Magyar Szó, 1985. szeptember (42. évfolyam, 240-254. szám)

1985-09-14 / 253. szám

1985. szeptember 14., szombat MAGYAR SZÓ Képzőművészeti hagyományaink Az ismeretlen negyedik KALMÁN PÉTER ÚTJA A ZSABLYAI CSELÉDHÁZTÓL A MÜNCHENI AKADÉMIÁIG 1915-ben a szabadkai laktanyában négy bácskai festőművész ette a komiszkenyeret: Pechán József, Kálmán Péter, Oláh Sándor és Baranyi Károly. A Hadsegélyző Hivatal állományába tartoztak, pol­gári foglalkozásukat itt is zavartalanul űzték, ezzel kerülték el, ha ideiglenesen is, a frontszolgálatot. „Most már hárman voltak, akiktől tanultam: Oláh, Pechán és Kálmán. Minden szabad időmet velük töltöttem...” — így ír önéletrajzában ezekről a napokról Baranyi Károly, a legfiatalabb a négy közül, aki majd később a szobrász pályán fog ér­vényesülni. Még azt is feljegyezte, hogy Pechán és Kálmán „egy külön szobában kaptak elhelyezést és megfestettek mindenkit, akinek valamilyen ma­gasabb rangja volt". Ők ekkor már neves­ festők voltak, a külön elbírálás a befutott művészeknek szólt. A szabadkai kényszertalálkozónak persze nincs művészettörténeti jelentősége, még Vajdaságra néz­ve sem.­ A háborús kavarodás véletlenje tömörí­tette egy helyre a bácskai festőket, esetleg egy művészetpártoló felettes keze lehetett még benne. Tulajdonképpen az összefutott személyek az érde­kesek: néhányuktól kezdik majd számítani a jugo­szláviai magyar képzőművészet indulását. Minde­nekelőtt Pechán Józseftől, akinek egész életműve — szerencséjére vagy szerencsétlenségére, ezt most ne firtassuk — ide tartozik, mintegy jelképezve a kezdetet is meg a folytonosságot is. Némi meg­szorítással ezt mondhatjuk Oláhra is, Baranyi vi­szont már ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a két háború között fog majd kibontakozni — Balázs G. Árpád, Farkas Béla, Husvéth Lajos és mások nemzedékéhez. Kálmán Péter teljesen kiesik egy ilyen néző­pontból, ő másfelé tájékozódott, úgyhogy a „sza­badkai négyek” közül róla nem sok szó esik sem a két háború között, sem a felszabadulás után. Még előzményként is csak elvétve emlegetik, ami már az igazságtalansággal határos. Vajon ki is ez az elhallgatott festő, az isme­retlen negyedik? Kálmán Péter Zsablyán született 1877. február 28-án azaz a mezőváros egyik cselédtanyáján. Szü­lei, Kálmán György és Gyurcsik Erzsébet, a Tisza túlsó partjáról, a bánáti oldalról, Törökbecséről jöttek át, s szegődtek el béresként,az egyik nagy­gazdánál. Szolgasors várt Kálmán Péterre is, ha serdülő korában nem tűnik ki rajztehetségével. Már akkor fűtötte a nyugtalanság, vonzotta a nagy­világ, csakhogy a továbbtanulásra nem sok re­mény volt, a földmunkás szülők ilyen terhet nem voltak képesek magukra venni. Akadt azonban több helybeli pártfogója, akiknek feltűnt „a ta­nyai suhanc” néhány faragványa, ceruzacsonkkal megrajzolt portréja a szállási emberekről, s végül is ők a múlt század kilencvenes éveinek derekán besegítették „egy újvidéki arcképfestőhöz”. Ez a mester,­ Singer József, valójában fényké­pész volt — montenegrói udvari fényképész, ahogy képeinek hátlapján fel volt tüntetve —, műtermét saját házában tartotta a Duna utca 9. alatt. Jól működő üzletében sok munka volt, úgyhogy szük­sége volt a jókezű zsablyai fiúra. Csakhamar be­vezette a retusálás titkaiba, de fényképek után néhány portrét is festetett vele, ezeket, mivel meg­nyerte tetszését, eredeti műként, kitette Duna ut­cai műtermének kirakatába, aki óhajtott, rendel­hetett Inaskorában készült egy tenyérnyi desz­kára festett arckép is, amelyet évtizedek múltán is féltve őrzött müncheni otthonában. Egy ünneplőbe öltözött cselédasszonyt ábrázolt­a az édesanyját. Kálmán Péter katonaidejét Zágrábban, Ljub­ljanában és Budapesten szolgálta, majd az újvi­déki fényképész Zomborban élő öccséhez, Singer Samuhoz került, akinek szintén fényképészeti mű­terme volt. Ő még bátyjánál figyelt fel a tehet­séges fiatalemberre, magához édesgette, s azt vár­ta tőle, hogy a fényképészsegéd fizetésért elsősor­ban kuncsaftjainak arcképét fesse meg. Amikor elkerült a müncheni akadémiára, Kálmán akkor is neki küldte vásznait, hogy értékesítse, a nyári hónapokat is nála töltötte, s kosztért, kvártélyért festett neki. Ezzel magyarázható, hogy a zombori múzeumban mintegy húsz vászna található, ha hinni lehet a leltárkönyveknek. A magángyűjte­ményekben szintén van néhány műve. Kálmán becsvágyát zombori helyzete érthetően nem elégíthette ki, ezért a XX. század legelején — 1902-ben vagy 1903-ban — már a budapesti Stre­­lisky-műteremben találjuk. Itt is fényképész, de most már komolyabb kísérletet tehet, hogy a kép­zőművészeti élet fő sodrába kerüljön. Sikerült neki bejutnia Székely Bertalanhoz, aki akkoriban a Min­­tarajziskola és Rajztanárképző Intézet igazgatója volt , pártfogásba vette a tehetséges fiatalembert, órákat adott neki, s végül az ő segítségével jutott ki Münchenbe is, Wagner Sándorhoz. Kálmán Péter 1904-ben került ki a bajor fő­városba, az ottani akadémiára, majd Rómában folytatta tanulmányait, aztán ismét Münchenben. Közben állandóan kiállít, főleg a Glaspalastban, amely valamikor rangot jelentett, de ennek nim­buszát magával vitte az eltűnő XIX. század. 1911- ben megkapta az akadémia legnagyobb kitünteté­sét, 1912-ben pedig megrendezte első önálló mün­cheni tárlatát. Az akadémizmus fellegvárában egy új csillag születését ünnepük, Budapesten is fel­figyelnek rá. „A Kunstverein kiállításai is újab­ban majd mindig nívótlanok. Elöregedett glaspa­­lastiak uralják a jó öreg falakat és így annál szenzációsabban hatott egy egész fiatal magyar művésznek, Kálmán Péternek a kollekciója...” — írta 1913 elején Lyka Károly lapja, a Művészet. Amikor tehát 1915-ben bevonult Szabadkára, már egy felfelé ívelő pálya állt mögötte. Pechánt régi ismerősként köszöntötte: ő volt az, aki tanuló éveinek elején, Münchenben­ felkarolta, akitől az első palettát kapta, s akivel később is tartotta a barátságot, így felkereste Pechánt pesti műtermé­ben is. Egyidősek voltak, kortársak, bácskaiak. Az első világháború után Kálmán Péter Mün­chenben telepedett le, felvette a német állampol­gárságot. Egymás után rendezi kiállításait, a ba­jor főváros leghíresebb festőjeként ünnepükt, Mün­chen hagyományának utolsó megtestesítőjét látják benne. Állami megrendeléseket kap, amit a meg­tépázott hírnevű képzőművészeti központ még nyújthat, azt mind megadja neki. A nemzetközi siker sem maradt el, így 1930-ban a barcelonai Arte Moderneben rendezett nemzetközi műtárla­ton aranyérmet kapott. 1927-ben, ötvenedik születésnapja alkalmából abban a hatalmas üvegpalotában, a Glaspalastban rendezik meg gyűjteményes kiállítását, amelyet a modern német művészet árja is már nagy ívben elkerült. Még ebben az évben Budapesten is be­mutatkozott, s újra felfedezték. „... A tárlat leg­jobban reprezentált kiállítója a müncheni Kálmán Péter. Ő egész termet kapott a Nemzeti Szalon ki­állításán ... — írja a Képzőművészet 6. száma 1928- ban — ... az ő naturalista piktúrája egy ízig-vérig művészi temperamentummal átitatott festő nagy­vonalú művészete.” Hatvanéves kora után már alig vette kézbe az ecsetet, visszavonultan élt saját tervezésű alpesi vil­lájában, Nussdorf táján. Életének utolsó két-három évtizedéről nincsenek adataink. Egyes források szerint 1966-ban halt meg, 89 éves korában. Kálmán Péter a portrék és aktok mellett az életképek sokaságát festette meg, szinte elmerült a mindennapi élet részleteinek, az esetlegesnek, az anekdotaszerűnek az ábrázolásában (A nagymama büszkesége, Hegedülő nő, Cigánylány). Malonyay Dezső a Munkheni társaság című festményéről ír­ta, hogy ezen egy kiterjedt rokonságot jelenített meg „egészségben, tobzódó életkedvben, viharbíró erőben”. Az életvidám alakok vonzó, realista áb­rázolási módja folytán Kálmánt sokszor hasonlí­tották a régi holland mesterekhez, Franz Halsra például, a Rembrandt előtti korszak legnagyobb alakjára meg az egyszerű motívumokat, zsáner­­szerű portrékat zseniálisan festő Vermeer van Delire. Kortársai közül rokonságba hozták Anders Zornnal, a század eleji svéd festészet legkitűnőbb mesterével és Wilhelm Leiblvel, a XIX. század egyik legjelentősebb német festőjével, akit Kálmán egyébként mestereként is tisztelt. Hogy ezek az összevetések mennyire helytállóak és hogy tulajdonképpen mit is jelentenek, arról hosszan lehetne beszélni, az viszont tagadhatatlan, hogy Kálmán Péter a XX. század első harmadá­ban München vezető festője volt. Életművét, bács­kai gyökérzete miatt is, illene jobban megismer­ni, itteni hagyatékát megfelelőbben kezelni. A Zom­bori Múzeum leltárkönyvei 20 művét­ tartják szá­mon Pavle Vasil Umetnička topografija Sombora című 1984-ben megjelent könyve viszont csak „több mint tízről” tud. Hogy mennyi is van tulajdon­képpen, nem lehetett megállapítani — hozzáférhe­tetlenek. A legjobb esetben valamelyik depó mé­lyén lapulnak. A jugoszláviai magyar festészet egy elképzelt ga­lériájában Kálmán Péternek megvan a maga he­lye: egy esetleges, az Előzmények címet viselő gyűjtemény legvégére kerülne. A verseci Melegh Gábor, a becsei Than Mór, a palánkai Eisenhut Ferenc, a kulai Jakobey Károly, a zombori Juhász Árpád után. KALAPIS Zoltán Kálmán Péter: Női akt (a zombori múzeum gyűjteményéből, fényképezte Zámbó Illés). KILATO Valentin Polanšek emlékezete Író volt, költő, tanító, népművelő, szervező, nemzetmentő? Fel­sorolni sem lehet,­ hogy mi mindennel foglalkozott. Talán nem, is volt feladat, munka, amit vállalni kellett, s amitől visszahúzó­dozott vona. Szlovén író, entellektüel volt, a kisebbségi Karintiá­­ban. Tudta, hogy élni, túlélni az adott helyzetben csak úgy lehet, ha maximális odaadással végzi munkáját az ember. Pár éve bete­geskedett már, de a figyelmeztetés ellenére sem tudott magának megálljt parancsolni. Amihez hozzáfogott — legyen az versírás, kórusvezetés, tanítás vagy irodalmi találkozó szervezése —, azt szívvel-lélekkel végezte. Végül a szive nem bírta tovább az ira­mot ... Öt-hat évvel ezelőtt az ő fáradozásainak eredményeképpen — a karintiai szlovén közművelődési szövetség elnöke volt akkor —­­tartották meg Obirskóban a kisebbségi, nemzetiségi írók első találkozójukat. Ahogy akkor megállapodtunk, évente sor került erre­ a talál­kozóra, s az is nagyrészt Polanšek érdeme, hogy a Zelezna kapla (Eisenkappel) melletti Obir helységben megtartott találkozó meg­szervezésében részt vett a Pen Club karintiai csoportja is, elnöke, osztrák író, maga is megjelent a találkozón, pedig tudjuk, akkor igen erős nyomást gyakoroltak a reakciós osztrák erők a szlovén kisebbségre, s bátorság kellett ahhoz, hogy valaki nyíltan kiálljon a szlovének jogai mellett. Az obirskói kisebbségi írók találkozója ilyen kiállás is volt. S e híradásnak egy formája is. Az információáramlásnak egy csatornája, amely hírül adja a világnak, hogy milyen helyzetben él Karintiában egy nemzetiség, illetve kisebbség. A karintiai írókon kívül eljöttek ide a trieszti szlovének, a gradiškai (Burgenland) horvátok, de jöttek az olaszországi Friuli tartományból, Svájcból is a rétórománok. Németországból a lu­­n­cei szerbek előadást tartottak a magyarországi német nemzetiség irodalmának képviselői, ismertető hangzott el a jugoszláviai ro­mánok irodalmáról, s ott voltak természetesen a ljubljanai és ma­ribori írók és néhányan mi, jugoszláviai magyarok is. Beszélgettünk, vitatkoztunk, irodalmi találkozókon vettünk részt. Pár házból áll csak ez a falu, de évente néhány napra nemzetközi írótalálkozó színhelye lett. Ez a falu Polanšek hazája, itt tanítóskodott, itt tanította szlovén dalokra a helybeli női kó­rust, ami főleg az ő lányaiból állt össze. Elérte egyik fő célját, sikerült megszerveznie a kisebbségi író­találkozót. Tudomást szerzett róla és az itteni kisebbségről a vi­lág, írtak róla a lapok, ez éltette, lelkesítette Polanšekot, ha az­ is vel elégedett, ha még tartalmasabbá szerette volna is tenni a találkozókat. A háború, a fasiszta uralom idején végezte a tanítóképzőt, so­kat mesélt a szlovén nép szenvedéseiről, a fasiszták gaztetteiről. Erről, népe sorsáról szólnak regényei, versei is. Szolgálatot teljesített, a szó legnemesebb értelmében. Szólamnak hangzik már, mert­ túl sokszor használjuk ezt a mondást, de konkrét esetben az élete a fedezet rá, hogy minden tudását, tehetségét népe szolgálatába állította. Bizton mondhatjuk: a legdrágábbat, az életét is ezért áldozta fel. Nagy szavak. Nem illenek hozzá­, a szerénységéhez. Be róla szólni, életét jellemezni, e megállapítás nélkül nem lehet. Az Obir hegy lábánál állt a háza, a hegyen egekbe nyúló fenyvesek, a völgy mélyén kristálytiszta vizű csörgedező patak. Már-már valószerűtlenül, csodálatosan szép tóé. Augusztus utolsó partjaiban, két évvel ezelőtt jártam ott legutóbb, ő pedig pár hónappal ezelőtt, a jugoszláviai írók kongresszusán vett részt eb­ből az alkalomból utazott Újvidékre. Itt szorítottunk kezet utoljára. Iún) Enz szlavón portréfestő FRANJO PFALZ RAJZISKOLA-ALAPÍTÁSI KÍSÉRLETE A múlt századi szlavón festé­szetnek — amely az ötvenes években mindinkább igyekezett megszabadulni a romanticiz­­mus túlhaladott elemeitől s a realizmus felé fordult — Höt­­zendorf, Mücke, Waldinger és Giffinger mellett volt egy sa­játos képviselője is: Franjo Pfalz (egyesek szerint Pfaltz). Ez a romanticizmus és realiz­mus jegyeit, művelő polgári portréfestő — Svajcer szerint az „intim polgári díszportré” jeles művelője —, a festészet alapműveleteit szülőhelyén, Vinkovcin sajátította el apjá­nak, Gottfried Pfalznak a mű­termében. Tizenöt éves korában már I. Gasto rajziskolájában tanul, nem sokkal később pe­dig a bécsi akadémián. A múlt század harmincas éveiben Eszé­ken festőként dolgozik és főleg Kelet-Szlavóniából fogad meg­rendeléseket. Festményein nem annyira a pózon és a díszítő elemeken van a hangsúly, ha­nem a modellhez való hasonló­ságon, egyszóval az élethűsé­gen. Nevezetesebbek Iván és Magdaléna Zanettyról készült* portréi, valamint a gundinci templom megrendelésére fes­tett Máté evangélista című mű­ve, amelyért 300 forintot kapott a megrendelőtől. Munkájáért tehát­­nemcsak erkölcsi megbe­csülést kapott, hanem anyagit is. A múlt század negyvenes-öt­venes éveiben Vajdaságban is szerencsét próbált, s Becskere­ken szintén megfordult. Erről tanúskodnak a nemrégiben nap­világra került levéltári adatok. A zrenjanini történelmi le­véltár adatai 1847-ben tesznek első ízben említést róla, ami­kor a gimnáziumban megürese­dett rajztanítói állásra pályá­zott. Pfalzot eszéki rajztanító­ként említik a dokumentumok. 1847. október 6-án folyamodott „a felállítani czélzott rajztár­­tói állomásra”. Ez derül ki a pol­gári gazdasági tanács jegyző­könyveiből, amelyek a további­akban nem részletezik, hogy miért vetették el kérelmét. A szabadságharc utáni évek­ben találunk rá ismét nevére a levéltári anyagban. Az első sikertelen próbá­kozás nyilván nem tántorította el Pfalzot a Bega-parti várostól, ahol a múlt század derekán élénk képzőművészeti élet folyt. Becs­kerek ez idő tájt vonzotta a művészeket, hiszen a városban megannyi festő, kalligráfus és művész talált otthonra, közöt­tük a kiemelkedő portréfestő, Konstantin Dániel is. Pfalzot olyannyira vonzotta a Regs-parti város festői köre, hogy 1853. szeptember 10-én kérelemmel fordult a város­atyákhoz: engedélyezzék neki egy magánrajziskola megnyitá­sát, s hogy erre a célra adják bérbe neki a gmnnázium egy termét. A magisztrátus a ké­relmet illetékes helyre, a „gim­náziumi bizottsághoz” továbbí­totta. Itt azonban elutasító vá­laszt kapott. Pfalz folyamodvá­nyából az is kiderül, hogy Becskereken akart megteleped­ni, s ezért kérte, hogy vegyék fel a „város adófizetőinek jegyzékébe”, vagyis Becskerek város polgárainak sorába. A sikertelen rajziskola-alapí­­tási kísérlet után Pfalz csakha­­mar visszatért Eszékre, 1854- ben megfesti Máté evangélista című művét, s 1883. augusztus 2-án be is fejezi pályafutását. Festményeinek legtöbbjéről hiányzik a „slikario Franjo Pfalz" felirat, ami megnehe­zíti a Becskereken vagy a becs­­kerek­eknek készült alkotások azonosítását. Az elmondottak azonban valószínűvé teszik, hogy Pfalz a Bega-parti város­ban is dolgozott, s hogy esetleg a Zren­anini Múzeum még nem azonosított festményei között vagy a családi magán gyűjt­mé­­nyekben is fellelhető egy­~S” műve. Ennek f°lku+a+ás* azon­ban még várat­laná"a NÉMETH­­ r.i e

Next