Magyar Szó, 1985. szeptember (42. évfolyam, 240-254. szám)
1985-09-14 / 253. szám
1985. szeptember 14., szombat MAGYAR SZÓ Képzőművészeti hagyományaink Az ismeretlen negyedik KALMÁN PÉTER ÚTJA A ZSABLYAI CSELÉDHÁZTÓL A MÜNCHENI AKADÉMIÁIG 1915-ben a szabadkai laktanyában négy bácskai festőművész ette a komiszkenyeret: Pechán József, Kálmán Péter, Oláh Sándor és Baranyi Károly. A Hadsegélyző Hivatal állományába tartoztak, polgári foglalkozásukat itt is zavartalanul űzték, ezzel kerülték el, ha ideiglenesen is, a frontszolgálatot. „Most már hárman voltak, akiktől tanultam: Oláh, Pechán és Kálmán. Minden szabad időmet velük töltöttem...” — így ír önéletrajzában ezekről a napokról Baranyi Károly, a legfiatalabb a négy közül, aki majd később a szobrász pályán fog érvényesülni. Még azt is feljegyezte, hogy Pechán és Kálmán „egy külön szobában kaptak elhelyezést és megfestettek mindenkit, akinek valamilyen magasabb rangja volt". Ők ekkor már neves festők voltak, a külön elbírálás a befutott művészeknek szólt. A szabadkai kényszertalálkozónak persze nincs művészettörténeti jelentősége, még Vajdaságra nézve sem. A háborús kavarodás véletlenje tömörítette egy helyre a bácskai festőket, esetleg egy művészetpártoló felettes keze lehetett még benne. Tulajdonképpen az összefutott személyek az érdekesek: néhányuktól kezdik majd számítani a jugoszláviai magyar képzőművészet indulását. Mindenekelőtt Pechán Józseftől, akinek egész életműve — szerencséjére vagy szerencsétlenségére, ezt most ne firtassuk — ide tartozik, mintegy jelképezve a kezdetet is meg a folytonosságot is. Némi megszorítással ezt mondhatjuk Oláhra is, Baranyi viszont már ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a két háború között fog majd kibontakozni — Balázs G. Árpád, Farkas Béla, Husvéth Lajos és mások nemzedékéhez. Kálmán Péter teljesen kiesik egy ilyen nézőpontból, ő másfelé tájékozódott, úgyhogy a „szabadkai négyek” közül róla nem sok szó esik sem a két háború között, sem a felszabadulás után. Még előzményként is csak elvétve emlegetik, ami már az igazságtalansággal határos. Vajon ki is ez az elhallgatott festő, az ismeretlen negyedik? Kálmán Péter Zsablyán született 1877. február 28-án azaz a mezőváros egyik cselédtanyáján. Szülei, Kálmán György és Gyurcsik Erzsébet, a Tisza túlsó partjáról, a bánáti oldalról, Törökbecséről jöttek át, s szegődtek el béresként,az egyik nagygazdánál. Szolgasors várt Kálmán Péterre is, ha serdülő korában nem tűnik ki rajztehetségével. Már akkor fűtötte a nyugtalanság, vonzotta a nagyvilág, csakhogy a továbbtanulásra nem sok remény volt, a földmunkás szülők ilyen terhet nem voltak képesek magukra venni. Akadt azonban több helybeli pártfogója, akiknek feltűnt „a tanyai suhanc” néhány faragványa, ceruzacsonkkal megrajzolt portréja a szállási emberekről, s végül is ők a múlt század kilencvenes éveinek derekán besegítették „egy újvidéki arcképfestőhöz”. Ez a mester, Singer József, valójában fényképész volt — montenegrói udvari fényképész, ahogy képeinek hátlapján fel volt tüntetve —, műtermét saját házában tartotta a Duna utca 9. alatt. Jól működő üzletében sok munka volt, úgyhogy szüksége volt a jókezű zsablyai fiúra. Csakhamar bevezette a retusálás titkaiba, de fényképek után néhány portrét is festetett vele, ezeket, mivel megnyerte tetszését, eredeti műként, kitette Duna utcai műtermének kirakatába, aki óhajtott, rendelhetett Inaskorában készült egy tenyérnyi deszkára festett arckép is, amelyet évtizedek múltán is féltve őrzött müncheni otthonában. Egy ünneplőbe öltözött cselédasszonyt ábrázolta az édesanyját. Kálmán Péter katonaidejét Zágrábban, Ljubljanában és Budapesten szolgálta, majd az újvidéki fényképész Zomborban élő öccséhez, Singer Samuhoz került, akinek szintén fényképészeti műterme volt. Ő még bátyjánál figyelt fel a tehetséges fiatalemberre, magához édesgette, s azt várta tőle, hogy a fényképészsegéd fizetésért elsősorban kuncsaftjainak arcképét fesse meg. Amikor elkerült a müncheni akadémiára, Kálmán akkor is neki küldte vásznait, hogy értékesítse, a nyári hónapokat is nála töltötte, s kosztért, kvártélyért festett neki. Ezzel magyarázható, hogy a zombori múzeumban mintegy húsz vászna található, ha hinni lehet a leltárkönyveknek. A magángyűjteményekben szintén van néhány műve. Kálmán becsvágyát zombori helyzete érthetően nem elégíthette ki, ezért a XX. század legelején — 1902-ben vagy 1903-ban — már a budapesti Strelisky-műteremben találjuk. Itt is fényképész, de most már komolyabb kísérletet tehet, hogy a képzőművészeti élet fő sodrába kerüljön. Sikerült neki bejutnia Székely Bertalanhoz, aki akkoriban a Mintarajziskola és Rajztanárképző Intézet igazgatója volt , pártfogásba vette a tehetséges fiatalembert, órákat adott neki, s végül az ő segítségével jutott ki Münchenbe is, Wagner Sándorhoz. Kálmán Péter 1904-ben került ki a bajor fővárosba, az ottani akadémiára, majd Rómában folytatta tanulmányait, aztán ismét Münchenben. Közben állandóan kiállít, főleg a Glaspalastban, amely valamikor rangot jelentett, de ennek nimbuszát magával vitte az eltűnő XIX. század. 1911- ben megkapta az akadémia legnagyobb kitüntetését, 1912-ben pedig megrendezte első önálló müncheni tárlatát. Az akadémizmus fellegvárában egy új csillag születését ünnepük, Budapesten is felfigyelnek rá. „A Kunstverein kiállításai is újabban majd mindig nívótlanok. Elöregedett glaspalastiak uralják a jó öreg falakat és így annál szenzációsabban hatott egy egész fiatal magyar művésznek, Kálmán Péternek a kollekciója...” — írta 1913 elején Lyka Károly lapja, a Művészet. Amikor tehát 1915-ben bevonult Szabadkára, már egy felfelé ívelő pálya állt mögötte. Pechánt régi ismerősként köszöntötte: ő volt az, aki tanuló éveinek elején, Münchenben felkarolta, akitől az első palettát kapta, s akivel később is tartotta a barátságot, így felkereste Pechánt pesti műtermében is. Egyidősek voltak, kortársak, bácskaiak. Az első világháború után Kálmán Péter Münchenben telepedett le, felvette a német állampolgárságot. Egymás után rendezi kiállításait, a bajor főváros leghíresebb festőjeként ünnepükt, München hagyományának utolsó megtestesítőjét látják benne. Állami megrendeléseket kap, amit a megtépázott hírnevű képzőművészeti központ még nyújthat, azt mind megadja neki. A nemzetközi siker sem maradt el, így 1930-ban a barcelonai Arte Moderneben rendezett nemzetközi műtárlaton aranyérmet kapott. 1927-ben, ötvenedik születésnapja alkalmából abban a hatalmas üvegpalotában, a Glaspalastban rendezik meg gyűjteményes kiállítását, amelyet a modern német művészet árja is már nagy ívben elkerült. Még ebben az évben Budapesten is bemutatkozott, s újra felfedezték. „... A tárlat legjobban reprezentált kiállítója a müncheni Kálmán Péter. Ő egész termet kapott a Nemzeti Szalon kiállításán ... — írja a Képzőművészet 6. száma 1928- ban — ... az ő naturalista piktúrája egy ízig-vérig művészi temperamentummal átitatott festő nagyvonalú művészete.” Hatvanéves kora után már alig vette kézbe az ecsetet, visszavonultan élt saját tervezésű alpesi villájában, Nussdorf táján. Életének utolsó két-három évtizedéről nincsenek adataink. Egyes források szerint 1966-ban halt meg, 89 éves korában. Kálmán Péter a portrék és aktok mellett az életképek sokaságát festette meg, szinte elmerült a mindennapi élet részleteinek, az esetlegesnek, az anekdotaszerűnek az ábrázolásában (A nagymama büszkesége, Hegedülő nő, Cigánylány). Malonyay Dezső a Munkheni társaság című festményéről írta, hogy ezen egy kiterjedt rokonságot jelenített meg „egészségben, tobzódó életkedvben, viharbíró erőben”. Az életvidám alakok vonzó, realista ábrázolási módja folytán Kálmánt sokszor hasonlították a régi holland mesterekhez, Franz Halsra például, a Rembrandt előtti korszak legnagyobb alakjára meg az egyszerű motívumokat, zsánerszerű portrékat zseniálisan festő Vermeer van Delire. Kortársai közül rokonságba hozták Anders Zornnal, a század eleji svéd festészet legkitűnőbb mesterével és Wilhelm Leiblvel, a XIX. század egyik legjelentősebb német festőjével, akit Kálmán egyébként mestereként is tisztelt. Hogy ezek az összevetések mennyire helytállóak és hogy tulajdonképpen mit is jelentenek, arról hosszan lehetne beszélni, az viszont tagadhatatlan, hogy Kálmán Péter a XX. század első harmadában München vezető festője volt. Életművét, bácskai gyökérzete miatt is, illene jobban megismerni, itteni hagyatékát megfelelőbben kezelni. A Zombori Múzeum leltárkönyvei 20 művét tartják számon Pavle Vasil Umetnička topografija Sombora című 1984-ben megjelent könyve viszont csak „több mint tízről” tud. Hogy mennyi is van tulajdonképpen, nem lehetett megállapítani — hozzáférhetetlenek. A legjobb esetben valamelyik depó mélyén lapulnak. A jugoszláviai magyar festészet egy elképzelt galériájában Kálmán Péternek megvan a maga helye: egy esetleges, az Előzmények címet viselő gyűjtemény legvégére kerülne. A verseci Melegh Gábor, a becsei Than Mór, a palánkai Eisenhut Ferenc, a kulai Jakobey Károly, a zombori Juhász Árpád után. KALAPIS Zoltán Kálmán Péter: Női akt (a zombori múzeum gyűjteményéből, fényképezte Zámbó Illés). KILATO Valentin Polanšek emlékezete Író volt, költő, tanító, népművelő, szervező, nemzetmentő? Felsorolni sem lehet, hogy mi mindennel foglalkozott. Talán nem, is volt feladat, munka, amit vállalni kellett, s amitől visszahúzódozott vona. Szlovén író, entellektüel volt, a kisebbségi Karintiában. Tudta, hogy élni, túlélni az adott helyzetben csak úgy lehet, ha maximális odaadással végzi munkáját az ember. Pár éve betegeskedett már, de a figyelmeztetés ellenére sem tudott magának megálljt parancsolni. Amihez hozzáfogott — legyen az versírás, kórusvezetés, tanítás vagy irodalmi találkozó szervezése —, azt szívvel-lélekkel végezte. Végül a szive nem bírta tovább az iramot ... Öt-hat évvel ezelőtt az ő fáradozásainak eredményeképpen — a karintiai szlovén közművelődési szövetség elnöke volt akkor —tartották meg Obirskóban a kisebbségi, nemzetiségi írók első találkozójukat. Ahogy akkor megállapodtunk, évente sor került erre a találkozóra, s az is nagyrészt Polanšek érdeme, hogy a Zelezna kapla (Eisenkappel) melletti Obir helységben megtartott találkozó megszervezésében részt vett a Pen Club karintiai csoportja is, elnöke, osztrák író, maga is megjelent a találkozón, pedig tudjuk, akkor igen erős nyomást gyakoroltak a reakciós osztrák erők a szlovén kisebbségre, s bátorság kellett ahhoz, hogy valaki nyíltan kiálljon a szlovének jogai mellett. Az obirskói kisebbségi írók találkozója ilyen kiállás is volt. S e híradásnak egy formája is. Az információáramlásnak egy csatornája, amely hírül adja a világnak, hogy milyen helyzetben él Karintiában egy nemzetiség, illetve kisebbség. A karintiai írókon kívül eljöttek ide a trieszti szlovének, a gradiškai (Burgenland) horvátok, de jöttek az olaszországi Friuli tartományból, Svájcból is a rétórománok. Németországból a luncei szerbek előadást tartottak a magyarországi német nemzetiség irodalmának képviselői, ismertető hangzott el a jugoszláviai románok irodalmáról, s ott voltak természetesen a ljubljanai és maribori írók és néhányan mi, jugoszláviai magyarok is. Beszélgettünk, vitatkoztunk, irodalmi találkozókon vettünk részt. Pár házból áll csak ez a falu, de évente néhány napra nemzetközi írótalálkozó színhelye lett. Ez a falu Polanšek hazája, itt tanítóskodott, itt tanította szlovén dalokra a helybeli női kórust, ami főleg az ő lányaiból állt össze. Elérte egyik fő célját, sikerült megszerveznie a kisebbségi írótalálkozót. Tudomást szerzett róla és az itteni kisebbségről a világ, írtak róla a lapok, ez éltette, lelkesítette Polanšekot, ha az is vel elégedett, ha még tartalmasabbá szerette volna is tenni a találkozókat. A háború, a fasiszta uralom idején végezte a tanítóképzőt, sokat mesélt a szlovén nép szenvedéseiről, a fasiszták gaztetteiről. Erről, népe sorsáról szólnak regényei, versei is. Szolgálatot teljesített, a szó legnemesebb értelmében. Szólamnak hangzik már, mert túl sokszor használjuk ezt a mondást, de konkrét esetben az élete a fedezet rá, hogy minden tudását, tehetségét népe szolgálatába állította. Bizton mondhatjuk: a legdrágábbat, az életét is ezért áldozta fel. Nagy szavak. Nem illenek hozzá, a szerénységéhez. Be róla szólni, életét jellemezni, e megállapítás nélkül nem lehet. Az Obir hegy lábánál állt a háza, a hegyen egekbe nyúló fenyvesek, a völgy mélyén kristálytiszta vizű csörgedező patak. Már-már valószerűtlenül, csodálatosan szép tóé. Augusztus utolsó partjaiban, két évvel ezelőtt jártam ott legutóbb, ő pedig pár hónappal ezelőtt, a jugoszláviai írók kongresszusán vett részt ebből az alkalomból utazott Újvidékre. Itt szorítottunk kezet utoljára. Iún) Enz szlavón portréfestő FRANJO PFALZ RAJZISKOLA-ALAPÍTÁSI KÍSÉRLETE A múlt századi szlavón festészetnek — amely az ötvenes években mindinkább igyekezett megszabadulni a romanticizmus túlhaladott elemeitől s a realizmus felé fordult — Hötzendorf, Mücke, Waldinger és Giffinger mellett volt egy sajátos képviselője is: Franjo Pfalz (egyesek szerint Pfaltz). Ez a romanticizmus és realizmus jegyeit, művelő polgári portréfestő — Svajcer szerint az „intim polgári díszportré” jeles művelője —, a festészet alapműveleteit szülőhelyén, Vinkovcin sajátította el apjának, Gottfried Pfalznak a műtermében. Tizenöt éves korában már I. Gasto rajziskolájában tanul, nem sokkal később pedig a bécsi akadémián. A múlt század harmincas éveiben Eszéken festőként dolgozik és főleg Kelet-Szlavóniából fogad megrendeléseket. Festményein nem annyira a pózon és a díszítő elemeken van a hangsúly, hanem a modellhez való hasonlóságon, egyszóval az élethűségen. Nevezetesebbek Iván és Magdaléna Zanettyról készült* portréi, valamint a gundinci templom megrendelésére festett Máté evangélista című műve, amelyért 300 forintot kapott a megrendelőtől. Munkájáért tehátnemcsak erkölcsi megbecsülést kapott, hanem anyagit is. A múlt század negyvenes-ötvenes éveiben Vajdaságban is szerencsét próbált, s Becskereken szintén megfordult. Erről tanúskodnak a nemrégiben napvilágra került levéltári adatok. A zrenjanini történelmi levéltár adatai 1847-ben tesznek első ízben említést róla, amikor a gimnáziumban megüresedett rajztanítói állásra pályázott. Pfalzot eszéki rajztanítóként említik a dokumentumok. 1847. október 6-án folyamodott „a felállítani czélzott rajztártói állomásra”. Ez derül ki a polgári gazdasági tanács jegyzőkönyveiből, amelyek a továbbiakban nem részletezik, hogy miért vetették el kérelmét. A szabadságharc utáni években találunk rá ismét nevére a levéltári anyagban. Az első sikertelen próbákozás nyilván nem tántorította el Pfalzot a Bega-parti várostól, ahol a múlt század derekán élénk képzőművészeti élet folyt. Becskerek ez idő tájt vonzotta a művészeket, hiszen a városban megannyi festő, kalligráfus és művész talált otthonra, közöttük a kiemelkedő portréfestő, Konstantin Dániel is. Pfalzot olyannyira vonzotta a Regs-parti város festői köre, hogy 1853. szeptember 10-én kérelemmel fordult a városatyákhoz: engedélyezzék neki egy magánrajziskola megnyitását, s hogy erre a célra adják bérbe neki a gmnnázium egy termét. A magisztrátus a kérelmet illetékes helyre, a „gimnáziumi bizottsághoz” továbbította. Itt azonban elutasító választ kapott. Pfalz folyamodványából az is kiderül, hogy Becskereken akart megtelepedni, s ezért kérte, hogy vegyék fel a „város adófizetőinek jegyzékébe”, vagyis Becskerek város polgárainak sorába. A sikertelen rajziskola-alapítási kísérlet után Pfalz csakhamar visszatért Eszékre, 1854- ben megfesti Máté evangélista című művét, s 1883. augusztus 2-án be is fejezi pályafutását. Festményeinek legtöbbjéről hiányzik a „slikario Franjo Pfalz" felirat, ami megnehezíti a Becskereken vagy a becskerekeknek készült alkotások azonosítását. Az elmondottak azonban valószínűvé teszik, hogy Pfalz a Bega-parti városban is dolgozott, s hogy esetleg a Zrenanini Múzeum még nem azonosított festményei között vagy a családi magán gyűjtményekben is fellelhető egy~S” műve. Ennek f°lku+a+ás* azonban még váratlaná"a NÉMETH r.i e