Magyar Szó, 1985. november (42. évfolyam, 316-328. szám)
1985-11-17 / 317. szám
BELPOLITIKAI MAGYAR SZÓ 1985. november 17., vasárnap Falu a félszigeten Nálunk, szűkebb pátriájukban, ha akad is még ilyen ötven-hatvan házból álló falu, mint ez a tengerparti, teljesen életképtelen, házai düledeznek, az egykori udvarokat fölveri a gaz, az ablakok mögül a halál leselkedik. Itt az egykori kecskeólat is kipofozták, lakóházzá alakították át, még „cégtáblát” is szögeztek a homlokra: ROOMS, ZIMMER, SOBE. Az egyetlen utcából álló falut öt perc alatt befutom. Harmadnapra mindenkit ismerősként üdvözlök. Könnyű most itt eligazodni, októbertől májusig magukra maradnak a helybeliek, megszűnik a nyári nyüzsgés. S ilyenkor minden szenzációnak hat. Szerénységem jelenléte is. Megnéznek maguknak az emberek. Egy alkonyat előtt a vecsernyére ballagó idős plébános tréfálkozva szólít meg: — Megyünk kenyeret keresni, tartson velünk!... Be is kukkantok egyszer hozzájuk a kis kőtemplomba (nálunk kápolnának is szűkös lenne), a gyertyafényben kilenc öregasszony mormolását hallgatja az idős pásztor. A két boltosközül a fiatalabbik Újvidéken szolgált a folyamőröknél, a szakácsuk bácskai fiú volt, jó fűszeres ételeket főzött, „mi, dalmátok, minden étkezés után a szánkat öblögettük, olyan csípős volt a gulyás”. A pulton egy magyaros kerámia, fölemelem, megnézem, a kanizsai gyár terméke. Már csak ez az egy példány van. Más portékából sincs sok, de a boltban műtrágyától rajzszegig minden kapható. Ennek a kis boltnak az évi forgalma kétmilliárd régi dinár, túlnyomó részét a nyári idényben bonyolítja le, tehát a vásárlók zöme a turistákból adódik, amikor azonban a falu magára marad, a boltnak akkor is van havi százmillió régi dinár forgalma. Feltehetően a másiknak is. Ez annyit tesz, hogy lakosonként valamivel több, mint egymilliót hagynak havonta a boltban. Ezt a pénzt főleg nyáron keresik meg. Idegenforgalommal, Lupin Dragóhoz irányítanak, a falu eszéhez, a ..polgármesterhez”, aki Zuljamának nemcsak a jelenét, a múltját is alaposan ismeri. Régi könyvekből, persze. A falunak ottjártunkkor 171 lakosa volt. Állandó alkalmazottai: egy postás, egy tanítónő, egy tisztviselőnő a helyi hivatalban, két kereskedő, egy vízvezeték-szerelő, egy útkaparó, s négy vendéglátóipari dolgozó (az egész éven át nyitva tartó vendéglőben). Háromszáz évvel ezelőtt a lakosság számát tekintve hasonló volt a helyzet. Csakhogy akkor, de még jó ötven évvel ezelőtt is az emberek zöme nem itt lent, közvetlenül a tenger partján élt, hanem fennebb, a néhány házból álló liliputi falvakban: Račićin, Prčićin, Kotán. — Itt lent a tengerparton csak egy sor ház volt, nem lakóházak, inkább raktárak meg ólak voltak. Régen, a kalózvilágban egy ilyen les falu népe nem érezte magát biztonságban a tenger partján. Meg hát a megművelhető földek is fönnebb voltak. Mert régebben itt is a föld adott életet az emberelmek. Az első turista kerek ötven évvel ezelőtt jelent meg a žuljanai öbölben. Egy zágrábi házaspár volt. Gőzhajóval érkeztek, a Jadramka hetente háromszor kötött ki Žuljanán. Évek hosszú során ez a házaspár lárogatott ide vissza, később egy ljubljanai. A faluban tíz éven át mindössze ennyiből állt a „turistaforgalom”. Mégis, ez volt a kezdet. Persze akkor még senki sem sejtette, hogy húsz-harminc év múlva ez lesz a lakosság főfoglal- l kozása. — Nézze, Zuljainát 1952-ig a szárazföld felől csak szamárösvényen lehetett megközelíteni — magyarázza vendéglátóm. — Itt a háború előtt mindössze három matracos ágy volt. Az angol vécének tán még a hírét sem hallottuk. Fürdőszobára se volt igény, de lehetőség se. A vízvezeték egyébként is csak kilenc évvel ezelőtt ért el hozzánk. Nehezen lehet az öreget irányítani, az a fajta alany, aki akkor is a magáét hajtja, ha az újságírót más érdekli. — Nem is szeretem még csak emlegetni se azt, ami volt — mondja indulatosan. — Nem érti meg, hogy itt ezelőtt nem volt semmi?! Mit mondjak magának? Halászattal minden család csak azért és annyit foglalkozott, hogy a kukoricamálé mellé néha hal is kerüljön. Különben még nagyon jól emlékszem rá, a háború előtt itt mindenki tudta mindenkiről, ki mit ebédelt vagy vacsorázott. Nem is volt ezt nehéz kitalálni. Bab, kukoricaganca, hal. Marhahúst évente csak háromszor-négyszer láttunk. Népünnepélyeken, búcsúkon, festákon. Ma, kérem!... Ma, kérem, a faluban százhetven kiadó szoba van háromszázhúsz ággyal. Természetesen mind matracos ágy. És természetesen minden szobához fürdőszoba tartozik, angol vécével. Ezenkívül hat kemping van a faluban, ebből öt magánkézen. Amikor a kempingekhez ér ven-déglátóm, minden átmenet nélkül szórni kezdi az átkokat. Nem a tulajdonosokat szidja, hanem azok lakóit, „szedett-vedett” népségét. Mert, állítja, lopnak. Krumplit, zöldségfélét, gyümölcsöt, amit érnek. Letarolják a kerteket. Ez most nem látszik meg a kerteken, jó szüret volt, szépen termett a szőlő, ezt maguk a szőlősgazdák mondják, úgy látszik, a sátorozó turisták mégsem szüreteltek le teljesen. De az tagadhatatlan, hogy az idegenforgalom nemcsak haszonnal jár. Nemcsak jót hozott. . A százhektárnyi termőföldből, amivel a falu ősidők óta rendelkezik, eddig százötven parcellát mértek ki és adtak el házhelyeknek. Ezekből a parcellákból talán soha többé nem lesz termőföld. És hát egykicsit félnek az őslakosok, bántja őket a lelkiismeret. Ne adj,' Isten, ha csappanni kezd egyszerre az idegenforgalom ... Ettől talán most még nem kell tartani. Nemhogy csappanna, évről évre mind többen látogatnak Zuljanára. Nyáron itt egyszerre hétezer ember nyüzsög, vagyis a falu tízszeresére duzzad. Most csend van, csak az iskola nyitott ablakán át száll az énekszó. Nem túl erőteljesen, mert csak hét torokból. Pedig két osztály énekel együtt, az elsősök és a másodikosok, mégpedig teljes létszámban. NÉMETH István Ács József szövegrajza Nyúlpaprikás kocavadász módra Nagy volt a sürgés-forgás a határban. Nyulat kellett lőni, de nem is egyet, mert a jeles vendégeknek beígérték a mennyei nyúlpaprikást. Csakhogy seregélyből annyi volt, mint a güzü, de a nyíllak elpárologtak valahol a zsombékok alatti ködben. Hiába durrogtak a puskák, mert lőttek minden megmozduló bokorra, nyúl egy fia sem. Az igaz —ezt később tudták meg az illetékesek —, hogy a fővadászok előtte való éjszaka kimaradtak, s cserkészésre indulásuk előtt papramorgóval gyógyították magukat. Talán ettől lettek rosszullátók, mert azt már a kicsi gyerek is tudja, hogy az alkohol rontja az ember látását. Közben a nagydobra vert paprikást meg kellett főzni. Szégyenszemre nem lehetett borjúpörköltet tálalni. Bár az könnyen ment volna, mert az állatorvos, maga is vadász, jelentette, hogy eltört egy szopósborjú lába. Persze toklyó is akadt volna, abból jó a birkapaprikás, de hát ők nyulat ígértek. Méghozzá jeles vendégeknek. Bálint bácsi megvakarta üstökét, és kimondta a kimondandókat: —■ Márpedig nyúlpaprikás lesz! Ugye Balázs? — bökött a helyi hivatal titkára felé. — Hát ezt honnan veszi, tata? — bámult rá amaz. — Honnan, honnan? Hát neked vannak nyulaid, azokból kerülnek majd kés alá. Azok a retves nyulaid mentik meg a becsületet. Hát nem emlékeztek, hogy amikor az olaszoknak tálaltunk „vadnyulat”? Hogyne emlékeztek volna! Elkaptak néhány tapsifülest a ketrecekben, végighuzigálták őket a trágyadomb oldalán. S amikor jöttek a jó taliánok, azokat engedték puskacsövük elé. A kócos, trágyafoltos nyuszikat. Vadnyulak fejében. Ahogyan az öreg Bálint mondta, úgy lett. Megfőtt időre a nyúlpaprikás, ott potyogott a nagy üstben, gazdag lében, amelyben öklömnyi krumplik úszkáltak. A vadászlakban már állt a dáridó, kóstolgatták a bodza-, az eper-, a barack- és gyümölcspálinkát. Mert mindenki hozott a maga főztjéből, hogy dicsekedjen vele. — És hány nyulat kaptak puskavégre? — érdeklődött a pálinkától pipacspiros vendégek egyike. — Hát nem ment valami jól a puskázás, de azért nyolcat leterítettünk — mondta a vadászok elnöke, majd gyorsan fölállt: — Megye is ki az udvarba, megnézem lehet-e már behozni a paprikást. Kinn többen is bábáskodtak az üstben rotyogó vacsora körül. Az egyik belemerte a kanalat, szűréseivé ízlelte a levét. — Hát ez azért nem olyan ... Higgyétek el, aki már evett igazi nyúlpaprikást, észreveszi. — Több csípős paprikát bele — adta ki az ordrét az elnök. — Nem ér az semmit, valami mást kellene tenni. Mert ugye egy levadászott nyúlban sörétnek is kell lennie. No sörétből pedig egy szem sem! Az elnök félrecsapta a kalapját, és odakiáltott Balázsnak, a titkárnak: — Hozd ki a puskám! Meg egy patront is, de nem többet. S akkor mindenki megrökönyödésére az elnök ráirányította a puska csövét a hatalmas üstre és — delelőtt! — No most már van a nyúlban sörét — mondta elégedetten. A vacsora, vagyis hát a menynyei nyúlpaprikás, nagyon ízlett a vendégeknek. A királyhalmi bor is segített abban, hogy győzzék dicsérni. Ám úgy a vacsora végén, az, aki a nyulak száma felől érdeklődött, megjegyezte: — Azt még értem, hogy a nyúlban találtam sörétet, de hogy a krumpliba mért kellett lőni, azt sosem értem meg! No, de igyunk is, ahogyan mondta az öreg Kiss! KÁNTOR Oszkár ! Kicsit röstellkedve kell beváltanom, hogy nem járok könyvbemutatókra. Egyszer régen voltam egyen, magamén, mert arra muszáj volt elmennem. Akkoris olyan volt nekem az egész, mintha az embert a saját temetésére hívnák. De nem lett semmi baj, jó barátok vettek körül, kedvesek voltak, udvariasak, könyvemről a legszebb általánosságokat mondták. Nem bíráltak. Ajánlottak. Mintha csak egy könyv fülszövegét ismételték volna élőszóval és behízelgő hangsúllyal. Utána egy csinos kis nő járt körül bennünket tálcával a kezében, s a tálcán apró poharakkal, amelyekben gyöngyözve fénylett a tömény szesz. Koccintottunk, ittunk és hazamentünk. Engem aztán a könyvbemutatók hasonló megjelenésétől, amelyeket újabban már avatásnak neveznek, mint amikor lovaggá ütnek vagy doktorrá fogadnak valakit, éppen ez a kellemesen langyos kollektív szellemi lábfürdő riasztott el. Most, annyi év után mégis elmentem megint egyre. Pedig okosabb helyre is mehettem volna, lett is volna kivel, de hát a barátom könyvét avatták, s ennyi udvariassággal igazán tartoztam neki. A könyv különben csak részben volt az övé, elbeszéléseket illusztrált benne, de így az író mellett őt is meghívták. Ami meglepett, az a nagy látogatottság volt. A termet zsúfolásig megtöltötték, akiket érdekelt az irodalom, vagy jobb műsort nem találtak. Emelvény volt a közönség előtt, s az emelvényen az író foglalt helyet meg a festő, épp egy nagyobb sikerről szállva le szerényen erre a pódiumra, s kettőjük között szigorúan fénylő szemüveggel egy nő. Szélről, mint a közvádló a bírósági tárgyalásokon, egy fiatal férfi szakállas és okos profilját láthattuk. Védő nem volt, őt később a szakállas pótolta, aki ebben a kettős szerepben igazi kritikusként viselkedett, s amikor az író a keresztkérdések pergőtüzében szinte hápogva elmerült, részvéttel nézett át hozzá sűrű szemöldöke alól. A könyvet is ő ismertette bevezetőként kötelező tárgyilagossággal, nem mondta, hogy jó és nem mondta, hogy rossz, mint aki tudja, hogy az ilyen szűkszavúan egyszerű, sőt durva minősítést bizonyos koron túl, vagyis húszon felül már nem illik alkalmazni. Mondtam is magamban: kár, hogy nincsen itt ez meg az, s hol a bőbeszédű szorgalmas kritikusra gondoltam, aki belebonyolódik a saját mondataiba, azt azonban nem veszi észre, mert nem tudja, hogy az írni tudás a kritikusokra is kötelező, hol a másik jutott eszembe, aki ennyi fáradtságot se vesz magának, hanem az alája tett magas lóról kellő fölénnyel mondja ki rövid ítéletét, s aztán itt a vége, fuss el véle. Révületemből a nő riasztott fel, aki mint valami elnök azt kérdezte: — Miért írta ezt a könyvet? Az író előbb félszegen mosolygott, aztán összeszedte azért magát, megpróbált komolyan felelni, de ehelyett csak ötölt hatolt, mert tényleg mit is mondhatot volna, szegény. Csak az iskolában, gyerekkorunkban tudott feltenni ilyen egyszerűen gyilkos kérdést Kovács tanár úr, s az ember zavarában a mennyezetre bámult, pedig ott volt a sablonos válasz a nyelve hegyén, csak röstellte volna kimondani, mert az olyan együgyű volt. De csakugyan: miért írunk? Miért léptünk erre a veszélyekkel teli pályára egy részeg pillanatban, minden mást elhanyagolva, pedig ott volt előttünk a baljós családi intelem, mint az alkoholellenes liga platkátján az ominózus „ .. .öl, butít és nyomorba dönt”, és mégis ... Egyszer Jókainak tette fel ezt a kellemetlen kérdést Gyulay Pál, s aztán egy életen át szurkapiszkálta ilyesmivel ez a kefehajú, kemény és szigorú kis Gyulay, aki iskolában tanított és akit iskolában tanítottak: „Hadnagy uram, hadnagy uram! Mi bajod van, édes fiam!...” S ö, a szőke, kék szemű, angyalian szelíd óriás — nem tudott mit felelni. Csak írt, csak írt mindhalálig. — Lelki kényszerből! — mondta most odafenn kínjában az író, s a nő pápaszeme diadalmasan felragyogott, mintha azt mondta volna: helyes, leülhet. Igen, mert Balzac is ezt mondta, mint olyan sokan még azóta, pedig ő csak szégyellte bevallani, hogy az adósok börtönétől fél, s evégből a közönségsikertől se riadt vissza, így megírta a házasságában csalódott, harmincéves asszony szép szerelmi regényét. — Forradalmunk lendületétől fűtve ... — segített neki tovább a nő, mire az író hevesen bólogatott, míg szélről a kritikus szemérmesen lehajtotta a fejét, mint az egyetlen ebben a teremben, aki elolvasta a könyvet, s nyomát se találta benne ilyen nagy és nemes indítattásnak. Ellenkezőleg, talán szerelem is előfordult bőven a könyvben, sőt háromszög, ami oly izgalmassá tudja tenni a cselekmény feszültségét és biztosítani a közönségsikert. A nőnek azonban a bólogatás is elég volt, s maga is lendülettől fűtve hosszú előadásba fogott az írás céljáról és értelméről, s közben újabb kérdéseket tett fel, hogy mit, miért és hogyan, mire a közönség soraiból valaki izgatottan kiáltotta az emelvény s az író felé: — Mondd, Pero: Quod seripsi, seripsi! Nyilván nem ő volt az egyetlen, akit kihozott a sodrából ez az élveboncolás, mert felállt egy lángoló arcú lány, s a megszállottak hangján kezdett szónokolni alkotószabadságáról, színházi forradalmáról, írói bátorságáról, egyszóval minden másról, csak a könyvről nem, amely miatt itt összeverődtünk. Kezdtem gyanakodni, hogy akkor talán mégse ezért jöttünk. Odafönn villant a pápaszem, a nő álnok kétszínűséggel megköszönte az épületes felszólalást, mire sokan nevetni kezdtek, a lány pedig égő arccal felugrott és kirohant a teremből. Szerettem volna utánamenni. — Mi inspirálta erre az arisztikus koincidenciára ebben a művészi tandemben? — hallatszott a kérdés, amelyre a festőnek kellett volna válaszolnia, de az csak morózusan mozgott valamit, amiből az volt érthető, hogy rajzai önmagukért beszélnek, s különben is hagyják őt békén. Óriási tapsot kapott, mire a nő egy képzőművészeti előadásba kezdett, Picassót és Chagallt emlegette, hadd lássák, hogy vidéki létére Európában is otthonosan jár-kel, s ekkor az első sorokban néhányat felálltak, mintha semmi érzékük nem lett volna az öntetszelgő sznobizmushoz, s ezzel vége is volt a könyvavatásnak. Habent sua fata libelli! S persze az íróknak is megvan a maguk sorsa, amelyen nem sokat segítenek a hasonló irodalmi párbeszédek. HERCEG János