Magyar Szó, 1983. augusztus (40. évfolyam, 209-223. szám)
1983-08-03 / 211. szám
napsugár [SZERKESZTI farkas zsuzsa CSORBA BÉLA VERSEI megjöttek a bibircsókák erdőn-mezőn lakodalom megjöttek a bibircsókák tülekedés sokadalom csattan egy-két bibircsók — orrodon a bibircsók! tegnap itt járt Beke Csében angolkockás bekecsében — ejnye-bejnye bekecses ke bekecses e bekecsecske! bekecsésen tanulságok utáltam mindig a zöldbabot (ültetnék inkább trumagot) talpamat pirítják parázson (itt már lélek sem parázsol) tudom hogy mi az a marhavész (s mért nő a falon a penész) tudom hogy mitől döglik a légy („költőket komolyan ne végy”) tudom hány szőrszál nő falovon (s hogy ezért mért vernek pofon) Családunk legújabb kedvence Csak ő maradt élve. Testvéreit az anyjuk agyoncsípte, megölte. Úgy rémlik, ő túljárt anyja eszén, mert őt nem pusztította el. Egy kiskacsáról van szó, amely családunk legkedvesebb „tagja”. Csupán kéthetes, és máris el van kényeztetve. Őt mindenki eteti, bubusgatja, dédelgeti, egyszóval most ő áll a ház központjában. Sárga, pihés teste gyakran keresi a meleget, a biztonságot, amelyet nem anyja teste nyújt neki, hanem mi vagy a ronggyal bélelt cipősdoboz. Reggel ő az éresztőóra. Már kora hajnalban éles csipogásával kelti a ház népét, a legfiatalabbtól a legidősebbig, követelve táplálékát. Természetesen a cipősdobozt csak éjjel használja, és mivel ő mindenfelé csipeget, az ember nem mer lépni, mert ugrik a lába alá. A minap például bejött a szobába, mivel mi a televízió műsorát néztük, és nem volt, aki vele foglalkozzon. Ha délelőtt nem vagyunk otthon, akkor a dobozból kijőve a folyosón vár bennünket. Számára a szobákba való bejárat tiltva van, de ha alkalom adódik rá, utánunk jön kinyitott csőrrel, nagy csipogással. Ha nem vigyázunk, ez a raffinált kiskacsa tényleg kihasznál bennünket. Pedig most már késő, már nem szokik le a kényeskedésről szolgálvá tesz bennünket. JURISÁK Erika, 8 d, Kizár István iskola, Szabadka Kosovóban jártunk Az idén egy szép városban, Prizrenben tartották meg a jugoszláv pionírok 23. találkozóját. Minden köztársaságból és tartományból 10—15 pionír vett részt rajta. Mi is hivatalosak voltunk és örültünk nagyon ennek. A város körül sétálva megismerkedtünk nagyon szép dolgokkal. Voltunk az albán határon, meglátogattuk a mindig őrködő, álmainkat vigyázó katonákat. A város hídján sokszor megálltunk, és az alatta elfolyó Bistricát néztük. A városban levő papírgyárban is voltunk. Prizren tele van emlékművekkel. Az egyiket az elesett harcosok, Ramiz és Boro emlékére állították, akik életüket áldozták a mi szabadságunkért. Meglátogattuk a nevezetes városokat, Pecet, Djakovicát és Decanit is. Legszebb hely azonban a decani kolostor, amelynek falait freskók borítják, és a középkort idézik. Azonban mindennek vége van, s így hát ennek a szép találkozónak is. Nagy könnyhídajtással búcsúztunk el vendéglátóinktól, akik oly sok ürömmel és barátsággal vártak. Mindannyian azon töprengtünk, hogy összegyűlünk-e még valaha ilyen számban, mert mi mindannyian egyek vagyunk e hazában. KATÓ Melinda és MÉSZÁROS Margitka a Testvériség—egység iskola VI. osztályos diákjai, Pancsova—Vojlovica A fák beszéde — Hogyan beszélnek a fák? — kérdem csodálkozó szemekkel nagymamát, aki igenis bizonygatja, hogy a fák igenis tudnak beszélni. — Nemcsak a mesékben? — teszem fel a kérdést, ősz hajú édes jó nagymamámnak. — Igen, kislányom, a természet sokszor szívhez szólóan tud beszélni, legtöbbször szebben is, jobban is, mint az emberek. Hát ezt nem nagyon fogtam föl akkor, de azt elhatároztam, hogy kimegyek az erdőbe, mert én is hallani akartam a fák beszédét. — Nagymami, kimegyek hintázni, jó? — mondtam. Nem messze nagymamiék tanyájától egy kis erdő állt. Nem voltam még ott életemben soha, csak nagymami szokott nekem mesélni róla. Azt mesélte, hogy mikor még ő ilyen kislány volt, mint én, mindig oda járt ki bokrétát szedni, és hogy ilyenkor mindig beszélgetett a fákkal, a madarakkal. Gyorsan szedtem a lábam. Szaladtam át a búzatáblákon, hiszen nemsokára dél, és ha nem érek vissza ebédre, kitudódik a turpisság. Egykettőre odaértem. Már meszsziről meghallottam a madarak csiripelését. Olyan szépen szóltak, olyan szépen, de a fák lombjai még a kismadarakat is elrejtették a szemem elől. Magas fa nőtt mindenhol. Egypár vakondtúrás is volt a magas fű között. Mind beljebb és beljebb mentem. Lábam csupa víz lett a még harmatos fűtől. Szép tiszta volt itt minden. Még érintetlen. Dús lombú fák hajladoztak a fejem felett, mintha mosolyogtak is volna rám. Én visszanevettem rájuk. Napsugarak játszottak a fák között. Ma különösen szép ruhát öltöttek magukra. Ha némelyik nagyon huncut lett, olykor bele-bele csillant a szemembe, ilyenkor kezemmel takartam el tőlük a szemem. Hirtelen csak egy tisztás tárult elébem. Jókora tisztás. A szélén farönkök álltak, néma méltósággal. Lepihentem egy ilyen farönkre, és kisszoknyám ráncait igazgattam. Egyszer csak megpillantottam egy kis sündisznót. De kedves egy teremtés! Szúrós tüskéitől védve igyekezett apró kis lábaival valahova. Sokáig figyeltem, majd tovább indultam. Egypár lépést téve gémes kutat pillantottam meg. Nagy magányosan állott ott. Víz már csak egy méternyi ha volt benne. Békák brekegtek körülötte. A belső falát benőtte valami növény, fölötte pedig irtózatosan sok szúnyog keringett. Ismét leültem. Elgondolkoztam. Csak arra rezzentem fel, hogy valaki súgott valamit. — A fák — ötlött fel bennem. A halk suttogást a szél lassú zengése kísérte és a madarak éneklése. Körülbelül negyedóráig ültem így elmélázva, amikor eszembe jutott nagymami. Lélekszakadva rohantam a takaros kis tanya felé, melynek közepén egy jóságos arc kétségbeesetten kiabálta a nevemet.. A nagymamám. Nagy boldogsággal szaladtam nagyanyi karjai közé és még boldogabban, büszkébben súgtam neki oda. — Beszéltem a fákkal, az erdő pedig nagyon szép nyáron! Ő pedig kedvesen rám nézett, majd jó nagyot nevetett. — Igazán?! — mondta. GAJO Orhinea, fi. o. Kókai Imre iskola, Temerin Az idén tavasszal történt velem. Már alig vártuk, hogy lehessen kint játszani. Egyik délután, ahogy hazajöttem az iskolából, megcsináltam a leckét, s kimentem az utcára. Amint meghallotta a fütyülésemet, Géza, a barátom, egyből kint termett az utcán. Persze, hozta magával a labdát is. Futballozni kezdtünk. Amikor meguntuk a futballozást, elővettük a parittyákat. A szomszéd Ferike, mihelyt meglátta, nyafogni kezdett, hogy csináljunk neki is. Készítettünk hát neki is. Köveket gyűjtöttünk, majd lövöldözni kezdtünk. Amikor besötétedett, bementünk. Másnap ismét az utcán találkoztunk. — Kié lő messzebb? — kérdezte Géza. — Nem tudom — feleltem. — Próbáljuk ki! — Megtöltöttük a parittyákat. — Löjj te először — mondta Géza. Feszesre húztam a gumit, majd eleresztettem. Két karó hosszat szállt el. Géza is lőtt, de az övé is két karó hosszat repült el. Ahogy versenyeztünk, kijött az utcára a szomszéd Balázs bácsi, s odaintett bennünket magához. Amint odaértünk, rögtön kezdte, hogy minek törtük be az ajtaján az üveget, a kapuról pedig miért vertük le a festéket. — Nem mi vertük le — mondtuk. — Ne hazudjatok, láttam tegnap — mondta haragosan. — Nem vagyok én köteles a festéket fizetni, hogy leverjétek — mondta. — Én sem vagyok köteles — gondoltam magamban. — Megállj, megmondalak apádnak — fenyegetőzött. Lám, milyen igazságtalanok a felnőttek! Rögtön kiabálnak, nem is kérdezik, hogy ki volt a csínytevő, hanem csak rákenik arra, aki legközelebb lakik hozzájuk, vagy arra, akit gondolnak. Az a betörött üveg az ajtón már régóta úgy állt. Hogy Balázs bácsi azt nem látta, arról nem tehetek. BODNÁR Zoltán, V/3, Ittabé Október 2. iskola Hétvégén Hétvégén focizni szoktam, addig, míg ki nem fáradok. Néha üveggolyózok, de csak addig, míg társakra nem akadok. Hétvégén csodák vannak, s a gyerekek zajosak és rohannak. SZILÁGYI Zoltán Moša Pijacže iskola, Kikinda A kopácsi állatmúzeumban Kecfel IpcAlfa/Ht/ Baranya földrajzi jellegzetessége a kopácsi rét, farka és különleges állatvilágáról ismert. Tanulmányi kirándulásunk egyik célja az itt levő állatmúzeum megtekintése volt. Az épületben élve egy idős bácsi fogadott bennünket. Elmesélte, hogy ő egy életen át foglalkozott az állatokkal, és igyekezett gyűjteményéből múzeumot alapítani. Azt is elmondta, hogy Kapács 95 házból álló település, amelyet nagy mocsár vesz körül. Sok itt a vízimadár meg sok más állat keres ezen a vidéken menedékhelyet. Ezután megtekintettük a kitömött madarakat, az erdőben és a vízen élő állatokat. Bámultuk ezt a számunkra ismeretlen világot és gyönyörködtünk szépségeiben. A lépcsőfeljáratnál egy hatalmas szempár meredt ránk. Mindanynyian visszahőköltünk. Aztán elmosolyodtunk, hiszen csak egy kitömött sas volt kifüggesztve a falra. Fenn egy tágas helység fogadott bennünket. Megcsodáltuk az itt levő szarvas és őzagancsokat. Nagyok és éhesek voltak. Magyarázatot kaptunk arra is, miképp nő a szarvasok agancsa, és hogyan védekeznek velük támadóik ellen. A szomszédos fajról két nagy vaddisznófej tekingetett ránk. A következő helység a vízimadarak világába vezetett bennünket. Szép volt a szárnyasok tollazata. Tojásaik egy üveg szekrényben voltak. Itt láthattuk az általunk jól ismert gólyát, vadkacsát, de voltak olyan madarait is, amelyeket még névről sem ismertünk. Gyönyörű látvány volt a hófehér hattyú, amint a kékre festett vízen ringatózott. Lassan haladtunk előre, és észre sem vettük, hogy újra ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Még sokáig, nézelődhettünk volna, de így is kifutottunk az időből. Tovább kellett mennünk, mert várt úticélunk következő állomása, az eszéki állatkert. RIHTAREC Kornélia, 5. Kizúr István iskola, Szabadka KIJÁBÉSZ Gréta illusztrációi Vakáció Hurrá, itt a szünidő, meleg már az idő. Hűs patakban lubickolni, patak szélén labdázni, de jó lenne! Zöld fa alatt megpihenni, friss gyümölcsöt enni, Erdő szélén járni, nagy sátorban hálni — de jó lenne! BENKŐ Dóra 5/a, Petőfi Sándor Ált. Isk., Becse Innen is, onnan is befut néha egy-egy levél, hírüladva, hogyan telik-múlik a még mindig végtelennek tűnő szünidő. A legjobban MIHOK Hilda kikindai Napsugár-barát levelének örültem a héten. Hogy miért? Olvassák el ti is, s megtudjátok. „Hajnalban kelek, s már öt órakor a brigádban vagyok. Társaimmal a szövetkezetben dolgozunk. A repcét gyomláljuk ki, a hatalmas szójatáblákból. Jól érezzük magunkat. Néha viccelődünk, de legtöbbször énekelünk. A brigádvezető csalogányoknak becézi csoportunkat. Ha kész a napi munka, autóbuszba ülünk, és robogunk haza. Két órakor már a megterüült asztal mellett fogyasztjuk el az ízlevebédet. Délután szabadok vagyunk, fürdünk, az úszómedencében labdázunk vagy görkorcsolyázunk. A szúnyogcsípések ellenére zenét hallgatunk a fellocsolt utcán. Az új nap munkával kezdődik ismét.” _ A legkevésbé meg KURENCZI György levelének tartalma teszett. Azt írja ugyanis, hogy fosztogatják a madárfészkeket a báréijával a faluszéli erdőben. Ejnye, bejnye. Gyurka, lehetséges volna , elfoglaltságot nem tudtok találni?! Azt már meg éppen nem hiszem, hogy a madárcsicsergés zavarná „békés napjaitokat”. Nem hiszem azt sem, hogy az ilyen vagánykodás valami fene nagy népszerűséget hozna nektek a srácok körében. Az energiatöbbletet másképp is le lehet vezetni — szebben, tartalmasabban. Lásd Hilda példáját. Köszönöm a leveleket a következőknek: LAJBER Tímea, Becse. TELEK Éva, Horgos. JAKOB Nóra, Becse. VAS Andrea, Kula. valamint DÁVID Márta, RAPKFA Attila, KLACSAK Valéria és FEHLE Edit Kikinda. Külön öröm számomra, hogy a kikindaiak, úgy látszik, megszervezték a Napsugár nyári tudósítását is, mivel csoportosan küldték be munkáikat. Köszönjük a bácsföldvári SVLio- ZAR Markovic iskola diákjainak a szép tengerparti, üdvözletét. Leveleitekre várva valamennyieteknek további kellemes vakációt kívánok, baráti szeretettel. ZSUZSA Szerepeltem A teremben mindenki hallgatott, a szülők leültek, és várva várták a tanulók muzsikálását. A kezem megizzadt. — Nem, nem tudom, nem tudom eljátszani, összekeverem és kész. Egyszerűen nem látok. De valami fénylik előttem. __ Lévai Ildikó — mondja a tanárnőm. — Nekem szóltak? — kérdezem. — Neked, neked — mondják. A zongorához lépek, meghajolok és leülök. Izzadt kezemet a hangszerre helyezem. És talán kezdem, ha kezdem. Az első rész jó. Tapsol a közönség, az öröm kitört bennem, és vége. — Nem hiszem el, nem, nem. — Én voltam az? — Te, te — mondják a barátok. — Hurrá, hurrá! Ekkor kezdtem el örülni, és még mindig annak örülök, hogy a közönségnek is tetszett az a szám, amit én játszottam. LÉVAI Ildikó, VI. b. Samu Mihály iskola, Péterréve