Magyar Szó, 1988. január (45. évfolyam, 16-29. szám)

1988-01-31 / 29. szám

16 KOSTA NADJ - 1941 A hófúvás utáni délután (2) — Kosta elvtárs, ott van Stari elv­társ! Amikor leszálltunk lovunkról, Tito elvtárs már eltűnt az erkélyről. Az őrség már tudott jövetelemről. Az osztagparancsnok az épület bejáratá­nál várt. — Stari elvtárs már vár bennete­ket — mondta egyszerűen, mintha leg­alábbis már régen ismernénk egymást és nem úgy mondta, hogy „főparancs­nok elvtárs” vagy „pártfőtitkár elv­társ”. LÁTNOK Stari elvtárs egy tágas szobában fo­gadott az emeleten. Éreztem, hogy az arcomról­, a szakál­lamról az ingembe befolyik a hólé, de nem volt időm megtörölni. Ökölbe szo­rított kézzel tisztelegtem. Szívélyesen üdvözölt, kezet fogott velem és néhány pillanatig melegen nézett rám világos­kék szemével: — Vedd le a géppisztolyodat. Ülj le! — aztán a mellette álló szerb nép­viseletbe öltözött elvtárshoz fordult. — Ez Marko elvtársi Míg beszélgettünk, a főparancsnok homlokán időnként ráncok jelentek meg. Valamilyen csodálatos energia su­gárzott az arcáról, de ez nem egy kér­lelhetetlen parancsnok arca, inkább azt mondanám, hogy egy tántoríthatatlan gondolkodóé. Azon tűnődtem, hogy a fáradtság vagy a levertség homályosít­­ja-e el időnként kék szemét? A pa­rancsnok arckifejezése erélyes. Vlado Popovic úgy jellemezte, hogy „van benne valami Napóleon-szerű”, de én úgy mondanám, hogy valami átszelle­mült, vonzó, szinte poétikus. Könnyen mozog, léptei erélyesek. Hátratett kézzel sétál, néha megáll vagy leül és hallgat. Vajon nem vala­milyen belső hangot figyel, nem vala­milyen gondolatot fogalmaz? Átfázott kezemet dörzsölöm, ő pedig elmosolyodik: — Mi is megfagytunk. A Zlatibortól kísér bennünket a hó ... Az asztalon egy térkép. Tito elvtárs mutatóujjával kiséri az Užice—Zlatibor —Uvac—Lim—Dr­eno­va—N­ova V­ar­oš— Kasin Del—Rudo—Medjedje—Misiet— Rogatica kanyargó vonalat. Ez a fő­parancsnokság útja. — November vége óta mozgásban vagyunk. A partizántapasztalatok felől kérde­zősködött, de beszélgettünk Spanyolor­szágról, a táborokról is. Már mondtam, hogy nem készültem beszámolóra. Tito közvetlen dialógust teremtett. A spa­nyolországi parancsnokainkról is be­szélgettünk. Voltak ott is elvársak, akik elsősorban kommunisták voltak, és csak azután parancsnokok. Copié pél­dául.", Nem tudtam megérteni, hogy a sztálini tisztogatásokban antikommunis­­taként végezték ki. Amikor láttam a spanyol harctereken, mindig felderül­tem. Sohasem hallottam mást szebben, nagyobb lelkesedéssel énekelni. Mindig reményt keltett, még akkor is, amikor dühösen arról beszélt, hogy minden kombináció, még a lángelme kombiná­ciója is hiábavaló, ha nincsenek össz­hangban a célok és az eszközök, ön­kéntelenül is Stari elvtárssal hasonlí­tottam össze. Tito azonban senkihez sem volt hasonlítható. Másmilyen volt. Beszélgetés közben hirtelen felocsú­dott: — Ebédeltél? Később megértettem: mindig első­sorban az emberre gondol. A beszélgetés közvetlen volt, de egész idő alatt egy téma körül forgott, hogyan fejleszteni tovább a felkelést. A beszélgetést akkor sem hagytuk abba, amikor Zdenka elvtársnő, Tito titkár­nője többször is bejött a szobába, két­szer kávét, egyszer pedig három pohár­ka pálinkát hozott. A főpanarcsnok szerette volna halla­ni a véleményemet a horvátországi fel­kelésről, a zágrábi, karlovaci, korduni, tikai és a krajinai helyzetről, érdeklő­dött a horvátországi és a boszniai spa­nyol harcosok iránt. Alig hallhatóan fölsóhajtott, amikor Kračról beszéltem. Akkor már tudtuk, hogy Kintiját is megölték. Tito elvtárs elmondta, hogy Končart letartóztatták Splitben ... Ti­to elvtárs Rogaticán, a valamikori já­rási elöljáróság épületében, míg a hó­borította utcákon zengett a dal, néha úgy, mint Spanyolországban. Tito elv­társ a forradalommal kapcsolatos válsá­gokról, a falusiak tétovázásának társa­dalmi és politikai okairól mesélt, a megkínzott és megzavart parasztokról, akik azt hihetik, hogy a kiút a csetni­ki kapitá­lnsságban, a kollaborálás­ban és az árulásban van. Beszélt azok­ról, „akik még akarják a harcot, de csak saját házaik, falvaik megvédésé­re”. Gondolatai egyszerűek, szavai vilá­gosak, programja erőteljes, de reális. Többször is hangsúlyozta a testvéri­ségi egység elmélyítésének szükséges­ségét. Föl-le sétál, miközben elmondja, hogy a népfelszabadító háború szó csak frá­zis lenne, sőt mi több, csalás, ha nem lenne általános jugoszláv jellege és ha minden nép számára nem lenne nemzeti értelme, vagyis ha Jugoszlávia felszabadításán kívül nem jelentené egyszersmind a horvátok, a szlovének, a szerbek, a macedónok, az albánok, a muzulmánok stb. felszabadítását is, ha nem foglalná magában a jugoszláv nemzetek szabadságát, egyenjogúságát és testvériségét is. Ismét leült. Cigarettára gyújtott. Mo­solygott. És amíg mi hallgattunk, vis­szatért a testvériségre és a szabadságra vonatkozó előbbi gondolatához: — Ebben rejlik a népfelszabadító háború lényege. ELKÉPZELÉS AZ ÖNKÉNTES HADSEREGRŐL — Azokat a falusi tömegeket, ame­lyek a megszállók ellen vannak, de nem akarják elhagyni falvaikat, el kell különítenünk a csetnik vajdáktól. Ha az emberek harcot akarnak, hát har­coljanak. Véleményem szerint a parti­­zánosztagok, a legnehezebb hadművele­tekre is képes mozgékony brigádok mellett, mint amilyen az első proletár­brigád, meg kell alakítanunk az önkén­tesek hadseregét is ... Ezzel kapcsolatban én is mondtam néhány szót a népfelszabadító háború fokozatos kiterjedéséről, a konkrét fel­tételek megértéséről, arról, hogy a nép megszállóellenes hangulata, az ellenál­lásra és az aktív harcra való készsége alapján széleskörűen kezdeményezni kell a partizánosztagok megalakítását. Tito elvtárs elmesélte, hogyan született meg az önkéntes hadsereg megalakítá­sának elképzelése Kelet-Boszniába való jövetele után, mert — ahogy mondta —■ „meg kell alakítani az igazi katonai egységeket, amelyek képesek lesznek elhagyni területüket és ott harcolni, ahol arra parancsot kapnak”, de meg kell tartani a területes egységeket is, sőt azokat is, amelyek jelenleg nem támogatják céljainkat, „egy nagy had­­oszlopot láttam felénk közeledni a Ja­­horináról”. Távcsövön figyeltem, de sehogy sem tudtam felismerni, hogy kikből áll. Láttam köztük szakállasokat is. Az élen egy tiszti sapkás termetes ember haladt, később megtudtam, hogy egykori repülős és Obrennak hívják. Míg közeledtek, azon töpreng­tem, mit csináljak. Amikor odaértek, tisztelgett, bemutatkozott és az mondta, hogy a parancsnokságom alá helyezik magukat. Megkérdeztem, tudja-e, ki vagyok. (Folytatjuk) J. C. SCHWARZ I hóhérnak nincs arca (A hatodik hadoszlop) (41) Ez a jegyzék készen van a bonni iro­dámban. Itt magas képzettségű specia­listákról van szó, akiket akkor is támo­gatunk, ha valamit rájuk lehet bizonyí­tani. Férfiakra van szükségünk, ellágyult alakokkal, akik holmi Európa-gondola­­tért lelkesednek, nem dolgozhatunk, nekünk mindig szilárdaknak kell len­nünk, és ezért szükségünk van az „Odes­­sá”-ra. Negyedszer: a szőkére van gusz­tusa vagy a barnára? Mindent én fize­tek. Válassza ki az egyiket. M­­­ind a ket­tőnek csinos lakása van, ennek a bár­nak különleges hölgyei, kiválóan kép­zettek, ha azt kívánják tőlük, még az ágyban is Sartre-ról vagy Hemingway­­ről beszélnek. Mellesleg: nincs szüksé­ge egy új kocsira? Éppen elég ajánla­tunk van az ipartól — a jövendőbeli megbízások miatt. Holnap elküldök magának Augsburgba egy amolyan or­szágúti cirkálót. Majd adjon a sofőrnek néhány márkát, azzal el van intézve. Nos, tulajdonképpen mit szól a javasla­taimhoz? Alois Ficker a maga csendes, érzé­keny módján először kortyint egyet, s maga elé mosolyog. Azután megszólal lassan, és szavaiban van valami meg­nyerő. — Mindjárt melegem lett a szívem körül, amikor megláttam azt a kis írást a Nyugat megmentéséről. A két férfi nevetése összevegyül a két lány nevetésével, akiket közben Joseph magukhoz intett. Limonádéregényekbe illő jelenet ez, de Joseph Schlauch életében számos hasonló jelenet akad. Azok az idők, amikor SS-szökevé­­nyek még gyalog vándorolnak, és er­dőkben rejtőzködnek, 1950-ben végér­vényesen elmúltak. Az „Odessa” nem azonos a „Pók”-kal, futárjai már nem azok a sofőrök, akik az amerikai meg­szálló­­ hatalom kötelékében dolgoznak, saját kocsijukon utaznak, és már nem erdészlakók és kis fogadók szolgálnak összekötő- vagy szálláshelyükül, hanem nagyiparososok és nagybirtokosok há­za, villája. Végre a saját nyugatnémet államukban élnek, a nyugati hatalmak­tól elismert Szövetségi Köztársaságban, tudja mindenki, ki kormányoz, és tud­ják, ki bíráskodik. Csak néhány esz­tendő kérdése, és ez a nyuganémet ál­lam nyugdíjat kezd fizetni az SS tag­jainak és azok családjának, s a győzte­sek nürnbergi „ítélkezésé”-ről nyilvá­nosan azt fogja kijelenteni, amit a „Pók” már 1945 után a Stars and Stri­pes kötegei alatt csempészett, kicsiny, sokszorosított röpcéduláin hirdetett. Az illegálisok hamarosan kilépnek a legalitásba. A színfalak mögött gondos­kodnak a nemzet „magvának” megtartá­sáról , és a nemzet „magva” fogal­mán valami nagyon körülhatároltat ér­tenek: az örök teutont, amely újra ösz­­szefogja a régivágású németeket, a páncélozott militarizmus őserdejét. Ilyenképpen, bizonyos emberek szemszögéből nézve, az események jó irányban fejlődnek. A veszedelembe került háborús bűnösök, akik még min­dig szerepelnek a körözőjegyzékeken, és akiket nem lehetett holttá nyilvání­tani, hála az ,,Odessá”-nak, igen hamar külföldre jutnak. Kiszállításukért és az utazás alatti ellátásukért egy fillért sem kell fizetniük; az „Odessá”-nak van pénze, s nemcsak a régi kincseiből, haan­em új, főleg export-import vállala­taiból és azok nagyszabású fegyver­­csempészéseiből. Szeretetre méltó náci asszonyok gondoskodtak róla, hogy az amerikaiak az egész zsákmányolt fegy­verkészletet ócskavasként bizonyos né­meteknek adják el. A vásárló az „Odes­sa” volt. Időközben Poetti egy újonnan épí­tett, teljes kényelemmel felszerelt ke­reskedelmi iskolában és a hozzá kap­csolódó internátusban egy új SS-keres­­kedő generációt képezett ki, amely részben saját magának, részben az „Odessá”-nak kereskedelmi vállalato­kat létesít, s természetesen élvezi a régi kapcsolatokból származó előnyöket. Kölcsönösen átadogatják egymásnak a labdát. Van valami ellenállhatatlan ab­ban, ahogyan az SS bemasírozik a nyu­gatnémet gazdasági csodába. Nagy csin­nadrattával hívja fel magára a figyel­met egy új gazdasági erő, amely napról napra nő, és amelynek menetindulójá­ban már megint felcsendülnek a régi hangok. A bonni szövetségi kormány katolikus-jezsuita módon ravasz veze­tése nagyon hamar felismeri: le kell paktálni a náci földalatti mozgalomnak ezekkel a felfelé törekvő erőivel, így elszigetelheti az amúgy is veszélytelen szociáldemokráciát, amely — a történe­lem tanúsága szerint — a végén úgyis együtt menetel majd. Azután egy szép napon már csak a kommunisták tevé­kenységét kell kiiktatni, és akkor Hit­ler nélkül is minden megy a régiben. Legfeljebb tíz esztendő, és a világ megint kap ajándékba egy német had­sereget, amelyet régi náci tábornokok fognak vezetni, és amely mint kommu­nistaellenes alakulat meghatározó sze­repet kap Európában. A gazdaságilag feléledő Németorszá­got 1950-ben elhagyják azok a háborús bűnösök, akik még szabadon járkálnak és akiknek nagyon nehéz az álcázása Ez afféle politikai „drénezés”. Egy luxusautóban, amely 1950 tava­szán az „alpi erőd”-ből a Bodeni tó mellett fekvő Lindau irányában eresz­kedik alá, három másik körözött hábo­rús bűnös mellett ott ül Adolf Eich­­mann is. Sajnos, abból nem lett semmi, hogy a szilvesztert családja körében ünnepel­hesse meg. Barátai Grundlseeből nyom­ban Salzburgba vitték, ott három hó­napon keresztül egy nagyiparos lakásá­ban élt, úgyhogy a lakást vagy annak kertjét soha, egy pillanatra el nem hagyta. Ennek ellenére kedélyes idő volt ez, és a bajtársi esték feledtették, hogy van a világon egy hatalom, amely valószínűleg sohasem hagyja abba a kutatást utána: a zsidók, akik most ál­lami önállósághoz és ezzel teljesen új jogok és lehetőségek birtokába jutot­tak. Eichmannt útitársainak Richard Cle­mens néven mutatták be, és ő feltéte­lezi, amazok neve éppen annyira nem valódi, mint az övé. Azonban ezekben a körökben szokásos bizonyos diszkré­ció, és mindnyájuknak úgy tetszik, nem fontos, hogy a valóságban ki kicsoda, hiszen most mindegyikük más. Amióta Adolf Eichmannt „Odessa­’-Mercedese kihozta a cehei erdőből, és az Ober­sturmbannführer megismerte az újfaj­ta illegalitás megszervezett kényelmét, sajátos biztonságot és védettséget érez. A bajtársak őrzik és óvják, figyelik ül­dözőit, fokozott gondot viselnek rá, mint ezt a Bad Kipfelburg és Grundl­see közötti országúton történt eset is bizonyította, és úgy tetszik, rábízhatja maga az „Odessa” segítségére. Különös, menekül, de nincs ilyen érzése — egy kis tavaszi utazást tesz; nyoma sincs az „űzött vad”-érzésnek, amelyről később azt állítja, hogy gyötörte őt. Egy fél napig utaznak Lindauig. Az utazás iránt nem érdeklődik sem Cha­­rdin Weinberg, sem a CIC. Az amerikai tábori rendőrség járőrei legfeljebb be­rúgott amerikai katonák kezéből csa­varják ki a flaskákat, amelyekkel ve­rekszenek, és visszahurcolják bajtársai­kat kaszárnyájukba. A dzsudo-egysége­­ket csak intern katonai célokra alkal­mazzák, és a körözött háborús bűnös­nek nincs szüksége rá, hogy méregam­pullát szorítson fogai közé, ha elébük kerül. Adolf Eichmann és a hasonsző­rűek utazása teljesen veszélytelenné vált, ostobaság volna, ha akár ő, akár társai egy ilyen utazás során nem él­veznék az élet nyújtotta örömöket. Lindauban nyolc napig tartózkodik a négy férfi, és ezt az időt arra hasz­nálják, hogy evezzenek a tavon, felké­szüljenek a svájci borok élvezésére, ké­peslapokat vásároljanak, amelyek Lin­­daut ábrázolják, és a tavat, amiben visszatükröződnek a hegycsúcsok. A város egyik vendéglőjében a kiszolgá­lónő annyira megtetszik Adolf Eich­­mann-nak, hogy fontolóra veszi, ne vi­gye-e magával további útjára. Eich­mann duzzad az erőtől, minden miri­gye és szerve teljesen ép, és minél messzebbre hagyja maga mögött föld­rajzilag is a múlt tetthelyeit, annál ke­vésbé nyomja az emlékezés, annál fia­­talabbnak érzi magát. (Folytatjuk) 1998. január 31., vasárnap Mywm­ió

Next