Magyar Szó, 1983. június (40. évfolyam, 163-177. szám)
1983-06-19 / 166. szám
——: IRODALOM ------- Különös álmom volt az éjjel: azt álmodtam, hogy nőnek körülöttem a fülek. Hogy magyarázzam ezt meg? Az álomban a fantasztikus is természetes, az álmodónak mégis szokatlan, ha azt veszi észre, hogy a körülötte mozgó emberek füle nőni kezd. Ez, ha ébren látnánk, komikusnak hatna. Más az álomvilág. Itt minden vagy lebegően szép, vagy fojtogatóan nyomasztó. Ezt tudja mindenki, hiszen nincs olyan ember, aki még nem álmodott volna. A régi naptároknak, kalendáriumoknak álmoskönyv-rovatuk is volt. A primitív emberek még ma is hisznek az álom jelentésteljességében. Mindenáron szeretnék megfejteni álmukat. De hát egy álom miért ne sugallhatna, súghatna meg valamit előre, valamit, ami hamarosan be fog következni. Ezek az álombéli emberek megnőtt füleikkel álmomban soha nem érzett félelemmel töltöttek el. Bizonyos barátaim, jó ismerőseim, meglehetősen kedves kollégáim voltak ezek az emberek, egytől egyig ismerős arc, ismerős mosolyukkal, épp csak a fülük változott el. Ezek a fülek nem voltak hasonlíthatók semmihez se, mégis minden kétséget kizáróan fülek voltak. Hiszen ott ültek, ahol az ember füle, a fej két oldalán. De ezek a fülek, fülkagylók, a valóságbeli fülkagylóktól eltérően a maguk külön, önálló életét élték a fejek két oldalán. A fejekhez tartoztak ugyan, azokból nőttek ki, de olyasféle elváltozásaik voltak, mint az arcnak: hol komoraknak, hol vidámaknak látszottak. De volt olyan fül is, amelyből nyílt, leple ввикпвшпш Reggelente a császár megméri a hozzá vitt okiratokat, és esténként újra megméri; nem tér addig nyugovóra, amíg egy bizonyos súly át nem megy a kezén; kinyilatkoztatta, hogy birodalmában a legmagasabb szám a hatos és a legfőbb szín a fekete palotáról palotára jár, végig a föld alatti folyosókon, tudomást sem vesz a pompás fali tapétákról, a csengőkről a dobokról, a szép hölgyekről hány felelős hivatalnokot kell még megfojtatnia, amíg az akaratát teljesen véghez nem viszi? A császár minden éjjel másik palotában alszik, hogy kijátssza az orgyilkosokat. Kétszázhetven palotája van, némelyiket kedveli, némelyiket nem; a betegség, öregség, halál három férge előbb-utóbb mégis rá fog találni; ma reggel az ajándékai között volt egy kápráztató aranyozott bronz bormelegítő, a hálás pejhóbéliek ajándéka, és egy pazar, az alaphangsort csilingelő kilenc harangból álló készlet, a tiszteletre méltó jucsangi polgárok ajándéka, úgy határozott, hogy e helységek valamennyi hivatalnokát előlépteti egy rangfokozattal, a falu kútjának pedig megadja az ötödik Rang Minisztere címet... Az Első Császár elrendelte, hogy birodalmának népét nevezzék fekete fejű népnek; az óceánban van három tündéri sziget, Penglaj, Fangcsang és Ingcsou, ott élnek a halhatatlanok, s ő elküldte Hszu-fut, a tudóst, néhány ezer fiúval és lánnyal, hogy rájuk leljen, tollba mondja emlékiratát, amely így kezdődik: „A trón méltányolja...”; a híres orgyilkos, Csing-ko száz aranyért szerzett egy bronz tőrt, mondják, a legélesebbet a birodalomban. A kalapok bősége hat hüvelyk, a kocsik szélessége hat láb lehet, a Birodalom harminchat tartományra oszlik; a Hatodiktól az Első Rangig a minisztereknek az eltemettetés terhe mellett egy (nefritkő-) kabócát kell viselniük a nyelvükön; a császár végigsiet a folyosókon, ahol feleségei megrohanják, annyian, hogy már nem is próbálja megjegyezni a nevüket, mindegyiket csak úgy szólítja meg: „Feleség”, és menekül fárasztó tökélyük elől; hadakat küld erre meg arra, mint ahogy mások futárokat küldöznek; az egész Kínában kialakított rendet, megparancsolja, állandóan ellenőrizni kell, higanyszín folyóit és halványzöld városait szemmel kell tartani, s ha a kézműveseket rossz munkájuk miatt meg is fojtotta, itt maradtak nagy létszámú családjaik, és ellene suttognak az utcákon meg a tavernákban ... Csin-si Huang-ti, a császár elrendelte, hogy sírjának négy oldalán hatezer íjászt, lándzsást, kocsihajtót és zenészt temessenek el élve, kétezer lóval egyetemben, katonai alakzatban; felelős hivatalnokok próbálták jobb belátásra bírni, mondván, hogy ez ellene lázítja a népet, de a császár sírját pontosan hatezer íjásznak, lándzsásnak, kocsihajtónak és zenésznek kell oltalmaznia, nehogy más korszakok más sírjainak sorsára jusson; a hűbéres Csieng-hang márki jogtalanul hódított el területet ezen a vidéken, a selyemzsinórt már elküldték neki, és a határvidéki tábornokokat alaposan és rendszeresen megfélemlítik, nehogy elfelejtsék, hová köti őket állampolgári kötelességük ... A ma reggeli ajándékok között két fehér nefriike-tigrist talál, teljes életnagyságban, a művész, Li Ji faragta őket, és a császár maga vesz ecsetet a kezébe, hogy szemüket befesse sötét lakkfestékzetlen káröröm sugárzott, ezek általában nagy, terjedelmes fülek voltak, a kisebbek inkább behízelgőknek látszottak. Titokban, amikor nem látott senki, megtapogattam a saját füleimet: vajon az enyémek is olyanok, mint a körülöttem levőkéi? Nem voltak olyanok, s ez mégse nyugtatott meg Ha most még nem is olyanok, olyanokká válhatnak! Nem tudom, mért rettegtem ettől, amikor a körülöttem sündörgő embereket egyáltalán nem zavarta, hogy a fülük megváltozott. Az volt a legiszonyatosabb, amikor valaki a régi barátaim közül hozzám lépett, s szokása szerint nem a kezét tette a vállamra, hanem a fülét hajtotta rám, mint afféle lebemyeget, hatalmasra nőtt denevérszárnyat, s nekem ezt az iszonyatot úgy kellett fogadnom, elviselnem, mint egy bizalmas gesztust, egy baráti vállveregetést vagy ehhez hasonlót. Ilyenkor, vállamon barátom súlyos füllebenyegével, bár elviselhetetlen iszonyat tartott fogva, éreztem, hogy ezekbe a fülekbe valamiféle szerkezet, mechanikus vagy inkább talán elektronikus szerkezettel felelős hivatalnokok azt sugallták, hogy hatezer terrakotta katonát és kétezer terrakotta lovat, teljes életnagyságban, temessenek el a sír védelmezésére; a császár dühében elrendeli, hogy háromezer fogoly vágja ki hsziang hegyén az összes fát, csupaszítsa le a hegyeit, így a felelős hivatalnokok megérthetik, mi minden lehetséges; a császár magához rendeli az udvari költőket, és verset írat velük a halhatatlanokról, a tiszta lényekről és nemes szellemekről, akik a maguk erejéből nappallá változtatják az éjszakát, majd elénekelteti magának ezeket a dalokat, mindenki tudja, kivégzéseket nem hajtanak végre tavasszal, ezt még a gyerek is tudja, bár bizonyos esetekben ... Az ügyes és körmönfont orgyilkost, Csing-kót lefejezték, elügyetlenkedett próbálkozását följegyezték az évkönyvekbe, idétlen utolsó szavait pedig kihúzták az évkönyvekből; a császár végigsiet töméntelen palotáinak tágas folyosóin, átvesz minden kérelmet, és aztán köntösének ujjába dugja; hetvenezer fogoly munkálkodik a sír építésén, amelybe még akkor kezdtek, amikor a császár tizenhárom éves volt, mérete észak—déli irányban 2173 méter, kelet—nyugatiban 974 méter; a legbelső terem mennyezetén hihetetlen méretű gyöngyszemek jelképezik a csillagokat és a csillagok állását. Csin-si Huangti, a császár, eltűnődik, meleg bort iszik, és fontolgatja, vajon elegendő székről gondoskodott-e sírjában a feleségek, a tábornokok és a vezető hivatalnokok kíséretei számára, akiket vele együtt temetnek majd el. Hszu-furól, a tudósról és a vele együtt hajóra szállt ifjakról és hajadonokról még semmi hír, szinte bizonyos, hogy elnyelték őket a szörnyek... Ezer mérő gabonáért nemességet vásárolhat magának a közember, micsoda botrány; a császár egy építőkövet, amely olyan nagy volt, hogy nem férhetett át a Kirim-kapun, hatvan korbácsütéssel büntetett; talált egy asszonyt, Jao úrhölgyet (jobb lábszárán hosszú forradás), aki felkeltette vonzalmát, de visszautat találni a pavilonba, ahol az asszony tartózkodik, csaknem képtelen vállalkozás; egy istenkáromló a császárt kutyának, tyúknak és kígyónak írta le, de ő örvendezik a szellemi szegénység eme megnyilvánulásán; beültetteti a Hsziang hegyet négyzetesen karókkal, ezáltal bizonyos tisztviselők még agyafúrtabb elképzelést alakíthatnak ki a császári akaratról... Igen. Meg fogja engedni, hogy a hatezer agyagkatonát eltemessék, és velük egyetlen valódi katonát, egy herceget, micsoda titkos boldogság; saját kezűleg készíti el a herceg számára az italt, hogy könnyedén aludjon el, atyai boldogság; az egész élet titkait suttogja majd a herceg fülébe, mielőtt beadná az italt, mámorító boldogság; el fogja temettetni a herceg eltemetőit is, mértani boldogság; akik végrehajtották a második temetést, azokat elküldi a háborúba, amelyet kitűnő hadvezetői szakértelemmel úgy szervez meg, hogy elveszítsék, bús, magányos és szakmai boldogság; mezítláb végigmegy a főváros utcáin, kezében tövises ágak, hogy megkorbácsolhassa meztelen vállát, amiért elveszítette a háborút, rejtett és fájdalmas boldogság; ezek a boldogságok együttvéve ugyannyit érnek, mint a halhatatlanság füve, amely, akárcsak a gyom, Penglas varázslatos szigetén nő, akárcsak a gyom, van beépítve, és érzékelni lehetett a szerkezet állandó, finom jelzéseit. Képtelen vagyok elmondani álmom minden részletét, de nem is annyira a részletek hatottak rám, mint inkább az egésznek az atmoszférája. Éppen ez az atmoszféra volt annyira nyomasztó s annyira nem evilági, hogy már-már elviselhetetlenné tette magát az álmot. Ilyenkor szólal meg bennünk egy hang — álmunkban egy evilági hang —, hogy ez az egész csak egy álom, fel fogunk belőle ébredni. Persze nem nyugszunk meg ezután se, mert a szörnyű álom folytatódik. Megnyugvást ilyenkor csak a hirtelen ébredés hozhat. — Ez nem lehet igaz! — nyüszítettem barátom finom jelzéseket adó súlyos füllebelyege alatt. Róttam a város utcáit — valahogy egy egészen más arculatú és hangulatú város volt az, és mégis az volt, amelyikben lakom —, róttam a város utcáit, és tudom, határozottan emlékszem, egyáltalán nem nyugtatott meg, még csak a remény szikráját se ébresztette bennem, hogy elég sok ember jár-kel, akinek még rendes, megszökött „emberi” füle van, s hogy ezek ügyet se vetettek a megnőtt, eltorzult fülű emberekre, mintha észre se vették volna őket. Ez nem hogy megnyugtatott volna, hanem még inkább összezavart bennem mindent, s ezáltal az az atmoszféra, amelyet említettem, még nyomasztóbbá vált. Ugyanakkor tudtam — evilági tudattal tudtam —, hogy mind jobban belekeveredem saját álmom hínárjába. Minden átmenet nélkül költővé váltam. Róttam a város utcáit és saját verseimet szavaltam. Betéve tudtam minden verseimet. Tulajdonképpen nem voltak ezek versek, de úgy szavaltam őket, mintha azok lettek volna. Később rájöttem: az önmagammal folytatott vitáim voltak ezek a versként szavalt monológok. A hangosan soha ki nem mondott gondolataim. Megálltam egy sugárút sarkán, és nem győztem csodálkozni, hogy míg én végigszavalom a várost, nem követ senki, nem kíváncsi a szavalatomra egyetlen járókelő sem, még csak annyiba se vesznek, mint egy jámbor bolondot. Ugyanakkor elszörnyedve láttam- néhány járókelő füle anynyira megnyúlt már, hogy a sokemeletes házakon is túlmnőtt, és hogy ezeket az óriásfüleket az emberek könnyedén, zavar és szégyenkezés nélkül viselik mintha eleve ilyen fülekkel születtek volna, pedig ez képtelenség, mindnyájamn normális fülekkel jöttek a világra, csak hogy ez a logika itt nem érvényes, mert itt — az álomvilágban — minden, ami észszerű, érvényét veszti. Mégis annyi erőm álmomban is volt, hogy az álmot meg tudjam különböztetni a valóságtól. Álmomban is tudtam tehát, hogy az egészet csak álmodom. De amikor végre sikerült belőle kiszakasztanom magamat, első dolgom volt, hogy megtapogassam a füleimet. Még normálisaknak találtam őket. Igaz, szokatlanul tüzesek voltak, égtek, szinte lángoltak. Kábultan figyeltem: tán csak nem épp most kezdenek nőni? Vacogva vártam az eredményt. De mert nem történt semmi, s közben a „füllázam” is elmúlt, megnyugodtam. Sőt az önbizalmam is hamarosan annyira helyreállt, hogy ilyenféle gondolatok kezdtek megfogalmazódni bennem: „Mindenki felelős a saját füléért és nem nőhet meg senkinek a füle anélkül, ha maga nem kacérkodik ilyen perverz vágyakkal.” És a többi, és a többi... DONALD BARTHELME NÉMETH ISTVÁN Rémes álom A császár Nemes István szövegrajza " MAGYAR SZÓ 1983. június 19., vasárnap hat telanoviczni Sötét, rövid napok Sötét, rövid napok, borongós őszidő, a szívem bánatos, az ég csupa felhő. Beteg a nővérkém, apja, anyja nincsen, ölelem, csókolom, ringatom kis kincsem, vigasztalnám is, de elillan az öröm, komor est dalolja: „Ó, keserű üröm!” Mit sem tudok szólni, a szívem sziklakő, megvigasztalhatná tán egy jó barátnő. Ez a bájos lányka balzsam sebeinkre, ez az élő tavasz az őszi hidegben. Ő, bájos leányka, tavasz, virágözön, tudod-e azt a dalt: „Ó, keserű üröm!” Nővérkém, nővérkém, balzsam gyógyít téged, bánat gyötör engem, a szívem elégett. Mondd a barátnődnek, de ne is mondd, hallgass, hisz magam sem tudom, lelkemben mi baj van. Ő, bájos leányka, tavasz, virágözön, én ismerem a dalt: „Ó, keserű üröm!” Nővérkém, nővérkém, űzd el a bánatom, öleld meg, nővérkém, barátnődet nagyon, és mondd neki, mondjad, de ne is mondd, hallgass — jobb ha nem is sejti, jobb ha meg sem hallja. Ha meg nem értheti, mért halljon jai-özönt? Szomorú ez a dal: „Ó, keserű üröm!” Dal a dalról (Részlet) Ahol k*n van. зкл' bánat, — A dal enyhít; Ahol f'»-„Jr -V i hullnak, — Dal erősít; Hol igazak az emberek, — Dal csendül fel; Amit másként nem mondhatsz el, — Dal mondta el; Oda, hol más vigasz nincsen, — Dal jöjjön el; Ahol gyanú rombol mindent, — Dal emel fel; Mert dalban r---'CS gyűlölet, — Szeretet él; Dalban -an a hit ereje, — í’des remény. Ápold a dalt, s szelídíthetsz fenevadat; dal ne l-:"ven fehért, soha komolytalan. A dal légyen a legszentebb tiszta, fényes, mint a csillag a magasban, fenn az égen. A dal legyen odaadó, fennkölt, nemes, a dal legyen ragyogóan igaz, lelkes. A dal jöjjön egész szívnek mérye felől — az ilyen dal mindig hódít, mindent legyőz. KENYERES KOVÁCS Márta fordításai