Magyar Szó, 1983. július (40. évfolyam, 178-192. szám)

1983-07-03 / 180. szám

1983. július 3., vasárnap 35 ÉVE Tito, a párt és a nép nemet mondott­ ­. Varsóban 1947 szeptemberének utolsó napjaiban nyolc európai kommunista párt: a Bolgár Mun­káspárt, az Olasz KP, a Francia KP, a Magyar Szocialista Mun­káspárt, a Lengyel Egyesült Mun­káspárt, a Szovjet KP, a Jugo­szláv KP, a Csehszlovák KP részvételével,, majd az Albán Munkáspárt utólagos bekapcsoló­dásával megalakult a Kommunis­ta és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (más néven Informbiro, Kominform vagy IB). Mint az ala­pító okmányból is kitűnik, a Tá­jékoztató Iroda a kölcsönös ta­pasztalatcsere, a kommunista pár­tok tevékenységének összehango­lása végett jött létre kölcsönös megegyezés alapján. Rövid törté­nelme során a Tájékoztató Iroda meghirdetett elveivel ellentétes módon működött és ez volt az egyik oka annak, hogy a ZKP kilépett a szervezetből. Sztálin ezt a nemzetközi kom­munista szervezetet a Jugoszláv Kommunista Párttal és Titóval való leszámolásra próbálta fel­használni. Sztálin veresége a Tá­jékoztató Iroda dicstelen végének kezdetét is jelentette. Az SZKP Központi Bizottsága, azaz Sztálin és Molotov 1943. március 27-én „pártkritika” for­májában burkolt levelet intézett a JKP Központi Bizottságához. A levél igen goromba és parancsoló hangnemben íródott. Ez tekinthető a JKP vezetősége és a szocialista Jugoszlávia ellen intézett nyomás és kampány kezdetének, amely egy-két év múlva nem várt mére­teket öltött. A március 27-ei levélre vála­szolva, amelyben az SZKP Köz­­pronti Bizottsága a szovjet embe­rek elleni ellenséges magatartás­sal vádolta a JKP Központi Bi­zottságát, ez utóbbi ezt írta: „Elő­ször is szabálytalannak tartjuk, hogy a szovjet hírszerző szolgálat nálunk, egy olyan országban, amely a szocializmus felé halad, a mi polgáraink köréből toboroz­za ügynökeit. Ezt mi csak mint az ország érdekei ellen intézett lé­pést foghatjuk fel... "Nekünk bi­zonyítékaink vannak arra, hogy a szovjet hírszerző szolgálat egyes szervei pártunk tagjai közül ver­buválnak maguknak embereket, gyanúba hozzák vezetőinket, le­rombolják tekintélyüket, tehetet­lennek és gyanúsnak mutatva be őket...” Időközben a JKP és az SZKP vezetősége Tito és Kardelj, illetve a másik oldalról Sztálin és Molo­tov között többszörös távirat- és levélváltás is történt. A szovje­tek nem győzték csodálkozni, hon­nan veszik a jugoszlávok maguk­nak azt a bátorságot, hogy szem­behelyezkedjenek a szovjet párt­szervek és bizonyos jugoszláv egyének (erőszakos) magatartásá­val szemben. Sztálin­­­tót­ól a szovjet diplomaták és más Jugo­szláviában tartózkodó szovjet pol­gárok részére különleges bánás­módot követelt, nemcsak a más országok állampolgáraihoz, hanem még a jugoszlávokhoz viszonyítva is. Tito nem tudta elfogadni ezt a megalázó parancsot. Nemcsak emberi természetétől volt idegen, hanem azért is, mert az ilyen pa­rancs előtti főhajtás a jugoszláv szocialista forradalom alapvető elveitől való eltérést is jelentet­te volna. Ezért 1948. április 12-ére össze is hívta a JKP Központi Bizott­ságának ülését. Létkérdésről volt szó. A pártvezetőséget értesíteni kellett a Sztálinnal folytatott le­velezésről és állást is kellett fog­lalniuk. Az időközben már törté­nelmi jelentőségűvé vált ülés vég­kimenetelét, nem lehetett előrelát­ni. Egyszer később erről beszélve, Tito a következőket mondta: „Tisztában voltam az ügy sors­döntő jelentőségével. Az élet meg­tanított arra, hogy ilyen esetek­ben a legveszélyesebb tétovázni, állást nem foglalni. Az ilyen ese­tekben mindig merészen és hatá­rozottan kell reagálni.” Miután ismertette a­ levelezés történetét és a támadás lényegét, Tito beszéde végén a következő­ket is mondatta: „Elvtársak, vegyétek figyelem­be, hogy semminemű elméleti vi­táról nincs szó, nincs szó a JKP hibáiról, az állítólagos ideológiai eltévelyedésünkről sem. Nem en­gedhetjük meg magunknak, hogy ebben bárkivel is vitába bocsát­kozzunk ... Elvtársak. Az minde­nekelőtt állam és állam egymás közötti viszonyáról van szó. .. Nekem úgy tűnik, hogy ők az ideológiai kérdésekkel takarózva igyekeznek igazolni a ránk, az államunkra gyakorolt nyomásu­kat .. Az ülés jegyzőkönyvét Krsto Popivoda vezette. Ebből idézhető Kardeljnak az ülésen mondott be­szédének e része: „Pártunk a saját erejéből lett azzá, ami. Senki nem vonja két­ségbe, hogy ehhez a Szovjetunió is hozzájárult. Jugoszlávia volt az az ország, amely területeinek úgyszólván egészét maga szabadí­totta fel az elmúlt háborúban, míg Csehszlovákiát, Romániát, Bulgá­riát, Lengyelországot és Magyar­­­országot a Vörös Hadsereg szaba­dította fel. Jogunk van arra, hogy bizalmat követeljünk a szovjet kormánytól pártunk iránt, amely ilyen eredményeket vívott ki ma­gának. Nézzük csak meg, mit ér­tünk el ebben a háborút követő három évben.” Arról a drámáról, amelyet az ülés részvevői maguk is átéltek e pillanatban, híven tanúskodnak Cana Babovic és Vicko­­Crstulo­­vic szavai is. „Úgy éreztem, óri­ási igazságtalanság érte pártun­kat”, mondta Cana Babovic. „So­ha nem éltem át nehezebb pilla­natokat”, jelentette ki Krstulovic. Csak Moša Pijade tudott derűt vinni ebbe a kínos helyzetbe. ..Elvtársak — mondotta ezen az ülésen —, engem mindenekelőtt Sztálin levelének alacsony szín­vonala lepett meg ” A plénumról választ intéztek Molotovhoz, amelyben érvekkel utasítottak vissza minden vádat. Sztálinnál és Molotovnál, termé­szetesen, minden Jugoszláviából jövő érv süket fülekre talált. Ők tovább folytatták a JKP vezető­ségének megdöntésére irányított akciójukat. Május 22-i keltezésű levelükben jelezték, hogy „a Ju­goszláv Kommunista Párt esetét” a Tájékoztató Iroda következő ülésén vitatják meg. A JKP erre az ülésre, amely az 1948 júliusá­­ban tartottak meg Bukarestben, nem kürte el képviselőit. Ezen az ülésen részt venni annyit jelen­tett, mint ott ülni a vádlottak padján és végig hallgatni az előre meghozott ítéletet. Tito ekkor úgy döntött, hogy a JKP teljes tagságához fordul és a nép támogatásával kitart a füg­getlenség és az egyenjogúság el­veinek védelme mellett. Ennek alapján a JKP Központi Bizottsá­ga május 20-i ülésén 1948. július 21-ére tűzte ki a JKP V. kong­resszusának időpontját. 1948. június 28-án megjelent a Tájékoztató Iroda határozata. A bukaresti összejövetelen, amelyen ezt a dokumentumot elfogadták, a következő pártok képviselői vet­tek részt: a Bolgár Munkáspártot Trajcso Kosztov és Vuko Cserven­­kov, a Román Munkáspártot Gheorghiu Dej, Vasile Luca és Ana Pauker, a Magyar Dolgozók Pártját Rákosi Mátyás, Farkas M. és Gerő Ev a Lengyel Munkás­pártot Zakub Berman és Aleksan­­dar Zawadsky, a Bolsevikok Össz-szövetségi Kommunista Párt­ját A. Zsdanov, G. Klasjenkov, M. Szuszlov, a Francia Kommunista Pártot G. Duclos és E. Fajon, a Csehszlovák Kommunista Pártot Rudolf Slanski, T. Široki, B. Ge­­minder és G. Bares, az Olasz KP-t pedig P. Togliatti és P. Sechia képviselte. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ BELPOLITIKA 7 BARANGOLÁS A SUTJESKA P­ARTJÁK (1.) Ahol teli torokkal harsan a történelem B­ármerre is fordulok itt a Hősök Völgyében, Trentiš­­tén, a sebes folyású Sutjes­­ka morajlása mindenhová elkísér. Lent, a sziklás partján áthatóan zúgnak habjai, fent, a hegyi le­gelőkön, már csak lassú mer­ve­o­­lását hallani. Szállodai szobám ablakán viszont újra nagyobb hangerővel szűrődik be, különösen a kora reggelek csendjében, ami­kor a kiránduló diákok, a motoros turisták még nem vették birto­kukba az ösvényeket és az uta­kat. Itt minden, a népdalokban meg­énekelt zúgó Sutjeska különös­képpen a 40 évvel ezelőtt leját­szódott hősi napokra, válságos he­tekre, sorsdöntő hónapokra emlé­keztet, amikor 1943 májusában és júniusában a jugoszláv népfelsza­­badító hadsereg 10 brigádból álló derékhada emberfeletti erőfeszí­tések és óriási veszteségek árán újból és újból kitört az ellenséges hadosztályok halálos öleléséből. Az ostromzárat a megszálló kato­nák és a hazai árulók jól felsze­relt és jól táplált, 127 000 főnyi serege alkotta, az üldözött és a megsemmisítésre ítélt partizánhad pedig 16 000 kimerült, az emberi teherbírás végső határán álló har­cost számlált. Velük együtt vo­nult a hegyi ösvényeken, a sűrű erdőkön át a közpon­ti kórház is, 3500 hordágyon szállított vagy mankóval járó sebesülttel, házas, félrebeszélő tífuszossal. A Sutjeska, a Tara és a Piva folyók égbe nyúló szirtekkel, me­redek falú kanyonokkal, szinte áthatolhatatlan őserdőkkel tele­tűzdelt térségében már régen el­hallgattak a fegyverek. A termé­szet kigyógyította az üszkös er­dőket, a fű benőtte a bombákkal feldúlt hegyoldalakat. 1983 júni­­usában is áldott béke ülte meg a srentistei völgyet, a kaszálókról friss szénaillat lengett, a bükkö­sök és a fenyvesek túláradó bő­ségben ontották a friss levegőt. S mégis, itt minden szöglet törté­nelmi ráemlékezéseket, gondolat­­társításokat fakaszt. Magát a csa­tateret már régóta nemzeti park­ká alakították át, azzal a feladat­tal, hogy a természeti ritkaságok megóvásán kívül gondozza és te­gye hozzáférhetővé a forradalmi múlt emlékeit, szolgálja a hagyo­mányápolást. Trentiátén, a Sutjeska kiszéle­sedett völgyében, amelyen ősidők óta fontos út vezet az Adria felé, az országszerte ismer­t monumen­tális emlékmű áll vigyázzban — uralja a tájat, tiszteletadásra hív­ja még az aszfaltpálya siető ván­dorát is. Itt van előtte az elesett harcosok közös sírboltja is; nincs nap, hogy a márványlapra ne ke­rülne friss koszorú, néhány szál mezei virág. Az útkereszteződé­seknél eligazító táblák mutatják az irányt a fontosabb események távolabbi színhelyeire — Volu­­jak, Maglić, Vučevo, Zelengora csúcsai felé. Nos, itt töltöm napjaimat, ahol még a levegő is telítve van a hő­sök emlékével, ahol naponta be­szélnek róluk, megéneklik a tá­bortüzek mellett. ..... itt, hol a történelem teli torokkal harsan”, ahogy azt Branko Miljkovic, a költő megfogalmazta. Az emlékmű — M­odrag Ziv­­kovic szobrász alkotása — két különálló, szűk térrel egymástól elválasztott, egyenként 19 méter magas, sziklaszerű betontömbből áll, jelképezve az­ ellenséges ost­romgyűrű itteni áttörését. A Sut­­jeskai csata valójában a szoron­gatott helyzetbe került, szinte ál­landóan erőltetett menetelésben haladó brigádok sorozatos kitöré­séből, az ostromzáron megtalált rések, szűk folyosók kemény vé­delméből állt, amelyeken a de­rékhad, ha súlyos veszteségek árán is, áthaladhatott. Ezekről a nehéz napokról — amikor szinte minden órában fel­merült a kérdések kérdése: lenni vagy nem lenni —, a csata rész­vevői éppen itt, az emlékmű előtt szoktak megemlékezni, nemegy­szer felindultan is, a feltörő em­lékek hullámain hordva. Magam is hallgattam ott a sutjeskai csa­ta egyik elhíresedett brigádjának parancsnokát , Vlado Šegri tá­bornokot, a Nép Hőse Érdemrend viselőjét. „Harmincnapos csata volt, a küzdelem reggeltől estig, estétől reggelig tartott. Valameny­­nyi proletárbrigád élethalálharc­ban állt. Egy napunk, egy éjje­lünk sem volt halott nélkül. Min­den oldalról támadtak bennünket, a repülőgépektől olykor a napot sem lehetett látni” — mondta. Hangja messze szállt, egészen a hegyek közé, betöltötte a völgyet is, akár a Sutjeska zúgása. KALAP­OS Zoltán: Holnapi számunkban: Ezüst mese hullik a fáról... A trentištai emlékmű (IFJÚ Gábor felvétele) Vlado Segri néphős HARCOSOK NYOMDOKAIN Járt arra e­gyszer egy brigád­... Holnap indulnak a topolyai te­stderítők a Petőfi brigád útján elnevezésű menetelésre A hagyományápolás, a testvériség—egység elmélyítésének szándékával kelnek útra holnap Topolyáról — immár 15. alka­lommal — a Petőfi brigád útján elnevezésű menetelés résztve­vői. Miután a harcosok napjának reggelén 7 órakor a város köz­pontjában megkoszorúzzák a bácskai magyar önkéntesek indulási helyét megjelölő emléktáblát, a Harcos Szövetség képviselőjétől átveszik a brigád zászlaját, az ötventagú csapat­­ soraiban fel­derítőkkel, pionírokkal, ifjakkal, dolgozókkal, nyugdíjasokkal — Moravica felé veszi az irányt, amerre 1944 őszén a Petőfi brigád indult a bolmáni csatatér felé. Minden évben a harcosok napja tiszteletére körülbelül 100 kilomé­teres útszakaszt tesznek meg a me­netelük. A kiindulópont Topolya, a végcél a horvátországi­­Dravo­­grad. A közbeeső útszakaszok a következők: Topolya—Bolhán, Bol­­mán—Kutjevo, Kutjevo—Voéin, Voéin—Zrinski Topolovac. Znnsfei Topolovac—Lendva, Lendva—Le­ nard, Lenard—Dravograd. A szer­vezők: a topolyai községi felderítő szövetség, a SZISZ, a Harcos Szö­vetség és a Szocialista Szövetség topolyai községi szervezetei. Az idén a csapat autóbusszal in­dul az 5. útszakasz kiindulóhelyé­re, Zrinski Topolovacra, s onnan 94 kilométert tesz meg gyalog Lendva­ig. Útközben Batinán, Bol­­mánnál, Slavonska Orahovicán és Zrinski Topolovacon megkoszorúz­zák a hősök emlékműveit. A forradalom fáklyatüzét viszik . Maga a tény, hogy 1944 őszén éppen Topolyáról indult el harci útjára a bácskai önkéntesek Petőfi Sándor nevét viselő brigádja, fel­derítő szervezetünk számára állan­dó kötelezettséget jelent a brigád forradalmi hagyományainak ápolá­sa — mondja CELLIK Lajos, a menetelő csapat parancsnoka. — Végigjárva a több mint 700 kilo­méteres utat az a célunk, hogy if­júságunk megismerje és szívébe zárja az ország nemzete, és nem­zetiségei harcos múltjának emlé­keit, s felidézzük, hogy járt egy­szer arra egy magyar brigád, amelynek harcosai a forradalom tüzét hordozták szívükben, vérü­ket hullatták a szabadságért, az új, igazságosabb társadalomért, a testvériségért és egységért. Dicső feladatot teljesítünk, hogy ennek az emlékmentelésnek során, mint a harcosok leszármazottai fáklya­ként továbbvihetjük ezt a tüzet. — Csapatunk a hét nap alatt önálló egységként halad célja felé, mint annak idején a brigád. Saját hadtápja — mozgókonyha, sátor­tábor — van, s egész útján ön­ellátó. Olyan feltételeket alakítunk ki tehát a menetelés során, hogy a résztvevők legalább megközelítő­leg érezzék, milyen is az: a szla­vóniai hegyek között magára utalt egységként feladatot teljesíteni. A petőfisták azokban a majd negy­ven évvel ezelőtti vérzivataros időkben kemény, sokszor kilátásta­lan körülmények között, a leselke­dő halál árnyékában meneteltek ezen az­ úton. A mi harcunk: harc a feledés, harc a folyamatban le­vő forradalom győzelméért. Foly­tatva ugyanis a magyar önkénte­sek rohambrigádjának 40 évvel ez­előtt megkezdett útját, tömegesen bekapcsolódunk az Egyként a honvédelemben nevű tartományi akcióba is, és készek vagyunk minden pillanatban alkotó módon hozzájárulni annak sikeréhez. Emlékidézés tábortüzek mellett A topolyai felderítőknek ez a hagyományápoló különítménye, mint említettük, az idén a Zrins­ki Topolovac—Poganec—Ludbreg— Prelog—Podturen—Lendva 94 kilo­méteres útszakaszon menetel. Min­dennap, a kimerítő gyalogtúra után, a pihenés óráiban a vidék lakóival barátkoznak, akik régi ismerősként szeretettel fogadják a Petőfi brigád harcosainak utódait. A falvak apraja-nagyja, az esti órákban lakott tábortüzek mellett emlékeznek a szabadságért vívott dicső harcokra. Ezeken a történe­lemórákon részt vesznek a vidék volt harcosai, a települések társa­dalmi-politikai szervezeteinek kép­viselői is. A topolyai csapat poli­tikai biztosa ez alkalommal GU­LYÁS Antal, a brigád volt har­cosa. Egy-egy településen, a tábortűz mellett a topolyaiak félórás műsor­ral kedveskednek a vendéglátók­nak. Keretében felcsendülnek majd a magyar brigád dalai, kétnyelvű szavalatok hangzanak el és a hely­beliekkel együtt éneklik annak a vidéknek a dalait is. Igazi testvériség—egység találko­zók ezek minden évben, mondja Cellik Lajos. A helybeliek mindig szeretettel várják a topolyaiakat. Természetesen megemlékeznek a többi vajdasági brigádról is, hi­szen ezen a vidéken, a bolmáni csata után főleg ezek az egységek tartották a frontot, részt vettek a befejező hadműveletekben. Holnap reggel tehát útnak in­dulnak a topolyai felk­erítők, hogy újra magukkal vigyék a brigád zászlaját a szlavóniai hegyek kö­zött. Az ő ajkukról is száll majd a dal: Szél niszi messze a felle­neket... és Horvátország közepé­ben ..mint valaha a brigád har­cosainak árkáról. S viszik maguk­kal a bácskai róna fiatalabb nem­zedékeinek testvéri üzenetét: meg­őrizzük forradalmi hagyományain­kat. VOJNITS Tivadar

Next