Magyar Szó, 1983. június (40. évfolyam, 148-162. szám)

1983-06-08 / 155. szám

10 BORKO GVOZDENOVIĆ A НШ05 MOST EMLÉKEI a iszenin és a Sutjeskán Az egykori harcosok visszaemlékezései ■­­ Neretva, Sutjeska! E két folyó neve elválaszthatatlan a jugoszláv forradalom fegyveres harcától; e két folyó térségében zajlottak le 40 évvel ezelőtt, 1943 tavaszán és nyarán a második világháború legvé­resebb csatái a jugoszláv hadszíntéren. A nagy vérveszteségek ellené­re a Jugoszláv Néphadsereg, a dicsőséges partizán haderő győztesen került ki a negyedik és az ötödik ellenséges offenzívából, és megindult azon a diadalmas harci úton, amely végül is az ország tel­jes felszabadulásához vezetett. Tárcánkban megszólaltatjuk az akkori csaták aktív részvevőit, azokat a harcosokat, akik 40 évvel ezelőtt fegyverrel a kezükben írták az új Jugoszlávia történetét. ‡112* Megindító volt a találkozás, mert már régen láttuk egymást. Azon töpreng­tem, vajon mi lesz ezzel a családdal, hiszen a falu minden irányból körül van kerítve, súlyos harcok dúlnak... Kicsit elbeszélgettünk, mondták, hogy nagyon várják Jósát, Jósa még nem ér­kezett­ meg az egységével, s hogyha megjön, majd csatlakoznak hozzá. Mon­dom az anyjának, hogy szörnyen visz­ket a sebem, nem tudom, mi lehet. Édes fiam, ugyan mi lehetne­k tetvek.” Erre aztán levetkőzök, levetem az in­gem, leszedik rólam a kötszert. Volt mit látni, sebem teli volt kukacokkal. Azt mondja az öregasszony, menjek le, és mossam meg a sebemet a Sutjeská­­ban. Alkohol nem volt fertőtlenítésre. Utána­­megérkeztünk Baréba. Kap­tunk egy-egy szelet lóhúst, de később felfelé menet három-négy napig sem­mit. Éhség nap mint nap, harcok, ro­hamok, napjában többször is. Egy tü­zérségi löveg becsapódása darabokra tépte egyik emberünket, Bajicot. Erre segédje fölugrik, kezébe kapja a gép­fegyvert, lőni kezd, majd ő is ugyan­arra a sorsra jut... Ott pusztult el a hős Bojko Zunic is. Utána pedig Mi­­leta Popovic parancsnok. Milan Popo­vic, a csapat parancsnokhelyettese, aki néhány méterrel a csapat előtt első em­berként rohamozott, életben maradt, akárcsak én. Sokat lehetne mesélni a halottakról és rólunk, akik életben maradtak. A véletlen játszott közre abban, hogy meg­maradtunk. Miután a Báron véget ért a csata, az Ozrennél tartózkodtunk, a légierő szörnyű támadásokat intézett, ellenünk. A gépek először az Otren fölött köröz­tek, ahol Tito megsebesült, majd ké­sőbb lejjebb ereszkedtek, ahol mi tar­tózkodtunk. Maga a pokol volt ez. Ro­konom, Veljko Djujic éppen hogy át­adta az anyjának a kis Ilija Durbabát, egyébként mi is vittük a kicsit­­, egy repülőbombaszilánk a kicsi szemébe vá­gódott, és megvakította. Csak összeszo­rította a fogát, és azt mondta: „Ilija nem fog sírni.” És nem sírt. (Ilija Djujic vezérőrnagy elbeszélése. Belgrádban él, kitüntették.) CHRISTIANE ROCHEFORT Házasság párizsi módra (34) — Vagy nem. — Miért, ez helytelen? — Aki soha egyetlen mozdulatot sem tesz ... — Én legalább nem pofozok. — Szóval erről van szó? Ilyen harag­tartó vagy? — Nem, nem erről van szó. Csak épp mozdulatokról beszéltél, hát ez jutott az eszembe. — Talán még az is jobb volna, ha pofozkodnál! Ha merényletet követnél el egyéni szabadságom ellen! Ha félté­­kenységi jeleneteket rendeznél, akár azt is! Még mindig jobb, mint ez, ez a semmi! Önagysága elmegy hazulról, sétál, fagylaltozik egy taknyos kölyök­kel, mintha ő is az lenne! Harmincegy éves korában! (Bármilyen gáláns, egyetlen évet sem ajándékozna ne­kem.) Vagy pedig olvasásba merül. És micsoda hülyeségeket olvas! — ezt az utolsó kijelentését azzal ill­usztr­álja, hogy visszakézből kiveri a kezemben levő mintapéldányt és a szoba másik sarkába hajítja. Vagy úgy. Hirtelen megértem, miért törődött bele olyan könnyen a zongo­rába. Mert amikor játszani hallott, rög­tön megállapította, hogy ez a kései vállakozás csakugyan reménytelen. — Hát ez meg mi? — Megpróbálja messziről kisilibizálni a földre sújtott ellenség címét. Pedig a betűk fordítva vannak. A szarvasmarhaőrzés tíz módja. — Mezőgazdasággal óhajtasz foglalkoz­ni? — Igen. Mostanában szükségem vol­na egy kis vidéki életre. Isten látja lelkemet, eszembe se ju­tott; ő adta az ötletet. — Tiszta levegőre. Ez a városi leve­gő elsorvaszt, belepusztulok, azt­­hi­szem, a rue de la Pompe-i levegő külö­nösen egészségtelen, egyébként hol­napra bejelentettem magam az orvos­nál — ragyogóan rögtönzök —, ha olyan gyöngének talál mint amilyen­nek érzem magam, el akarok menni Itáliába, Julia szüleihez. Emlékszem, hogy meghívtak, amikor­— amikor itt voltak. Csak egy sürgönyt kell külde­­nem nekik. — Julia! És eszedbe­­ sem jut, hogy én mit szólok ehhez, hogy nekem nin­­csenek-e más terveim, amelyekhez szükségem volna a jelenlétedre! ... — Ha az orvos azt mondja, hogy jót tenne a levegőváltozás, orvosi bizonyít­ványt hozok. Ilyen esetekben még a munkáltatók is engednek. Mindjárt meghal megöttem kész vé­ge. Igyekszem visszatartani a neveté­sem. Szegénykém. Ezzel az elfojtott jelenettel, amelyet pillanatok alatt le­szereltem, erőszakosságával, amelyet ezen a szerencsétlen könyvön kellett kitöltenie, a szarvasmarhákat érintő ma­ró gúnyjával, amely visszahullott rá , ahová csak azért követtem engedel­mesen, hogy nevetséges helyzetbe hoz­zam, hogy milyen mélységesen nevet­ségesbe, arra csak akkor fog rájönni, amikor majd bele akarja ütni az orrát, hátat fordítok neki, elmerülök egy könyvbe, majd rájön a tudatlanságára, mert ez egy buddhista könyv j­ó, sze­génykém. Nem tudja, hogy újabban judózom. Aligha van ismeret, mely hasznosabb volna a házaséletben. Savanyú, mint a citromos szörbet. Holnap ő lesz rosszul, ő marad majd ágyban, én fogom ápolni, egyébként az orvosi bizonyítvánnyal zsebemben, nem szoktam a levegőbe beszélni. És a jövő héten: ugyő. — Elhagysz — mondja Stéphanie. — Nem találkozunk többé. Nem lát­lak többé. — Pontosan fogalmazol. Cukorkát szopogatunk, egy pacien­don ülünk, a téren. Elmentem érte ,a gimnázium elé és cukrot vittem. Ahogy megígértem. Ha az ember megteszi, még mulatságosabb. — Hiányozni fogsz. — No de Stéphanie. Rómában sem szűnök meg létezni. Egy durva földraj­zi tény csak nem változtat a helyzete­den? — Nem. De azért ront rajta. — Súlyosbítja. Jó, elismerem, hogy megváltozik a formája. Most a Távol­lét korszaka következik. — Nekem ez túlságosan szellemi kapcsolat lesz... — Az. De talán így jobb. Mert én nem hiszem, mint derék Mesterünk, hogy külön testből és külön lélekből vagyunk. — Uramisten, ami engem illet, fur­csa keverék a kettő! Ha tudnád! — Hallgass. Minek ezt tudni? Eluta­zom, így van rendjén. — Nem! Ez nem rend, ez maga a rendetlenség! — No de Stéphanie, légy te is ren­des egy kicsit! Szervusz. — Szervusz, Céline. Engedd meg, hogy gondoljak rád. * _ Az ember öntudatlanul él. Az ember nem tud semmit. Az ember nem ismeri önmagát. Teljes lelki nyugalommal utaztam el. Szép csöndesen. Szűziesen. Philippe csöppet sem hiányzott. Hi­ányát, hogy úgy mondjam, észre sem vettem. Rögtön otthonosan éreztem magam. Pedig az emberek mindig a megszokást emlegetik. Semmi sem tö­rékenyebb, semmiről sem könnyebb megfeledkezni. Második este, amikor lefeküdni készültem, észrevettem, hogy egyedül alszom. Első este fel sem tűnt. Derűs fölényemből arra következtet­tem, hogy nem érdekel a nemi élet, és ez nagyobb megkönnyebbülést okozott, mint fájdalmat. Békésen sétáltam a nagy házban, a kertben, a dombokon, az olajfák alatt. Álmodoztam, Stéphanie-re gondol­tam; a szerelemről ábrándoztam, vagy­is az igaziról, vagyis arról, ami abból áll, hogy az ember szeret, nem pedig abból, hogy szeretetre vágyik, ez két különböző érzés, ez a kettő kevere­dett össze oly szörnyűségesen, mint is­meretes. Úgy éreztem, hogy kivételes esélyt adtam Stéphanie-nak, aktívan szerethet ugyanis, érzelmeit nem inter­­ferálja olyan végzetesen a passzív for­ma Azon tűnődtem, vajon mi jobb: szeretni vagy szerettetni? Arra a kö­vetkeztetésre jutottam, hogy az előbbi. Én soh­asem szerettem így, gondol­tam magamban, soha és senki nem ítélt erre. Vagyis voltaképpen nem is sze­rettem soha. Szeretni valakit. Szeretni a viszonzás követelménye nélkül — milyen csodálatos érzés! Irigyeltem Stéphanie-t. Helyébe képzeltem ma­gam. Élveztem a helyzetet, a helyzetet. Vissza kellett tartanom magam, nehogy beleszeressek és elkívánjam tőle a ke­gyelem állapotát. De hát ez mindent tönkretett volna. Meg kellett marad­nom a szeretett lény szerény szerepé­ben. Reggeltől estig lírizáltam. Olaszor­szág is az oka volt, szinte megkövetel­te. Édes táj ez, csaknem isteni táj. A fenyők örökzöldek, az olajfák örök­ezüstösek, az ég örökkék, a nap ragyogva süt. Milyen jó itt! Mit fogok csinálni másutt,, te jó Isten! Mit csinálnak ott távol, az alatt a baromi éghajlat alatt? Mi az ördögnek vonultak mindnyájan, mint a birkák, arra a ramaty északi vidékre, ahol csak köd van és eső és szar? Igaz, a szarnak ők az okai, nem a vidék. De az is igaz hogy ha egyszer ott telepedtek le, az embernek még mindig megmarad az a lehetősége, hogy oda menjen, ahová kedve tartja, oda, ahol ők nincsenek jelen. Este tébolyultan sütött a hold. Sze­rencsém volt, hogy épp akkor érkez­tem, amikor nőni kezdett. Láttam a Holdsarlót. Minden áldott este elné­zem, hogyan növekszik. Ez már igazi elfoglaltság, akár foglalkozás is. Mez­telenül ragyog az égen. Vagy átsüt az olajfák levelein. Vagy egy fenyő tete­jén. Oda teszem, ahová akarom, ide­­oda mozgatom, ide-oda rakom. Szere­tem. A házzal szemben, egy domb te­tején, csodálatos fenyőfasor húzódik. A fenyők: isteni. A hold: isteni. Mi­lyen szerencse, hogy van hold. Az em­ber nem is gondol rá, pedig óriási sze­rencse! Mert az is lehetne, hogy ne le­gyen hold. Csodálatos ékszer, a színei, a formái: minden. Hát igen. Uram, ez sikerült: csak egyetlen dolgot toltál el: az utolsót. Talán kifáradtál addigra? _ (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ MILOŠ VUČKOVIĆ: Egy nap alkonyattájt a kraljevói zászlóalj első százada parancsot kapott, hog menjen Sokolovici faluba, s deblo­­káljon egy századot, amelyet a csetni­­kek bekerítettek. Az a januári éjszaka a Romaniján iszonyatos zord volt. Azon az éjszakán át kellett vágnunk magun­kat a hó borította Glasinai fennsíkon. A hó derékon felül ért, embertelen zi­mankó, váltakoztunk a menet élén, hol az egyik, hol a másik tized haladt az élen, mert olyan nehéz volt utat törni a hóban, hogy egyik tized sem bírta ki hosszabb ideig. Észrevettem, hogy az egyik tized pa­rancsolta nincs a menetben. Lemaradt. Odaléptem hozzá, megkérdeztem, miért maradt el a többiektől. Közölte: „Beteg vagyok . .. magas láz gyötör”. Tehát lázasan is elindult a feladat teljesíté­sére. Csak ennyit mondtam neki: „Te tizedes vagy, a tizeded nélküled nem mehet előre, el kell foglalnod a helye­det”. A tized élére állt, s úgy vezette, mintha teljesen egészséges lenne. Božo Miletic Kosovacnak hívták. Egész éjszakai menetelés után érkez­tünk meg Sokolovićiba. Božo abban az időben nem volt párttag, mert régeb­ben már kizárták a pártból. Minden le­hetséges módon, tevékenységével, ma­gatartásával, hűségével az elsők közé verekedte magát. Idősebb volt a többi harcosnál, 30 éves lehetett, de mindig igyekezett, hogy ne maradjon le a fia­talok mögött. 1942 folyamán, miután megérkeztünk Bosanska Krajina területére, Božo Mi­­leticet felvették, pontosabban visszafo­gadták a pártba. Nem sokkal utána ki­nevezték századbiztosnak, s ahogy múlt az idő, egyre több harcban, hadmozdu­latban, manőverben vett részt. Felsza­badították Jajcét, Prnjavort, Teslicet, kijutottak a Szávára, s közvetlenül visszatérésünk után megkezdődött a negyedik ellenséges offenzíva. Božo kiállta az összes próbát, nem hátrált meg a nehézségek elől, átkelt a Neretván, megérkezett Sanđžakba, részt vett a Vučevo és Sutjeska felé való menetelésben. Akkor nevezték ki a harmadik sandžaki proletárbrigád biz­tosává. Vucevóban ismét találkoztunk, és baráti, elvtársi légkörben elbeszél­gettünk. Elemeztük a helyzetet. Elme­sélte, mi történt a Sutjeskán, beszá­molt a harcokról, arról, hogy a legfon­tosabb sutjeskai hadműveleti csoport miként tört át az ellenség vonalán. Vu­­cevóban váltunk el. Csatlakoztam a második zászlóaljhoz, amely attól kezd­ve a vezénylése alatt állt. Kapcsola­tunk azonban ugyanolyan emberi, szí­vélyes, kifogástalan maradt. A Sutjes­­káig nem találkoztam Bozóval. Azt sem tudtam, hol tartózkodik a brigád törzs­kara. Több ízben megkíséreltem felvenni a kapcsolatot a brigád törzskarával, né­hány futárt is küldtem, de nem tértek vissza. Olyan helyzet alakult ki, hogy a zászlóalj úgyszólván elkeveredett a német alakulatokkal. Minden fa mögül lőttek, bombák robbantak, egyszóval ropogtak a fegyverek, hadakoztunk, azt sem tudtuk, hol húzódik a hadszíntér, hol az ellenség. Általános tumultus alakult ki. A korábban elküldött futá­roknak nem sikerült felvenniük a kap­csolatot a brigád törzskarával, útköz­ben életüket vesztették. (Folytatjuk) Miloš Vučković 1983. június 8., szerda

Next