Magyar Szó, 1983. augusztus (40. évfolyam, 209-223. szám)
1983-08-03 / 211. szám
1983. augusztus 3., szerda SILLING ISTVÁN: Szilágyi népballadák II. Zaora István Asztalos Rozáliáról szóltunk életpárjából közöltünk egy klasszikus fő írásunkban. Az ő ballaaa repernépballadái, de ugyanebben a kincsben található számos új stílusú ballada is. Betyárballadái Bogár Imréről, Rózsa Sándorról szólnak, de Rozi néni ismer olyan balladákat is, amelyek a mi vidékünkön történt tragikus eseményeket énekelnek meg. Ilyen helyi jellegű, gyilkosságról szóló új stílusú népballada a Zaora István csákováci legény halálát bemutató is. Hallották-e Csákovácon mitörtént? Zaora Istvánt a kocsmában megölték. Firos vére úgy folyik, mint apc,fák, Barna kislány siratná, de nem [szabad. Decembernek huszonötödik napja, Mulat Istvány, a kedves [nevenapja. Nóta közbe fölugrott az asztalra: — Megállj, huncut, meghalsz [még az éccaka! Mikor ezt a Bekér Jóska hallotta, A nagy késit a zsebibe hordozta, Mikor Istvány fölemelte a kézit, Bekér Jóska beleszúrta a késit. — Vigyétek a főorvos úr elejbe! Főorvos úr ránézett és aztmondta: — Vigyétek el édesanyja elejbe! Édesanyja mikor ezt meghallotta, A két kézit a fejira kapcsolta• — Jaj, istenem, Pista fijam, mit [tegyek? Erre a szomorú útra hogy [menjek? Zaoráékná meggyújtották a [gyertyát. Talán bizony Zaora Istvánt [vírasszák? Zaora Istvánt viszik a lemetűbe, Bekér Jóskát az örökös tömlöcbe. ! Tömlöcajtó, börtönajtó repedj [meg! Bekér Jóskát sose né szabadics ! Tömlöcajtó, börtönajtó repedj Pikér Jóskát sose né szabadítsmég!; (énekelte: Szelingerné Asztalos Rozália, született 1913-ban; gyűjtötte Silling István 1983. III. 27-én) — Ez valamiko megtörtént, els. ! Má nagyon régen. Én kislán votam, mikó egy csákováci lány ott rút a hegyekbe, osztakká attu tanulam, ais járt napszámba, osztakká tanúlam. Ott vót nekik kucsmájuk a hegyekbe. — Miért veszekedtek ezek a fiúk? — Lányon. Ehhez hasonló ballada akad még számos szerte e vidéken. Versszerkezete ismert: 11 ј-П-ј-П+П. A szerkezeti és formabeli egyezésekhez társult még a dallamismeret is. Környékünkön a cséplőgépbe esett lány, Farkas Julcsa balladáját éneklli meg ugyanerre a dallamra. A ballada értéke, hogy a szerencsétlenül járt neve mellett szerepel a gyilkos neve is, a gyilkosság helye, időpontja, csak kár, hogy az évszám hiányzik. Az idős adatközlő emlékezetének szürkülését jelzi, hogy a 4., 5. és 6. versszak sorainak száma szegényebb, illetve gazdagabb, valójában összemosódott. A befejezés a régies balladákéhoz hasonló: átokmondás, a bűvösre. Csak azt nem tudjuk, kinek a részéről. Lehet az édesanyáéról, lehet a barna kislányéról is. A Zaora. István halála felett érzett mély gyász mondatja, s e gyászt, e szomorú eseményt őrzi az emlékezet és a dal a múló időnek ' Szigorúan ellenállva. — Ennek már a jóisten az [orvossá. : I'még! j [még! I BEZDÁK A jó horgászhoz a szerencse is hozzá pártol. Kovács István sporthorgász, a bezdáni Turiszt Vendéglátóipari Munkaszervezet pincére halászcsaládból származik, a víz szerelmese, és-hal a horgászatért. Minden évben fog egy-két kapitális halat. Az idén már szákolt egy 13 kilogrammos harcsát és július 2-án egy 17 kilogrammos amurt. Mindkettőt a Bajai csatornán. Szokott helyén, a Bajai csatorna úgynevezett . Töklevelesénél, ahol etetett helye van, pontyozott. Egyszer csak arra figyelt fel, hogy a főtt kukoricával felcsalizott Hoffner orsó úszója alámerül. Bevágott, a 40-es damil fütyülni kezdett, hirtelenében arra gondolt, hogy egy kapitális pontyot akasztott. Úgy is fárasztotta , és 20 perc után volt min csodál- !koznia. Egy 16 kilogrammos tolsz-jobbik volt a szákban, a horog kívülről akadt a szájába. Valószínűnek tartja, hogy a jól etetett hely felett átúszva a hal melluszonya alá szorulhatott a zsinór és attól megijedve a felszínen kó-száló, vízi növényeket evő hal megriadt, alámerült és így került horogra. Került, ahogy került, de annyi biztos, hogy az idén még Bezdán környékén, tolsztolobikból nagyobbat nem szákott senki. Az év tolsztolobik-rekordja Kovács István kisfiával és a rekord-hallal DUNATÁJ Nagy tapsot kapott a Fiaim Kissé szokatlan, hogy a legnagyobb kánikulában sem tétlenkedtek a zombori Petőfi Sándor Művelődési Egyesület színjátszói. A múlt pénteken Szabadkán mutatkoztak be a szabadtéri színpadon Arthur Miller: Fiaim című darabjával. Az előadás nagyszerűen sikerült, gyakran fölhangzott a taps, a közönségnek tetszett a lelkes zombori műkedvelők játéka. Most egy hónap pihenő következik, szeptemberben új lendülettel folytatják a tevékenységet. Legfontosabb a bajtársiasság Nemrég ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját a doroszlói önkéntes tűzoltó testület. A meghívott vendégek között ott találtuk MÓKUS DEZSŐT is, aki ötven esztendővel ezelőtt lett tűzoltó Vele beszélgettünk el a testület gazdag múltjáról és jelenéről. Anyám szoknyája körül szaladgáltam még, de jól tudom, hogy mekkora volt a lelkesedés a testületben. A földművesek nemigen szakítottak időt erre a tevékenységre, rajtam kívül később is csak egy-két földműves tag volt. Még most sem tudom, hogy a szerencsétlen napszámosok hogyan értek rá erre. Házuk sem volt, de az egyenruhára félretették a pénzt. Mert akkoriban még mindenki saját maga vette meg azegyenruháját. — Mint minden polgár, én is kötelességemnek éreztem, hogy segítsek azokon, akik a legnagyobb bajban vannak. Huszonöt éves voltam akkor. Amikor a csapatba kerültem, egy kitakarított apaállat-istálló volt a laktanyánk. Két kocsifecskendő volt, amit kézzel hajtottunk, két vízhordó lajt (kocsi), és két darab 600 literes hordó, amiben tűz esetén vittük a vizet a kocsik után. Örültünk az istállónak, mert ez a sajátunk volt. Szépen rendbe is hoztuk. Azelőtt a kocsmárosok adtak egy-két szobát a szegény tűzoltóknak. Hányódtak-vetődtek mindenfelé, hol ide, hol oda vitték szekrénykéjüket, meg ami még volt nekik. Nagyot fejlődtünk azóta. Hatvanhárom,ban, amikor kiléptem a testületből volt már egy 400 literes motorfecskendőnk, 1500 literes autótankunk és egy laktanyánk, amelynek az építésébe én is besegítettem. Persze nemcsak én, hanem az egész falu besegített. Aki tehette pénzt adott, mások búzát, kukoricát, volt aki munkával járult hozzá, ki hogy bírta, öt esztendeig épült a laktanya. Olyan ütemben építettük, ahogyan volt rá pénz, ötvenháromban végre elkészült. — Úgy tudjuk, sokáig parancsnoka volt a testületnek. — Igen, 1941-től egészen 1963-ig. A parancsnoknak az a feladata, hogy rendet, fegyelmet tartson. Meg kell értetni a tűzoltókkal, hogy a bajtársiasság a legfontossabb. Ebben nem is volt hiány. Megértették, hogy ennek így kell lennie., Lelkileg fölkészítettük őket erre. Megmagyaráztuk nekik, azért léptek be ebbe a nemes célú testületbe, hogy segítsenek azon, aki bajban van. Bizonyos megelégedés tölt el, mert megtettem a kötelességemet. Ez nekem erkölcsi elégtételnek számít, örömmel mondhatom, hogy fejlődik a testület népesedik a tagság, növekszik a csapatok létszáma is. Azelőtt csak egy csapatunk volt 35—10 taggal, most pedig már nem is tudom, hány van a legkisebbektől a legöregebbekig. Úgy látom, az anyagi támogatás is sokkal jobb. — A falu tehát megértést tanúsít a testület iránt? — Mindig sok volt a pártoló tag. Jelenleg például több mint 100-an vannak. Van ahol a családban mindenki fizeti a tagsági díjat. Tűz esetén mindig megnyilvánult az emberek segítőkészsége, a férfiak és asszonyok egyaránt segítettek a lángok megfékezésében, és ez minden bizonnyal így lesz a jövőben is. H. A. 5 sohasem: késő tanfolyam után munkát vállalni Sok az olyan fiatal, aki nem képes befejezni az egységes középiskolát, ami pedig alapvetően fontos ahhoz, hogy valamilyen szakmát tanuljon. Amíg iskolarendszerünk nem lesz annyira rugalmas, hogy mind több az általános iskolát befejezett fiú vagy lány azonnal valamilyen egyszerűbb foglalkozást elsajátítson, addig csak különböző tanfolyamokon szerezhetnek szakképesítést. SZABÓ Sándor tizennyolc éves, csaknem egy éve a zombori vasúti szállítóvállalat szakképzetlen dolgozója. Mivel a vasútnak olyan munkásokra is szüksége van, akiket szinte sehol sem képeznek, ezért a vállalaton belül oldották meg az érdekeltek továbbtanulását. — Apám már több mint tizenöt éve vasúti dolgozó. Amikor kiiratkoztam a zombori középiskolából — nem ment a tanulás —, fölvettek vasúti dolgozónak. Tudatták velem: ha akarok, járhatok tanfolyamra és maradhatok náluk. Nekem ez megfelelt, így iratkoztam be a zombori vasutas továbbképző iskolába, ahol a napokban fejeztük be az elméleti oktatást — mondja Sándor, aki hamarosan több hetes gyakorlati munkára kerül a zombori vasúti gócpontba. — Nehéz volt a hat hónap, és ha megkapod a bizonyítványt, hol, milyen munkahelyen dolgozhatsz? — Nekem csak azért volt nehéz, mert szerbhorvát nyelvű az iskola, ez pedig nem ment egykönnyen. Barátaim segítségével azonban leküzdöttem ezeket a gondokat is. Zombori vasúti szakértők tartották az előadásokat. Ez idő alatt nem szűnt meg a munkaviszonyom. Ha megkapom a bizonyítványt, Bajmokon szeretnék dolgozni mint váltókezelő. Addig azonban hathónapos gyakorlaton veszek részt. Megismerkedünk a váltókezeléssel, raktári és egyéb munkával. Ily módon azt választhatom, amit szeretek. SZABÓ Sándor a szakképesítés mellett, sok küzdelem árán befejezte az egységes középiskola két évét is, amelyet a szarajevói iskola nyitott Zomborban. — Egy év leforgása alatt sikerül majd két bizonyítványt szereznem. Igaz, az egységes középiskolai végzettséget csak a vasúton ismerik majd el mint belső szakképesítés alapját. Úgy tudom, hogy váltókezelőket keresnek. Én éppen az szeretnék lenni. Értesüléseim szerint meg lehet majd keresni a 13 000—14 000 dinárt havonta. Ez több mint gondoltam, elégedett lennék ezzel a fizetéssel — fejezte be SZABÓ Sándor, aki lehet, hogy hamarosan bevonul katonának. Munkahely azonban biztos lesz, mert a vasút ezt szavatolja. Ha viszont a tanfolyamot végzett fiatalok később kedvet kapnak továbbképzésre, beiratkozhatnak a technikumba is, ami azonban már nehezebb dió, de feltörhető. Ez az iskola Belgrádban van és két évig tart. Szabó Sándorhoz hasonló fiatalok sokan vannak. Ez is bizonyítéka annak, hogy aki akar, az a munka mellett, megfelelő hozzálátással bizonyítványt szerezhet magának. Csak megkezdeni nehéz, a folytatást már a munka iránti szeretet és megbecsülés sugározza. A lehetőség adott, csak élni kell vele. P. M. ^ ÚTKÖZBEN» H Fill * inniII 'i I in Hi in I 'Iimiha 1 iil A megriadt ló teljes erejéből rángatja a felfordult pótkocsit. A jármű kerekei még forognak, az ég felé állnak, de a kocsi már csak centiméterekkel halad előre a göröngyös nyári úton. Az árok mellett egy 15 év körüli fiú zokog, és ingja a fejét, közben segélykérően néz a főút felé. — Jaj, az anyám, meghalt az anyám, és ennek én vagyok az oka — kiáltozza felénk, amint éppen odaérünk személygépkocsinkkal Zombor irányából. Azonnal látjuk, miről van szó: a főúttal práhuzamosan húzódó mellékúton felfordult a lóvontatású pótkocsi, alatta maradt azonban valaki. Nincs idő kérdezni, mondani valamit, a felborult pótkocsi alól ki kell szabadítani az alatta morzsolódó aszszonyt, akinek ugyancsak kétségbeesett, jajveszékelő a hangja. — A lovat azt állítsátok meg! — kiáltjuk az útitársak felé, azután pedig gyorsan ketten állunk oda emelni a kocsit. Az asszonynak nem látni az arcát, sem a felsőtestét, csupán deréktól lefelé maradt ki. A jobb lábát már kettétörte a megpántolt pótkocsi oldal de látni, hogy a derekát is összezúzta már. Emeljük a súlyos terhet, úgy tűnik, számtalan neve múlt el már, pedig még csak most értünk ide, azután tarancsolóan szólunk a gyermek felé, hogy húzza ki az édesanyját a kocsi alól. Egyszerre emelünk, mint a madárfogó alól, úgy kerül ki ebből a véletlen csapdából a szerencsétlen asszony, már alig van benne élet. — Nyissátok ki az autó ajtaját! — kiáltunk időközben az odaérkező csodálkozó utasok felé. Kinyílik az ajtó, ketten az asszonyt visszük, egy útitársunk pedig a lábcsontokat tartja. Az asszony már elájult. Az első ülést le lehet dönteni, így elfér valahogy a vérző személy. Azonnal bekapcsoljuk a fényszórókat, a szirénát, és megindulunk az első település felé. A kocsiban csend, a motor zúgása meg az asszony szuszolása azonban jól hallatszik, most ez a két dolog a legfontosabb. — A lábat le kell vágni, de életben marad — tudatja velünk az ügyeletes orvos, amint átveszi a sérültet.. Közben úgy néz felénk, mintha azt kérdezné, mi is történt r ám erre nincs idő, nincs lehetőség, az orvos sürgeti a mentőkocsi vezetőjét, mi pedig folytatjuk utunkat. TÓTH László