Magyar Szó, 1985. november (42. évfolyam, 316-328. szám)

1985-11-17 / 317. szám

BELPOLITIKAI MAGYAR SZÓ 1985. november 17., vasárnap Falu a félszigeten N­álunk, szűkebb pátriájukban,­­ ha akad is még ilyen öt­­ven-hatvan házból álló falu,­­ mint ez a tengerparti, teljesen­­ életképtelen, házai düledeznek, az egykori udvarokat fölveri a gaz, az ablakok mögül a halál leselkedik. Itt az egykori kecskeólat is kipo­fozták, lakóházzá alakították át, még „cégtáblát” is szögeztek a homlokra: ROOMS, ZIMMER, SO­­BE. Az egyetlen utcából álló falut öt perc alatt befutom. Harmadnapra mindenkit isme­rősként üdvözlök. Könnyű most itt eligazodni­, ok­tóbertől májusig magukra marad­nak a helybeliek, megszűnik a nyári nyüzsgés. S ilyenkor minden szenzációnak hat. Szerénységem jelenléte is. Megnéznek maguknak az emberek. Egy alkonyat előtt a vecsernyére ballagó idős plébános tréfálkozva szólít meg: — Megyünk kenyeret keresni, tartson velünk!... Be is kukkantok egyszer hozzájuk a kis kőtemplomba (nálunk kápolnának is szűkös lenne), a gyertyafényben kilenc öregasszony mormol­ását hallgatja az idős pásztor. A két boltos­­közül a fiatalabbik Újvidéken szolgált a folyamőrök­nél, a szakácsuk bácskai fiú volt, jó fűszeres ételeket főzött, „mi, dalmátok, minden étkezés után a szánkat öblögettük, olyan csípős volt a gulyás”. A pulton egy magyaros kerámia, fölemelem, megnézem, a kanizsai gyár terméke. Már csak ez az egy példány van. Más portékából sincs sok, de a boltban műtrágyától rajz­szegig minden kapható. Ennek a kis boltnak az évi for­galma kétmilliárd régi dinár, túl­nyomó részét a nyári idényben bonyolítja le, tehát a vásárlók zö­me a turistákból adódik, amikor azonban a falu magára marad, a boltnak akkor is van havi száz­millió régi dinár forgalma. Feltehetően a másiknak is. Ez annyit tesz, hogy lakosonként valamivel több, mint egymilliót hagynak havonta a boltban. Ezt a pénzt főleg nyáron kere­sik meg. Idegenforgalommal, Lupin Dragóhoz irányítanak, a falu eszéhez, a ..polgármesterhez”, aki Zuljamának nemcsak a jelenét, a múltját is alaposan ismeri. Ré­gi­ könyvekből, persze. A falunak ottjártunkkor 171 la­kosa volt. Állandó alkalmazottai: egy postás, egy tanítónő, egy tiszt­viselőnő a helyi hivatalban, két kereskedő, egy vízvezeték-szerelő, egy útkaparó, s négy vendéglátó­­ipari dolgozó (az egész éven át nyitva tartó vendéglőben). Háromszáz évvel ezelőtt a la­kosság számát tekintve hasonló volt a helyzet. Csakhogy akkor, de még jó ötven évvel ezelőtt is az emberek zöme nem itt lent, köz­vetlenül a tenger partján élt, ha­nem fennebb, a néhány házból álló liliputi falvakban: Račićin, Prčićin, Kotán. — Itt lent a tengerparton csak egy sor ház volt, nem lakóházak, inkább raktárak meg ólak voltak. Régen, a kalózvilágban egy ilyen les falu népe nem érezte magát biztonságban a tenger partján. Meg hát a megművelhető földek is fönnebb voltak. Mert régebben itt is a föld adott életet az embe­relmek. Az első turista kerek ötven év­vel ezelőtt jelent meg a žuljanai öbölben. Egy zágrábi házaspár volt. Gőzhajóval érkeztek, a Jadramka hetente háromszor kötött ki Žulja­­nán. Évek hosszú során ez a házas­pár lárogatott ide vissza, később egy ljubljanai. A faluban tíz éven át mindössze ennyiből állt a „turistaforgalom”. Mégis, ez volt a kezdet. Persze akkor még senki sem sejtette, hogy húsz-harminc év múlva ez lesz a lakosság főfoglal- l kozása. — Nézze, Zuljainát 1952-ig a szá­razföld felől csak szamárösvényen lehetett megközelíteni — magya­rázza vendéglátóm. — Itt a háború előtt mindössze három matracos ágy volt. Az angol vécének tán még a hírét sem hallottuk. Fürdő­szobára se volt igény, de lehető­ség se. A vízvezeték egyébként is csak kilenc évvel ezelőtt ért el hozzánk. Nehezen lehet az öreget irányí­tani, az a fajta alany, aki akkor is a magáét hajtja, ha az újságírót más érdekli. — Nem is szeretem még csak em­legetni se azt, ami volt — mond­ja indulatosan. — Nem érti meg, hogy itt ezelőtt nem volt semmi?! Mit mondjak magának? Halászat­tal minden család csak azért és annyit foglalkozott, hogy a kuko­ricamálé mellé néha hal is kerül­jön. Különben még nagyon jól emlékszem rá, a háború előtt itt mindenki tudta mindenkiről, ki mit ebédelt vagy vacsorázott. Nem is volt ezt nehéz kitalálni. Bab, kukoricaganca, hal. Marhahúst évente csak háromszor-négyszer láttunk. Népünnepélyeken, búcsú­kon, festákon. Ma, kérem!... Ma, kérem, a faluban százhet­ven kiadó szoba van háromszáz­húsz ággyal. Természetesen mind matracos ágy. És természetesen minden szobához fürdőszoba tarto­zik, angol vécével. Ezenkívül hat kemping van a faluban, ebből öt magánkézen. Amikor a kempingekhez ér ven-­­­déglátóm, minden átmenet nélkül szórni kezdi az átkokat. Nem a tu­lajdonosokat szidja, hanem azok lakóit, „szedett-vedett” népségét. Mert, állítja, lopnak. Krumplit, zöldségfélét, gyümölcsöt, amit ér­nek. Letarolják a kerteket. Ez most nem látszik meg a ker­teken, jó szüret volt, szépen termett a szőlő, ezt maguk a szőlősgaz­dák mondják, úgy látszik, a sátoro­zó turisták mégsem szüreteltek le teljesen. De az tagadhatatlan, hogy az idegenforgalom nemcsak haszon­nal jár. Nemcsak jót hozott. . A százhektárnyi termőföldből, ami­vel a falu ősidők óta rendelkezik, eddig százötven parcellát mértek ki és adtak el házhelyeknek. Ezek­ből a parcellákból talán soha töb­bé nem lesz termőföld. És hát egy­­kicsit félnek az őslakosok, bánt­ja őket a lelkiismeret. Ne adj,' Is­ten, ha csappanni kezd egyszerre az idegenforgalom ... Ettől talán most még nem kell tartani. Nemhogy csappanna, év­ről évre mind többen látogatnak Zuljanára. Nyáron itt egyszerre hétezer ember nyüzsög, vagyis a falu tízszeresére duzzad. Most csend van, csak az iskola nyitott ablakán át száll az ének­szó. Nem túl erőteljesen, mert csak hét torokból. Pedig két osztály énekel együtt, az elsősök és a má­sodikosok, mégpedig teljes létszám­ban. NÉMETH István Ács József szövegrajza Nyúlpaprikás kocavadász módra Nagy volt a sürgés-forgás a ha­tárban. Nyulat kellett lőni, de nem is egyet, mert a jeles vendégek­nek beígérték a mennyei nyúlpap­­rikást. Csakhogy seregélyből annyi volt, mint a güzü, de a nyíllak elpáro­logtak valahol a zsombékok alatti ködben. Hiába durrogtak a puskák, mert lőttek minden megmozduló bokor­ra, nyúl egy fia sem. Az igaz —­­ezt később tudták meg az illetéke­sek —, hogy a fő­vadászok előtte való éjszaka kimaradtak, s cser­­készésre indulásuk előtt papra­­morgóval gyógyították magukat. Talán ettől lettek rosszullátók, mert azt már a kicsi gyerek is tudja, hogy az alkohol rontja az ember látását. Közben a nagydobra vert papri­kást meg kellett főzni. Szégyen­szemre nem lehetett borjúpörköltet tálalni. Bár az könnyen ment vol­na, mert az állatorvos, maga is va­dász, jelentette, hogy eltört egy szopósborjú lába. Persze toklyó is akadt volna, abból jó a birkapap­rikás­, de hát ők nyulat ígértek. Méghozzá jeles vendégeknek. Bálint bácsi megvakarta üstö­két, és kimondta a kimondandó­kat: —■ Márpedig nyúlpaprikás lesz! Ugye Balázs? — bökött a helyi hi­vatal titkára felé. — Hát ezt honnan veszi, tata? — bámult rá amaz. — Honnan, honnan? Hát neked vannak nyulaid, azokból kerülnek majd kés alá. Azok a retves nyu­laid mentik meg a becsületet. Hát nem emlékeztek, hogy amikor az olaszoknak tálaltunk „vadnyulat”? Hogyne emlékeztek volna! El­kaptak néhány tapsifülest a ket­recekben, végighuzigálták őket a trágyadomb oldalán. S amikor jöt­tek a jó taliánok, azokat enged­ték puskacsövük elé. A kócos, trá­gyafoltos nyuszikat. Vadnyulak fejében. Ahogyan az öreg Bálint mondta, úgy lett. Megfőtt időre a nyúlpap­rikás, ott potyogott a nagy üstben, gazdag lében, amelyben öklömnyi krumplik úszkáltak. A vadászlak­ban már állt a dáridó, kóstolgat­ták a bodza-, az eper-, a barack- és gyümölcspálinkát. Mert min­denki hozott a maga f­őztjéből, hogy dicsekedjen vele. — És hány nyulat kaptak pus­kavégre? — érdeklődött a pálin­kától pipacspiros vendégek egyike. — Hát nem ment valami jól a puskázás, de azért nyolcat leterí­tettünk — mondta a vadászok el­nöke, majd gyorsan fölállt: — Me­gye is ki az udvarba, megnézem lehet-e már behozni a paprikást. Kinn többen is bábáskodtak az üstben rotyogó vacsora körül. Az egyik belemerte a kanalat, szűr­éseivé ízlelte a levét. — Hát ez azért nem olyan ... Higgyétek el, aki már evett igazi nyúlpaprikást, észreveszi. — Több csípős paprikát bele — adta ki az ordrét az elnök. — Nem ér az semmit, valami mást kellene tenni. Mert ugye egy levadászott nyúlban sörétnek is kell lennie. No sörétből pedig egy szem sem! Az elnök félrecsapta a kalapját, és odakiáltott Balázsnak, a titkár­nak: — Hozd ki a puskám! Meg egy patront is, de nem többet. S akkor mindenki megrökönyö­désére az elnök ráirányította a puska csövét a hatalmas üstre és — delelőtt! — No most már van a nyúlban sörét — mondta elégedetten. A vacsora, vagyis hát a meny­­nyei nyúlpaprikás, nagyon ízlett a vendégeknek. A királyhalmi bor is segített abban, hogy győzzék di­csérni. Ám úgy a vacsora végén, az, aki a nyulak száma felől ér­deklődött, megjegyezte: — Azt még értem, hogy a nyúl­ban találtam sörétet, de hogy a krumpliba mért kellett lőni, azt sosem értem meg! No, de igyunk is, ahogyan mondta az öreg Kiss! KÁNTOR Oszkár ! K­icsit röstellkedve kell beváltanom, hogy nem járok könyvbe­­mutatókra. Egyszer régen voltam egyen, magamén, mert arra­­ muszáj volt elmennem. Akkor­­is olyan volt nekem az egész, mintha az embert a saját temetésére hívnák. De nem lett semmi baj, jó barátok vettek körül, kedvesek voltak, udvariasak, köny­vemről a legszebb általánosságokat mondták. Nem bíráltak. Aján­lottak. Mintha csak egy könyv fülszövegét ismételték volna élőszóval és behízelgő hangsúllyal. Utána egy csinos kis nő járt körül ben­nünket tálcával a kezében, s a tálcán apró poharakkal, amelyekben gyöngyözve fénylett a tömény szesz. Koccintottunk, ittunk és haza­mentünk. Engem aztán a könyvbemutatók hasonló megjelenésétől, ame­lyeket újabban már avatásnak neveznek, mint amikor lovaggá ütnek vagy doktorrá fogadnak valakit, éppen ez a kellemesen langyos kol­lektív szellemi lábfürdő riasztott el. Most, annyi év után mégis elmentem megint egyre. Pedig okosabb helyre is mehettem volna, lett is volna kivel, de hát a barátom könyvét avatták, s ennyi ud­variassággal igazán tartoztam neki. A könyv különben csak részben volt az övé, elbeszéléseket illusztrált benne, de így az író mellett őt is meghívták. Ami meglepett, az a nagy látogatottság volt. A termet zsúfolásig megtöltötték, akiket érdekelt az irodalom, vagy jobb műsort nem találtak. Emelvény volt a közönség előtt, s az emelvényen az író foglalt helyet meg a festő, épp egy nagyobb sikerről szállva le sze­rényen erre a pódiumra, s kettőjük között szigorúan fénylő szem­üveggel egy nő. Szélről, mint a közvádló a bírósági tárgyalásokon, egy fiatal férfi szakállas és okos profilját láthattuk. Védő nem volt, őt később a szakállas pótolta, aki ebben a kettős szerepben igazi kritikusként viselkedett, s amikor az író a keresztkérdések pergő­tüzében szinte hápogva elmerült, részvéttel nézett át hozzá sűrű szemöldöke alól. A könyvet is ő ismertette bevezetőként kötelező tárgyilagossággal, nem mondta, hogy jó és nem mondta, hogy rossz, mint aki tudja, hogy az ilyen szűkszavúan egyszerű, sőt durva mi­nősítést bizonyos koron túl, vagyis húszon felül már nem illik al­kalmazni. Mondtam is magamban: kár, hogy nincsen itt ez meg az, s hol a bőbeszédű szorgalmas kritikusra gondoltam, aki belebonyoló­dik a saját mondataiba, azt azonban nem veszi észre, mert nem tudja, hogy az írni tudás a kritikusokra is kötelező, hol a másik jutott eszembe, aki ennyi fáradtságot se vesz magának, hanem az alája tett magas lóról kellő fölénnyel mondja ki rövid ítéletét, s aztán itt a vége, fuss el véle. Révületemből a nő riasztott fel, aki mint valami elnök azt kérdezte: — Miért írta ezt a könyvet? Az író előbb félszegen mosolygott, aztán összeszedte azért ma­gát, megpróbált komolyan felelni, de ehelyett csak ötölt­ hatolt, mert tényleg mit is mondhatot volna, szegény. Csak az iskolában, gyerek­korunkban tudott feltenni ilyen egyszerűen gyilkos kérdést Kovács tanár úr, s az ember zavarában a mennyezetre bámult, pedig ott volt a sablonos válasz a nyelve hegyén, csak röstellte volna kimon­dani, mert az olyan együgyű volt.­­ De csakugyan: miért írunk? Miért léptünk erre a veszélyekkel teli pályára egy részeg pillanatban, minden mást elhanyagolva, pedig ott volt előttünk a baljós családi intelem, mint az alkoholellenes liga platkátján az ominózus „ .. .öl, butít és nyomorba dönt”, és még­is ... Egyszer Jókainak tette fel ezt a kellemetlen kérdést Gyulay Pál, s aztán egy életen át szurkapiszkálta ilyesmivel ez a kefehajú, kemény és szigorú kis Gyulay, aki iskolában tanított és akit isko­lában tanítottak: „Hadnagy uram, hadnagy uram! Mi bajod van, édes fiam!...” S ö, a szőke, kék szemű, angyalian szelíd óriás — nem tudott mit felelni. Csak írt, csak írt mindhalálig. — Lelki kényszerből! — mondta most odafenn kínjában az író, s a nő pápaszeme diadalmasan felragyogott, mintha azt mondta vol­na: helyes, leülhet. Igen, mert Balzac is ezt mondta, mint olyan sokan még azóta, pedig ő csak szégyellte bevallani, hogy az adósok börtönétől fél, s evégből a közönségsikertől se riadt vissza, így megírta a házasságá­ban csalódott, harmincéves asszony szép szerelmi regényét. — Forradalmunk lendületétől fűtve ... — segített neki tovább a nő, mire az író hevesen bólogatott, míg szélről a kritikus szemér­mesen lehajtotta a fejét, mint az egyetlen ebben a teremben, aki elolvasta a könyvet, s nyomát se találta benne ilyen nagy és nemes indítattásnak. Ellenkezőleg, talán szerelem is előfordult bőven a könyvben, sőt háromszög, ami oly izgalmassá tudja tenni a cselek­mény feszültségét és biztosítani a közönségsikert. A nőnek azonban a bólogatás is elég volt, s maga is lendülettől fűtve hosszú előadásba fogott az írás céljáról és értelméről, s közben újabb kérdéseket tett fel, hogy mit, miért és hogyan, mire a közön­ség soraiból valaki izgatottan kiáltotta az emelvény s az író felé: — Mondd, Pero: Quod seripsi, seripsi! Nyilván nem ő volt az egyetlen, akit kihozott a sodrából ez az élveboncolás, mert felállt egy lángoló arcú lány, s a megszállottak hangján kezdett szónokolni alkotószabadságáról, színházi forradalmá­ról, írói bátorságáról, egyszóval minden másról, csak a könyvről nem, amely miatt itt összeverődtünk. Kezdtem gyanakodni, hogy ak­kor talán mégse ezért jöttünk. Odafönn villant a pápaszem, a nő álnok kétszínűséggel meg­köszönte az épületes felszólalást, mire sokan nevetni kezdtek, a lány pedig égő arccal felugrott és kirohant a teremből. Szerettem volna utánamenni. — Mi inspirálta erre az arisztikus koincidenciára ebben a mű­vészi tandemben? — hallatszott a kérdés, amelyre a festőnek kel­lett volna válaszolnia, de az csak morózusan mozgott valamit, ami­ből az volt érthető, hogy rajzai önmagukért beszélnek, s különben is hagyják őt békén. Óriási tapsot kapott, mire a nő egy képzőművészeti előadásba kezdett, Picassót és Chagallt emlegette, hadd lássák, hogy vidéki létére Európában is otthonosan jár-kel, s ekkor az első sorokban néhányat­ felálltak, mintha semmi érzékük nem lett volna az öntet­­szelgő sznobizmushoz, s ezzel vége is volt a könyvavatásnak. Ha­­bent sua fata libelli! S persze az íróknak is megvan a maguk sorsa, amelyen nem sokat segítenek a hasonló irodalmi párbeszédek. HERCEG János

Next