Magyar Szó, 1991. május (48. évfolyam, 120-147. szám)

1991-05-25 / 141. szám

10 BERTHA BULCSU: Írók, színészek, börtönük Kárpáti Kamil (2 év 10 hónap internálás­i ítélet: 10 év) írók, színészek A szellem emberei. Letartóztatják és börtönbe vetik őket, akár a közönséges bűnözőket Az elmúlt évtizedekben nem ment ritkaságszámba az ilyesmi Magyar­­országon sem Bertha Bulcsu jeles­­re tizenkét kiemelket­ő börtönviselt értelmiségit szó­laltat meg abban az interjúkötetben amely az Új Idő kiadásában jelent meg. Ebből a kötetből közlünk részleteket­(54) — Mi volt a legelviselhetetlenebb börtönvándorlásaidban? Kárpáti: — Sok minden... Például az, hogy Vácon ragyogó könyvtár volt, de 1953-ig, vagyis Nagy Imre hatalom­ra jutásáig a börtönkönyvtárat nem használhattuk. Márianosztrán a szigorí­tott börtönben megint nem olvashat­tunk. Az volt a rettenetes, hogy nem írhattam, nem dolgozhattam, tanulhat­tam, nem készülhettem a jövőre. A Fő utcán az embereknek homorú volt a segge, annyira lefogytak, akkoriban én még tudtam magamat úgy-ahogy tar­tani, mert piknikus alkatú, kicsi em­ber vagyok, és jó raktározóképesség is a szervezetem. Külön szisztémát dolgoz­tam ki arra, hogy a napi 12—15 deka kenyeret hogyan kell megenni. Külön szertartást csináltam a kenyérevésből. Más egy-két harapással lenyelte az egészet, aztán korgott a gyomra. Éjsza­ka az éhezés miatt az egész zárka han­gos volt a sírástól, jajveszékeléstől. Én soha nem sírtam az éhezés miatt. Kecskén például a ken­yéradagomnak a felét átadtam annak, akinek úgy érez­tem, hogy nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Ilyen értelemben bírtam a terhet, mert nagyon igénytelen vol­tam. Ugyanakkor azonban egyre job­ban éreztem, hogy kicsúszik alólam a föld.- Márianosztrán 1955 tele volt a legkritikusabb a számomra, akkor na­gyon megrendültem, és úgy éreztem, hogy ezt a büntetést nekem végig le kell töltenem, már nem lesz hozzá idő, mert elpusztulok. Elborul az elmém, vagy belehalok. Nagyon sokan meghal­tak, és egyre inkább úgy éreztem, ha rövid időn belül nem történik valami, én is erre a sorsra jutok. — Az idő múlását hogyan érzékel­ted? Kárpáti: — Amikor nyalogatod a se­beidet, tele vagy fájdalommal meg gyötrelemmel, nem jelenti azt, hogy megfeledkezel az időről. Kifejlődik az emberben a védekezés mechanizmusa, ami átsegít a kritikus pontokon. Ilyen rengeteg volt. Én hét és fél évig voltam rab, és rengeteget voltam magánzárká­ban, teljesen elkülönítve mindenkitől. De ha a magánzárkában szemben ülsz a fehérre meszelt fallal, egyszer csak képekkel lesz teli, mintha filmvetítést néznél. A Gyűjtő kisfogházában az el­ső délután például különös, csodálatos muzsikát hallottam. Pedig csak az asz­talosműhelyben zúgtak a gépek. Ez a zümmögés bennem zenévé alakult át. Az ember végül is befelé fordul, nincs más út. Ha nem írtam volna verseket, nem lettem volna irodalmár, azt hi­szem, már rég elpusztultam volna. — Közbevetve, mi lett a menyasszo­nyoddal, akivel együtt letartóztattak? Kárpáti: — Hat hónap után elenged­ték Kistarcsáról. Később férjhez ment, öt gyerek anyja. — A börtön, azt hiszem, megváltoz­tatja az embert. Van aki szétesik, má­sok megkeményednek Veled mi tör­tént? Kárpáti: — Nagyon igaz ... Én olyan kölyök voltam, aki úgy képzelte, hogy a fenekében forog a világ tengelye. Túltengett bennem a magamba vetett hit, úgy képzeltem, ha felnövök, is­mert költője leszek ennek a kis népnek. Szegénységben éltünk, de mégiscsak az anyám egyetlen­­fia voltam, így ké­nyeztetett, szeretett a maga módján. A védettség állapotában éltem. A hét és fél év alatt sok minden összeomlott bennem magammal kapcsolatban. Azt hiszem, javamra változtam, bár medve­­alkatúvá váltam. Nem barátkozom, de hát annál, aki három-négy évet magán­zárkában tölt el a húszas éveiből, azt hiszem, hogy ez érthető. De nem alja­­sodtam el, nem lettem rosszindulatú. Különös véletlen folytán a váci börtön­ben egész csapat költő verődött össze, s valóságos irodalmi élet bontakozott ki, mert ott volt Tóth Bálint, akivel zár­katársak is voltunk, Szathmáry Gyur­ka, Kecskési Tibor, aki ma Tollas Tibor néven a Nemzetőrt szer­keszti, ott volt Kieri Géza és ott volt Gérecz Attila, akit 56-ban az orosz tankok öltek meg. Ők is segítettek, s tán én is nekik. (Folytatjuk) KÉRDEZZ -F­ELELÜNK Szerkeszti: Dr. Kovács Károly T. GÉZA, KULA. — Egy adósom ellen hosszadalmas pereskedés után siker­ült el­érnem, hogy a bíróság az illetőt kötelez­ze tartozásának megfizetésére. Az adós habár volna lehetősége, hogy fizessen ezt megtagadta. Kénytelen voltam végrehaj­tást kérni ellene, de legnagyobb meglepe­tésemre közölték velem, hogy követelé­sem behajthatatlan, mert az adósnak nincs vagyona. Hogyan rendelkezhet így a törvény, hogy ne fizessen az, akit a bí­róság erre kötelezett.­­ A végrehajtási eljárásról szóló tör­vény valóban megszabja, hogy bizonyos tárgyak nem esnek a végrehajtás alá, így az említett törvény 71. szakasza ki­mondja: nem lehet végrehajtás tárgya többek között ruhanemű, fehérnemű és a háztartáshoz tartozó személy legszük­ségesebb dolgai. Az említett törvény 71. szakaszában mondja ki részletesen, mi nem lehet végrehajtás tárgya, és mit nem­ felvet lefoglalni. Ha tehát adósá­nak valóban nincs olyan vagyona, amely­ből Ön a tartozását m°g tudná fizettet­ni, akkor valóban pórul járt. Közléséből azonban arra lehet következtetni, hogy adósa nemsokára egy rokona után je­lentős ingatlant fog örökölni. Ha ez megtörténik, nem lesz akadálya, hogy követelését megkapja a kamatokkal együtt. KÉTSÉGBEESETT OLVASÓ, BÁCSKA. — Egy ellenem indított perben kérnék tanácsot. Nemrég egy szántóföldnek meg­­felelő parcellát vásároltam szabályos­­hú­sos adásvételi szerződéssel. Az eladó idő­közben elhunyt. Most örökösei azzal fe­nyegetnek, hogy pert indítanak ellenem azzal a koholt váddal, hogy megté­vesztettem apjukat, amikor megvettem a földet, hiszen az sokkal többet ér, mint amennyiért vásároltam. Valamilyen tör­vényt emlegetnek, alá túlságosan olcsón vásárol valamit, akkor vissza lehet tőle perelni, ha állítólag „nyilvánvaló arány­­b­­anság áll fenn” az eladott bonnival kapcsolatban. Én jóhiszeműen vásároltam a dolgot, és az akkori piaci viszonyok­nak megfelelő áron. A dolog két esztendő előtt történt. Bevalthatják-e fenyegeté­süket az eladó utódai? És mit kell ten­­nem­ ennek megakadályozása céljából? — A kötelmi viszonyokról szóló tör­vény 139. szakasza valóban kimondja, ha nyilvánvaló aránytalanság ad fenn az adásvétel tárgyát illetőleg, a káro­sult fél követelheti a szerződés sem­missé nyilvánítását, ha az eladást ké­pező tárgy valódi értékét az említett időpontban nem ismerte. Ezt azonban csupán a szerződés megkötésátől szá­mított egy éven be­ül követelheti. Mivel az Ön esetében több mint egy esz­tendő múlt el a szerződéskötéstől szá­mítva, semmiféle veszély nem fenyegeti Önt és semmit sem kell tennie az ügy­ben, mert bizonyára meg sem fogják kísérelni az említettek, hogy Ön ellen pert indítsanak. Ha pedig ezt megten­nék, a bíróság igényükkel elutasítja őket. KÖVETKEZŐ FOLYTATÁSOS TÁRCÁNK És mit mond a román király? 1989-ben és 1990-ben — Ceau­sescu buká­sa előtt és után — több ízben megfordult Susár András, az MT Panoráma című műsorának szerkesztője a száműzött I. Mihálynál. Lássuk, mit is mesél a román király! Magyar Sió 1991. május 25., Ботват EGON ERWIN KISCH: i­ ym lajina m -ШУ M кзл Egy hajdani prágai újságíró riportkötetéből (2) A párizsi Journal des Débats — a­ karrierem dicsősége! — ifjú csodaújság­­b­ót emlegeti, aki, Prága tartományi szék­­helyén működvén, az egyik nemzetközi titkot a másik után leplezi le. Bármennyit beszéltek és suttogtak is azonban a Redl-ügyről, a dolog java ré­­szét nem lehetett elbeszélni vagy elsut­togni mindaddig, amíg az Osztrák—Ma­gyar Monarchia fennállt. A világháború után megpróbáltam a Redl-botrány va­lamennyi összefüggését feltárni. Egyebek között ellátogattam Grazba, hogy felke­ressem Urbanski von Ostromiesz altábor­nagyot, aki 1913-ban a nyilvántartó iroda főnöke és vezérkari ezredes volt, és azok közé tartozott, akiket takaros szellőzte­tésem után a ferencferdinándi huzat ki­vitt a hadseregből. Ám ugyanilyen gyor­san reaktivizálták Urbanski von Ostromi­­eszt, amikor Szarajevóból a trónörökös meggyilkolásának híre befutott. Részt vett a háborúban, sőt elő is léptették. Hosszú napokat töltöttem Urbanski von Ostromiesz altábornagy grazi lakásán, és minden kérdésemre türelmesen válaszolt. Csak amikor az iránt érdeklődtem, ho­gyan juthatott mégis nyilvánosságr­a a ti­tok, akkor lett kellemetlenebb az altábor­nagy, s végképp kelletlenül fogadta az­után, amikor a magam véleményét tol­mácsoltam, hogyan is történhetett a dolog valóban. Nézetemet túlságosan naivnak ta­lálta, s hogy mindezt az az újságíró ál­lítja ráadásul, aki éppen az ügyben leg­­beavatottabb személyt interjúvolta!... Urbanski von Ostromiesz azonban csupán a belső, hivatalos katonai verziót tolmá­csolhatta, Redl kalandos üldözéséről és néhány egyéb részletről kevesebbet tudott, mint én. A tényállás röviden a következő volt: 1913 tavaszán gyanúsnak találták és fel­nyitottak két levelet, amely poste res­tante érkezett géppel írott „Opernball 13” jeligével a bécsi főpostára. Edytkühnen­ben adták fel a leveleket, egy, a ném­et— orosz határ közelében fekvő helységben, és a tartalmuk pénz volt, hatezer, illetve nyolcezer korona osztrák bankjegyekben. Ilyen összegeket nem szokás poole res­­tante és névtelenül küldözgetni, ha tisz­tességes üzletről van szó. A feladás helye Oroszországra utalt valamiképp; felme­rült a gyanú, hogy megvesztegetés, eset­leg kémkedés díja a pénz. Ezért aztán a politikai rendőrséget bízták meg a kül­demény felderítésével. Két titkosrendőrt, Ebingert és Steidlt állandó szolgálattételre a főpostára vezé­nyeltek. Szobájukat villanycsengő kötötte össze a postahivatallal, és az ablaknál dolgozó hivatalnok jelzésére a két titkos­rendőrnek le kellett tartóztatnia a levelek átvevőjét. Múltak a hetek, a hónapok. A rendőrtanácsost, aki ezt az ügyletet meg­szervezte, időközben áthelyezték a minisz­tériumba, és utódjának, Johann Schober­­nek, a későbbi szövetségi kancellárnak adta át a nyomozás irányítását. Változtak a postaalkalmazottak is, és az újak nyil­ván nem tudták, miért ilyen fontos a do­log. A levelekért pedig nem jött senki. 1913. május 24-én, szombaton este öt perccel zárás előtt csengetés riasztotta fel megszokott nyugalmából a két titkos­­rendőrt. Mielőtt azonban odaértek volna a rekeszhez, ahol a hivatalnok lassan, de feltűnést mégis kerülve, az „Opernbail 13”-jelzésű leveleket kiszolgáltatta, az át­vevő eltűnt. A titkosrendőrök utána siettek, még látták, ahogy egy magas termetű úr be­húzza maga mögött egy berregő motorral ott várakozó autó atjtaját majd a kocsi elrobog. Egy taxi, Ebingernek és Steidlnek nem állt ren­delkezésére autó amellyel üldözőbe vehet­ték volna a levelek átvevőjét. Mit segít, hogy kikérdezik majd a sofőrt, és meg­tudják, honnan jött és hova ment az utas? Hiszen biztosan nem egyenest a la­kására vitette magát az az ember, biz­tosan kiszállt valahol útközben, kiszállt, és másik taxiba ült. A két detektív csak egy dologban lehet még biztosabb: gyá­szos elcsapatásukban. Ám itt hihetetle­nül szerencsés véletlenek sorozata kezdő­dött: a „vadászszerencse” kegyeibe fogad­ta őket s egyben az osztrák hadsereget. A két titkosrendőr ott áll a Kolowrit­­ringen, és tanakodik. Próbálják meg nyomban előkeríteni a sofőrt, s vele egyetértésben valami elfogadható mesét kieszelni az ismeretlen személy sikertelen üldözéséről? Vagy menjenek és jelentsék ügyetlenségüket egyenesen Schober rend­őrtanácsos úrnak? Amíg így töprengenek, taxi húz el mellettük. Leolvassák a rend­számát — az a kocsi vitte el az orruk elől vagy húsz perce a zsákmányt! Inte­getés és fütyülés, kiabálás, futás. A ko­csi megáll. Üres. — Hova vitte azt az utat az imént a főpostáról? A Café Kaiserhofba. A titkosrendőrök a rövid út alatt a taxiban egy zsebkés tokjára bukkantak, szürke posztótokra. A Café Kaiserhofban, mint azt a sofőrrel egyetemben megálla­pítják, a magas termetű úrnak nyoma sincs. Hát most mi legyen? Rohannak a legközelebbi taxiállomásra. Igen, igen egy ilyen külsejű úr épp az imént ment el innen. Hová ment? Bécs­­ben vagyunk, egyetlen ember tudhat ilyesféléket: a vizesember. Tulajdonkép­pen nem is vizesember, mert amióta a fiákerállomás taxiállomássá süllyedt, nin­csenek többé prüszkölő lovak, melyeknek a vizesember hozhatja az itatóvödröt. Így aztán karosszériákat pucol, virslit hoz a sofőröknek és a kocsiajtó-nyitogató ős­időktől nagy becsben álló mesterségét gyakorolja. A vizesember hallotta, mit mondott az úr a sofőrnek, a „Klomser Szállóba”, azt mondja az úr. Utána hát a Klomser Szállóba. Az elő­csarnokban kifaggatják a portást. — Épp most érkezett autóval két úr, bolgár kereskedők. — És előtte egy magányos úr? — Autóval? Arról nem tudok. Negyed­órával ezelőtt érkezett meg Redl ezredes úr. Civilben volt, annyit tudok csupán. Azt azonban nem tudom, autóval jött-e. (Folytatjuk) KERESZTREJTVÉNY Vízszintes: 1. Hegyes orrú cipő, 4 Ide­iglenes autójelzés, 6. Végtelen álom­, 7. Vissza: ipari növény, 8. USA-tagállam, 10. Volt világbajnok sakkozó, 12. Visz­­sza: Ismert színésznő, Ida, 16. Segít vala­kit, hogy bajból kilábaljon, 18. Menyasz­­szony, 19. Kereskedelem tárgya, 20. Loz­­nica autójelzése, 21. Romániai város. Függőleges: 1. Ilyen fa is van! 2. Sze­rémségi helység, 3. Da Vinci híres fest­ménye, 4. Amerikai város, 5. Kékek, szer­bül, 7. A Magyar Szó gyermekrovata 9. Törökország autójelzése, 11. Szlovén síző­nő, Natasa, 13. Robert De..., 14. Peru fele!, 15. Olasz pénz, 17. Fogalma van ró­la. 1 2 3 w­ 4 5 6 w 7 a 9 wr 11w 12 13 14 15w 16 * 17 18w 19 20 21

Next