Magyar Szó, 1992. június (49. évfolyam, 148-177. szám)
1992-06-13 / 160. szám
12 KILATO Bss / ESZED ES IRAS Mit is akartunk mondani? (NEM ELÉG, HA CSAK A FOGALMAZÓ TUDJA, HÁT MÉG HA...!) A magyar szórendről elterjedt a tévhit, hogy kötetlen, noha ez bizonyos mértékig és némely esetben grammatikailag igaz. A szórendi szabályokat nem lenne célszerű a szó szabad szárnyalását gátló tényezőnek tekintenünk, mert nem az, hanem a gondolat szabad szárnyalásának és árnyalásának egyik eszköze. Rendszerint a tudtunk nélkül kerül a spontán mondatba ez a szabályosság. A fordító azonban nem spontánul fogalmaz, hanem mások mondanivalójának már megadott nyelvi megnyilatkozását igyekszik egy idegen nyelv szórendi (és egyéb!) szabályviszonyai között megérteni, átélni anyanyelvén is, és megfogalmazni lehetőleg úgy, mintha nem fordítás, hanem spontán mondat lenne. Magyar mondat. Ebben gátolja többek között a szórend spontán átélésének a hiánya, miközben a lefordított mozaikszemeket mondattá rakja össze. 1) Az embargó sebezhető pontja, hogy bizonytalan alkalmazásának ellenőrzése. A „bizonytalan alkalmazás” szókapcsolatból minőségjelzős szerkezetre gondolunk, pedig a bizonytalan itt állítmány, amit az ellenőrzésről állítunk, nem pedig az alkalmazásról. Helyes szórenddel:... sebezhető pontja, hogy alkalmazásának ellenőrzése bizonytalan. 2) Nem értenek egyet azzal, hogy a kommunista rendszer idején a hatalomgyakorlásban egy karika szerepét betöltő párt képviselője kapja meg ezt a tisztséget. Itt nem „egy karika szerepét betöltő párt”-ról van szó. Szórendi tévedésből a birtokos jelző (párt) kapta a szerkezetes minőségjelzőt, pedig az a birtokszóra (képviselő) akart vonatkozni. — Helyesen: ... a kommunista rendszer idején a pártnak a hatalomgyakorlásban egy fontos láncszem szerepét betöltő képviselője kapja meg ezt a tisztséget .) A fordító néha ugyan elszakad az idegen nyelv kötöttségétől, így a szórenditől is, de pl. olyan áron, hogy maga téved el az idegen mondat valamelyik szavának poliszémiájában: a szállítás helyén szállítmányt ír vagy mond. Ez alapvető feltétele a humanitárius szállítmányok lehetővé tételének. A szállítmányok már készen várnak a szállításra. Tehát: Ez alapvető feltétele a humanitárius szállítmányok célba juttatásának. (Vagy: ... a humanitárius küldemények szállításának.) ÁGOSTON Mihály mint nap 1992. június 1. - Krisztus szent harcosainak 75-80 évvel ezelőtti legendáját eleveníti föl vasárnap délután a Belgrádi Televízió. Eközben a televízió épülete előtt béketüntetés folyik, csak erről mi nem tudunk. Ősz bajuszú, sajkacsás vén csatár a tömegben a zászlóval. Ez volt tegnap. Naphosszat a választások körül ügyködtek és a szankciókat magyarázták, hogy mekkora melléfogás az egész. Ma 18 órától életbe lép egy újabb szarajevói tűzszünet. Ez egyben azt is jelenti, hogy 18 óráig még szabad a vásár? Balsejtelmek teszik tönkre az ember napját, hogy a nemzetközi szankciók által sújtott Szerbiában hamarosan elviselhetetlen állapotok alakulhatnak ki, szociális forrongások stb. Irodalom, kultúra most nemigen lesz, jön a helyszűke meg a pénzszűke. 1992. június 2. - A világsajtó rendre a Jugoszlávia elleni szankciókkal foglalkozik. Kívülről nézve mindenesetre más ez, és a hatását még egyáltalán nem érezni, még csupán „belegondolni” volt időnk. „a jelenidő vitrinében égek!” (Pilinszky: Van Gogh) A bosnyák háború továbbra is dúl. Alkudozás a tetemek cseréjén. Milošević elnök egykori tanára nyílt levelet fogalmazott volt tanítványához, akiből kiábrándult: „Nem tehetsz mást, mondj le!” Íme, ismét a hírhedt kutyaszorítók egyike, amely az idő keserves menetében várakozik ránk, egy fejlődőképes háborúval a nyakunkon. 1992. június 3. - Délelőtt Csorba István érdeklődik telefonon: Hol a megszokott keddi írásom a Magyar Szóból? Már szerda van, „az olvasók rendületlenül várják” Nem tudom, hol lehet. Meg a héten azt is fölvetettem, hogy „jön a helyszűke”. Nos, itt valahol lehet. Ettől azért még létezhetnek, akik időnként írnak valamiféle irodalmi szöveget. Bár nemigen tudok róluk. Rendkívül megdrágult egyik „munkaeszközöm”, a cigaretta. Már-már Majakovszkij sora jár az eszemben: „Elvtársak, ma leszoktam a dohányzásról!” Bár Heinrich Böll regényeiben egy cigaretta esemény tud lenni. Várady Tiborral a házunk előtt. Újabban nem tapasztalt a részemről semmi nagyobb vállalkozást. Elek? - Elek. Ez most az én nagy vállalkozásom. A konyhánk faláról lehasogatott, elmocskolódott tapétát viszem a szemétbe. Éjszakánként olykor verselek kegyetlen. 1992. június 4. - A Magyar Írószövetségtől nem kaptam májusi tájékoztatót. Nem is készült volna? Más oka van? Asszociációk hosszú láncolata: tegnap Hölderlin-köteteket láttam Várady Tibornál, ma pedig már dr. K. H. G.-nál tartok Örkény István egyperceséből, amely így kezdődik: „— Hölderlin ist Ihnen unbekannt?” — A költő sohasem Hallott nevétől megdühödő német őr lelövi dr. K. H. G.-t. Lassanként újra kezdjük megközelíteni ezt a kort. Körkörös „körforgás”, az éjszaka hatalmas égiháborútól, kilométeres villámoktól hajszolva. A szomszéd néni, kibombázott vukovári lakos, visszatelepült Vukovárra, de csak egy napra. Másnap kipenderítették. Mira Adanja Polak egy tudós angollal beszélget este a tévében, aki katonai intervenciót jósol Jugoszláviában. 1992. június 5. - Reggel párás idő, sűrű párafátyol, ködülte szemhatár. Régi, majd negyven évvel ezelőtti júniusok emléke. A puszták konfiskált majorságai, az a szélhajtotta nép. (Magyarok és németek.) Ám jelenlegi kilátástalanságunk túltesz az akkorin. Emlékszem a központi udvar mély kútjának vadonatúj favödreire: az egyik ment le, a másik jött föl. A vályúnál naponta háromszor vagy hatvan lovat itattak. Hol lehetne ma hatvan lovat találni? Hatvan kötőfék, hatvan lószerszám. Elképesztő! Az istállóban éjszaka is égett a viharlámpa, és a bakter úgy aludt, mint a tej. Mily közel volt még a háború! A lovak egy része is megjárta még a frontot. Mély tisztelettel néztem a leszerelt katonalovakat. És mily közelre került már megint a háború! Ez azonban lovatlan. Most csak az Apokalipszis négy lovasának van lova. 1992. június 6. - Nézem a múlt havi bankkimutatásokat. Nem tudom, milyen munkát végezhettem a Forum Könyvkiadónak, amelynek értéke öt-hat csomag olcsó vagy egy csomag jó minőségű cigaretta árának felelne meg. Akármi többet érhet ennél. Meg vagyok róla győződve, hogy szánalmasan elértéktelenedett minden. Becsületesebb lenne, ha a helyzethez illően azt mondanák: Ezentúl nem fizetünk, legyünk amatőrök! Éljen az irodalom! (Nemsokára annyira kiskorú lesz, hogy akár egy gyerek is elirányítgathatná.) Délután találkozó gimnáziumi osztálytársakkal az idők járásához híven kevesen jönnek el ugyan, de a megjelent egy két úr közül még egyiknek ■sem remeg a feje, és a hölgyek is kiváló kondícióban vannak. Újra találkozunk a jövő év júniusának első szombatján, délben. 1992. június 7. - Félretett papírok közül most került elő egy Trebinjében, 1990. március 30-án keltezett levél: Meho Barakovic orvos küldte, aki addig hat verseskönyvet jelentetett meg barátkozni szeretne velem, még elvtársnak szólít. Amy ekkor héthetes volt. Lerobbant állapotban lehettem már, két hét múlva szegény fejem műtétre szorult. Az írás irányával ellentétesen száguldott velem a világ, jaj, még nagyon hosszú ideig. Ezzel az ördögmalommal szemben pusztán rövid verssorokra futotta, egyszerre nem is oly sokra, mert az egész nyomban elröppent, valamerre bal felé. Olvasás szóba sem jöhetett. Ezért most szinte meglepetés a számomra ez a frissen előkerült régi trebinjei levél. Meg a tévében látom, ahogy aknavetőtűz elől rohannak az emberek a trebinjei utcán. Hol lehet vajon Meho Barakovic doktor úr? ír? Ugyan mit ír? BRASNYÓ István Magyar Szó 1992. június 13., szombat Még egy százéves könyvről Száz éve, 1892-ben jelent meg Justh Zsigmond novelláskönyve, A puszta könyve Feszty Árpádnak, „barátjának ajánlva”. A népszeretés sajátos dokumentuma ez a gyűjtemény is, s nem véletlen, hogy az író neve éppen mostanában kerül több ízben is az olvasó szeme elé. Halász Gábor egy új kiadást meg nem ért, 1931-es kitűnő tanulmányában (Regényeink társadalmi szemlélete) azt sajnálja, hogy Justh Zsigmond, aki a magyar arisztokrácia hiteles írója lehetett volna, korán kidőlt, Cseres Tibor pedig hiszen a Tekintet cmű folyóirat új számában éppen a parasztélet ábrázolóját idézi meg, és szemelvényeket is közöl a most százéves könyvből, abból, amelyben Justh Zsigmond a puszta népének élete felé fordult. Janus-arcú író és gondolkodó volt ő, aki azt gondolta, hogy önmagát és önmagával együtt a magyar arisztokráciát is a parasztság révén mentheti át a jövőbe, mint majd gondolja húsz-huszonöt évvel később Szabó Dezső az értelmiséggel kapcsolatban. Cseres Tibor 1955- ben még beszélt Czombos Franciskával, aki a múlt század végén lánygyerekként látta Justh Zsigmondot a Juranek majorban, ahova az író a népet járt szeretni, és a Czombosék asztalához is odaült. A lányka bátyja, Czombos Mihály volt Justh Zsigmondnak úgynevezett asztali katonája is, ki bizony viszolygott gazdája közeledéseitől, de a Justh Zsigmond parasztszínházában szívesen szerepelt. Justh hol derűs, hol borongós Árkádiának látta a pusztát, amelynek könyvét tizenegy elbeszélésből állította össze, érkezve egyenesen Párizsból, hiszen előző könyvének címe a Páris elemei volt. Olyan paraszti világot rajzolt ezekben a novellákban, amely még nem civilizálódott, tehát mind külsőségeiben, mind a létforma mélyrétegében az ősibb erkölcsi rendet mutatta. Abban az ember még azonos volt önmagával és nem szakadt ki a természet köréből. írja: „Az egyszerű, nyugodt ember, ki percről-percre él, ki örül a pillanatnak, leszakítja a lét minden virágát, ki nyitott szemmel néz bele az örök fény tengerébe, ki nem fél az elmúlástól, mert belenyugszik abba, ami van, kinek érdes keze édes támaszom, kinek józansága, naivitása a tavaszi első napsugár erejével erősíti meg a már-már fáradt szívet.” Közben a „helyi színek” prófétája is Justh Zsigmond. Azok az irodalmi irányok, amelyekhez vonzódott (a preraffaelitáké és a naturalistáké) ugyanis ezt szerettették meg vele, ezért ritka írói módszerességgel figyelte és rajzolta a paraszti-falusi élet képeit, miközben ideálképek iránt lelkesedett. Idillikus naturalizmussal festi azt a világot, amely azon a földön létezik, amit ő anyaföldnek nevez. „A kunyhó egy szobából s konyhából áll. Magaslaton, a tavalyi vadvíz alkalmával összedőlt ház romjain épül. Ez az egyetlen halom a csabacsűdi pusztán. Amott az az elkerített négyszög a ménesnek, az a kis ól is istállónak szolgálna... ha lenne járó ló bennök. A házban fapad, néhány tarka tányér, magas ágy tele tollal, a konyhában üres magas szekrény... s egyéb semmi. A ház előtt a gulyás felesége. Sötétszürke egyszerű szemek, ívelt szemöldök, simán a kendő alá fésült haj. Szoptatott... meztelen mellét nem fedte be, amikor oda álltunk elé.” Hogy ez a világ a boldogtalanság és a boldogság határán létezett, azt pedig már mi gondoljuk Justh Zsigmond leírásai alapján! BORI Imre -4 piró a biciklin (Folytatás all. oldalról) Enzensbergernek, a mai német irodalom legmerészebben és legradikálisabban gondolkodó írójának Ó, Európa! című könyve viszont egyszeriben sláger lett a könyvpiacon. Hogyisne, amikor ebben az esszé riportkönyvében az elmúlt évtized „szocialista” és „nem szocialista” tapasztalatait gyűjtötte össze, kontinensünk „rekonstrukcióját” vizsgálja keleti és nyugati szemmel egyaránt. Nem kisebb izgalommal vásárolják a trieszti Claudio Magrisnak az Európai Utas folyóiratból részleteiben már ismert, folyóként hömpölygő esszéjét, a Duna címűt, amelyben e filmszínésznek is beillő szerző nem toponímiai, hanem kultúrtörténeti fogalomként fogja föl folyónkat, és azon tesz izgalmas utazást. Kora délután a Vigadóban asztal asztal mellett ebédelünk mi, külföldi magyar könyvkiadók képviselői és Enzensbergerék. Szó és mondatfoszlányok röppennek át asztalunkhoz. Magnis magyarázza, miként a nihilizmus és az apokalipszis ellen mindig fel kell lépni. Juhász Ferencnek a szintén végítéletet sejtető sorai jutnak eszembe, azok, amelyek bőséggel kapnak helyet a Paszkál Gilevszki tervezte kötetben. Talán nemcsak rólunk beszélgetnek a szomszéd asztalnál? Mert most Enzensberger temperamentumosan fejtegeti, hogy az extrém sovinizmust ma Európa bünteti, a fegyverfogást Európa bünteti, az uszítást Európa bünteti... Könyvéről beszél természetesen, s aligha világosították föl, hogy mi kik vagyunk. Vagy mégsem? Sietünk az ebéddel, mert Grendel Lajos háromkor új folyóiratát, a Kalligramot mutatja be az irodalmi kávéházban. H. Szabó Gyulát, a Kriteriontól a Szépirodalmiba, engem meg az Akadémia Kiadóba várnak. Grendel meséli, hogy náluk Szlovákiában most éleződtek ki a magyar írók közötti szemléleti ellentétek, de a megoldást nem a húrok továbbfeszítésében és a helyzet elmérgesítésében látják. Ezért alakult meg az Irodalmi Szemle mellett a másként gondolkodók folyóirataként a Kalligram. Az új folyóiratra a gondolat szabadabb áramlása végett van szükség, engem meg ez az egykori Symposionunk indulására emlékeztet. Boldog idők, gondolom. A Kalligram első száma alapján korai lenne bármilyen párhuzamot vonni. Később a szállodában elsőként egy hazai vonatkozású írást olvasok el belőle. Monoszlóy Dezső rokonszenvet ír Hornyik Miklós Angol pázsitjáról. Nem tagadom, az utóbbi időben szinte mindig azt is keresem a magyar folyóiratokban és könyvkiadói programokban, közülünk kikre, mire figyeltek föl. Mert hogy a tekintetük most jobban ránk irányul, az bizonyos. A Magvető szokásos ünnepi könyvheti kiadványaiban, a Szép versekben Fenyvesi Ottót, Ladik Katalint és Tolnai Ottót tisztelték meg a válogatók, a Körkép ’92 prózai antológiában pedig Gion Nándort és Kontra Ferencet. A Látóhatár legújabb száma átvette a Hídból Bányai Jánosnak Szeli Istvánról írt tanulmányát, a Tiszatáj Juhász Erzsébet esszéit, Bozsik Péter és Guelmino Sándor verseit hozza. Matuskának Pesten is megjelent a könyve, A megtorlás napjai (csak a bevezető apró betűs lábjegyzetében tudósítva, hogy mi voltunk első kiadói), Tolnai Ottó pedig két Magyarországon és egy nálunk kiadott kötetével van most itt jelen. Pécsett adták ki a Wilhelm dalait, a pesti Orpheus pedig Árvacsáthot, mi pedig képzőművészeti esszéinek gyűjteményét hoztuk, és versei ott szerepeltek a Kossuth-klubban megrendezett Versek éve bemutatóján is, húsz-egynéhány költőtársával együtt, de megítélésen szerint Dunai Tamás előadása az est fénypontjává éppen Tolnainak A hófehér bokszkesztyű c. versét növesztette. Egész órás műsor készült itt a Híd januárifebruári számának anyagából. Toldi Éva kellő nyomatékkal készítette föl a közönséget arra, ami majd következik: hogy egy egész órán át dübörögjön a háború zaja a vers frekvenciáján a már említett Dunai Tamás, valamint Béres Ilona, Avar István és Balázsovits Lajos tolmácsolásában. A Versek éve, úgy érzem, minden itt jelen levő számára valódi irodalmi eseménnyé vált. Számunkra, számomra is olyannyira, hogy ezek után az adás napján nekem is kedvem lenne kerékpárra pattanni, és körbekarikázni Szabadka, Újvidék, Becse, Zenta, Kanizsa főterén, s lengetni egy fehér zászlót, amelyre azt írnám: VERSEK ÉVE. BORDÁS Győző Joseph Kadar: Dualista mű, 1987-1988