Magyar Szó, 1983. augusztus (40. évfolyam, 209-223. szám)

1983-08-03 / 211. szám

napsugár [SZERKESZTI farkas zsuzsa CSORBA BÉLA VERSEI megjöttek a bibircsókák erdőn-mezőn lakodalom megjöttek a bibircsókák tülekedés sokadalom csattan egy-két bibircsók — orrodon a bibircsók! tegnap itt járt Beke Csében angolkockás bekecsében — ejnye-bejnye be­kecses ke be­kecses e bekecsecske! beke­csés­en tanulságok utáltam mindig a zöldbabot (ültetnék inkább trumagot) talpamat pirítják parázson (itt már lélek sem parázsol) tudom hogy mi az a marhavész (s mért nő a falon a penész) tudom hogy mitől döglik a légy („költőket komolyan ne végy”) tudom hány szőrszál nő falovon (s hogy ezért mért vernek pofon) Családunk leg­újabb kedvence Csak ő maradt élve. Testvéreit az any­juk agyoncsípte, megölte. Úgy rémlik, ő túljárt anyja eszén, mert őt nem pusztí­totta el. Egy kiskacsáról van szó, amely családunk legkedvesebb „tagja”. Csupán kéthetes, és máris el van ké­nyeztetve. Őt mindenki eteti, bubusgat­­ja, dédelgeti, egyszóval most ő áll a ház központjában. Sárga, pihés teste gyakran keresi a meleget, a biztonságot, amelyet nem anyja teste nyújt neki, hanem mi vagy a ronggyal bélelt cipősdoboz. Reggel ő az ér­esztőóra. Már kora hajnalban éles csipogásával kelti a ház népét, a legfia­­talabbtól a legidősebbig, követelve táplá­lékát. Természetesen a cipősdobozt csak éjjel használja, és mivel ő mindenfelé csipeget, az ember nem mer lépni, mert ugrik a lába alá. A minap például bejött a szobába, mivel mi a televízió műsorát néztük, és nem volt, aki vele foglalkoz­zon. Ha délelőtt nem vagyunk otthon, ak­kor a dobozból kijőve a folyosón vár ben­nünket. Számára a szobákba való bejárat tiltva van, de ha alkalom adódik rá, utá­nunk jön kinyitott csőrrel, nagy csipogás­sal. Ha nem vigyázunk, ez a raffinált kiska­csa tényleg kihasznál bennünket. Pedig most már késő, már nem szokik le a ké­nyeskedésről szolgálvá tesz bennünket. JURISÁK Erika, 8 d, Kizár István iskola, Szabadka Kosovóban jártunk Az idén egy szép városban, Prizrenben tartották meg a jugoszláv pionírok 23. ta­lálkozóját. Minden köztársaságból és tar­tományból 10—15 pionír vett részt rajta. Mi is hivatalosak voltunk és örültünk na­gyon ennek. A város körül sétálva megismerkedtünk nagyon szép dolgokkal. Voltunk az albán határon, meglátogattuk a mindig őrködő, álmainkat vigyázó katonákat. A város híd­­ján sokszor megálltunk, és az alatta el­folyó Bistricát néztük. A városban levő papírgyárban is voltunk. Prizren tele van emlékművekkel. Az egyiket az elesett harcosok, Ramiz és Boro emlékére állítot­ták, akik életüket áldozták a mi szabad­ságunkért. Meglátogattuk a nevezetes vá­rosokat, Pecet, Djakovicát és Decanit is. Legszebb hely azonban a decani kolostor, amelynek falait freskók borítják, és a kö­zépkort idézik. Azonban mindennek vége van, s így hát ennek a szép találkozónak is. Nagy könnyhíd­­ajtással búcsúztunk el vendég­látóinktól, akik oly sok ürömmel és ba­rátsággal vártak. Mindannyian azon töp­rengtünk, hogy összegyűlü­nk-e még vala­ha ilyen számban, mert mi mindannyian egyek vagyunk e hazában. KATÓ Melinda és MÉSZÁROS Margitka a Testvériség—egység iskola VI. osztályos diákjai, Pancsova—Voj­lovica A fák beszéde — Hogyan beszélnek a fák? — kérdem csodálkozó szemekkel nagymamát, aki igenis bizonygatja, hogy a fák igenis tud­nak beszélni. — Nemcsak a mesékben? — teszem fel a kérdést, ősz hajú édes jó nagymamám­nak. — Igen, kislányom, a természet sokszor szívhez szólóan tud beszélni, legtöbbször szebben is, jobban is, mint az emberek. Hát ezt nem nagyon fogtam föl akkor, de azt elhatároztam, hogy kimegyek az erdőbe, mert én is hallani akartam a fák beszédét. — Nagymami, kimegyek hintázni, jó? — mondtam. Nem messze nagymamiék tanyájától egy kis erdő állt. Nem voltam még ott éle­temben soha, csak nagymami szokott ne­kem mesélni róla. Azt mesélte, hogy mi­kor még ő ilyen kislány volt, mint én, mindig oda járt ki bokrétát szedni, és hogy ilyenkor mindig beszélgetett a fák­kal, a madarakkal. Gyorsan szedtem a lábam. Szaladtam át a búzatáblákon, hiszen nemsokára dél, és ha nem érek vissza ebédre, kitudódik a turpisság. Egykettőre odaértem. Már mesz­­sziről meghallottam a madarak csiripe­­lését. Olyan szépen szóltak, olyan szépen, de a fák lombjai még a kismadarakat is elrejtették a szemem elől. Magas fa nőtt mindenhol. Egypár vakondtúrás is volt a magas fű között. Mind beljebb és beljebb mentem. Lábam csupa víz lett a még harmatos fűtől. Szép tiszta volt itt minden. Még érintetlen. Dús lombú fák hajladoztak a fejem felett, mintha mosolyogtak is volna rám. Én visszanevettem rájuk. Napsugarak játszot­tak a fák között. Ma különösen szép ru­hát öltöttek magukra. Ha némelyik na­gyon huncut lett, olykor bele-bele csil­lant a szemembe, ilyenkor kezemmel ta­kartam el tőlük a szemem. Hirtelen csak egy tisztás tárult elébem. Jókora tisztás. A szélén farönkök álltak, néma méltósággal. Lepihentem egy ilyen farönkre, és kisszoknyám ráncait igazgat­tam. Egyszer csak megpillantottam egy kis sündisznót. De kedves egy teremtés! Szú­rós tüskéitől védve igyekezett apró kis lá­baival valahova. Sokáig figyeltem, majd tovább indultam. Egypár lépést téve gé­mes kutat pillantottam meg. Nagy magá­nyosan állott ott. Víz már csak egy mé­ternyi ha volt benne. Békák brekegtek körülötte. A belső falát benőtte valami nö­vény, fölötte pedig­ irtózatosan sok szú­nyog keringett. Ismét leültem. Elgondol­koztam. Csak arra rezzentem fel, hogy valaki súgott valamit. — A fák — ötlött fel bennem. A halk suttogást a szél lassú zengése kísérte és a madarak éneklése. Körülbelül negyed­óráig ültem így elmélázva, amikor eszem­be jutott nagymami. Lélekszakadva rohantam a takaros kis tanya felé, melynek közepén egy jóságos arc kétségbeesetten kiabálta a nevemet.. A nagymamám. Nagy boldogsággal szalad­tam nagyanyi karjai közé és még boldo­gabban, büszkébben súgtam neki oda. — Beszéltem a fákkal, az erdő pedig nagyon szép nyáron! Ő pedig kedvesen rám nézett, majd jó nagyot nevetett. — Igazán?! — mondta. GAJO Orhinea, fi. o. Kókai Imre iskola, Teme­rin ­ Az idén tavasszal történt velem. Már alig vártuk, hogy lehessen kint játszani. Egyik délután, ahogy hazajöttem az is­kolából, megcsináltam a leckét, s kimen­tem az utcára. Amint meghallotta a fü­tyülésemet, Géza, a barátom, egyből kint termett az utcán. Persze, hozta magával a labdát is. Futballozni kezdtünk. Amikor meguntuk a futballozást, elővettük a pa­rittyákat. A szomszéd Ferike, mihelyt meglátta, nyafogni kezdett, hogy csinál­junk neki is. Készítettünk hát neki is. Köveket gyűjtöttünk, majd lövöldözni kezdtünk. Amikor besötétedett, bemen­tünk. Másnap ismét az utcán találkoztunk. — Kié lő messzebb? — kérdezte Géza. — Nem tudom — feleltem. — Próbáljuk ki! — Megtöltöttük a pa­rittyákat. — Löjj te először — mondta Géza. Fe­szesre húztam a gumit, majd eleresztet­tem. Két karó hosszat szállt el. Géza is lőtt, de az övé is két karó hosszat repült el. Ahogy versenyeztünk, kijött az utcára a szomszéd Balázs bácsi, s odaintett ben­nünket magához. Amint odaértünk, rög­tön kezdte, hogy minek törtük be az aj­taján az üveget, a kapuról pedig miért vertük le a festéket. — Nem mi vertük le — mondtuk. — Ne hazudjatok, láttam tegnap — mondta haragosan. — Nem vagyok én köteles a festéket fizetni, hogy leverjétek — mondta. — Én sem vagyok köteles — gondoltam magamban. — Megállj, megmondalak apádnak — fenyegetőzött. Lám, milyen igazságtalanok a felnőttek! Rögtön kiabálnak, nem is kérdezik, hogy ki volt a csínytevő, hanem csak rákenik arra, aki legközelebb lakik hozzájuk, vagy arra, akit gondolnak. Az a betörött üveg az ajtón már régóta úgy állt. Hogy Ba­lázs bácsi azt nem látta, arról nem te­hetek. BODNÁR Zoltán, V/3, Ittabé Október 2. iskola Hétvégén Hétvégén focizni szoktam, addig, míg ki nem fáradok. Néha üveggolyózok, de csak addig, míg társakra nem akadok. Hétvégén csodák vannak, s a gyerekek zajosak és rohannak. SZILÁGYI Zoltán Moša Pijacže iskola, Kikinda A kopácsi állat­múzeumban Kec­fel IpcAlfa/Ht/ Baranya földrajzi jellegzetessége a ko­pácsi rét, farka és különleges állatvilágá­ról ismert. Tanulmányi kirándulásunk egyik célja az itt levő állatmúzeum meg­tekintése volt. Az épületben élve egy idős bácsi foga­dott bennünket. Elmesélte, hogy ő egy életen át foglalkozott az állatokkal, és igyekezett gyűjteményéből múzeumot ala­pítani. Azt is elmondta, hogy Kapács 95 házból álló település, amelyet nagy mo­csár vesz körül. Sok itt a vízimadár meg sok más állat keres ezen a vidéken mene­dékhelyet. Ezután megtekintettük a kitö­mött madarakat, az erdőben és a vízen élő állatokat. Bámultuk ezt a számunkra ismeretlen világot és gyönyörködtünk szépségeiben. A lépcsőfeljáratnál egy ha­talmas szempár meredt ránk. Mindany­­nyian visszahőköltünk. Aztán elmosolyod­tunk, hiszen csak egy kitömött sas volt ki­függesztve a falra. Fenn egy tágas hely­ség fogadott bennünket. Megcsodáltuk az itt levő szarvas és őzagancsokat. Nagyok és éhesek voltak. Magyarázatot kaptunk arra is, miképp nő a szarvasok agancsa, és hogyan védekeznek velük támadóik el­len. A szomszédos fajról két nagy vad­disznófej tekingetett ránk. A következő helység a vízimadarak világába vezetett bennünket. Szép volt a szárnyasok tolla­zata. Tojásaik egy üveg szekrényben vol­tak. Itt láthattuk az általunk jól ismert gólyát, vadkacsát, de voltak olyan mada­rait is, amelyeket még névről sem ismer­tünk. Gyönyörű látvány volt a hófehér hattyú, amint a kékre festett vízen ringa­tózott. Lassan haladtunk előre, és észre sem vettük, hogy újra ott vagyunk, ahon­nan elindultunk. Még sokáig, nézelődhettünk volna, de így is kifutottunk az időből. Tovább kel­lett mennünk, mert várt úticélunk követ­kező állomása, az eszéki állatkert. RIHTAREC Kornélia, 5.­ Kizúr István iskola, Szabadka KIJÁBÉSZ Gréta illusztrációi Vakáció Hurrá, itt a szünidő, meleg már az idő. Hűs patakban lubickolni, patak szélén labdázni, de jó lenne! Zöld fa alatt megpihenni, friss gyümölcsöt enni, Erdő szélén járni, nagy sátorban hálni — de jó lenne! BENKŐ Dóra 5/a, Petőfi Sándor Ált. Isk., Becse Innen is, onnan is befut néha egy-egy levél, hírül­­adva, hogyan telik-múlik a még mindig végtelennek tűnő szünidő. A legjobban MIHOK Hilda kikindai Napsu­gár-barát levelének örültem a héten. Hogy miért? Olvassá­k el ti is, s megtud­játok. „Hajnalban kelek, s már öt órakor a brigádban vagyok. Társaimmal a szövet­kezetben dolgozunk. A repcét gyomláljuk ki, a hatalmas szójatáblákból. Jól érezzük magunkat. Néha viccelődünk, de legtöbb­ször énekelünk. A brigádvezető csalogá­nyoknak becézi csoportunkat. Ha kész a napi munka, autóbuszba ülünk, és robo­gunk haza. Két órakor már a megterüült­ asztal mellett fogyasztjuk el az ízlev­­ebédet. Délután szabadok vagyunk, für­­dünk, az úszómedencében labdázunk vagy görkorcsolyázunk. A szúnyogcsípések el­lenére zenét hallgatunk a fellocsolt utcán. Az új nap munkával kezdődik ismét.” _ A legkevésbé meg KURENCZI György levelének tartalma teszett. Azt írja ugyan­is, hogy fosztogatják a madárfészkeket a báréi­jával a faluszéli erdőben. Ejnye, bej­­nye. Gyurka, lehetséges volna , elfoglaltságot nem tudtok találni?! Azt már meg éppen nem hiszem, hogy a ma­dárcsicsergés zavarná „békés napjaito­kat”. Nem hiszem azt sem, hogy az ilyen vagánykodás valami fene nagy népszerű­­séget hozna nektek a srácok körében. Az energiatöbbletet másképp is le lehet ve­­zetni — szebben, tartalmasabban. Lásd Hilda példáját. Köszönöm a leveleket a következők­nek: LAJBER Tímea, Becse. TELEK Éva, Horgos. JAKOB Nóra, Becse. VAS And­rea, Kula. valamint DÁVID Márta, RAPK­FA Attila, KLACSAK Valéria és FEHLE Edit Kikinda. Külön öröm számomra, hogy a kikindaiak, úgy látszik, megszer­­­vezték a Napsugár nyári tudósítását is, mivel csoportosan küldték be munkái­kat. Köszönjük a bácsföldvári SVLio- ZAR Markovic iskola diákjainak a szép tengerparti, üdvözletét. Leveleitekre várva valamennyieteknek további kellemes vakációt kívánok, bará­­ti szeretettel. ZSUZSA Szerepeltem A teremben mindenki hallgatott, a szü­lők leültek, és várva várták a tanulók muzsikálását. A kezem megizzadt. — Nem, nem tudom, nem tudom elját­szani, összekeverem és kész. Egyszerűen nem látok. De valami fénylik előttem. __ Lévai Ildikó — mondja a tanárnőm. — Nekem szóltak? — kérdezem. — Neked, neked — mondják. A zongorához lépek, meghajolok és le­ülök. Izzadt kezemet a hangszerre helye­zem. És talán kezdem, ha kezdem. Az első rész jó. Tapsol a közönség, az öröm kitört bennem, és vége. — Nem hiszem el, nem, nem. — Én voltam az? — Te, te — mondják a barátok. — Hurrá, hurrá! Ekkor kezdtem el örülni, és még min­dig annak örülök, hogy a közönségnek is tetszett az a szám, amit én játszottam. LÉVAI Ildikó, VI. b. Samu Mihály iskola, Péterréve

Next