Magyar Szó, 1991. május (48. évfolyam, 120-147. szám)
1991-05-25 / 141. szám
10 BERTHA BULCSU: Írók, színészek, börtönük Kárpáti Kamil (2 év 10 hónap internálási ítélet: 10 év) írók, színészek A szellem emberei. Letartóztatják és börtönbe vetik őket, akár a közönséges bűnözőket Az elmúlt évtizedekben nem ment ritkaságszámba az ilyesmi Magyarországon sem Bertha Bulcsu jelesre tizenkét kiemelkető börtönviselt értelmiségit szólaltat meg abban az interjúkötetben amely az Új Idő kiadásában jelent meg. Ebből a kötetből közlünk részleteket(54) — Mi volt a legelviselhetetlenebb börtönvándorlásaidban? Kárpáti: — Sok minden... Például az, hogy Vácon ragyogó könyvtár volt, de 1953-ig, vagyis Nagy Imre hatalomra jutásáig a börtönkönyvtárat nem használhattuk. Márianosztrán a szigorított börtönben megint nem olvashattunk. Az volt a rettenetes, hogy nem írhattam, nem dolgozhattam, tanulhattam, nem készülhettem a jövőre. A Fő utcán az embereknek homorú volt a segge, annyira lefogytak, akkoriban én még tudtam magamat úgy-ahogy tartani, mert piknikus alkatú, kicsi ember vagyok, és jó raktározóképesség is a szervezetem. Külön szisztémát dolgoztam ki arra, hogy a napi 12—15 deka kenyeret hogyan kell megenni. Külön szertartást csináltam a kenyérevésből. Más egy-két harapással lenyelte az egészet, aztán korgott a gyomra. Éjszaka az éhezés miatt az egész zárka hangos volt a sírástól, jajveszékeléstől. Én soha nem sírtam az éhezés miatt. Kecskén például a kenyéradagomnak a felét átadtam annak, akinek úgy éreztem, hogy nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Ilyen értelemben bírtam a terhet, mert nagyon igénytelen voltam. Ugyanakkor azonban egyre jobban éreztem, hogy kicsúszik alólam a föld.- Márianosztrán 1955 tele volt a legkritikusabb a számomra, akkor nagyon megrendültem, és úgy éreztem, hogy ezt a büntetést nekem végig le kell töltenem, már nem lesz hozzá idő, mert elpusztulok. Elborul az elmém, vagy belehalok. Nagyon sokan meghaltak, és egyre inkább úgy éreztem, ha rövid időn belül nem történik valami, én is erre a sorsra jutok. — Az idő múlását hogyan érzékelted? Kárpáti: — Amikor nyalogatod a sebeidet, tele vagy fájdalommal meg gyötrelemmel, nem jelenti azt, hogy megfeledkezel az időről. Kifejlődik az emberben a védekezés mechanizmusa, ami átsegít a kritikus pontokon. Ilyen rengeteg volt. Én hét és fél évig voltam rab, és rengeteget voltam magánzárkában, teljesen elkülönítve mindenkitől. De ha a magánzárkában szemben ülsz a fehérre meszelt fallal, egyszer csak képekkel lesz teli, mintha filmvetítést néznél. A Gyűjtő kisfogházában az első délután például különös, csodálatos muzsikát hallottam. Pedig csak az asztalosműhelyben zúgtak a gépek. Ez a zümmögés bennem zenévé alakult át. Az ember végül is befelé fordul, nincs más út. Ha nem írtam volna verseket, nem lettem volna irodalmár, azt hiszem, már rég elpusztultam volna. — Közbevetve, mi lett a menyasszonyoddal, akivel együtt letartóztattak? Kárpáti: — Hat hónap után elengedték Kistarcsáról. Később férjhez ment, öt gyerek anyja. — A börtön, azt hiszem, megváltoztatja az embert. Van aki szétesik, mások megkeményednek Veled mi történt? Kárpáti: — Nagyon igaz ... Én olyan kölyök voltam, aki úgy képzelte, hogy a fenekében forog a világ tengelye. Túltengett bennem a magamba vetett hit, úgy képzeltem, ha felnövök, ismert költője leszek ennek a kis népnek. Szegénységben éltünk, de mégiscsak az anyám egyetlenfia voltam, így kényeztetett, szeretett a maga módján. A védettség állapotában éltem. A hét és fél év alatt sok minden összeomlott bennem magammal kapcsolatban. Azt hiszem, javamra változtam, bár medvealkatúvá váltam. Nem barátkozom, de hát annál, aki három-négy évet magánzárkában tölt el a húszas éveiből, azt hiszem, hogy ez érthető. De nem aljasodtam el, nem lettem rosszindulatú. Különös véletlen folytán a váci börtönben egész csapat költő verődött össze, s valóságos irodalmi élet bontakozott ki, mert ott volt Tóth Bálint, akivel zárkatársak is voltunk, Szathmáry Gyurka, Kecskési Tibor, aki ma Tollas Tibor néven a Nemzetőrt szerkeszti, ott volt Kieri Géza és ott volt Gérecz Attila, akit 56-ban az orosz tankok öltek meg. Ők is segítettek, s tán én is nekik. (Folytatjuk) KÉRDEZZ -FELELÜNK Szerkeszti: Dr. Kovács Károly T. GÉZA, KULA. — Egy adósom ellen hosszadalmas pereskedés után sikerült elérnem, hogy a bíróság az illetőt kötelezze tartozásának megfizetésére. Az adós habár volna lehetősége, hogy fizessen ezt megtagadta. Kénytelen voltam végrehajtást kérni ellene, de legnagyobb meglepetésemre közölték velem, hogy követelésem behajthatatlan, mert az adósnak nincs vagyona. Hogyan rendelkezhet így a törvény, hogy ne fizessen az, akit a bíróság erre kötelezett. A végrehajtási eljárásról szóló törvény valóban megszabja, hogy bizonyos tárgyak nem esnek a végrehajtás alá, így az említett törvény 71. szakasza kimondja: nem lehet végrehajtás tárgya többek között ruhanemű, fehérnemű és a háztartáshoz tartozó személy legszükségesebb dolgai. Az említett törvény 71. szakaszában mondja ki részletesen, mi nem lehet végrehajtás tárgya, és mit nem felvet lefoglalni. Ha tehát adósának valóban nincs olyan vagyona, amelyből Ön a tartozását m°g tudná fizettetni, akkor valóban pórul járt. Közléséből azonban arra lehet következtetni, hogy adósa nemsokára egy rokona után jelentős ingatlant fog örökölni. Ha ez megtörténik, nem lesz akadálya, hogy követelését megkapja a kamatokkal együtt. KÉTSÉGBEESETT OLVASÓ, BÁCSKA. — Egy ellenem indított perben kérnék tanácsot. Nemrég egy szántóföldnek megfelelő parcellát vásároltam szabályoshúsos adásvételi szerződéssel. Az eladó időközben elhunyt. Most örökösei azzal fenyegetnek, hogy pert indítanak ellenem azzal a koholt váddal, hogy megtévesztettem apjukat, amikor megvettem a földet, hiszen az sokkal többet ér, mint amennyiért vásároltam. Valamilyen törvényt emlegetnek, alá túlságosan olcsón vásárol valamit, akkor vissza lehet tőle perelni, ha állítólag „nyilvánvaló aránybanság áll fenn” az eladott bonnival kapcsolatban. Én jóhiszeműen vásároltam a dolgot, és az akkori piaci viszonyoknak megfelelő áron. A dolog két esztendő előtt történt. Bevalthatják-e fenyegetésüket az eladó utódai? És mit kell tennem ennek megakadályozása céljából? — A kötelmi viszonyokról szóló törvény 139. szakasza valóban kimondja, ha nyilvánvaló aránytalanság ad fenn az adásvétel tárgyát illetőleg, a károsult fél követelheti a szerződés semmissé nyilvánítását, ha az eladást képező tárgy valódi értékét az említett időpontban nem ismerte. Ezt azonban csupán a szerződés megkötésátől számított egy éven beül követelheti. Mivel az Ön esetében több mint egy esztendő múlt el a szerződéskötéstől számítva, semmiféle veszély nem fenyegeti Önt és semmit sem kell tennie az ügyben, mert bizonyára meg sem fogják kísérelni az említettek, hogy Ön ellen pert indítsanak. Ha pedig ezt megtennék, a bíróság igényükkel elutasítja őket. KÖVETKEZŐ FOLYTATÁSOS TÁRCÁNK És mit mond a román király? 1989-ben és 1990-ben — Ceausescu bukása előtt és után — több ízben megfordult Susár András, az MT Panoráma című műsorának szerkesztője a száműzött I. Mihálynál. Lássuk, mit is mesél a román király! Magyar Sió 1991. május 25., Ботват EGON ERWIN KISCH: i ym lajina m -ШУ M кзл Egy hajdani prágai újságíró riportkötetéből (2) A párizsi Journal des Débats — a karrierem dicsősége! — ifjú csodaújságbót emlegeti, aki, Prága tartományi székhelyén működvén, az egyik nemzetközi titkot a másik után leplezi le. Bármennyit beszéltek és suttogtak is azonban a Redl-ügyről, a dolog java részét nem lehetett elbeszélni vagy elsuttogni mindaddig, amíg az Osztrák—Magyar Monarchia fennállt. A világháború után megpróbáltam a Redl-botrány valamennyi összefüggését feltárni. Egyebek között ellátogattam Grazba, hogy felkeressem Urbanski von Ostromiesz altábornagyot, aki 1913-ban a nyilvántartó iroda főnöke és vezérkari ezredes volt, és azok közé tartozott, akiket takaros szellőztetésem után a ferencferdinándi huzat kivitt a hadseregből. Ám ugyanilyen gyorsan reaktivizálták Urbanski von Ostromieszt, amikor Szarajevóból a trónörökös meggyilkolásának híre befutott. Részt vett a háborúban, sőt elő is léptették. Hosszú napokat töltöttem Urbanski von Ostromiesz altábornagy grazi lakásán, és minden kérdésemre türelmesen válaszolt. Csak amikor az iránt érdeklődtem, hogyan juthatott mégis nyilvánosságra a titok, akkor lett kellemetlenebb az altábornagy, s végképp kelletlenül fogadta azután, amikor a magam véleményét tolmácsoltam, hogyan is történhetett a dolog valóban. Nézetemet túlságosan naivnak találta, s hogy mindezt az az újságíró állítja ráadásul, aki éppen az ügyben legbeavatottabb személyt interjúvolta!... Urbanski von Ostromiesz azonban csupán a belső, hivatalos katonai verziót tolmácsolhatta, Redl kalandos üldözéséről és néhány egyéb részletről kevesebbet tudott, mint én. A tényállás röviden a következő volt: 1913 tavaszán gyanúsnak találták és felnyitottak két levelet, amely poste restante érkezett géppel írott „Opernball 13” jeligével a bécsi főpostára. Edytkühnenben adták fel a leveleket, egy, a német— orosz határ közelében fekvő helységben, és a tartalmuk pénz volt, hatezer, illetve nyolcezer korona osztrák bankjegyekben. Ilyen összegeket nem szokás poole restante és névtelenül küldözgetni, ha tisztességes üzletről van szó. A feladás helye Oroszországra utalt valamiképp; felmerült a gyanú, hogy megvesztegetés, esetleg kémkedés díja a pénz. Ezért aztán a politikai rendőrséget bízták meg a küldemény felderítésével. Két titkosrendőrt, Ebingert és Steidlt állandó szolgálattételre a főpostára vezényeltek. Szobájukat villanycsengő kötötte össze a postahivatallal, és az ablaknál dolgozó hivatalnok jelzésére a két titkosrendőrnek le kellett tartóztatnia a levelek átvevőjét. Múltak a hetek, a hónapok. A rendőrtanácsost, aki ezt az ügyletet megszervezte, időközben áthelyezték a minisztériumba, és utódjának, Johann Schobernek, a későbbi szövetségi kancellárnak adta át a nyomozás irányítását. Változtak a postaalkalmazottak is, és az újak nyilván nem tudták, miért ilyen fontos a dolog. A levelekért pedig nem jött senki. 1913. május 24-én, szombaton este öt perccel zárás előtt csengetés riasztotta fel megszokott nyugalmából a két titkosrendőrt. Mielőtt azonban odaértek volna a rekeszhez, ahol a hivatalnok lassan, de feltűnést mégis kerülve, az „Opernbail 13”-jelzésű leveleket kiszolgáltatta, az átvevő eltűnt. A titkosrendőrök utána siettek, még látták, ahogy egy magas termetű úr behúzza maga mögött egy berregő motorral ott várakozó autó atjtaját majd a kocsi elrobog. Egy taxi, Ebingernek és Steidlnek nem állt rendelkezésére autó amellyel üldözőbe vehették volna a levelek átvevőjét. Mit segít, hogy kikérdezik majd a sofőrt, és megtudják, honnan jött és hova ment az utas? Hiszen biztosan nem egyenest a lakására vitette magát az az ember, biztosan kiszállt valahol útközben, kiszállt, és másik taxiba ült. A két detektív csak egy dologban lehet még biztosabb: gyászos elcsapatásukban. Ám itt hihetetlenül szerencsés véletlenek sorozata kezdődött: a „vadászszerencse” kegyeibe fogadta őket s egyben az osztrák hadsereget. A két titkosrendőr ott áll a Kolowritringen, és tanakodik. Próbálják meg nyomban előkeríteni a sofőrt, s vele egyetértésben valami elfogadható mesét kieszelni az ismeretlen személy sikertelen üldözéséről? Vagy menjenek és jelentsék ügyetlenségüket egyenesen Schober rendőrtanácsos úrnak? Amíg így töprengenek, taxi húz el mellettük. Leolvassák a rendszámát — az a kocsi vitte el az orruk elől vagy húsz perce a zsákmányt! Integetés és fütyülés, kiabálás, futás. A kocsi megáll. Üres. — Hova vitte azt az utat az imént a főpostáról? A Café Kaiserhofba. A titkosrendőrök a rövid út alatt a taxiban egy zsebkés tokjára bukkantak, szürke posztótokra. A Café Kaiserhofban, mint azt a sofőrrel egyetemben megállapítják, a magas termetű úrnak nyoma sincs. Hát most mi legyen? Rohannak a legközelebbi taxiállomásra. Igen, igen egy ilyen külsejű úr épp az imént ment el innen. Hová ment? Bécsben vagyunk, egyetlen ember tudhat ilyesféléket: a vizesember. Tulajdonképpen nem is vizesember, mert amióta a fiákerállomás taxiállomássá süllyedt, nincsenek többé prüszkölő lovak, melyeknek a vizesember hozhatja az itatóvödröt. Így aztán karosszériákat pucol, virslit hoz a sofőröknek és a kocsiajtó-nyitogató ősidőktől nagy becsben álló mesterségét gyakorolja. A vizesember hallotta, mit mondott az úr a sofőrnek, a „Klomser Szállóba”, azt mondja az úr. Utána hát a Klomser Szállóba. Az előcsarnokban kifaggatják a portást. — Épp most érkezett autóval két úr, bolgár kereskedők. — És előtte egy magányos úr? — Autóval? Arról nem tudok. Negyedórával ezelőtt érkezett meg Redl ezredes úr. Civilben volt, annyit tudok csupán. Azt azonban nem tudom, autóval jött-e. (Folytatjuk) KERESZTREJTVÉNY Vízszintes: 1. Hegyes orrú cipő, 4 Ideiglenes autójelzés, 6. Végtelen álom, 7. Vissza: ipari növény, 8. USA-tagállam, 10. Volt világbajnok sakkozó, 12. Viszsza: Ismert színésznő, Ida, 16. Segít valakit, hogy bajból kilábaljon, 18. Menyaszszony, 19. Kereskedelem tárgya, 20. Loznica autójelzése, 21. Romániai város. Függőleges: 1. Ilyen fa is van! 2. Szerémségi helység, 3. Da Vinci híres festménye, 4. Amerikai város, 5. Kékek, szerbül, 7. A Magyar Szó gyermekrovata 9. Törökország autójelzése, 11. Szlovén sízőnő, Natasa, 13. Robert De..., 14. Peru fele!, 15. Olasz pénz, 17. Fogalma van róla. 1 2 3 w 4 5 6 w 7 a 9 wr 11w 12 13 14 15w 16 * 17 18w 19 20 21