Magyar Szó, 1983. június (40. évfolyam, 163-177. szám)

1983-06-19 / 166. szám

——: IRODALOM -------­ Különös álmom volt az éjjel: azt ál­modtam, hogy nőnek körülöttem a fülek. Hogy magyarázzam ezt meg? Az álomban a fantasztikus is természetes, az álmodó­nak mégis szokatlan, ha azt veszi észre, hogy a körülötte mozgó emberek füle nő­ni kezd. Ez, ha ébren látnánk, komikus­nak hatna. Más az álomvilág. Itt minden vagy lebegően szép, vagy fojtogatóan nyo­masztó. Ezt tudja mindenki, hiszen nincs olyan ember, aki még nem álmodott vol­na. A régi naptároknak, kalendáriumoknak álmoskönyv-rovatuk is volt. A primitív emberek még ma is hisznek az álom je­lentésteljességében. Mindenáron szeretnék megfejteni álmukat. De hát egy álom miért ne sugallhatna, súghatna meg va­lamit előre, valamit, ami hamarosan be fog következni. Ezek az álombéli emberek megnőtt fü­leikkel álmomban soha nem érzett féle­lemmel töltöttek el. Bizonyos barátaim, jó ismerőseim, meglehetősen kedves kollé­gáim voltak ezek az emberek, egytől egyig ismerős arc, ismerős mosolyukkal, épp csak a fülük változott el. Ezek a fülek nem voltak hasonlíthatók semmihez se, mégis minden kétséget kizáróan fülek vol­tak. Hiszen ott ültek, ahol az ember füle, a fej két oldalán. De ezek a fülek, fül­­kagylók, a valóságbeli fülka­gylóktól elté­rően a maguk külön, önálló életét élték a fejek két oldalán. A fejekhez tartoztak ugyan, azokból nőttek ki, de olyasféle el­változásaik voltak, mint az arcnak: hol ko­moraknak, hol vidámaknak látszottak. De volt olyan fül is, amelyből nyílt, leple­ ввикпвшпш Reggelente a császár megméri a hozzá vitt okiratokat, és esténként újra meg­méri; nem tér addig nyugovóra, amíg egy bizonyos súly át nem megy a kezén; ki­nyilatkoztatta, hogy birodalmában a leg­magasabb szám a hatos és a legfőbb szín a fekete­ palotáról palotára jár, végig a föld alatti folyosókon, tudomást sem vesz a pompás fali tapétákról, a csengőkről a dobokról, a szép hölgyekről hány felelős hivatalnokot kell még megfoj­tatnia, amíg az akaratát teljesen véghez nem viszi? A császár minden éjjel másik palotában alszik, hogy kijátssza az orgyilkosokat. Kétszázhetven palotája van, némelyiket kedveli, némelyiket nem; a betegség, öregség, halál három férge előbb-utóbb mégis rá fog találni; ma reggel az aján­dékai között volt egy kápráztató aranyo­zott bronz bormelegítő, a hálás pejhó­­béliek ajándéka, és egy pazar, az alap­hangsort csilingelő kilenc harangból álló készlet, a tiszteletre méltó jucsangi pol­gárok ajándéka, úgy határozott, hogy e helységek valamennyi hivatalnokát elő­lépteti egy rangfokozattal, a falu kútjá­nak pedig megadja az ötödik Rang Mi­nisztere címet... Az Első Császár elren­delte, hogy birodalmának népét nevezzék fekete fejű népnek; az óceánban van há­rom tündéri sziget, Penglaj, Fangcsang és Ingcsou, ott élnek a halhatatlanok, s ő elküldte Hszu-fut, a tudóst, néhány ezer fiúval és lánnyal, hogy rájuk leljen, toll­ba mondja emlékiratát, amely így kezdő­dik: „A trón méltányolja...”; a híres or­gyilkos, Csing-ko száz aranyért szerzett egy bronz tőrt, mondják, a legélesebbet a birodalomban. A kalapok bősége hat hüvelyk, a ko­csik szélessége hat láb lehet, a Birodalom harminchat tartományra oszlik; a Hato­diktól az Első Rangig a minisztereknek az eltemettetés terhe mellett egy (nefritkő-) kabócát kell viselniük a nyelvükön; a császár végigsiet a folyosókon, ahol fele­ségei megrohanják, annyian, hogy már nem is próbálja megjegyezni a nevüket, mindegyiket csak úgy szólítja meg: „Fe­leség”, és menekül fárasztó tökélyük elől; hadakat küld erre meg arra, mint ahogy mások futárokat küldöznek; az egész Kí­nában kialakított rendet, megparancsolja, állandóan ellenőrizni kell, higanyszín fo­­lyóit és halványzöld városait szemmel kell tartani, s ha a kézműveseket rossz munkájuk miatt meg is fojtotta, itt ma­radtak nagy létszámú családjaik, és el­lene suttognak az utcákon meg a taver­nákban ... Csin-si Huang-ti, a császár elrendelte, hogy sírjának négy oldalán hatezer íjászt, lándzsást, kocsihajtót és zenészt temesse­nek el élve, kétezer lóval egyetemben, ka­tonai alakzatban; felelős hivatalnokok próbálták jobb belátásra bírni, mondván, hogy ez ellene lázítja a népet, de a csá­szár sírját pontosan hatezer íjásznak, lándzsásnak, kocsihajtónak és zenésznek kell oltalmaznia, nehogy más korszakok más sírjainak sorsára jusson; a hűbéres Csieng-hang márki jogtalanul hódított el területet ezen a vidéken, a selyemzsinórt már elküldték neki, és a határvidéki tá­bornokokat alaposan és rendszeresen meg­félemlítik, nehogy elfelejtsék, hová köti őket állampolgári kötelességük ... A ma reggeli ajándékok között két fe­hér nefriike-tigrist talál, teljes életnagy­ságban, a művész, Li Ji faragta őket,­ és a császár maga vesz ecsetet a kezébe, hogy szemüket befesse sötét lakkfesték­zetlen káröröm sugárzott, ezek általában nagy, terjedelmes fülek voltak, a kiseb­bek inkább behízelgőknek látszottak. Titokban, amikor nem látott sen­ki, meg­tapogattam a saját füleimet: vajon az enyémek is olyanok, mint a körülöttem levőkéi? Nem voltak olyanok, s ez mégse nyugtatott meg Ha most még nem is olyanok, olyanokká válhatnak! Nem tu­dom, mért rettegtem ettől, amikor a kö­rülöttem sündörgő embereket egyáltalán nem zavarta, hogy a fülük megváltozott. Az volt a legiszonyatosabb, amikor va­laki a régi barátaim közül hozzám lépett, s szokása szerint nem a kezét tette a vál­­lamra, hanem a fülét hajtotta rám, mint afféle lebemyeget, hatalmasra nőtt dene­vérszárnyat, s nekem ezt az iszonyatot úgy kellett fogadnom, elviselnem, mint egy bizalmas gesztust, egy baráti vállverege­­tést vagy ehhez hasonlót. Ilyenkor, vállamon barátom súlyos fül­­lebenyegével, bár elviselhetetlen iszonyat tartott fogva, éreztem, hogy ezekbe a fü­lekbe valamiféle szerkezet, mechanikus vagy inkább talán elektronikus szerkezet­tel­ felelős hivatalnokok azt sugallták, hogy hatezer terrakotta katonát és két­ezer terrakotta lovat, teljes életnagyság­ban, temessenek el a sír védelmezésére; a császár dühében elrendeli, hogy három­ezer fogoly vágja ki hsziang hegyén az összes fát, csupaszítsa le a hegyeit, így a felelős hivatalnokok megérthetik, mi min­den lehetséges; a császár magához rendeli az udvari költőket, és verset írat velük a halhatatlanokról, a tiszta lényekről és nemes szellemekről, akik a maguk erejé­ből nappallá változtatják az éjszakát, majd elénekelteti magának­ ezeket a da­lokat, mindenki tudja, kivégzéseket nem hajtanak végre tavasszal, ezt még a gye­rek is tudja, bár bizonyos esetekben ... Az ügyes és körmönfont orgyilkost, Csing-kót lefejezték, elügyetlenkedett pró­bálkozását följegyezték az évkönyvekbe, idétlen utolsó szavait pedig kihúzták az évkönyvekből; a császár végigsiet tömén­telen palotáinak tágas folyosóin, átvesz minden kérelmet, és aztán köntösének uj­jába dugja; hetvenezer fogoly munkál­kodik a sír építésén, amelybe még akkor kezdtek, amikor a császár tizenhárom éves volt, mérete észak—déli irányban 2173 méter, kelet—nyugatiban 974 méter; a leg­belső terem mennyezetén hihetetlen mé­retű gyöngyszemek jelképezik a csillago­kat és a csillagok állását. Csin-si Huang­­ti, a császár, eltűnődik, meleg bort iszik, és fontolgatja, vajon elegendő székről gon­doskodott-e sírjában a feleségek, a tábor­nokok és a vezető hivatalnokok kíséretei számára, akiket vele együtt temetnek majd el. Hszu-furól, a tudósról és a vele együtt hajóra szállt if­jakról és hajado­­nokról még semmi hír, szinte bizonyos, hogy elnyelték őket a szörnyek... Ezer mérő gabonáért nemességet vásá­rolhat magának a közember, micsoda bot­rány; a császár egy építőkövet, amely olyan nagy volt, hogy nem férhetett át a Kirim-kapun, hatvan korbácsütéssel bün­tetett; talált egy asszonyt, Jao úrhölgyet (jobb lábszárán hosszú forradás), aki fel­keltette vonzalmát, de visszautat találni a pavilonba, ahol az asszony tartózkodik, csaknem képtelen vállalkozás; egy isten­káromló a császárt kutyának, tyúknak és kígyónak írta le, de ő örvendezik a szel­lemi szegénység eme megnyilvánulásán; beültetteti a Hsziang hegyet négyzetesen karókkal, ezáltal bizonyos tisztviselők még agyafúrtabb elképzelést alakíthatnak ki a császári akaratról... Igen. Meg fogja engedni, hogy a hat­ezer agyagkatonát eltemessék, és velük egyetlen valódi katonát, egy herceget, micsoda titkos boldogság; sajá­t kezűleg készíti el a herceg számára az italt, hogy könnyedén aludjon el, atyai boldogság; az egész élet titkait suttogja majd a her­ceg fülébe, mielőtt beadná az italt, má­morí­tó boldogság; el fogja temettetni a herceg eltemetőit is, mértani boldogság; akik végrehajtották a második temetést, azokat elküldi a háborúba, amelyet ki­tűnő hadvezetői szakértelemmel úgy szer­vez meg, hogy elveszítsék, bús, magányos és szakmai boldogság; mezítláb végigmegy a főváros utcáin, kezében tövises ágak, hogy megkorbácsolhassa meztelen vállát, amiért elveszítette a háborút, rejtett és fájdalmas boldogság; ezek a boldogságok együttvéve ugyannyit érnek, mint a hal­hatatlanság füve, amely, akárcsak a gyom, Penglas varázslatos szigetén nő, akárcsak a gyom, van beépítve, és érzékelni lehetett a szer­kezet állandó, finom jelzéseit. Képtelen vagyok elmondani álmom minden részletét, de nem is annyira a részletek hatottak rám, mint inkább az egésznek az atmoszférája. Éppen ez az atmoszféra volt annyira nyomasztó s annyira nem evilági, hogy már-már elviselhetetlenné tette magát az álmot. Ilyenkor szólal meg bennünk egy hang — álmunkban egy evilági hang —, hogy ez az egész csak egy álom, fel fogunk belőle ébredni. Persze nem nyugszunk meg ezután se, mert a szörnyű álom foly­tatódik. Megnyugvást ilyenkor csak a hir­telen ébredés hozhat. — Ez nem lehet igaz! — nyüszítettem barátom finom jelzéseket adó súlyos fül­­lebelyege alatt. Róttam a város utcáit — valahogy egy egészen más arculatú és hangulatú város volt az, és mégis az volt, amelyikben la­kom —, róttam a város utcáit, és tudom, határozottan emlékszem, egyáltalán nem nyugtatott meg, még csak a remény szik­ráját se ébresztette bennem, hogy elég sok ember jár-kel, akinek még rendes, megszökött „emberi” füle van, s hogy ezek ügyet se vetettek a megnőtt, eltor­zult fülű emberekre, mintha észre se vet­ték volna őket. Ez nem hogy megnyug­tatott volna, hanem még inkább össze­zavart bennem mindent, s ezáltal az az atmoszféra, amelyet említettem, még nyo­masztóbbá vált. Ugyanakkor tudtam — evilági tudattal tudtam —, hogy mind jobban belekevere­dem saját álmom hínárjába. Minden átmenet nélkül költővé váltam. Róttam a város utcáit és saját verseimet szavaltam. Betéve tudtam minden versei­met. Tulajdonképpen nem voltak ezek versek, de úgy szavaltam őket, mintha azok lettek volna. Később rájöttem: az önmagammal folytatott vitáim voltak ezek a versként szavalt monológok. A hango­san soha ki nem mondott gondolataim. Megálltam egy sugárút sarkán, és nem győztem csodálkozni, hogy míg én végig­szavalom a várost, nem követ senki, nem kíváncsi a szavalatomra egyetlen járókelő sem, még csak annyiba se vesznek, mint egy jámbor bolondot. Ugyanakkor elször­­n­yedve láttam- néhány járókelő füle any­­nyira megnyúlt már, hogy a sokemeletes házakon is túlmnőtt, és hogy ezeket az óriásfüleket az emberek könnyedén, za­var és szégyenkezés nélkül viselik mint­ha eleve ilyen fülekkel születtek volna, pedig ez képtelenség, mindnyájamn nor­mális fülekkel jöttek a világra, csak hogy ez a logika itt nem érvényes, mert itt — az álomvilágban — minden, ami ész­szerű, érvényét veszti. Mégis annyi erőm álmomban is volt, hogy az álmot meg tudjam különböztetni a valóságtól. Álmomban is tudtam tehát, hogy az egészet csak álmodom. De ami­kor végre sikerült belőle kiszakasztanom magamat, első dolgom volt, hogy megta­pogassam a füleimet. Még normálisaknak találtam őket. Igaz, szokatlanul tüzesek voltak, égtek, szinte lángoltak. Kábul­tan figyeltem: tán csak nem épp most kezdenek nőni? Vacogva vártam az eredményt. De mert nem történt semmi, s közben a „füllá­zam” is elmúlt, megnyugodtam. Sőt az önbizalmam is hamarosan annyira hely­reállt, hogy ilyenféle gondolatok kezdtek megfogalmazódni bennem: „Mindenki fe­lelős a saját füléért és nem nőhet meg senkinek a füle anélkül, ha maga nem kacérkodik ilyen perverz vágyakkal.” És a többi, és a többi... DONALD BARTHELME NÉMETH ISTVÁN Rémes álom A császár Nemes István szövegrajza " MAGYAR SZÓ 1983. június 19., vasárnap hat telanovic­zni Sötét, rövid napok Sötét, rövid napok, borongós őszidő, a szívem bánatos, az ég csupa felhő. Beteg a nővérkém, apja, anyja nincsen, ölelem, csókolom, ringatom kis kincsem, vigasztalnám is, de elillan az öröm, komor est dalolja: „Ó, keserű üröm!” Mit sem tudok szólni, a szívem sziklakő, megvigasztalhatná tán egy jó barátnő. Ez a bájos lányka balzsam sebeinkre, ez az élő tavasz az őszi hidegben. Ő, bájos leányka, tavasz, virágözön, tudod-e azt a dalt: „Ó, keserű üröm!” Nővérkém, nővérkém, balzsam gyógyít téged, bánat gyötör engem, a szívem elégett. Mondd a barátnődnek, de ne is mondd, hallgass, hisz magam sem tudom, lelkemben mi baj van. Ő, bájos leányka, tavasz, virágözön, én ismerem a dalt: „Ó, keserű üröm!” Nővérkém, nővérkém, űzd el a bánatom, öleld meg, nővérkém, barátnődet nagyon, és mondd neki, mondjad, de ne is mondd, hallgass — jobb ha nem is sejti, jobb ha meg sem hallja. Ha meg nem értheti, mért halljon jai-özönt? Szomorú ez a dal: „Ó, keserű üröm!” Dal­ a dalról (Részlet) Ahol k*n van. зкл' bánat, — A dal enyhít; Ahol f'»-„Jr -V i hullnak, — Dal erősít; Hol igazak az emberek, — Dal csendül fel; Amit másként nem mondhatsz el, — Dal mondta el; Oda, hol más vigasz nincsen, — Dal jöjjön el; Ahol gyanú rombol mindent, — Dal emel fel; Mert­­ dalban r---'CS gyűlölet, — Szeretet él; Dalban -an a hit ereje, — í’des remény. Ápold a dalt, s szelídíthetsz fenevadat; dal ne l-:"ven fehért, soha komolytalan. A dal légyen a legszentebb tiszta, fényes, mint a csillag a magasban, fenn az égen. A dal legyen odaadó, fennkölt, nemes, a dal legyen ragyogóan igaz, lelkes. A dal jöjjön egész szívnek mérye felől — az ilyen dal mindig hódít, mindent legyőz. KENYERES KOVÁCS Márta fordításai

Next