Magyar Szó, 1988. január (45. évfolyam, 16-29. szám)
1988-01-31 / 29. szám
16 KOSTA NADJ - 1941 A hófúvás utáni délután (2) — Kosta elvtárs, ott van Stari elvtárs! Amikor leszálltunk lovunkról, Tito elvtárs már eltűnt az erkélyről. Az őrség már tudott jövetelemről. Az osztagparancsnok az épület bejáratánál várt. — Stari elvtárs már vár benneteket — mondta egyszerűen, mintha legalábbis már régen ismernénk egymást és nem úgy mondta, hogy „főparancsnok elvtárs” vagy „pártfőtitkár elvtárs”. LÁTNOK Stari elvtárs egy tágas szobában fogadott az emeleten. Éreztem, hogy az arcomról, a szakállamról az ingembe befolyik a hólé, de nem volt időm megtörölni. Ökölbe szorított kézzel tisztelegtem. Szívélyesen üdvözölt, kezet fogott velem és néhány pillanatig melegen nézett rám világoskék szemével: — Vedd le a géppisztolyodat. Ülj le! — aztán a mellette álló szerb népviseletbe öltözött elvtárshoz fordult. — Ez Marko elvtársi Míg beszélgettünk, a főparancsnok homlokán időnként ráncok jelentek meg. Valamilyen csodálatos energia sugárzott az arcáról, de ez nem egy kérlelhetetlen parancsnok arca, inkább azt mondanám, hogy egy tántoríthatatlan gondolkodóé. Azon tűnődtem, hogy a fáradtság vagy a levertség homályosítja-e el időnként kék szemét? A parancsnok arckifejezése erélyes. Vlado Popovic úgy jellemezte, hogy „van benne valami Napóleon-szerű”, de én úgy mondanám, hogy valami átszellemült, vonzó, szinte poétikus. Könnyen mozog, léptei erélyesek. Hátratett kézzel sétál, néha megáll vagy leül és hallgat. Vajon nem valamilyen belső hangot figyel, nem valamilyen gondolatot fogalmaz? Átfázott kezemet dörzsölöm, ő pedig elmosolyodik: — Mi is megfagytunk. A Zlatibortól kísér bennünket a hó ... Az asztalon egy térkép. Tito elvtárs mutatóujjával kiséri az Užice—Zlatibor —Uvac—Lim—Drenova—Nova Varoš— Kasin Del—Rudo—Medjedje—Misiet— Rogatica kanyargó vonalat. Ez a főparancsnokság útja. — November vége óta mozgásban vagyunk. A partizántapasztalatok felől kérdezősködött, de beszélgettünk Spanyolországról, a táborokról is. Már mondtam, hogy nem készültem beszámolóra. Tito közvetlen dialógust teremtett. A spanyolországi parancsnokainkról is beszélgettünk. Voltak ott is elvársak, akik elsősorban kommunisták voltak, és csak azután parancsnokok. Copié például.", Nem tudtam megérteni, hogy a sztálini tisztogatásokban antikommunistaként végezték ki. Amikor láttam a spanyol harctereken, mindig felderültem. Sohasem hallottam mást szebben, nagyobb lelkesedéssel énekelni. Mindig reményt keltett, még akkor is, amikor dühösen arról beszélt, hogy minden kombináció, még a lángelme kombinációja is hiábavaló, ha nincsenek összhangban a célok és az eszközök, önkéntelenül is Stari elvtárssal hasonlítottam össze. Tito azonban senkihez sem volt hasonlítható. Másmilyen volt. Beszélgetés közben hirtelen felocsúdott: — Ebédeltél? Később megértettem: mindig elsősorban az emberre gondol. A beszélgetés közvetlen volt, de egész idő alatt egy téma körül forgott, hogyan fejleszteni tovább a felkelést. A beszélgetést akkor sem hagytuk abba, amikor Zdenka elvtársnő, Tito titkárnője többször is bejött a szobába, kétszer kávét, egyszer pedig három pohárka pálinkát hozott. A főpanarcsnok szerette volna hallani a véleményemet a horvátországi felkelésről, a zágrábi, karlovaci, korduni, tikai és a krajinai helyzetről, érdeklődött a horvátországi és a boszniai spanyol harcosok iránt. Alig hallhatóan fölsóhajtott, amikor Kračról beszéltem. Akkor már tudtuk, hogy Kintiját is megölték. Tito elvtárs elmondta, hogy Končart letartóztatták Splitben ... Tito elvtárs Rogaticán, a valamikori járási elöljáróság épületében, míg a hóborította utcákon zengett a dal, néha úgy, mint Spanyolországban. Tito elvtárs a forradalommal kapcsolatos válságokról, a falusiak tétovázásának társadalmi és politikai okairól mesélt, a megkínzott és megzavart parasztokról, akik azt hihetik, hogy a kiút a csetniki kapitálnsságban, a kollaborálásban és az árulásban van. Beszélt azokról, „akik még akarják a harcot, de csak saját házaik, falvaik megvédésére”. Gondolatai egyszerűek, szavai világosak, programja erőteljes, de reális. Többször is hangsúlyozta a testvériségi egység elmélyítésének szükségességét. Föl-le sétál, miközben elmondja, hogy a népfelszabadító háború szó csak frázis lenne, sőt mi több, csalás, ha nem lenne általános jugoszláv jellege és ha minden nép számára nem lenne nemzeti értelme, vagyis ha Jugoszlávia felszabadításán kívül nem jelentené egyszersmind a horvátok, a szlovének, a szerbek, a macedónok, az albánok, a muzulmánok stb. felszabadítását is, ha nem foglalná magában a jugoszláv nemzetek szabadságát, egyenjogúságát és testvériségét is. Ismét leült. Cigarettára gyújtott. Mosolygott. És amíg mi hallgattunk, visszatért a testvériségre és a szabadságra vonatkozó előbbi gondolatához: — Ebben rejlik a népfelszabadító háború lényege. ELKÉPZELÉS AZ ÖNKÉNTES HADSEREGRŐL — Azokat a falusi tömegeket, amelyek a megszállók ellen vannak, de nem akarják elhagyni falvaikat, el kell különítenünk a csetnik vajdáktól. Ha az emberek harcot akarnak, hát harcoljanak. Véleményem szerint a partizánosztagok, a legnehezebb hadműveletekre is képes mozgékony brigádok mellett, mint amilyen az első proletárbrigád, meg kell alakítanunk az önkéntesek hadseregét is ... Ezzel kapcsolatban én is mondtam néhány szót a népfelszabadító háború fokozatos kiterjedéséről, a konkrét feltételek megértéséről, arról, hogy a nép megszállóellenes hangulata, az ellenállásra és az aktív harcra való készsége alapján széleskörűen kezdeményezni kell a partizánosztagok megalakítását. Tito elvtárs elmesélte, hogyan született meg az önkéntes hadsereg megalakításának elképzelése Kelet-Boszniába való jövetele után, mert — ahogy mondta —■ „meg kell alakítani az igazi katonai egységeket, amelyek képesek lesznek elhagyni területüket és ott harcolni, ahol arra parancsot kapnak”, de meg kell tartani a területes egységeket is, sőt azokat is, amelyek jelenleg nem támogatják céljainkat, „egy nagy hadoszlopot láttam felénk közeledni a Jahorináról”. Távcsövön figyeltem, de sehogy sem tudtam felismerni, hogy kikből áll. Láttam köztük szakállasokat is. Az élen egy tiszti sapkás termetes ember haladt, később megtudtam, hogy egykori repülős és Obrennak hívják. Míg közeledtek, azon töprengtem, mit csináljak. Amikor odaértek, tisztelgett, bemutatkozott és az mondta, hogy a parancsnokságom alá helyezik magukat. Megkérdeztem, tudja-e, ki vagyok. (Folytatjuk) J. C. SCHWARZ I hóhérnak nincs arca (A hatodik hadoszlop) (41) Ez a jegyzék készen van a bonni irodámban. Itt magas képzettségű specialistákról van szó, akiket akkor is támogatunk, ha valamit rájuk lehet bizonyítani. Férfiakra van szükségünk, ellágyult alakokkal, akik holmi Európa-gondolatért lelkesednek, nem dolgozhatunk, nekünk mindig szilárdaknak kell lennünk, és ezért szükségünk van az „Odessá”-ra. Negyedszer: a szőkére van gusztusa vagy a barnára? Mindent én fizetek. Válassza ki az egyiket. Mind a kettőnek csinos lakása van, ennek a bárnak különleges hölgyei, kiválóan képzettek, ha azt kívánják tőlük, még az ágyban is Sartre-ról vagy Hemingwayről beszélnek. Mellesleg: nincs szüksége egy új kocsira? Éppen elég ajánlatunk van az ipartól — a jövendőbeli megbízások miatt. Holnap elküldök magának Augsburgba egy amolyan országúti cirkálót. Majd adjon a sofőrnek néhány márkát, azzal el van intézve. Nos, tulajdonképpen mit szól a javaslataimhoz? Alois Ficker a maga csendes, érzékeny módján először kortyint egyet, s maga elé mosolyog. Azután megszólal lassan, és szavaiban van valami megnyerő. — Mindjárt melegem lett a szívem körül, amikor megláttam azt a kis írást a Nyugat megmentéséről. A két férfi nevetése összevegyül a két lány nevetésével, akiket közben Joseph magukhoz intett. Limonádéregényekbe illő jelenet ez, de Joseph Schlauch életében számos hasonló jelenet akad. Azok az idők, amikor SS-szökevények még gyalog vándorolnak, és erdőkben rejtőzködnek, 1950-ben végérvényesen elmúltak. Az „Odessa” nem azonos a „Pók”-kal, futárjai már nem azok a sofőrök, akik az amerikai megszálló hatalom kötelékében dolgoznak, saját kocsijukon utaznak, és már nem erdészlakók és kis fogadók szolgálnak összekötő- vagy szálláshelyükül, hanem nagyiparososok és nagybirtokosok háza, villája. Végre a saját nyugatnémet államukban élnek, a nyugati hatalmaktól elismert Szövetségi Köztársaságban, tudja mindenki, ki kormányoz, és tudják, ki bíráskodik. Csak néhány esztendő kérdése, és ez a nyuganémet állam nyugdíjat kezd fizetni az SS tagjainak és azok családjának, s a győztesek nürnbergi „ítélkezésé”-ről nyilvánosan azt fogja kijelenteni, amit a „Pók” már 1945 után a Stars and Stripes kötegei alatt csempészett, kicsiny, sokszorosított röpcéduláin hirdetett. Az illegálisok hamarosan kilépnek a legalitásba. A színfalak mögött gondoskodnak a nemzet „magvának” megtartásáról , és a nemzet „magva” fogalmán valami nagyon körülhatároltat értenek: az örök teutont, amely újra öszszefogja a régivágású németeket, a páncélozott militarizmus őserdejét. Ilyenképpen, bizonyos emberek szemszögéből nézve, az események jó irányban fejlődnek. A veszedelembe került háborús bűnösök, akik még mindig szerepelnek a körözőjegyzékeken, és akiket nem lehetett holttá nyilvánítani, hála az ,,Odessá”-nak, igen hamar külföldre jutnak. Kiszállításukért és az utazás alatti ellátásukért egy fillért sem kell fizetniük; az „Odessá”-nak van pénze, s nemcsak a régi kincseiből, haanem új, főleg export-import vállalataiból és azok nagyszabású fegyvercsempészéseiből. Szeretetre méltó náci asszonyok gondoskodtak róla, hogy az amerikaiak az egész zsákmányolt fegyverkészletet ócskavasként bizonyos németeknek adják el. A vásárló az „Odessa” volt. Időközben Poetti egy újonnan épített, teljes kényelemmel felszerelt kereskedelmi iskolában és a hozzá kapcsolódó internátusban egy új SS-kereskedő generációt képezett ki, amely részben saját magának, részben az „Odessá”-nak kereskedelmi vállalatokat létesít, s természetesen élvezi a régi kapcsolatokból származó előnyöket. Kölcsönösen átadogatják egymásnak a labdát. Van valami ellenállhatatlan abban, ahogyan az SS bemasírozik a nyugatnémet gazdasági csodába. Nagy csinnadrattával hívja fel magára a figyelmet egy új gazdasági erő, amely napról napra nő, és amelynek menetindulójában már megint felcsendülnek a régi hangok. A bonni szövetségi kormány katolikus-jezsuita módon ravasz vezetése nagyon hamar felismeri: le kell paktálni a náci földalatti mozgalomnak ezekkel a felfelé törekvő erőivel, így elszigetelheti az amúgy is veszélytelen szociáldemokráciát, amely — a történelem tanúsága szerint — a végén úgyis együtt menetel majd. Azután egy szép napon már csak a kommunisták tevékenységét kell kiiktatni, és akkor Hitler nélkül is minden megy a régiben. Legfeljebb tíz esztendő, és a világ megint kap ajándékba egy német hadsereget, amelyet régi náci tábornokok fognak vezetni, és amely mint kommunistaellenes alakulat meghatározó szerepet kap Európában. A gazdaságilag feléledő Németországot 1950-ben elhagyják azok a háborús bűnösök, akik még szabadon járkálnak és akiknek nagyon nehéz az álcázása Ez afféle politikai „drénezés”. Egy luxusautóban, amely 1950 tavaszán az „alpi erőd”-ből a Bodeni tó mellett fekvő Lindau irányában ereszkedik alá, három másik körözött háborús bűnös mellett ott ül Adolf Eichmann is. Sajnos, abból nem lett semmi, hogy a szilvesztert családja körében ünnepelhesse meg. Barátai Grundlseeből nyomban Salzburgba vitték, ott három hónapon keresztül egy nagyiparos lakásában élt, úgyhogy a lakást vagy annak kertjét soha, egy pillanatra el nem hagyta. Ennek ellenére kedélyes idő volt ez, és a bajtársi esték feledtették, hogy van a világon egy hatalom, amely valószínűleg sohasem hagyja abba a kutatást utána: a zsidók, akik most állami önállósághoz és ezzel teljesen új jogok és lehetőségek birtokába jutottak. Eichmannt útitársainak Richard Clemens néven mutatták be, és ő feltételezi, amazok neve éppen annyira nem valódi, mint az övé. Azonban ezekben a körökben szokásos bizonyos diszkréció, és mindnyájuknak úgy tetszik, nem fontos, hogy a valóságban ki kicsoda, hiszen most mindegyikük más. Amióta Adolf Eichmannt „Odessa’-Mercedese kihozta a cehei erdőből, és az Obersturmbannführer megismerte az újfajta illegalitás megszervezett kényelmét, sajátos biztonságot és védettséget érez. A bajtársak őrzik és óvják, figyelik üldözőit, fokozott gondot viselnek rá, mint ezt a Bad Kipfelburg és Grundlsee közötti országúton történt eset is bizonyította, és úgy tetszik, rábízhatja maga az „Odessa” segítségére. Különös, menekül, de nincs ilyen érzése — egy kis tavaszi utazást tesz; nyoma sincs az „űzött vad”-érzésnek, amelyről később azt állítja, hogy gyötörte őt. Egy fél napig utaznak Lindauig. Az utazás iránt nem érdeklődik sem Chardin Weinberg, sem a CIC. Az amerikai tábori rendőrség járőrei legfeljebb berúgott amerikai katonák kezéből csavarják ki a flaskákat, amelyekkel verekszenek, és visszahurcolják bajtársaikat kaszárnyájukba. A dzsudo-egységeket csak intern katonai célokra alkalmazzák, és a körözött háborús bűnösnek nincs szüksége rá, hogy méregampullát szorítson fogai közé, ha elébük kerül. Adolf Eichmann és a hasonszőrűek utazása teljesen veszélytelenné vált, ostobaság volna, ha akár ő, akár társai egy ilyen utazás során nem élveznék az élet nyújtotta örömöket. Lindauban nyolc napig tartózkodik a négy férfi, és ezt az időt arra használják, hogy evezzenek a tavon, felkészüljenek a svájci borok élvezésére, képeslapokat vásároljanak, amelyek Lindaut ábrázolják, és a tavat, amiben visszatükröződnek a hegycsúcsok. A város egyik vendéglőjében a kiszolgálónő annyira megtetszik Adolf Eichmann-nak, hogy fontolóra veszi, ne vigye-e magával további útjára. Eichmann duzzad az erőtől, minden mirigye és szerve teljesen ép, és minél messzebbre hagyja maga mögött földrajzilag is a múlt tetthelyeit, annál kevésbé nyomja az emlékezés, annál fiatalabbnak érzi magát. (Folytatjuk) 1998. január 31., vasárnap Mywmió