Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)

1992-10-14 / 283. szám

12 MŰVELŐDÉS Magyar Szó Zsebcselek A cseh Bohumil Hrabal ma kétségkívül Európa egyik legjelentősebb írója. Novellái és regényei többnyire hozzáférhetőek magyar nyelven, írásai nyomán filmek is készültek (például a Sörgyári capriccio). Szi­geti László páratlanul izgalmas interjúregényt készített Hraballal, amelyet Zsebcselek címmel a közelmúltban jelentetett meg a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó. Ebből közlünk most részleteket. - Önnek van Beatricéje? - Nincsen. Sajnos. Nekem nincsen ihletőm, engem azok a kocsmai cim­borák ihletnek meg, akikkel összefu­tok. Úgy emlékszem, mielőtt Polüklei­­tosz nekifogott volna szobrászkodni, megkérdezte a hellén művészek taní­tómesterét, honnan vegyen motívu­mot, miből merítsen ihletet. És a taní­tómester válasz helyett az athéni utca járókelőire, a hétköznapi emberekre mutatott. Polükleitosz pedig megfo­gadta a tanácsot, s kitűnő realisztikus figurákat készített. Nos, az én embe­reim is ott nyüzsögnek az utcákon, naponta összefutok velük. Ők az én hőseim. Ha már a világon vagyok, hát azért vagyok itt, hogy ha nem is mindenki, de néhányan azok kö­zül, akikkel érintkezem, olyan ku­rázsival ruházzanak föl, hogy ér­demes legyen élnem. Mert figye­lem! Az író is ember, időnként ő is kerül olyan helyzetbe, hogy el­megy az élettől a kedve, mert minden összeesküdött ellene, mert a világon túlságosan elszapo­rodott a rossz. Mert nem látja ma­ga előtt a jóság sarkát, de nem azért, mert előrelépett a jóság, ha­nem éppen ellenkezőleg, az a be­nyomása, hogy túlsúlyba került a rossz, s ő nem akar élni többé. Ezek egyszerű zsibbadások az em­berben, amelyeket mindnyájan is­merünk..Majakovszkijjal is ez tör­tént, és ugyanígy végezte Szerjo­­zsa Jeszenyin, akit a világ legna­gyobb költőjének tartok... Kékegy estben, holdselyem estben­­ egykor erős s ifjú volt a testem... - Nem tudom, emlékszik-e még Hrabal úr az első talá­lkozásunk­­ra? Az Arany Tigrisben ültünk. Négy Jeszenyin-verssort mondtam el magyarul, amit Ön természetesen nem érthetett, mire Ön is idézett négy sort tőle, és az ugyanaz volt csehül. - Igen, remek fordításaink vannak. De szakadjunk el ettől a témától. Ha ezeknek az emberek­nek az ablakánál valaki kellő idő­ben megáll, és bekopog, hogy ha­hó, Majakovszkij, én vagyok itt, gyere... ha valaki egy perccel ko­rábban beszél hozzá, akkor Maja­kovszkij talán még mindig köztünk van. Mindenkinek vannak ilyen per­cei, ahogy Livius mondta: nem talál­kozott olyan emberrel, aki életében legalább egyszer ne akart volna ön­­gyilkosságot elkövetni. Az íróra pedig ez kétszeresen érvényes. Az ember at­tól író vagy attól válik íróvá, hogy le­­küzdi legmélyebb szorongását és szo­morúságát is, és egyszer csak a látszó­lagos hamuból kipattan a szikra, és lángra gyújtja az embert, és ő képes lesz tovább folytatni­­ arról a mély­pontról, ahol minden erejét elveszítet­te, és már önmaga megsemmisítését latolgatta. Csakhogy figyelem! Ott van Heidegger! Egyik értekezésében egyenesen kimondja, hogy jobb len­ne, ha semmi sem lenne, és élete so­rán olykor az ember, tehát az író is el­jut ehhez a véleményhez. Ha azonban ezt az érzést leküzdi, és életben ma­rad, ezekre a­ pillanatokra egyáltalán nem úgy tekint, mintha megmérgez­ték volna a lelkét, hanem megbecsüli őket, mert általuk meglátta a dolgok másik oldalát, azt, hogy a nemlétből lét, a sötétségből világosság születik, és fordítva. És ez a csoda, ez a ludicri­­onizmus, ezek az ellentétek, ellent­mondások, az, hogy mindennek az el­lentéte igaz. Néha kerülhetünk olyan helyzetbe, mintha villámcsapás érne bennünket, de nem úgy, mint az Ar­cana major tarokkjátékban, amikor az ember elveszíti a vagyonát vagy a sze­retőjét; ehhez nem kell ilyen külső be­avatkozás. Ez bölcseleti úton, költői úton történik, úgy, hogy hirtelen rá­döbbensz, jobb lenne, ha nem lennél. Mondjuk ilyen a hispániai filozófia. Képviselői azt a Senecát tartják meg­alapozójuknak, aki 65-ben valahol Sa­­lamancában, vagányságát bizonyítan­dó öngyilkos lett, holott ő volt az, aki A lelki nyugalomról (De tranquilitate animi) szóló értekezésében arra inti a többieket, hogy a természethez iga­zodva gondolkodjanak és cselekedje­nek, és lám, egy adott pillanatban mégis arra szánta rá magát, hogy a fürdőben felvágja az ereit. Valahogy úgy, ahogy Szókratész más okokból felhajtotta a méregpoharat, mert nem volt hajlandó emigrálni, mondván, hogy bölcsebb dolog a hazai törvé­nyekhez igazodni. De a halál, az ön­­gyilkosság más példa, mi viszont arról beszélünk, hogy a macskákat szerető ember gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy elpusztítja őket. Aki meg szerel­mes, az néha a szerelmét... Bunyin ír­ta meg - adja Isten, hogy jól emlékez­zek - Jelagin cári kornétásnak és a varsói prímabalerinájának közös ön­­gyilkosságát. A fiatal szerelmesek azért kívántak együtt távozni a világ­ból, hogy még közelebb kerüljenek egymáshoz, mindketten halottak vol­tak már, mielőtt meghaltak volna; unió mystica volt ez, hogy intenzíveb­ben élhessenek, és soha el ne hagyják egymást... Minden ilyen öngyilkosság­nak, sőt gyilkosságnak megvan a ma­ga erkölcse. Mert mi lehet gyönyö­rűbb és megbocsátóbb a féltékenység­ből elkövetett gyilkosságnál? Talán nem ezt bizonyította Shakespeare az Othellóban? Ez a nemes lelkű barbár a mély erkölcse alapján képtelen volt felfogni, hogy imádott felesége ha­zudhatna, ezért megölte. Az égiek azonban megbocsátottak neki, és min­den bizonnyal befogadták, mert Ot­hello nem ahhoz tartotta magát, hogy „egy virág nem a világ”. Nem ezt mondta, hanem végigjátszotta hatal­mas, egyszeri és megmásíthatatlan szerepét, amelyben kifejezte önnön lényegét és ezzel halhatatlanná vált. Egyébként minden jó dráma lényege az, hogy minden úgy történt, aho­gyan annak történnie kellett, ahogyan azt a külső erők kikényszerítették... Amikor végkifejletként Oidipusz megvakítja magát, akkor is csak a drá­ma szabályszerűsége érvényesült, hi­szen a második kart képező nézők mind pontosan tudták, hogy az iste­nek rendelkeztek így, és Oidipusz csupán eszköz volt, s ezáltal az etikai és az esztétikai értékrend megbékélt egymással. -És Ön szintén csak eszköz? - Én valószínűleg szintén... nem tudom, mire céloz, de az a benyomá­som, hogy... - Hogy Ön is eszköz... az Ön Vladi­mírja A gyöngéd barbárban szereti a perifériát, szereti a káoszt. Miért? És regénye előszavából kiolvasható, hogy bizonyos értelemben Ön is szereti a ká­oszt, hiszen mindig úgy hagyja a szöve­get, akár a feltúrt utcát. - Mert káosszal vagyok körülvéve. Ha észrevette, városban élek, ponto­sabban a város perifériáján. Olyan emberek között, akik mindent csak úgy félredobnak, ami a kezük ügyébe kerül, akik szeretnek egyfajta rendet­lenséget, sőt észre sem veszik, hogy benne élnek. Ugyanez a helyzet falun, és én is ilyen vagyok, nem mondhat­nám, hogy túlságosan szeretem a tisz­taságot és a rendet, bizonyos értelem­ben kissé, illetve fölöttébb rendetlen vagyok. Az a társadalom, amelyben élek, vagyis a szlávok hajlamosak a rendellenségre, de hát itt vannak itt­hon, és én is itt vagyok itthon, engem nem zavar mindez. Hajdan voltak bi­zonyos moralista elképzeléseim arról, hogy ennek fordítva kellene lennie, csakhogy egyszer észrevettem: lénye­gében ugyanolyan körülöttem a világ, mint ahogyan írok. Egyszóval nincse­nek lecsiszolva a dolgok, csupán struktúrákról van szó, s az emberek valahogy észre sem veszik a szépség­hibákat. Ezért ilyen a stílusom, mert azt is a környezetemre vezetem vissza, rengeteg benne a szépséghiba, de hát éppen ezek adják a varázsát. Például a Harlekin milliói című kötetem nyomdába küldése előtt elmondta a szerkesztőnőm, figyelmeztették őt a nyelvi szerkesztők, mennyi nyelvtani és stilisztikai hiba van a kéziratomban, sőt felsorolták több száz vétkemet. Csakhogy a szerkesztőm, egy fiatal asszony, azt mondta nekik: rendben, javítsanak ki vagy ötvenet, a többihez azonban ne nyúljanak, mert azok ad­ják a hrabali stílus varázsát, az ő nyel­vi aberrációit, szabálytalanságait meg kell tűrnünk. Ha kijavítjuk őket, elve­szíti varázsát a kötet. Azt mondta, olyan ez, mintha valaki Picasso rajzait akarná korrigálni. Ha elkezdene vala­ki radírozni a szövegemben, tulajdon­képpen összeomlana még az is, ami van, ami hatást gyakorol arisztotelészi vagy esztétikai értelemben. Tehát rendetlenséggel vagyok körülvéve, de lelkemre mondom, engem nem zavar, én ilyen vagyok. Végül is láthatja, hogyan és hol lakom, hogy mindenem szanaszét hever az asztalon, az írószeres dobozom, a gyógyszerek, ott lógnak a gönceim, amott he­vernek a papucsaim, csak az asztalt törlöm le időn­ként, hogy látszólag rend legyen, én magam azon­ban nem vagyok oda a ren­dért. Van bennem valami, ami a franciákban is meg­van. Ha az embr például megérkezik Párizsba, látja, hogy mindenütt cigaretet­­tacsikkek hevernek, mert a franciák széthajigálják, akárcsak én, de hát ezen nincs mit csodálkozni, ugyanis amikor a protekto­rátus alatt igazolnom kel­lett a származásomat, árja őseimet, kinyomoztam, hogy dédapám francia ka­tona volt, és harcolt az aus­­terlitzi (ma: Slavkov) csatá­ban. Megsebesült, a morva lányok vették magukhoz, egyszóval: ápolták, de mire kikúrálták, már réges-rég elvonult Napóleon serege, s ő Morvaországban ma­radt. - Hogy hívták? - Kilian, a francia. Aus­­terlitzi csata, 1805. - A másik ágról cseh ősei voltak? - Talán, de inkább morvák. Egyébként ha job­ban szemügyre veszi az ar­­comat... -Mongol vagy tatár... - Úgy bizony. Mindig is mondom, nézzetek rám, egyik ágon tatár, avar, magyar keve­rékből, vagy a három közül valame­lyikről származom, a másik ágon a franciáktól. És ha az egész nagy család néha összejön, széles pofacsontunkról nyomban megismerjük egymást. És még beszéljen nekem valaki a tiszta szláv fajról... Vagyis a hanyagsághoz való vonzódásom abból ered, hogy francia származék vagyok. Ahányszor csak megfordulok Párizsban, mindig megállapítom, hogy akkora rendet­lenséget még nem láttam. Csakhogy ők reggelre minden szemetet eltakarí­tanak. S mert én Prágában élek, a kül­városban, könnyen megállapíthatom, hogy itt ugyanaz a helyzet, s hogy az én szépséghibás stílusom pontosan olyan, mint a környezetem. Én a kor gyermeke vagyok. - Csakhogy Prágában éjszakánként nincs valami nagy takarítás. - Nincs bizony. Ha szemügyre ve­szem gyárudvarainkat, ha megnézem a műhelyeinket, hát pontosa­n olyanok, mint az én udvarom. Engem ez nem zavar, de mihelyt átlépem az államha­tárt, és mondjuk a németekhez uta­zom, valamiféle belső jelzőrendszer ré­vén rögvest megállapítom, hogy a né­metek mindent rendben tartanak, az udvaraik is gondozottabbak valamivel. - És a magyarok? - A magyarokról sem mondhatjuk el, hogy rendszeretők. A magyarok­nak ilyen a természetük. Mihelyt az ember Morvaországból Szlovákiába érkezik, úgy érzi, hogy Ausztriában van, mert ott szebbek a házak, az em­berek szeretik a virágot és a zöldséget, egyszóval stílus szempontjából a szlo­vákok megelőzik a cseheket és a mor­vákat. Már csak azért is, mert minden falu megtartja a vasárnapot, minden­ki szépen kiöltözik, és templomba megy. Prágában csak a külföldiek jár­nak templomba, a prágai polgárok, vagy félmilliónyian, már pénteken au­tóba vágják magukat, s a város elnép­telenedik, a hétvégi házaikba men­nek, ahol, láss csodát, rend van. Prá­gában nem törődnek semmivel, a la­kásban rendet tartanak ugyan, de az utcán, a gyárban már nem, s csak így veszem észre, hogy én valóban a kor gyermeke vagyok, mert közéjük tarto­zom, azonosulok velük. Sosem tudnék emigrálni, mert annyira szeretem a közeget, amelyen élek, a kocsmákat, amelyekbe járok, s amelyek rettenete­sek ugyan, de engem mindez nem za­ Prága utcáin 1992. október 14., szerda A kísérlet lezárult...? Alkotmány és polgári jogok néven új tantárgyat vezettek be a középiskolákba - Mit mondanak a tanárok? - Tankönyv szépséghibával Iskoláinkban az elmúlt időszak­ban a szocialista világnézet kiala­kítása az oktatás és nevelés egyik fontos feladata volt. A középisko­lákban a marxista világnézet elsa­játíttatására elsősorban a marxiz­mus tantárgy volt hivatott. A poli­tika tagadhatatlanul jelen volt az iskolákban, megtörtént az is, hogy erősebb tetejee­ változnak az idők, s így a társadalmi változások tükrében ki­mondták, s az oktatási törvények is szentesítették azt az elvet, hogy a politizálásnak, az ideológiának nincs helye az oktatási intézmé­nyekben. E változások egyik jele, hogy a marxizmus kikerült az is­kolákból, habár az e tantárgyat oktató tanárok többsége - s ez kü­lönösen az elmúlt évekre volt jel­lemző — igyekezett minél dogma­­tizmusmentesebben tanítani, s egyáltalán nem törekedett arra, hogy meggyőzze a diákokat: a lé­tező világok legjobbikában élünk. Annyira változó viszonyok között alakul a sorsunk, hogy a marxiz­mus tantárgy sok témakörét értel­metlenség lenne előadni, hallot­tuk a tanároktól, akik ezt a tár­gyat oktatták. NINCS HELYE AZ EX CATHEDRA ELŐADÁSMÓDNAK Az idei tanévtől új tantárgyat ve­zettek be a középiskolákba Alkot­mány - polgári jogok elnevezéssel. A középiskolák végzős diákjai (az idén a szakmunkásképzők harma­dik osztályosai) heti egy órában az alkotmányról, a jogállamról, a de­mokráciáról és a hatalom mecha­nizmusairól, a polgári jogokról és szabadságról, Szerbiáról mint ál­lamról, az autonómiáról, a helyi ön­­kormányzatról, a föderatív és kon­­föderatív államberendezésről ta­nulnak. Felmerülhet a gyanú, hogy unalmas, száraz, „fejtágító” tan­anyagról van szó, a marxizmust igyekeznek más elnevezéssel be­csempészni az iskolákba. A tanárok szerint, akikkel beszélgettünk, ilyes­miről szó sincs. Arra, hogy hogyan lehet élvezetesen, színesen feldol­gozni a felsorolt témákat, az egyik tanár példákkal is szolgált. Például amikor a polgárok jogairól és sza­badságáról beszélnek majd, a mun­kára való jogot is említik, ezekkel a végzős tanulókkal kiválasztanak egy pályázatot az újságból, az órán kér­vényt is írnak, megtanulják, hogyan kell megpályázni egy munkahelyet. Amikor a választások témája kerül sorra, játszani fognak, levezetnek az osztályban egy referendumot. Vagy p­­éldául, miért ne lehetne az osztá­­yokból néhány diákot elvinni a községi képviselő-testületbe, hogy lássák, hogyan zajlik az ülés, a dön­téshozatal. Részletesebben taglalják, hogy mi a demokrácia. Ez a tanár arra kérte a diákokat, kísérjék az eseményeket, tájékozódjanak, ha valami érdekesre bukkannak, kér­dezzenek, s ő is kíváncsi a fiatalok véleményére. Követni kell a min­dennapi eseményeket, a változáso­kat. A tantárgy célja, hogy a diákok megismerkedjenek az alapvető po­litikai fogalmakkal, hogy ők maguk tudják kísérni a politikai eseménye­ket. A tanárok hangsúlyozzák, a tan­tárgy oktatásában nincs helye az ex cathedra előadásmódnak, a diákok aktív részvételére van szükség az órákon, a párbeszédes előadásmód TANKÖNYV - CSAK SZERB NYELVEN Szerb nyelven megjelent a tan­könyv is. A tanároktól csak annyit sikerült megtudni róla, hogy szak­mailag korrekt tankönyvről van szó, talán a szakmunkásképző tanu­lói számára kicsit részletesebb, ne­hezebb a tartalma, de a négyéves szakközépiskolákban, gimnáziu­mokban megfelelő lesz. A tankönyv nem olyan szellemben íródott, hogy állást foglaljon. A szerző arra töre­kedett, hogy korrekt, világos képet adjon például arról, hogy mi az ál­lam, hogyan zajlanak a választások. Az eddigi hasonló jellegű tanköny­vekben a valóságunknál szebbnek kellett beállítani, megvolt az ideoló­giai feladat. Erről a témáról ilyen­nek kellene lennie egy tankönyv­nek, hallottuk egyik beszélgetőtár­sunktól. Mivel magyar nyelven nem jelent meg a könyv, a tanárok kény­telenek diktálni, ez kihat az előadá­sok színvonalára, mert ha az óra egy része arra megy el, hogy a szükséges tudnivalókat lejegyzetel­jék a diákok, a tananyag kapcsán nem lehet sok mindenre kitérni. Az említett tankönyvet mi is lát­tuk, egy 85 oldalas kiadványról van szó (ára 1300 dinár). A könyv szer­zője az előszóban egyebek között felhívja a figyelmet, hogy helyszű­kében egyes kérdésekre csak nagy vonalakban tudott kitérni, a taná­rokra bízva a legmegfelelőbb mód megtalálását arra, hogy ilyen kis óraszám alatt előadják a tanterv­ben előírt anyagot. Egyetértünk a tanárokkal, hogy világos meghatá­rozásokat, történelmi ismertetőt kapnak a diákok az alkotmányról, áttekinthető a demokráciát tárgya­ló rész. Az 1945-90 között érvény­ben levő egypártrendszerre vonat­kozó tájékoztató röviden, ténysze­rűen szól erről az időszakról s a többpártrendszer létrejöttéről. A könyv részletesen tárgyalja a pol­gárok jogait és szabadságát. Külön fejezet foglalkozik Szerbiával mint állammal, az autonómiával és a he­lyi önkormányzattal. A diákok megismerkednek a szövetségi és köztársasági alkotmány legfonto­sabb rendelkezéseivel. Műtárgyaukció Kínában Egy pekingi színházban megren­dezik a régiségek és műtárgyak első aukcióját a kulturális forradalom óta. A négy napig tartó árverésen több mint kétezer tárgy kerül kalapács alá, közöttük igen sok értékes múzeumi ritkaság, de megannyi szocrealista giccs is. A szervezők 20-25 millió dol­láros bevételre számítanak. Az eladásra kínált régiségek között a legértékesebb tárgy egy XI. század­ból származó bronzedény, továbbá három, arannyal, rubinnal és zafírral díszített antik kínai hangszer, vala­mint egy porcelánedény, amelynek értékét egymillió dollárra becsülik. Az aukcióra 400 gyűjtő jelentke­zett Kínából és külföldről, ennyien fi­zették be a 450 dolláros részvételi dí­jat. (Tanjug) MINŐSÍTÉSEK Szerintünk egy szépséghibája van a könyvnek: a föderatív beren­dezéssel, a jugoszláv föderáció mó­dosulásával foglalkozó részben - amely a második Jugoszlávia szét­esését, s a harmadik Jugoszlávia lét­rejöttét magyarázza - a diákok azt olvashatják, hogy Szlovéniában a többpárti választásokon a szepara­tista irányultságú erők kerültek ha­talomra, s azonnal bejelentették a Jugoszláviából való kiválást. Hor­vátországban szintén a választáso­kon nacionalista és szeparatista programot hirdető pártok kerültek hatalomra. Az apróbb betűs rész­ben - amelyet a nagyobb érdeklő­dést mutató diákoknak szánt a szer­ző - a tanulók értesülhetnek arról, hogy mi minden vezetett az 1991. április- májusában bekövetkezett fegyveres összetűzésekhez, s hogy hamarosan a hadsereget is bevon­ták az összecsapásokba. A tan­könyvbe az is belekerült, hogy 1992 áprilisában Bosznia-Hercegoviná­ban fegyveres összetűzések kezdőd­tek az évszázadok óta együtt élő há­rom nemzet fegyveres alakulatai között, mivel a nemzetek képviselői nem tudtak megegyezni e köztársa­ság jövőjéről. A szerző folyamatban levő történelmi eseményeket minő­sít. Ez véleményünk szerint ellent­mond minden általános pedagó­giai, de kiváltképp tankönyvszer­kesztési elvnek. Az az érzésünk, hogy ez a napi politikai szempontú, egyébként rövid rész elrontja a könyv hitelét. Igazán nehéz jogállamról, fejlő­désről beszélni az iskolában vagy bárhol másutt, amikor véres hábo­rú dúl térségünkben, sok ezren váltak (válnak) földönfutóvá, a nyomor egyre több ember számá­ra válik a mindennapok keserű va­lóságává. Bízunk abban, hogy egy­szer végre már eljön az az idő, ami­kor a hatalmon levők azt mondják: a kísérlet lezárult, felejtsük el, te­gyünk meg mindent egy demokra­tikus, fejlett, jóléti társadalom meg­teremtéséért. De ahhoz, hogy ez valaha is megvalósuljon, olyan is­kolára, tananyagra van szükség, amely tartós, általános érvényű tu­dással, ismeretalappal vértezi fel a majdani építőket. MIHÁLYI Katalin

Next