Magyar Szó, 1992. június (49. évfolyam, 148-177. szám)

1992-06-13 / 160. szám

12 KILATO B­s­s / ESZED ES IRAS Mit is akartunk mondani? (NEM ELÉG, HA CSAK A FOGALMAZÓ TUDJA, HÁT MÉG HA...!) A magyar szórendről elterjedt a tévhit, hogy kö­­tetlen, noha ez bizonyos mértékig és némely esetben grammatikailag­ igaz. A szórendi szabályo­kat nem lenne célszerű a szó szabad szárnyalását gátló tényezőnek tekintenünk, mert nem az, hanem a gondolat szabad szárnyalásának és árnyalásának egyik eszköze. Rendszerint a tudtunk nélkül kerül a spontán mondatba ez a szabályosság. A fordító azonban nem spontánul fogalmaz, hanem mások mondanivalójának már megadott nyelvi megnyilatkozását igyekszik egy idegen nyelv szórendi (és egyéb!) szabályviszonyai között megérteni, átélni anyanyelvén is, és megfogalmazni lehetőleg úgy, mintha nem fordítás, ha­nem spontán mondat lenne. Magyar mondat. Ebben gátolja többek között a szórend spon­tán átélésének a hiánya, miközben a lefordított mozaikszemeket mondattá rakja össze. 1) Az embargó sebezhető pontja, hogy bizonytalan alkalmazásának ellenőrzése.­­ A „bizonytalan alkalmazás” szókapcsolatból minőségjelzős szerkezetre gondolunk, pedig a bizonytalan itt állítmány, amit az ellenőrzésről állítunk, nem pedig az alkalmazásról. He­lyes szórenddel:... sebezhető pontja, hogy alkalmazásának ellenőrzése bizonytalan. 2) Nem értenek egyet azzal, hogy a kommunista rendszer idején a hatalomgyakor­lásban egy karika szerepét betöltő párt képviselője kapja meg ezt a tisztséget.­­ Itt nem „egy karika szerepét betöltő párt”-ról van szó. Szórendi tévedésből a birtokos jelző (párt) kapta a szerkezetes minőségjelzőt, pedig az a birtokszóra (képviselő) akart vonatkozni. — Helyesen: ... a kommunista rendszer idején a pártnak a hatalomgyakorlásban egy fontos láncszem szerepét betöltő képviselője kapja meg ezt a tisztséget .) A fordító néha ugyan elszakad az idegen nyelv kötöttségétől, így a szórenditől is, de pl. olyan áron, hogy maga téved el az idegen mondat valamelyik szavának poliszémiájá­­ban: a szállítás helyén szállítmányt ír vagy mond. Ez alapvető feltétele a humanitárius szállítmányok lehetővé tételének.­­ A szállítmá­nyok már készen várnak a szállításra. Tehát: Ez alapvető feltétele a humanitárius szállít­mányok célba juttatásának. (Vagy: ... a humanitárius küldemények szállításának.) ÁGOSTON Mihály mint nap 1992. június 1. - Krisztus szent harcosainak 75-80 évvel ezelőtti legendáját eleveníti föl vasárnap délután a Belgrádi Televízió. Eközben a televízió épülete előtt béketüntetés fo­lyik, csak erről mi nem tudunk. Ősz bajuszú, sajkacsás vén csatár a tömegben a zászlóval. Ez volt tegnap. Naphosszat a választások körül ügyködtek és a szankciókat magyaráz­ták, hogy mekkora melléfogás az egész. Ma 18 órától életbe lép egy újabb szarajevói tűzszünet. Ez egyben azt is jelenti, hogy 18 óráig még szabad a vásár? Balsejtelmek teszik tönkre az ember napját, hogy a nemzetközi szankciók által sújtott Szerbiában hamarosan elviselhetetlen állapotok alakulhatnak ki, szociális forrongások stb. Irodalom, kultúra most nemigen lesz, jön a helyszűke meg a pénzszűke. 1992. június 2. - A világsajtó rendre a Jugoszlávia elleni szankciókkal foglalkozik. Kí­vülről nézve mindenesetre más ez, és a hatását még egyáltalán nem érezni, még csupán „belegondolni” volt időnk. „a jelenidő vitrinében égek!” (Pilinszky: Van Gogh) A bosnyák háború továbbra is dúl. Alkudozás a tetemek cseréjén. Milošević elnök egykori tanára nyílt levelet fogalmazott volt tanítványához, akiből ki­ábrándult: „Nem tehetsz mást, mondj le!” Íme, ismét a hírhedt kutyaszorítók egyike, amely az idő keserves menetében várako­zik ránk, egy fejlődőképes háborúval a nyakunkon. 1992. június 3. - Délelőtt Csorba István érdeklődik telefonon: Hol a megszokott keddi írásom a Magyar Szóból? Már szerda van, „az olvasók rendületlenül várják”­­ Nem tudom, hol lehet. Meg a héten azt is fölvetettem, hogy „jön a helyszűke”. Nos, itt valahol le­het. Ettől azért még létezhetnek, akik időnként írnak valamiféle irodalmi szöveget. Bár nem­igen tudok róluk. Rendkívül megdrágult egyik „munkaeszközöm”, a cigaretta. Már-már Majakovszkij sora jár az eszemben: „Elvtársak, ma leszoktam a dohányzásról!” Bár Heinrich Böll regé­nyeiben egy cigaretta esemény tud lenni. Várady Tiborral a házunk előtt. Újabban nem tapasztalt a részemről semmi nagyobb vállalkozást. Elek? - Elek. Ez most az én nagy vállalkozá­som. A konyhánk faláról lehasogatott, elmocskolódott tapétát viszem a sze­métbe. Éjszakánként olykor verselek kegyetlen. 1992. június 4. - A Magyar Írószövetségtől nem kaptam májusi tájé­koztatót. Nem is készült volna? Más oka van? Asszociációk hosszú láncolata: tegnap Hölderlin-köteteket láttam Vá­rady Tibornál, ma pedig már dr. K. H. G.-nál tartok Örkény István egyper­ceséből, amely így kezdődik: „— Hölderlin ist Ihnen unbekannt?” — A költő sohasem Hallott nevétől megdühödő német őr lelövi dr. K. H. G.-t. Lassan­ként újra kezdjük megközelíteni ezt a kort. Körkörös „körforgás”, az éjsza­ka hatalmas égiháborútól, kilométeres villámoktól hajszolva. A szomszéd néni, kibombázott vukovári lakos, visszatelepült Vukovár­­ra, de csak egy napra. Másnap kipenderítették. Mira Adanja­ Polak egy tudós angollal beszélget este a tévében, aki ka­tonai intervenciót jósol Jugoszláviában. 1992. június 5. - Reggel párás idő, sűrű párafátyol, ködülte szemha­tár. Régi, majd negyven évvel ezelőtti júniusok emléke. A puszták konfiskált majorságai, az a szélhajtotta nép. (Magyarok és németek.) Ám jelenlegi kilá­­tástalanságunk túltesz az akkorin. Emlékszem a központi udvar mély kútjá­nak vadonatúj favödreire: az egyik ment le, a másik jött föl. A vályúnál na­ponta háromszor vagy hatvan lovat itattak. Hol lehetne ma hatvan lovat ta­lálni? Hatvan kötőfék, hatvan lószerszám. Elképesztő! Az istállóban éjszaka is égett a viharlámpa, és a bakter úgy aludt, mint a tej.­­ Mily közel volt még a háború! A lovak egy része is megjárta még a frontot. Mély tisztelettel néztem a leszerelt katonalovakat. És mily közelre került már megint a háború! Ez azonban lovatlan. Most csak az Apokalipszis négy lovasának van lova. 1992. június 6. - Nézem a múlt havi bankkimutatásokat. Nem tu­dom, milyen munkát végezhettem a Forum Könyvkiadónak, amelynek érté­ke öt-hat csomag olcsó vagy egy csomag jó minőségű cigaretta árának felel­ne meg. Akármi többet érhet ennél. Meg vagyok róla győződve, hogy szá­nalmasan elértéktelenedett minden. Becsületesebb lenne, ha a helyzethez il­lően azt mondanák: Ezentúl nem fizetünk, legyünk amatőrök! Éljen az iro­dalom! (Nemsokára annyira kiskorú lesz, hogy akár egy gyerek is elirányít­­gathatná.) Délután találkozó gimnáziumi osztálytársakkal­­ az idők járásához hí­ven kevesen jönnek el ugyan, de a megjelent egy két úr közül még egyiknek ■sem remeg a feje, és a hölgyek is kiváló kondícióban vannak. Újra találko­zunk a jövő év júniusának első szombatján, délben. 1992. június 7. - Félretett papírok közül most került elő egy Trebi­­njében, 1990. március 30-án keltezett levél: Meho Barakovic orvos küldte, aki addig hat verseskönyvet jelentetett meg barátkozni szeretne velem, még elvtárs­nak szólít. Amy ekkor héthetes volt. Lerobbant állapotban lehettem már, két hét múlva szegény fejem műtétre szorult. Az írás irányával ellentétesen száguldott ve­lem a világ, jaj, még nagyon hosszú ideig. Ezzel az ördögmalommal szemben pusztán rövid verssorokra futotta, egyszerre nem is oly sokra, mert az egész nyomban elröppent, valamerre bal felé. Olvasás szóba sem jöhetett. Ezért most szinte meglepetés a számomra ez a frissen előkerült régi trebinjei levél. Meg a té­vében látom, ahogy aknavetőtűz elől rohannak az emberek a trebinjei utcán. Hol lehet vajon Meho Barakovic doktor úr? ír? Ugyan mit ír? BRASNYÓ István Magyar Szó 1992. június 13., szombat M­ég egy százéves könyvről Száz éve, 1892-ben jelent meg Justh Zsigmond novellás­­könyve, A puszta könyve­­ Feszty Árpádnak, „barátjának ajánlva”. A népszeretés sajátos dokumen­tuma ez a gyűjtemény is, s nem véletlen, hogy az író neve éppen mostanában kerül több ízben is az olvasó szeme elé. Halász Gá­bor egy új kiadást meg nem ért, 1931-es kitűnő tanulmányában (Regényeink társadalmi szemléle­te) azt sajnálja, hogy Justh Zsig­mond, aki a magyar arisztokrácia hiteles írója lehetett volna, korán kidőlt, Cseres Tibor pedig hiszen a Tekintet cmű folyóirat új számá­ban éppen a parasztélet ábrázoló­ját idézi meg, és szemelvényeket is közöl a most százéves könyvből, abból, amelyben Justh Zsigmond a puszta népének élete felé fordult. Janus-arcú író és gondolkodó volt ő, aki azt gondolta, hogy önmagát és önmagával együtt a magyar arisztokráciát is a parasztság révén mentheti át a jövőbe, mint majd gondolja húsz-huszonöt évvel ké­sőbb Szabó Dezső az értelmiséggel kapcsolatban. Cseres Tibor 1955- ben még beszélt Czombos Francis­kával, aki a múlt század végén lánygyerekként látta Justh Zsig­mondot a Juranek majorban, ahova az író a népet járt szeretni, és a Czom­­bosék asztalához is odaült. A lányka bátyja, Czombos Mihály volt Justh Zsig­­mondnak úgynevezett asztali katonája is, ki bizony viszolygott gazdája köze­ledéseitől, de a Justh Zsigmond parasztszínházában szívesen szerepelt. Justh hol derűs, hol borongós Árkádiának látta a pusztát, amelynek könyvét tizenegy elbeszélésből állította össze, érkezve egyenesen Párizsból, hiszen előző könyvének címe a Páris elemei volt. Olyan paraszti világot raj­zolt ezekben a novellákban, amely még nem civilizálódott, tehát mind külső­ségeiben, mind a létforma mélyrétegében az ősibb erkölcsi rendet mutatta. Abban az ember még azonos volt önmagával és nem szakadt ki a természet köréből. írja: „Az egyszerű, nyugodt ember, ki percről-percre él, ki örül a pillanatnak, leszakítja a lét minden virágát, ki nyitott szemmel néz bele az örök fény tengerébe, ki nem fél az elmúlástól, mert belenyugszik abba, ami van, kinek érdes keze édes támaszom, kinek józansága, naivitása a tavaszi el­ső napsugár erejével erősíti meg a már-már fáradt szívet.” Közben a „helyi színek” prófétája is Justh Zsigmond. Azok az irodal­mi irányok, amelyekhez vonzódott (a preraffaelitáké és a naturalistáké) ugy­anis ezt szerettették meg vele, ezért ritka írói módszerességgel figyelte és rajzolta a paraszti-falusi élet képeit, miközben ideálképek iránt lelkesedett. Idillikus naturalizmussal festi azt a világot, amely azon a földön létezik, amit ő anyaföldnek nevez. „A kunyhó egy szobából s konyhából áll. Magaslaton, a tavalyi vadvíz alkalmával összedőlt ház romjain épül. Ez az egyetlen halom a csabacsűdi pusztán. Amott az az elkerített négyszög a ménesnek, az a kis ól is istállónak szolgálna... ha lenne járó ló bennök. A házban fapad, néhány tarka tányér, magas ágy tele tollal, a konyhá­ban üres magas szekrény... s egyéb semmi. A ház előtt a gulyás felesége. Sötétszürke egyszerű szemek, ívelt sze­möldök, simán a kendő alá fésült haj. Szoptatott... meztelen mellét nem fedte be, amikor oda álltunk elé.” Hogy ez a világ a boldogtalanság és a boldogság határán létezett, azt pedig már mi gondoljuk Justh Zsigmond leírásai alapján! BORI Imre -4 piró a biciklin (Folytatás all. oldalról) Enzensbergernek, a mai német irodalom legmerészebben és legradi­kálisabban gondolkodó írójának Ó, Európa! című könyve viszont egyszeri­ben sláger lett a könyvpiacon. Hogyisne, amikor ebben az esszé riportköny­­vében az elmúlt évtized „szocialista” és „nem szocialista” tapasztalatait gyűj­tötte össze, kontinensünk „rekonstrukcióját” vizsgálja keleti és nyugati szemmel egyaránt. Nem kisebb izgalommal vásárolják a trieszti Claudio Magrisnak az Európai Utas folyóiratból részleteiben már ismert, folyóként hömpölygő esszéjét, a Duna címűt, amelyben e filmszínésznek is beillő szer­ző nem toponímiai, hanem kultúrtörténeti fogalomként fogja föl folyónkat, és azon tesz izgalmas utazást. Kora délután a Vigadóban asztal asztal mellett ebédelünk mi, kül­földi magyar könyvkiadók képviselői és Enzensbergerék. Szó és mondat­foszlányok röppennek át asztalunkhoz. Magnis magyarázza, miként a ni­hilizmus és az apokalipszis ellen mindig fel kell lépni. Juhász Ferencnek a szintén végítéletet sejtető sorai jutnak eszembe, azok, amelyek bőséggel kapnak helyet a Pasz­kál Gilevszki tervezte kötetben. Talán nemcsak rólunk beszél­getnek a szomszéd asztalnál? Mert most Enzensberger tempe­ramentumosan fejtegeti, hogy az extrém sovinizmust ma Euró­pa bünteti, a fegyverfogást Eu­rópa bünteti, az uszítást Európa bünteti... Könyvéről beszél ter­mészetesen, s aligha világosítot­ták föl, hogy mi kik vagyunk. Vagy mégsem? Sietünk az ebéddel, mert Grendel Lajos háromkor új fo­lyóiratát, a Kalligramot mutatja be az irodalmi kávéházban. H. Szabó Gyulát, a Kriteriontól a Szépirodalmiba, engem meg az Akadémia Kiadóba várnak. Grendel meséli, hogy náluk Szlovákiában most éleződtek ki a magyar írók közötti szemléleti ellentétek, de a megoldást nem a húrok továbbfeszítésében és a helyzet elmérgesítésében látják. Ezért alakult meg az Irodalmi Szemle mellett a másként gon­dolkodók folyóirataként a Kal­­ligram.­­ Az új folyóiratra a gon­dolat szabadabb áramlása végett van szükség­­, engem meg ez az egykori Symposionunk indulá­sára emlékeztet. Boldog idők, gondolom. A Kalligram első szá­ma alapján korai lenne bármi­lyen párhuzamot vonni. Később a szállodában elsőként egy hazai vonatkozású írást olvasok el be­lőle. Monoszlóy Dezső rokon­­szenvet ír Hornyik Miklós An­gol pázsitjáról. Nem tagadom, az utóbbi időben szinte mindig azt is kere­sem a magyar folyóiratokban és könyvkiadói programokban, közülünk kikre, mire figyeltek föl. Mert hogy a tekintetük most jobban ránk irányul, az bizonyos. A Magvető szokásos ünnepi könyvheti kiadványai­ban, a Szép versekben Feny­vesi Ottót, Ladik Katalint és Tolnai Ottót tisztelték meg a válogatók, a Körkép ’92 pró­zai antológiában pedig Gion Nándort és Kontra Ferencet. A Látóhatár legújabb száma átvette a Hídból Bányai Já­nosnak Szeli Istvánról írt ta­nulmányát, a Tiszatáj Juhász Erzsébet esszéit, Bozsik Péter és Guelmino Sándor verseit hozza. Matuskának Pesten is megjelent a könyve, A megtor­lás napjai (csak a bevezető apró betűs lábjegyzetében tudósítva, hogy mi voltunk első kiadói), Tolnai Ottó pedig két Magyar­­országon és egy nálunk kiadott kötetével van most itt jelen. Pé­csett adták ki a Wilhelm­ dalait, a pesti Orpheus pedig Árvacsá­­thot, mi pedig képzőművészeti esszéinek gyűjteményét hoztuk, és versei ott szerepeltek a Kos­­suth-klubban megrendezett Versek éve bemutatóján is, húsz-egynéhány költőtársával együtt, de megítélésen szerint Dunai Tamás előadása az est fénypontjává éppen Tolnainak A hófehér bokszkesztyű c. ver­sét növesztette. Egész órás mű­sor készült itt a Híd januári­februári számának anyagából. Toldi Éva kellő nyomatékkal készítette föl a közönséget ar­ra, ami majd következik: hogy egy egész órán át dübörögjön a háború zaja a vers frekven­ciáján a már említett Dunai Tamás, valamint Béres Ilona, Avar István és Balázsovits La­jos tolmácsolásában. A Versek éve, úgy érzem, minden itt je­len levő számára valódi irodal­mi eseménnyé vált. Számunkra, számomra is olyannyira, hogy ezek után az adás napján nekem is kedvem lenne kerékpárra pat­tanni, és körbekarikázni Szabad­ka, Újvidék, Becse, Zenta, Kani­zsa főterén, s lengetni egy fehér zászlót, amelyre azt írnám: VER­SEK ÉVE. BORDÁS Győző Joseph Kadar: Dualista mű, 1987-1988

Next