Magyar Szó, 1990. április (47. évfolyam, 104-118. szám)

1990-04-24 / 112. szám

1990. április 24., kedd •tttmtüö közös íróasztalunk 13 Mennyire szolid a Solid és a róía szóló iiír HORVÁTH ANNA, Szabadka. — Rendszeresen olvasom a Magyar Szót, és már hosszabb ideje elé­gedetlen vagyok a lap szerkesztés­politikájával. Számos cikkre a tár­gyilagosság hiánya, és az állam- ellenes hangulat szítása a jellem­ző. Mindennek betetőzése volt ■ az 1990. április 7-én Nemzetiség? Ki­sebbség? cím alatt megjelentetett interjú Juliján Tamassal. Ennyi szerbellenességet és jugoszlávelle- nességet mégsem engedhet meg magának egy egyetemi tanár. (Meg kell mondanom, hogy nem vagyok szerb, nehogy félreértsenek.) De lássuk, mit üzen „profesz- szorunk”. Megállapítja, hogy a mai világban patologikus törekvés tapasztalható a „horda melegségé­re és biztonságára”. Nem szüksé­ges nagyon képzettnek lenni ah­hoz, hogy az ember észrevegye az integrációra i rá mail ó egyre kifeje­zettebb tendenciákat. Éppen azt tehát, amit ő nem hajlandó elis­merni, kitartóan törekedvén arra, hogy megtartsa, izolálja és kon­zerválja a viszonyokat, talán a sa­ját „hordájában”. Ki szorgalmazza tehált a horda törvényeit, és ki az objektív, történelmi és civilizációs törvényeket? De nézzük, mit kínál még a nagyra becsült professzor. Azzal büszkélkedik, hogy a közelmúlt-, ban szakított a KSZ-szel. Ez most tömegjelenség, mint például az ö „hordatörvénye”. Miért nem tette meg ezt korábban, amikor sokkal több oka lett volna rá, és amikor az értelmiségiek bizonyíthatták avantgárd voltukat. Akkor azon­ban ez hasznos volt. Ma a legkifi­zetődőbb meglovagolni a nemzeti érzéseket, még ha mintegy 20 000 ruszin érzéseiről is van szó. És „professzorunk” ezt meg is teszi, és a saját erényeként emeli ki. Mellékesen nem felejti el bírálni Kertest, ellentétes véleményei miatt. A professzor „segít nekünk még egy igazság felderítésében”, mely szerint „ez ideig tévhitben éltek azok, akik azt állították, hogy a nemzeti kisebbségek egyenjogúak”. Csakhogy elfelejtett megemlíteni egyetlen országot is a világon, amely a saját nemzetiségeinek olyan jogokat adott, mint amilye­neket itt élveznek. Ugyanakkor iro­nikusan kiemeli: „felfedeztél-:, hogy legnagyobb nemzetünk sem egyenjogú”. Az 6 szemüvegén ke­Cím a szerkesztőségben. — Ol­vasva a Magyar Szó ha­sábjain megjelent Mihalj Kertes­interjút, amelyet a Borba napilap riporterének adott, úgy érzem, er­re reagálni kell, mégpedig nem csak az ötven-egynéhány magyar nevében. írásomat nem írom alá. de azért remélem, megjelentetik hiszen köztudott dolog, hogy most Kertest bírálni főben járó bún. még akkor is, ha igazunk van. Nem attól félek, hogy Kertes el­olvassa, amit írok, attól még ke­vésbé, hogy megértené, hisz egy korábbi interjújában megmagya­rázta, hogy nem tud magyarul. Az interjú olvasása után felvetődöf bennem egy kérdés. Mi történne azzal az emberrel, aki nem nevez­heti magát a „nép örömének”, nem tagja a Szerb SZK Elnöksé­gének és nem az anyakönyvvezető hibájából Hívják Mihálynak, ^ de szereti a halat — anyagi lehetősé­gei nem engedik meg azt, hogy halat vegyen, tehát orvba Úszással foglalkozik. A válasz erre igen resztül a valótlanságok igazsággá, az igazságok valótlanságokká vál­nak. Megkérdezném a professzort, hogy ki távozott őseinek földjéről, ki nem tudott munkát kapni a sa­ját országában, mert nem ismeri a nemzetiség nyelvét? Vajon nem­zetiség tagjai vagy a legnagyobb nép tagjai voltak ezek és azok még mindig? Valóban paradoxon. Hihetetlenül hangzik. A világ nem tudja elhinni. De ha valami hihe­tetlennek tűnik, az nem jelenti azt, hogy nem igaz. A professzor mégis a valószínűség elve szerint választja az igazságot. A tudományos igazság megálla­pításának hasonló módszerével él a professzor, amikor feltárja a na­cionalizmust az egyes nemzetek és nemzetiségek körében, hangsúlyoz­va, hogy a nacionalizmus tisztán kvantitatív kérdés, ennélfogva „ter­mészetesen egyedül a »legnagyobb« nép keretében lehetséges.” Mit mondanának erre a dél-afrikai né­gerek, professzor elvtárs? Talán, hogy enyhítse a nagy igazságtalanságokat, amelyeket leg­nagyobb népünkről állít, nemzetté promoveálja , azt, ugyanakkor ta­gadja a jugoszláv nemzetet. Sze­rinte ez „badarság” (vagy ahogy az alcímben áll, „képtelenség”). Így minősíteni a jugoszlávok millióit, nemcsak az alapvető tudás és kul­túra hiányáról, hanem a józan ész hiányáról is vall. Miközben azon­ban a professzor nem ismeri el a jugoszláv nemzetet, egy újat ve­zet be, amelyről a tudomány még nem tud, és így ■ ezt biztos kor­szakalkotó érdemeként jegyzik majd, ezek pedig a „kolonisták”. Még nem tanulmányozta maradék­talanul ezt a „nemzetet” de hi­szem, hogy meg fogja tenni, mert mint mondta, nagyon agresszívak, és noha az összlakosságnak 10 százalékát alkotják, a tisztségek 90 százalékát töltik be. Mikor és ho­gyan kolonizálták Vajdaságot? Mindenkinek meg kellett érkeznie egyszer egy területre. A migráció a fejlett világ jellemzője. Ez azon­ban nem vonatkozjk a professzor­ra. Ö mindig itt volt. Az időszámí­tás az „ő” csoportjának vagy talán egyszerű lehet (az interjúból le­szűrve), kössön nyakkendőt, út­közben dudolásszon egy hazafias dalt (lehet az interjúban említet­tet is), a halőrök, ha elcsípik, min­den bizonnyal azonnal bracóval tévesztik össze. így mentesül a kellemetlenségektől, nem így egy 1 egyszerű polgár orvhalászáskor. Tovább olvasva az interjút, fel­vetődik bennem egy másik kérdés. Magyar-e Mihalj Kertes, vagy esetleg „elfajzott magyar”, hogy az ő szavaival éljek. Mert, ha ő ma­gyar és ő képvisel bennünket, ma­gyarokat, akkor hiszem, hogy mindannyian inkább képviselő nélkül szeretnénk maradni. Nem szeretnék Braco nívójára süllyedni, de az kikívánkozik be­lőlem, hogy boldog ember lehetne, ha csak az a két gyenge pontja lenne, amit ő említ, a hal és a ze­ne. Mert szerintem a leggyengébb pontját máshol kell keresni, illet­ve nem is kell keresni, hisz az szemmel láthatóvá válik az inter­jú olvasásakor. valamelyik másiknak az érkezésé­vel kezdődik. Azok, akik ezután érkeztek, kolonisták. Furcsák etno- gén momentum, el kell ismerni. Még csak egy „megállapítását” említem a professzornak, nevezete­sen, hogy a nemzetiségi kulcs meg­szüntetésével a nemzeti kritérium kerekedett felül. Valóban érdekes módja a „logikus következtetés­nek”. Jó lenne, ha a professzor egy külön cikkben egy kicsit rész­letesebben megindokolná. S végül hadd engedtessék meg nekem is egy megállapítás. Ha a nemzeti kritérium nem lett volna túlsúlyban, Juliján Tamas sem lenne professzor. ooOoo A szerkesztő megjegyzése: A fenti sorok egy másik levél kísé­retében érkeztek a szerkesztőség címére, szerb nyelven írva, amit nem esett nehezünkre magyarra átültetni. Némi gondot akozott azonban a szerző. Horváth Anna ugyanis elmulasztotta megírni cí­mét. A helységnevet is csupán a postabélyegzőről silabizáltuk ki, levélírónkról tehát csupán ezt tud­juk, azt már nem számítjuk adat­nak, hogy levelét a bélyegző ta­núsága szerint valamely vállalat­ban adatta fel. Mindezek ellenére mind a fentebbi, mind pedig a másik levelét közöljük, a másikat a pénteki számunkban. Szívesen vennénk azonban, ha időközben megkapnánk a teljes címét, ame­lyet, ha ő úgy óhajtja, nem tesz- szük közzé. Mint tudhatja, meg­tesszük, ezt azon levélíróinkkal is, akik egyetértenek olvasóink több­ségének a véleményével. MlhENKO BELJANSKI, ny. új­ságíró, Zombor. — Április 8-án két ízben is néztem a televízió híradójában a második szerb fel­kelés 175. évfordulójáról sugár­zott hírt. Utólag szereztem róla tudomást, hogy ay újságírók mi­lyen baklövést követtek el azáltal, hogy a már egyszer bemutatott hírt második vagy harmadik mű- sorpontkónt ismételték meg. Szerintem az újságíróknak is meg­van az a joguk, hogy tévedjenek, és tévedésük mindig szembetűnő és megfogható. Jóval nehezebb a hivatásos politikusokra rábizonyí­tani a vétséget, akik beteges mó­don kiélik magukat az újságírók sorsán. Újvidéken a. Szocialista Szövetség értekezletén Szerbia el­lenségeinek nevezték az újságíró­kat, azzal vádolták őket, hogy gyű­lölik Szerbiát. Ezek olyan súlyos vádak, amiért már akasztófára is juthat az ember. Kénytelen vagyok az újságírók védelmére kelni, akiknek joguk van emberhez méltán viselkedni, s akik nem csak iholmiféle firká- szok, ahogyan a politikai elit tár­saság néhány tagja kezeli őket. A legokosabb, amit a történtek után valamelyik politikus vagy önjelölt pártaktiviista tehetett volna, hogy felmegy az újvidéki tévéházba, és ott egy csésze kávé vagy tea mel­lett ütötte volna az orrát abba, amibe tulajdonképpen nem is kell, hogy tudniillik megtudakolja, mi történt a műsorban. Mi azonban tévesen állunk hozzá, és iparko­dunk nem kisebb bürokraták mód­jára viselkedni, mint akiknek az ideje már lejárt. A fizetett politi­CSÍKOS ZSUZSA, ÜJVIDÉK1 TELEVÍZIÓ. — A „híradós ügy” után, úgy látszik, mind többet bí­rálható az Újvidéki Televizió mű­sora, és vádolhatok, okkal vagy ok nélkül szerkesztői meg újság­írói. Ezt bizonyítja a Napjaink áp­rilis 16-ai adása is, amelynek a műsorvezető-szerkesztői e voltam. A stúdióbeszélgetés az igazgatók lehetőségével foglalkozott a meg­változott gazdasági rendszerben. Két vendégünk volt, dr. Romoda György, a kulaii Istra és Kollár Ferenc, a szabadkai Trend ma­gánvállalat egyik igazgatója. A vá­lasztás lehetőséget nyújtott a ma­gán- és a társadalmi szektor igaz­gatói jogkörének a szembeállításá­ra. A magánvállalkozás expanziója kapcsán merült fel szinte mellé­kesen a kérdés: igaz-e, hogy a Trend megveszi a Solid cipőgyá­rat. Kollár Ferenc megerősítette a hírt, mondván, hogy vannak ter­vek, elképzelések, és folynak a megbeszélések a külföldi partner­ral. Utólag derült ki. mekkora port kavart a kijelentés. Két nap­pal később ugyanis (április 18-árn) Miroslav Volarević, a Solid ve­zérigazgató-helyettese és Csákány Erzsébet, az üzemi lap szerkesz­tője jártak nálunk, hogy megte­kintsék a kérdéses műsorrészt, és úgy ítélték meg, hogy nincs ki­vetnivaló abban, ami elhangzott. Jómagam felajánlottam, hogy próbáljuk helyszíni riportban meg­világítani a dolgokat, hogy a So­lid munkásai is szóhoz jussanak. Véleményem szerint elsősorban őket kellene meghallgatni. Volare- vié azonban kijelentette, hogy egy­előre erre nincs szükség. Ezzel tehát a szerkesztőségünk lezártnak tekinthette az ügyet. A Magyar Szó vasárnapi számában a Nem eladó a Solid című cikkben Nikola Martinovié vezérigazgató kusaink közül, ha valamelyikük elégedetlen a hetedik hatalom úgynevezett valamelyik hősének viselkedésével, az a politikus is a kezébe vehetné aranytollát, és megmutathatná azoknak a buta újságíróknak, akik gyűlölik Szer­biát, hogyan kell dolgozni, írni és műsort készíteni, ha igaz politikát akarunk propagálni. Negyven éve ihallgatom a pártapparátus elv­társainak oktatását, amikor az újságírókat leckéztetik, és mind­ezt csupán azért tehetik, mert társadalmi helyzetük lehetővé te­szi a számukra ezt a fensőbbren- dű magatartást. Elegem van már a régi és az új bürokratákból. Én azt tartom, hogy Szerbiával fenyegetni az újságírókat • több, mint kegyetlen büntetés, már csak azért is, mert én nem ismerek olyan újságírót, aki ellensége len­ne Szerbiának vagy a szerb nép­nek. Attól tartok, hogy az, a poli­tikai- szférából hangoló elvtárs. aki ilyesmit állít, csupán azért teszi, hogy javítson politikai ra- tingjén a vezető elvtársak káder- lástáján. Azt hiszem, hogy még napjainkban is túlontúl terhelni az újságírókat az a félelem, ami visszatartja őket, hogy őszintén el­mégis úgy nyilatkozott, hogy mi­után a küldöttség megtekintette a műsort, „kifogást emelt az intéz­mény vezérigazgatójánál egy ilyen, félreértésekre alkalmat adó mű­sor miatt”. Ezután felvetődik né­hány kérdés a történtekkel kap­csolatban: 1. Miért, bírálható egy egész műsor, ha abban az érintettek sem találtak kivetnivalót, h,a csak azért nem, mert éppen az őket érzéke­nyen érintő kérdést vetette fel. Nem titok ugyanis, hogy a Solid- nak súlyos problémái vannak. Sőt, olyan hírek is szárnyra keltek Sza­badkán, hogy a Solid munkásai igenis szívesen látnák a megmen­tő tőkét, még akkor is, ha az magánvállalkozótól származik. 2. Ha már kitalált dolog az egész, és valóban az újságírót meg a vendéget érheti vád nyugtalan­ság keltéséért, akkor miért utasí­totta vissza Volarevié vezérigaz­gató-helyettes a történtek televí­ziós megcáfolásának lehető,végét, jobban mondva a riport forgatá­sának gondolatát. 3. Nem világos az sem, máért nem Kollár Ferenchez fordultak a Solid illetékesei. Végeredmény­ben az a Solid és a Trend ügye, az újságíróra csak annyi tartozik, hogy „meglássa” a témát. A tár­sadalmi vállalatok dobra verése hamarosan amúgy is mindennap­jaink tartozéka lesz, és előbb- utóbb rájövünk majd, hogy ezt már régen meg kellett volna csi­nálni. 4. Végül, furcsállom, hogy az em­lített Nem eladó a Solid cikk szerzője a professzionális követel­ményeknek megfelelően, miért nem hallgatta meg a másik érintett fe­let. ez esetben szerkesztőségünket. Az objektív tájékoztatás követel­ményének is tartozott volna eny- nyivel. mondják a történésekről és a je­lenségekről a véleményüket. Hall­gatnak egy darab kenyér miatt, márpedig, aki anyagilag meg van zsarolva, az már politikailag is függő. Jobb lenne, ha a politikus elvtársak rádöbbennének, hogy ez milyen siralmas az ember lelküle- tére nézve. Azt hiszem, meg kellene sza­badulnunk ettől a szerencsétlen Szerbia-komplexusunktól, amit rái kerőszakolnak különféle aka­démikusok, írók, költők, énekesek. színészek, lármázok és politizá­lok, akik azt hangoztatják, hogy Szerbiát kirabolják, becsapják és megalázzák. Éppen mostanában ilyen értelemben beszélnek az usz- tasák Horvátország viszonylatában, a csetnikék Szerbiáéban, Szlové­niában pediig bedobták a köztudat­ba, hogy Szlovénia Jugoszlávia gyarmata lett. Tulajdonképpen ugyanabba a politikai pozícióba kerültek a nacionalisták, a csetni- kek, az usztasák, néhány író, né­hány kommunista, néhány szlo­vén kakaskodó és egyebek. Én el­hiszem, hogy Szerbiának vannak nehézségei, de hát kinék nincs eb­ben a hazában most. Ha folytatjuk ezt az évek óta tartó sopánkodást és a szerencsétlen sorsunk feletti siránkozást, attól tartok, hogy ha­misan árasztott könnyeinkkel ára­dást okozunk a Dunán. Szerbia és a szerb nép nagy te­kintély és hatalom. S ezt egy akár­miféle firkász nem vonhatja két­ségbe. S mivel vannak ilyen rossz­hiszemű és a sovinizmustól ter­helt újságírók, nem engedhetjük meg az úságírók elleni hajszát. Maguk, az újságírók érzik a leg­jobban, hol válik feleslegessé a Szerbia tekintélyével való fenye­getőzés. Én itt. Vajdaság lakói kö­zött nem hallom, hogy bárki is rosszat mondana Szerbiáról és a szerb népről, márpedig egy ilyen politikai hangulat sokkal nagyobb jelentőségű, mint bármiféle újság­írói büntetés. A szakmai ügynek más a megoldása Cím a szerkesztőségben. — Fölbátorított a hír, ami arról szólt, hogy felelősségre vonják az Újvidéki Televízió szerkesztőit a tájékoztatás sorrendje miatt. Ha ez szakmai kérdés, azt másképp kell elrendelni — ha nem az, akkor ez tényleg súlyos következmények­kel jár, de más értelemben —, mind többen lesznek azok, akik ki­ábrándulnak az ilyen politikából, hisz ma már még a gyerekekre sem lehet mindenféle badarságot ráerőszakolni, mert már ők is éret­tek annyira, hogy különbséget tegyenek a dolgok között. Ügy látszik, csak egyes politikusaink nem nőttek fel még a gyerekkorig se — de a lakosság nagy része már igen, és kiállunk az újvidéki szer­kesztők mellett, akik csak dicséretet érdemelnek az objektív tájé­koztatásért. PÉNTEKEN ISMÉT LESZ KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK lem rémisztgethetjük Szerbiává! az újságír PÉNTEKEN ISMÉT LESZ KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék