisten, ami engem illet, furcsa keverék a kettő! Ha tudnád! — Hallgass. Minek ezt tudni? Elutazom, így van rendjén. — Nem! Ez nem rend, ez maga a rendetlenség! — No de Stéphanie, légy te is rendes egy kicsit! Szervusz. — Szervusz, Céline. Engedd meg, hogy gondoljak rád. * _ Az ember öntudatlanul él. Az ember nem tud semmit. Az ember nem ismeri önmagát. Teljes lelki nyugalommal utaztam el. Szép csöndesen. Szűziesen. Philippe csöppet sem hiányzott. Hiányát, hogy úgy mondjam, észre sem vettem. Rögtön otthonosan éreztem magam. Pedig az emberek mindig a megszokást emlegetik. Semmi sem törékenyebb, semmiről sem könnyebb megfeledkezni. Második este, amikor lefeküdni készültem, észrevettem, hogy egyedül alszom. Első este fel sem tűnt. Derűs fölényemből arra következtettem, hogy nem érdekel a nemi élet, és ez nagyobb megkönnyebbülést okozott, mint fájdalmat. Békésen sétáltam a nagy házban, a kertben, a dombokon, az olajfák alatt. Álmodoztam, Stéphanie-re gondoltam; a szerelemről ábrándoztam, vagyis az igaziról, vagyis arról, ami abból áll, hogy az ember szeret, nem pedig abból, hogy szeretetre vágyik, ez két különböző érzés, ez a kettő keveredett össze oly szörnyűségesen, mint ismeretes. Úgy éreztem, hogy kivételes esélyt adtam Stéphanie-nak, aktívan szerethet ugyanis, érzelmeit nem interferálja olyan végzetesen a passzív forma Azon tűnődtem, vajon mi jobb: szeretni vagy szerettetni? Arra a következtetésre jutottam, hogy az előbbi. Én sohasem szerettem így, gondoltam magamban, soha és senki nem ítélt erre. Vagyis voltaképpen nem is szerettem soha. Szeretni valakit. Szeretni a viszonzás követelménye nélkül — milyen csodálatos érzés! Irigyeltem Stéphanie-t. Helyébe képzeltem magam. Élveztem a helyzetet, a helyzetet. Vissza kellett tartanom magam, nehogy beleszeressek és elkívánjam tőle a kegyelem állapotát. De hát ez mindent tönkretett volna. Meg kellett maradnom a szeretett lény szerény szerepében. Reggeltől estig lírizáltam. Olaszország is az oka volt, szinte megkövetelte. Édes táj ez, csaknem isteni táj. A fenyők örökzöldek, az olajfák örökezüstösek, az ég örökkék, a nap ragyogva süt. Milyen jó itt! Mit fogok csinálni másutt,, te jó Isten! Mit csinálnak ott távol, az alatt a baromi éghajlat alatt? Mi az ördögnek vonultak mindnyájan, mint a birkák, arra a ramaty északi vidékre, ahol csak köd van és eső és szar? Igaz, a szarnak ők az okai, nem a vidék. De az is igaz hogy ha egyszer ott telepedtek le, az embernek még mindig megmarad az a lehetősége, hogy oda menjen, ahová kedve tartja, oda, ahol ők nincsenek jelen. Este tébolyultan sütött a hold. Szerencsém volt, hogy épp akkor érkeztem, amikor nőni kezdett. Láttam a Holdsarlót. Minden áldott este elnézem, hogyan növekszik. Ez már igazi elfoglaltság, akár foglalkozás is. Meztelenül ragyog az égen. Vagy átsüt az olajfák levelein. Vagy egy fenyő tetején. Oda teszem, ahová akarom, ideoda mozgatom, ide-oda rakom. Szeretem. A házzal szemben, egy domb tetején, csodálatos fenyőfasor húzódik. A fenyők: isteni. A hold: isteni. Milyen szerencse, hogy van hold. Az ember nem is gondol rá, pedig óriási szerencse! Mert az is lehetne, hogy ne legyen hold. Csodálatos ékszer, a színei, a formái: minden. Hát igen. Uram, ez sikerült: csak egyetlen dolgot toltál el: az utolsót. Talán kifáradtál addigra? _ (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ MILOŠ VUČKOVIĆ: Egy nap alkonyattájt a kraljevói zászlóalj első százada parancsot kapott, hog menjen Sokolovici faluba, s deblokáljon egy századot, amelyet a csetnikek bekerítettek. Az a januári éjszaka a Romaniján iszonyatos zord volt. Azon az éjszakán át kellett vágnunk magunkat a hó borította Glasinai fennsíkon. A hó derékon felül ért, embertelen zimankó, váltakoztunk a menet élén, hol az egyik, hol a másik tized haladt az élen, mert olyan nehéz volt utat törni a hóban, hogy egyik tized sem bírta ki hosszabb ideig. Észrevettem, hogy az egyik tized parancsolta nincs a menetben. Lemaradt. Odaléptem hozzá, megkérdeztem, miért maradt el a többiektől. Közölte: „Beteg vagyok . .. magas láz gyötör”. Tehát lázasan is elindult a feladat teljesítésére. Csak ennyit mondtam neki: „Te tizedes vagy, a tizeded nélküled nem mehet előre, el kell foglalnod a helyedet”. A tized élére állt, s úgy vezette, mintha teljesen egészséges lenne. Božo Miletic Kosovacnak hívták. Egész éjszakai menetelés után érkeztünk meg Sokolovićiba. Božo abban az időben nem volt párttag, mert régebben már kizárták a pártból. Minden lehetséges módon, tevékenységével, magatartásával, hűségével az elsők közé verekedte magát. Idősebb volt a többi harcosnál, 30 éves lehetett, de mindig igyekezett, hogy ne maradjon le a fiatalok mögött. 1942 folyamán, miután megérkeztünk Bosanska Krajina területére, Božo Mileticet felvették, pontosabban visszafogadták a pártba. Nem sokkal utána kinevezték századbiztosnak, s ahogy múlt az idő, egyre több harcban, hadmozdulatban, manőverben vett részt. Felszabadították Jajcét, Prnjavort, Teslicet, kijutottak a Szávára, s közvetlenül visszatérésünk után megkezdődött a negyedik ellenséges offenzíva. Božo kiállta az összes próbát, nem hátrált meg a nehézségek elől, átkelt a Neretván, megérkezett Sanđžakba, részt vett a Vučevo és Sutjeska felé való menetelésben. Akkor nevezték ki a harmadik sandžaki proletárbrigád biztosává. Vucevóban ismét találkoztunk, és baráti, elvtársi légkörben elbeszélgettünk. Elemeztük a helyzetet. Elmesélte, mi történt a Sutjeskán, beszámolt a harcokról, arról, hogy a legfontosabb sutjeskai hadműveleti csoport miként tört át az ellenség vonalán. Vucevóban váltunk el. Csatlakoztam a második zászlóaljhoz, amely attól kezdve a vezénylése alatt állt. Kapcsolatunk azonban ugyanolyan emberi, szívélyes, kifogástalan maradt. A Sutjeskáig nem találkoztam Bozóval. Azt sem tudtam, hol tartózkodik a brigád törzskara. Több ízben megkíséreltem felvenni a kapcsolatot a brigád törzskarával, néhány futárt is küldtem, de nem tértek vissza. Olyan helyzet alakult ki, hogy a zászlóalj úgyszólván elkeveredett a német alakulatokkal. Minden fa mögül lőttek, bombák robbantak, egyszóval ropogtak a fegyverek, hadakoztunk, azt sem tudtuk, hol húzódik a hadszíntér, hol az ellenség. Általános tumultus alakult ki. A korábban elküldött futároknak nem sikerült felvenniük a kapcsolatot a brigád törzskarával, útközben életüket vesztették. (Folytatjuk) Miloš Vučković 1983. június 8., szerda