Magyar Szó, 1990. április (47. évfolyam, 104-118. szám)

1990-04-24 / 112. szám

1990. április 24., kedd HORVÁTH ANNA, Szabadka. — Rendszeresen olvasom a Magyar Szót, és már hosszabb ideje elégedetlen vagyok a lap szerkesztéspolitikájával. Számos cikkre a tárgyilagosság hiánya, és az államellenes hangulat szítása a jellemző. Mindennek betetőzése volt ■ az 1990. április 7-én Nemzetiség? Kisebbség? cím alatt megjelentetett interjú Juliján Tamással. Ennyi szerbellenességet és jugoszlávellenességet mégsem engedhet meg magának egy egyetemi tanár. (Meg kell mondanom, hogy nem vagyok szerb, nehogy félreértsenek.) De lássuk, mit üzen „profeszszorunk”. Megállapítja, hogy a mai világban patologikus törekvés tapasztalható a „horda melegségére és biztonságára”. Nem szükséges nagyon képzettnek lenni ahhoz, hogy az ember észrevegye az integrációra srá mailó egyre kifejezettebb tendenciákat. Éppen azt tehát, amit ő nem hajlandó elismerni, kitartóan törekedvén arra, hogy megtartsa, izolálja és konzerválja a viszonyokat, talán a saját „hordájában”. Ki szorgalmazza tehát a horda törvényeit, és ki az objektív, történelmi és civilizációs törvényeket? De nézzük, mit kínál még a nagyra becsült professzor. Azzal büszkélkedik, hogy a közelmúlt,ban szakított a KSZ-szel. Ez most tömegjelenség, mint például az ő „hordatörvénye”. Miért nem tette meg ezt korábban, amikor sokkal több oka lett volna rá, és amikor az értelmiségiek bizonyíthatták avantgárd voltukat. Akkor azonban ez hasznos volt. Ma a legkifizetődőbb meglovagolni a nemzeti érzéseket, még ha mintegy 20 000 ruszin érzéseiről is van szó. És „professzorunk” ezt meg is teszi, és a saját erényeként emeli ki. Mellékesen nem felejti el bírálni Kertest, ellentétes véleményei miatt. A professzor „segít nekünk még egy igazság felderítésében”, mely szerint „ez ideig tévhitben éltek azok, akik azt állították, hogy a nemzeti kisebbségek egyenjogúak”. Csakhogy elfelejtett megemlíteni egyetlen országot is a világon, amely a saját nemzetiségeinek olyan jogokat adott, mint amilyeneket itt élveznek. Ugyanakkor ironikusan kiemeli: „felfedeztél:, hogy legnagyobb nemzetünk sem egyenjogú”. Az ő szemüvegén keresztül a valótlanságok igazsággá, az igazságok valótlanságokká válnak. Megkérdezném a professzort, hogy ki távozott őseinek földjéről, ki nem tudott munkát kapni a saját országában, mert nem ismeri a nemzetiség nyelvét? Vajon nemzetiség tagjai vagy a legnagyobb nép tagjai voltak ezek és azok még mindig? Valóban paradoxon. Hihetetlenül hangzik. A világ nem tudja elhinni. De ha valami hihetetlennek tűnik, az nem jelenti azt, hogy nem igaz. A professzor mégis a valószínűség elve szerint választja az igazságot. A tudományos igazság megállapításának hasonló módszerével él a professzor, amikor feltárja a nacionalizmust az egyes nemzetek és nemzetiségek körében, hangsúlyozva, hogy a nacionalizmus tisztán kvantitatív kérdés, ennélfogva „természetesen egyedül a »legnagyobb« nép keretében lehetséges.” Mit mondanának erre a dél-afrikai négerek, professzor elvtárs? Talán, hogy enyhítse a nagy igazságtalanságokat, amelyeket legnagyobb népünkről állít, nemzetté promoválja , azt, ugyanakkor tagadja a jugoszláv nemzetet. Szerinte ez „badarság” (vagy ahogy az alcímben áll, „képtelenség”). Így minősíteni a jugoszlávok millióit, nemcsak az alapvető tudás és kultúra hiányáról, hanem a józan ész hiányáról is vall. Miközben azonban a professzor nem ismeri el a jugoszláv nemzetet, egy újat vezet be, amelyről a tudomány még nem tud, és így ■ ezt biztos korszakalkotó érdemeként jegyzik majd, ezek pedig a „kolonisták”. Még nem tanulmányozta maradéktalanul ezt a „nemzetet” de hiszem, hogy meg fogja tenni, mert mint mondta, nagyon agresszívak, és noha az összlakosságnak 10 százalékát alkotják, a tisztségek 90 százalékát töltik be. Mikor és hogyan kolonizálták Vajdaságot? Mindenkinek meg kellett érkeznie egyszer egy területre. A migráció a fejlett világ jellemzője. Ez azonban nem vonatkozik a professzorra. Ő mindig itt volt. Az időszámítás az „ő” csoportjának vagy talán valamelyik másiknak az érkezésével kezdődik. Azok, akik ezután érkeztek, kolonisták. Furcsák etnogén momentum, el kell ismerni. Még csak egy „megállapítását” említem a professzornak, nevezetesen, hogy a nemzetiségi kulcs megszüntetésével a nemzeti kritérium kerekedett felül. Valóban érdekes módja a „logikus következtetésnek”. Jó lenne, ha a professzor egy külön cikkben egy kicsit részletesebben megindokolná. S végül hadd engedtessék meg nekem is egy megállapítás. Ha a nemzeti kritérium nem lett volna túlsúlyban, Juliján Tamás sem lenne professzor. ooOoo A szerkesztő megjegyzése: A fenti sorok egy másik levél kíséretében érkeztek a szerkesztőség címére, szerb nyelven írva, amit nem esett nehezünkre magyarra átültetni. Némi gondot okozott azonban a szerző. Horváth Anna ugyanis elmulasztotta megírni címét. A helységnevet is csupán a postabélyegzőről silabizáltuk ki, levélírónkról tehát csupán ezt tudjuk, azt már nem számítjuk adatnak, hogy levelét a bélyegző tanúsága szerint valamely vállalatban adatta fel. Mindezek ellenére mind a fentebbi, mind pedig a másik levelét közöljük, a másikat a pénteki számunkban. Szívesen vennénk azonban, ha időközben megkapnánk a teljes címét, amelyet, ha ő úgy óhajtja, nem teszszük közzé. Mint tudhatja, megtesszük, ezt azon levélíróinkkal is, akik egyetértenek olvasóink többségének a véleményével. PÉNTEKEN ISMÉT LESZ KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK Cím a szerkesztőségben. — Olvasva a Magyar Szó hasábjain megjelent Mihaly Kertesinterjút, amelyet a Borba napilap riporterének adott, úgy érzem, erre reagálni kell, mégpedig nem csak az ötven-egynéhány magyar nevében. írásomat nem írom alá, de azért remélem, megjelentetik hiszen köztudott dolog, hogy most Kertest bírálni főben járó bűn, még akkor is, ha igazunk van. Nem attól félek, hogy Kertes elolvassa, amit írok, attól még kevésbé, hogy megértené, hisz egy korábbi interjújában megmagyarázta, hogy nem tud magyarul. Az interjú olvasása után felvetődöt bennem egy kérdés. Mi történne azzal az emberrel, aki nem nevezheti magát a „nép örömének”, nem tagja a Szerb SZK Elnökségének és nem az anyakönyvvezető hibájából Hívják Mihálynak, de szereti a halat — anyagi lehetőségei nem engedik meg azt, hogy halat vegyen, tehát orvba úszással foglalkozik. A válasz erre igen egyszerű lehet (az interjúból leszűrve), kössön nyakkendőt, útközben dudolásszon egy hazafias dalt (lehet az interjúban említettet is), a halőrök, ha elcsípik, minden bizonnyal azonnal bracóval tévesztik össze, így mentesül a kellemetlenségektől, nem így egy egyszerű polgár orvhalászáskor. Tovább olvasva az interjút, felvetődik bennem egy másik kérdés. Magyar-e Mihaly Kertes, vagy esetleg „elfajzott magyar”, hogy az ő szavaival éljek. Mert, ha ő magyar és ő képvisel bennünket, magyarokat, akkor hiszem, hogy mindannyian inkább képviselő nélkül szeretnénk maradni. Nem szeretnék Braco nívójára süllyedni, de az kikívánkozik belőlem, hogy boldog ember lehetne, ha csak az a két gyenge pontja lenne, amit ő említ, a dal és a zene. Mert szerintem a leggyengébb pontját máshol kell keresni, illetve nem is kell keresni, hisz az szemmel láthatóvá válik az interjú olvasásakor. etttetve közös íróasztalunk 13 Mennyire szolid a Solid és a róla szóló nír CSÍKOS ZSUZSA, ÚJVIDÉKI TELEVÍZIÓ. — A „híradós ügy” után, úgy látszik, mind többet bírálható az Újvidéki Televízió műsora, és vádolhatok, okkal vagy ok nélkül szerkesztői meg újságírói. Ezt bizonyítja a Napjaink április 16-ai adása is, amelynek a műsorvezető-szerkesztője voltam. A stúdióbeszélgetés az igazgatók lehetőségével foglalkozott a megváltozott gazdasági rendszerben. Két vendégünk volt, dr. Romoda György, a Kulasi Istra és Kollár Ferenc, a szabadkai Trend magánvállalat egyik igazgatója. A választás lehetőséget nyújtott a magán- és a társadalmi szektor igazgatói jogkörének a szembeállítására. A magánvállalkozás expanziója kapcsán merült fel szinte mellékesen a kérdés: igaz-e, hogy a Trend megveszi a Solid cipőgyárat. Kollár Ferenc megerősítette a hírt, mondván, hogy vannak tervek, elképzelések, és folynak a megbeszélések a külföldi partnerral. Utólag derült ki, mekkora port kavart a kijelentés. Két nappal később ugyanis (április 18-ára) Miroslav Volarević, a Solid vezérigazgató-helyettese és Csákány Erzsébet, az üzemi lap szerkesztője jártak nálunk, hogy megtekintsék a kérdéses műsorrészt, és úgy ítélték meg, hogy nincs kivetnivaló abban, ami elhangzott. Jómagam felajánlottam, hogy próbáljuk helyszíni riportban megvilágítani a dolgokat, hogy a Solid munkásai is szóhoz jussanak. Véleményem szerint elsősorban őket kellene meghallgatni. Volarevic azonban kijelentette, hogy egyelőre erre nincs szükség. Ezzel tehát a szerkesztőségünk lezártnak tekinthette az ügyet. A Magyar Szó vasárnapi számában a Nem eladó a Solid című cikkben Nikola Martinovic vezérigazgató mégis úgy nyilatkozott, hogy miután a küldöttség megtekintette a műsort, „kifogást emelt az intézmény vezérigazgatójánál egy ilyen, félreértésekre alkalmat adó műsor miatt”. Ezután felvetődik néhány kérdés a történtekkel kapcsolatban: 1. Miért, bírálható egy egész műsor, ha abban az érintettek sem találtak kivetnivalót, ha csak azért nem, mert éppen az őket érzékenyen érintő kérdést vetette fel. Nem titok ugyanis, hogy a Solidnak súlyos problémái vannak. Sőt, olyan hírek is szárnyra keltek Szabadkán, hogy a Solid munkásai igenis szívesen látnák a megmentő tőkét, még akkor is, ha az magánvállalkozótól származik. 2. Ha már kitalált dolog az egész, és valóban az újságírót meg a vendéget érheti vád nyugtalanság keltéséért, akkor miért utasította vissza Volarevic vezérigazgató-helyettes a történtek televíziós megcáfolásának lehetős végét, jobban mondva a riport forgatásának gondolatát. 3. Nem világos az sem, miért nem Kollár Ferenchez fordultak a Solid illetékesei. Végeredményben az a Solid és a Trend ügye, az újságíróra csak annyi tartozik, hogy „meglássa” a témát. A társadalmi vállalatok dobra verése hamarosan amúgy is mindennapjaink tartozéka lesz, és előbbutóbb rájövünk majd, hogy ezt már régen meg kellett volna csinálni. 4. Végül, furcsállom, hogy az említett Nem eladó a Solid cikk szerzője a professzionális követelményeknek megfelelően, miért nem hallgatta meg a másik érintett felet, ez esetben szerkesztőségünket. Az objektív tájékoztatás követelményének is tartozott volna enynyivel. sem rémisztgethetjük Szerbiává! az újságír ó lhENKO BELJANSKI, ny. új ságíró, Zombor. — Április 8-án két ízben is néztem a televízió híradójában a második szerb felkelés 175. évfordulójáról sugárzott hírt. Utólag szereztem róla tudomást, hogy az újságírók milyen baklövést követtek el azáltal, hogy a már egyszer bemutatott hírt második vagy harmadik műsorpontként ismételték meg. Szerintem az újságíróknak is megvan az a joguk, hogy tévedjenek, és tévedésük mindig szembetűnő és megfogható. Jóval nehezebb a hivatásos politikusokra rábizonyítani a vétséget, akik beteges módon kiélik magukat az újságírók sorsán. Újvidéken a Szocialista Szövetség értekezletén Szerbia ellenségeinek nevezték az újságírókat, azzal vádolták őket, hogy gyűlölik Szerbiát. Ezek olyan súlyos vádak, amiért már akasztófára is juthat az ember. Kénytelen vagyok az újságírók védelmére kelni, akiknek joguk van emberhez méltán viselkedni, s akik nem csak iholmiféle firkászok, ahogyan a politikai elit társaság néhány tagja kezeli őket. A legokosabb, amit a történtek után valamelyik politikus vagy önjelölt pártaktiviista tehetett volna, hogy felmegy az újvidéki tévéházba, és ott egy csésze kávé vagy tea mellett ütötte volna az orrát abba, amibe tulajdonképpen nem is kell, hogy tudniillik megtudakolja, mi történt a műsorban. Mi azonban tévesen állunk hozzá, és iparkodunk nem kisebb bürokraták módjára viselkedni, mint akiknek az ideje már lejárt. A fizetett politikusaink közül, ha valamelyikük elégedetlen a hetedik hatalom úgynevezett valamelyik hősének viselkedésével, az a politikus is a kezébe vehetné aranytollát, és megmutathatná azoknak a buta újságíróknak, akik gyűlölik Szerbiát, hogyan kell dolgozni, írni és műsort készíteni, ha igaz politikát akarunk propagálni. Negyven évehallgatom a pártapparátus elvtársainak oktatását, amikor az újságírókat leckéztetik, és mindezt csupán azért tehetik, mert társadalmi helyzetük lehetővé teszi a számukra ezt a fensőbbrendű magatartást. Elegem van már a régi és az új bürokratákból. Én azt tartom, hogy Szerbiával fenyegetni az újságírókat több, mint kegyetlen büntetés, már csak azért is, mert én nem ismerek olyan újságírót, aki ellensége lenne Szerbiának vagy a szerb népnek. Attól tartok, hogy az, a politikai szférából hangoló elvtárs, aki ilyesmit állít, csupán azért teszi, hogy javítson politikai ratingjén a vezető elvtársak káderlistáján. Azt hiszem, hogy még napjainkban is túlontúl terhelni az újságírókat az a félelem, ami visszatartja őket, hogy őszintén elmondják a történésekről és a jelenségekről a véleményüket. Hallgatnak egy darab kenyér miatt, márpedig, aki anyagilag meg van zsarolva, az már politikailag is függő. Jobb lenne, ha a politikus elvtársak rádöbbennének, hogy ez milyen siralmas az ember lelkületére nézve. Azt hiszem, meg kellene szabadulnunk ettől a szerencsétlen Szerbia-komplexusunktól, amit ráiserőszakolnak különféle akadémikusok, írók, költők, énekesek, színészek, lármázók és politizálók, akik azt hangoztatják, hogy Szerbiát kirabolják, becsapják és megalázzák. Éppen mostanában ilyen értelemben beszélnek az usztasák Horvátország viszonylatában, a csetnikek Szerbiáéban, Szlovéniában pediig bedobták a köztudatba, hogy Szlovénia Jugoszlávia gyarmata lett. Tulajdonképpen ugyanabba a politikai pozícióba kerültek a nacionalisták, a csetnikek, az usztasák, néhány író, néhány kommunista, néhány szlovén kakaskodó és egyebek. Én elhiszem, hogy Szerbiának vannak nehézségei, de hát kinek nincs ebben a hazában most. Ha folytatjuk ezt az évek óta tartó sopánkodást és a szerencsétlen sorsunk feletti siránkozást, attól tartok, hogy hamisan árasztott könnyeinkkel áradást okozunk a Dunán. Szerbia és a szerb nép nagy tekintély és hatalom. S ezt egy akármiféle firkász nem vonhatja kétségbe. S mivel vannak ilyen rosszhiszemű és a sovinizmustól terhelt újságírók, nem engedhetjük meg az úságírók elleni hajszát. Maguk, az újságírók érzik a legjobban, hol válik feleslegessé a Szerbia tekintélyével való fenyegetőzés. Én itt, Vajdaság lakói között nem hallom, hogy bárki is rosszat mondana Szerbiáról és a szerb népről, márpedig egy ilyen politikai hangulat sokkal nagyobb jelentőségű, mint bármiféle újságírói büntetés. PÉNTEKEN ISMÉT LESZ KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK A szakmai ügynek más a megoldása Cím a szerkesztőségben. — Fölbátorított a hír, ami arról szólt, hogy felelősségre vonják az Újvidéki Televízió szerkesztőit a tájékoztatás sorrendje miatt. Ha ez szakmai kérdés, azt másképp kell elrendelni — ha nem az, akkor ez tényleg súlyos következményekkel jár, de más értelemben —, mind többen lesznek azok, akik kiábrándulnak az ilyen politikából, hisz ma már még a gyerekekre sem lehet mindenféle badarságot ráerőszakolni, mert már ők is érettek annyira, hogy különbséget tegyenek a dolgok között. Úgy látszik, csak egyes politikusaink nem nőttek fel még a gyerekkorig se — de a lakosság nagy része már igen, és kiállunk az újvidéki szerkesztők mellett, akik csak dicséretet érdemelnek az objektív tájékoztatásért.