Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)
1992-10-14 / 283. szám
12 MŰVELŐDÉS Magyar Szó Zsebcselek A cseh Bohumil Hrabal ma kétségkívül Európa egyik legjelentősebb írója. Novellái és regényei többnyire hozzáférhetőek magyar nyelven, írásai nyomán filmek is készültek (például a Sörgyári capriccio). Szigeti László páratlanul izgalmas interjúregényt készített Hraballal, amelyet Zsebcselek címmel a közelmúltban jelentetett meg a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó. Ebből közlünk most részleteket. - Önnek van Beatricéje? - Nincsen. Sajnos. Nekem nincsen ihletőm, engem azok a kocsmai cimborák ihletnek meg, akikkel összefutok. Úgy emlékszem, mielőtt Polükleitosz nekifogott volna szobrászkodni, megkérdezte a hellén művészek tanítómesterét, honnan vegyen motívumot, miből merítsen ihletet. És a tanítómester válasz helyett az athéni utca járókelőire, a hétköznapi emberekre mutatott. Polükleitosz pedig megfogadta a tanácsot, s kitűnő realisztikus figurákat készített. Nos, az én embereim is ott nyüzsögnek az utcákon, naponta összefutok velük. Ők az én hőseim. Ha már a világon vagyok, hát azért vagyok itt, hogy ha nem is mindenki, de néhányan azok közül, akikkel érintkezem, olyan kurázsival ruházzanak föl, hogy érdemes legyen élnem. Mert figyelem! Az író is ember, időnként ő is kerül olyan helyzetbe, hogy elmegy az élettől a kedve, mert minden összeesküdött ellene, mert a világon túlságosan elszaporodott a rossz. Mert nem látja maga előtt a jóság sarkát, de nem azért, mert előrelépett a jóság, hanem éppen ellenkezőleg, az a benyomása, hogy túlsúlyba került a rossz, s ő nem akar élni többé. Ezek egyszerű zsibbadások az emberben, amelyeket mindnyájan ismerünk..Majakovszkijjal is ez történt, és ugyanígy végezte Szerjozsa Jeszenyin, akit a világ legnagyobb költőjének tartok... Kékegy estben, holdselyem estben egykor erős s ifjú volt a testem... - Nem tudom, emlékszik-e még Hrabal úr az első találkozásunkra? Az Arany Tigrisben ültünk. Négy Jeszenyin-verssort mondtam el magyarul, amit Ön természetesen nem érthetett, mire Ön is idézett négy sort tőle, és az ugyanaz volt csehül. - Igen, remek fordításaink vannak. De szakadjunk el ettől a témától. Ha ezeknek az embereknek az ablakánál valaki kellő időben megáll, és bekopog, hogy hahó, Majakovszkij, én vagyok itt, gyere... ha valaki egy perccel korábban beszél hozzá, akkor Majakovszkij talán még mindig köztünk van. Mindenkinek vannak ilyen percei, ahogy Livius mondta: nem találkozott olyan emberrel, aki életében legalább egyszer ne akart volna öngyilkosságot elkövetni. Az íróra pedig ez kétszeresen érvényes. Az ember attól író vagy attól válik íróvá, hogy leküzdi legmélyebb szorongását és szomorúságát is, és egyszer csak a látszólagos hamuból kipattan a szikra, és lángra gyújtja az embert, és ő képes lesz tovább folytatni arról a mélypontról, ahol minden erejét elveszítette, és már önmaga megsemmisítését latolgatta. Csakhogy figyelem! Ott van Heidegger! Egyik értekezésében egyenesen kimondja, hogy jobb lenne, ha semmi sem lenne, és élete során olykor az ember, tehát az író is eljut ehhez a véleményhez. Ha azonban ezt az érzést leküzdi, és életben marad, ezekre a pillanatokra egyáltalán nem úgy tekint, mintha megmérgezték volna a lelkét, hanem megbecsüli őket, mert általuk meglátta a dolgok másik oldalát, azt, hogy a nemlétből lét, a sötétségből világosság születik, és fordítva. És ez a csoda, ez a ludicrionizmus, ezek az ellentétek, ellentmondások, az, hogy mindennek az ellentéte igaz. Néha kerülhetünk olyan helyzetbe, mintha villámcsapás érne bennünket, de nem úgy, mint az Arcana major tarokkjátékban, amikor az ember elveszíti a vagyonát vagy a szeretőjét; ehhez nem kell ilyen külső beavatkozás. Ez bölcseleti úton, költői úton történik, úgy, hogy hirtelen rádöbbensz, jobb lenne, ha nem lennél. Mondjuk ilyen a hispániai filozófia. Képviselői azt a Senecát tartják megalapozójuknak, aki 65-ben valahol Salamancában, vagányságát bizonyítandó öngyilkos lett, holott ő volt az, aki A lelki nyugalomról (De tranquilitate animi) szóló értekezésében arra inti a többieket, hogy a természethez igazodva gondolkodjanak és cselekedjenek, és lám, egy adott pillanatban mégis arra szánta rá magát, hogy a fürdőben felvágja az ereit. Valahogy úgy, ahogy Szókratész más okokból felhajtotta a méregpoharat, mert nem volt hajlandó emigrálni, mondván, hogy bölcsebb dolog a hazai törvényekhez igazodni. De a halál, az öngyilkosság más példa, mi viszont arról beszélünk, hogy a macskákat szerető ember gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy elpusztítja őket. Aki meg szerelmes, az néha a szerelmét... Bunyin írta meg - adja Isten, hogy jól emlékezzek - Jelagin cári kornétásnak és a varsói prímabalerinájának közös öngyilkosságát. A fiatal szerelmesek azért kívántak együtt távozni a világból, hogy még közelebb kerüljenek egymáshoz, mindketten halottak voltak már, mielőtt meghaltak volna; unió mystica volt ez, hogy intenzívebben élhessenek, és soha el ne hagyják egymást... Minden ilyen öngyilkosságnak, sőt gyilkosságnak megvan a maga erkölcse. Mert mi lehet gyönyörűbb és megbocsátóbb a féltékenységből elkövetett gyilkosságnál? Talán nem ezt bizonyította Shakespeare az Othellóban? Ez a nemes lelkű barbár a mély erkölcse alapján képtelen volt felfogni, hogy imádott felesége hazudhatna, ezért megölte. Az égiek azonban megbocsátottak neki, és minden bizonnyal befogadták, mert Othello nem ahhoz tartotta magát, hogy „egy virág nem a világ”. Nem ezt mondta, hanem végigjátszotta hatalmas, egyszeri és megmásíthatatlan szerepét, amelyben kifejezte önnön lényegét és ezzel halhatatlanná vált. Egyébként minden jó dráma lényege az, hogy minden úgy történt, ahogyan annak történnie kellett, ahogyan azt a külső erők kikényszerítették... Amikor végkifejletként Oidipusz megvakítja magát, akkor is csak a dráma szabályszerűsége érvényesült, hiszen a második kart képező nézők mind pontosan tudták, hogy az istenek rendelkeztek így, és Oidipusz csupán eszköz volt, s ezáltal az etikai és az esztétikai értékrend megbékélt egymással. -És Ön szintén csak eszköz? - Én valószínűleg szintén... nem tudom, mire céloz, de az a benyomásom, hogy... - Hogy Ön is eszköz... az Ön Vladimírja A gyöngéd barbárban szereti a perifériát, szereti a káoszt. Miért? És regénye előszavából kiolvasható, hogy bizonyos értelemben Ön is szereti a káoszt, hiszen mindig úgy hagyja a szöveget, akár a feltúrt utcát. - Mert káosszal vagyok körülvéve. Ha észrevette, városban élek, pontosabban a város perifériáján. Olyan emberek között, akik mindent csak úgy félredobnak, ami a kezük ügyébe kerül, akik szeretnek egyfajta rendetlenséget, sőt észre sem veszik, hogy benne élnek. Ugyanez a helyzet falun, és én is ilyen vagyok, nem mondhatnám, hogy túlságosan szeretem a tisztaságot és a rendet, bizonyos értelemben kissé, illetve fölöttébb rendetlen vagyok. Az a társadalom, amelyben élek, vagyis a szlávok hajlamosak a rendellenségre, de hát itt vannak itthon, és én is itt vagyok itthon, engem nem zavar mindez. Hajdan voltak bizonyos moralista elképzeléseim arról, hogy ennek fordítva kellene lennie, csakhogy egyszer észrevettem: lényegében ugyanolyan körülöttem a világ, mint ahogyan írok. Egyszóval nincsenek lecsiszolva a dolgok, csupán struktúrákról van szó, s az emberek valahogy észre sem veszik a szépséghibákat. Ezért ilyen a stílusom, mert azt is a környezetemre vezetem vissza, rengeteg benne a szépséghiba, de hát éppen ezek adják a varázsát. Például a Harlekin milliói című kötetem nyomdába küldése előtt elmondta a szerkesztőnőm, figyelmeztették őt a nyelvi szerkesztők, mennyi nyelvtani és stilisztikai hiba van a kéziratomban, sőt felsorolták több száz vétkemet. Csakhogy a szerkesztőm, egy fiatal asszony, azt mondta nekik: rendben, javítsanak ki vagy ötvenet, a többihez azonban ne nyúljanak, mert azok adják a hrabali stílus varázsát, az ő nyelvi aberrációit, szabálytalanságait meg kell tűrnünk. Ha kijavítjuk őket, elveszíti varázsát a kötet. Azt mondta, olyan ez, mintha valaki Picasso rajzait akarná korrigálni. Ha elkezdene valaki radírozni a szövegemben, tulajdonképpen összeomlana még az is, ami van, ami hatást gyakorol arisztotelészi vagy esztétikai értelemben. Tehát rendetlenséggel vagyok körülvéve, de lelkemre mondom, engem nem zavar, én ilyen vagyok. Végül is láthatja, hogyan és hol lakom, hogy mindenem szanaszét hever az asztalon, az írószeres dobozom, a gyógyszerek, ott lógnak a gönceim, amott hevernek a papucsaim, csak az asztalt törlöm le időnként, hogy látszólag rend legyen, én magam azonban nem vagyok oda a rendért. Van bennem valami, ami a franciákban is megvan. Ha az embr például megérkezik Párizsba, látja, hogy mindenütt cigaretettacsikkek hevernek, mert a franciák széthajigálják, akárcsak én, de hát ezen nincs mit csodálkozni, ugyanis amikor a protektorátus alatt igazolnom kellett a származásomat, árja őseimet, kinyomoztam, hogy dédapám francia katona volt, és harcolt az austerlitzi (ma: Slavkov) csatában. Megsebesült, a morva lányok vették magukhoz, egyszóval: ápolták, de mire kikúrálták, már réges-rég elvonult Napóleon serege, s ő Morvaországban maradt. - Hogy hívták? - Kilian, a francia. Austerlitzi csata, 1805. - A másik ágról cseh ősei voltak? - Talán, de inkább morvák. Egyébként ha jobban szemügyre veszi az arcomat... -Mongol vagy tatár... - Úgy bizony. Mindig is mondom, nézzetek rám, egyik ágon tatár, avar, magyar keverékből, vagy a három közül valamelyikről származom, a másik ágon a franciáktól. És ha az egész nagy család néha összejön, széles pofacsontunkról nyomban megismerjük egymást. És még beszéljen nekem valaki a tiszta szláv fajról... Vagyis a hanyagsághoz való vonzódásom abból ered, hogy francia származék vagyok. Ahányszor csak megfordulok Párizsban, mindig megállapítom, hogy akkora rendetlenséget még nem láttam. Csakhogy ők reggelre minden szemetet eltakarítanak. S mert én Prágában élek, a külvárosban, könnyen megállapíthatom, hogy itt ugyanaz a helyzet, s hogy az én szépséghibás stílusom pontosan olyan, mint a környezetem. Én a kor gyermeke vagyok. - Csakhogy Prágában éjszakánként nincs valami nagy takarítás. - Nincs bizony. Ha szemügyre veszem gyárudvarainkat, ha megnézem a műhelyeinket, hát pontosan olyanok, mint az én udvarom. Engem ez nem zavar, de mihelyt átlépem az államhatárt, és mondjuk a németekhez utazom, valamiféle belső jelzőrendszer révén rögvest megállapítom, hogy a németek mindent rendben tartanak, az udvaraik is gondozottabbak valamivel. - És a magyarok? - A magyarokról sem mondhatjuk el, hogy rendszeretők. A magyaroknak ilyen a természetük. Mihelyt az ember Morvaországból Szlovákiába érkezik, úgy érzi, hogy Ausztriában van, mert ott szebbek a házak, az emberek szeretik a virágot és a zöldséget, egyszóval stílus szempontjából a szlovákok megelőzik a cseheket és a morvákat. Már csak azért is, mert minden falu megtartja a vasárnapot, mindenki szépen kiöltözik, és templomba megy. Prágában csak a külföldiek járnak templomba, a prágai polgárok, vagy félmilliónyian, már pénteken autóba vágják magukat, s a város elnéptelenedik, a hétvégi házaikba mennek, ahol, láss csodát, rend van. Prágában nem törődnek semmivel, a lakásban rendet tartanak ugyan, de az utcán, a gyárban már nem, s csak így veszem észre, hogy én valóban a kor gyermeke vagyok, mert közéjük tartozom, azonosulok velük. Sosem tudnék emigrálni, mert annyira szeretem a közeget, amelyen élek, a kocsmákat, amelyekbe járok, s amelyek rettenetesek ugyan, de engem mindez nem za Prága utcáin 1992. október 14., szerda A kísérlet lezárult...? Alkotmány és polgári jogok néven új tantárgyat vezettek be a középiskolákba - Mit mondanak a tanárok? - Tankönyv szépséghibával Iskoláinkban az elmúlt időszakban a szocialista világnézet kialakítása az oktatás és nevelés egyik fontos feladata volt. A középiskolákban a marxista világnézet elsajátíttatására elsősorban a marxizmus tantárgy volt hivatott. A politika tagadhatatlanul jelen volt az iskolákban, megtörtént az is, hogy erősebb tetejee változnak az idők, s így a társadalmi változások tükrében kimondták, s az oktatási törvények is szentesítették azt az elvet, hogy a politizálásnak, az ideológiának nincs helye az oktatási intézményekben. E változások egyik jele, hogy a marxizmus kikerült az iskolákból, habár az e tantárgyat oktató tanárok többsége - s ez különösen az elmúlt évekre volt jellemző — igyekezett minél dogmatizmusmentesebben tanítani, s egyáltalán nem törekedett arra, hogy meggyőzze a diákokat: a létező világok legjobbikában élünk. Annyira változó viszonyok között alakul a sorsunk, hogy a marxizmus tantárgy sok témakörét értelmetlenség lenne előadni, hallottuk a tanároktól, akik ezt a tárgyat oktatták. NINCS HELYE AZ EX CATHEDRA ELŐADÁSMÓDNAK Az idei tanévtől új tantárgyat vezettek be a középiskolákba Alkotmány - polgári jogok elnevezéssel. A középiskolák végzős diákjai (az idén a szakmunkásképzők harmadik osztályosai) heti egy órában az alkotmányról, a jogállamról, a demokráciáról és a hatalom mechanizmusairól, a polgári jogokról és szabadságról, Szerbiáról mint államról, az autonómiáról, a helyi önkormányzatról, a föderatív és konföderatív államberendezésről tanulnak. Felmerülhet a gyanú, hogy unalmas, száraz, „fejtágító” tananyagról van szó, a marxizmust igyekeznek más elnevezéssel becsempészni az iskolákba. A tanárok szerint, akikkel beszélgettünk, ilyesmiről szó sincs. Arra, hogy hogyan lehet élvezetesen, színesen feldolgozni a felsorolt témákat, az egyik tanár példákkal is szolgált. Például amikor a polgárok jogairól és szabadságáról beszélnek majd, a munkára való jogot is említik, ezekkel a végzős tanulókkal kiválasztanak egy pályázatot az újságból, az órán kérvényt is írnak, megtanulják, hogyan kell megpályázni egy munkahelyet. Amikor a választások témája kerül sorra, játszani fognak, levezetnek az osztályban egy referendumot. Vagy például, miért ne lehetne az osztáyokból néhány diákot elvinni a községi képviselő-testületbe, hogy lássák, hogyan zajlik az ülés, a döntéshozatal. Részletesebben taglalják, hogy mi a demokrácia. Ez a tanár arra kérte a diákokat, kísérjék az eseményeket, tájékozódjanak, ha valami érdekesre bukkannak, kérdezzenek, s ő is kíváncsi a fiatalok véleményére. Követni kell a mindennapi eseményeket, a változásokat. A tantárgy célja, hogy a diákok megismerkedjenek az alapvető politikai fogalmakkal, hogy ők maguk tudják kísérni a politikai eseményeket. A tanárok hangsúlyozzák, a tantárgy oktatásában nincs helye az ex cathedra előadásmódnak, a diákok aktív részvételére van szükség az órákon, a párbeszédes előadásmód TANKÖNYV - CSAK SZERB NYELVEN Szerb nyelven megjelent a tankönyv is. A tanároktól csak annyit sikerült megtudni róla, hogy szakmailag korrekt tankönyvről van szó, talán a szakmunkásképző tanulói számára kicsit részletesebb, nehezebb a tartalma, de a négyéves szakközépiskolákban, gimnáziumokban megfelelő lesz. A tankönyv nem olyan szellemben íródott, hogy állást foglaljon. A szerző arra törekedett, hogy korrekt, világos képet adjon például arról, hogy mi az állam, hogyan zajlanak a választások. Az eddigi hasonló jellegű tankönyvekben a valóságunknál szebbnek kellett beállítani, megvolt az ideológiai feladat. Erről a témáról ilyennek kellene lennie egy tankönyvnek, hallottuk egyik beszélgetőtársunktól. Mivel magyar nyelven nem jelent meg a könyv, a tanárok kénytelenek diktálni, ez kihat az előadások színvonalára, mert ha az óra egy része arra megy el, hogy a szükséges tudnivalókat lejegyzeteljék a diákok, a tananyag kapcsán nem lehet sok mindenre kitérni. Az említett tankönyvet mi is láttuk, egy 85 oldalas kiadványról van szó (ára 1300 dinár). A könyv szerzője az előszóban egyebek között felhívja a figyelmet, hogy helyszűkében egyes kérdésekre csak nagy vonalakban tudott kitérni, a tanárokra bízva a legmegfelelőbb mód megtalálását arra, hogy ilyen kis óraszám alatt előadják a tantervben előírt anyagot. Egyetértünk a tanárokkal, hogy világos meghatározásokat, történelmi ismertetőt kapnak a diákok az alkotmányról, áttekinthető a demokráciát tárgyaló rész. Az 1945-90 között érvényben levő egypártrendszerre vonatkozó tájékoztató röviden, tényszerűen szól erről az időszakról s a többpártrendszer létrejöttéről. A könyv részletesen tárgyalja a polgárok jogait és szabadságát. Külön fejezet foglalkozik Szerbiával mint állammal, az autonómiával és a helyi önkormányzattal. A diákok megismerkednek a szövetségi és köztársasági alkotmány legfontosabb rendelkezéseivel. Műtárgyaukció Kínában Egy pekingi színházban megrendezik a régiségek és műtárgyak első aukcióját a kulturális forradalom óta. A négy napig tartó árverésen több mint kétezer tárgy kerül kalapács alá, közöttük igen sok értékes múzeumi ritkaság, de megannyi szocrealista giccs is. A szervezők 20-25 millió dolláros bevételre számítanak. Az eladásra kínált régiségek között a legértékesebb tárgy egy XI. századból származó bronzedény, továbbá három, arannyal, rubinnal és zafírral díszített antik kínai hangszer, valamint egy porcelánedény, amelynek értékét egymillió dollárra becsülik. Az aukcióra 400 gyűjtő jelentkezett Kínából és külföldről, ennyien fizették be a 450 dolláros részvételi díjat. (Tanjug) MINŐSÍTÉSEK Szerintünk egy szépséghibája van a könyvnek: a föderatív berendezéssel, a jugoszláv föderáció módosulásával foglalkozó részben - amely a második Jugoszlávia szétesését, s a harmadik Jugoszlávia létrejöttét magyarázza - a diákok azt olvashatják, hogy Szlovéniában a többpárti választásokon a szeparatista irányultságú erők kerültek hatalomra, s azonnal bejelentették a Jugoszláviából való kiválást. Horvátországban szintén a választásokon nacionalista és szeparatista programot hirdető pártok kerültek hatalomra. Az apróbb betűs részben - amelyet a nagyobb érdeklődést mutató diákoknak szánt a szerző - a tanulók értesülhetnek arról, hogy mi minden vezetett az 1991. április- májusában bekövetkezett fegyveres összetűzésekhez, s hogy hamarosan a hadsereget is bevonták az összecsapásokba. A tankönyvbe az is belekerült, hogy 1992 áprilisában Bosznia-Hercegovinában fegyveres összetűzések kezdődtek az évszázadok óta együtt élő három nemzet fegyveres alakulatai között, mivel a nemzetek képviselői nem tudtak megegyezni e köztársaság jövőjéről. A szerző folyamatban levő történelmi eseményeket minősít. Ez véleményünk szerint ellentmond minden általános pedagógiai, de kiváltképp tankönyvszerkesztési elvnek. Az az érzésünk, hogy ez a napi politikai szempontú, egyébként rövid rész elrontja a könyv hitelét. Igazán nehéz jogállamról, fejlődésről beszélni az iskolában vagy bárhol másutt, amikor véres háború dúl térségünkben, sok ezren váltak (válnak) földönfutóvá, a nyomor egyre több ember számára válik a mindennapok keserű valóságává. Bízunk abban, hogy egyszer végre már eljön az az idő, amikor a hatalmon levők azt mondják: a kísérlet lezárult, felejtsük el, tegyünk meg mindent egy demokratikus, fejlett, jóléti társadalom megteremtéséért. De ahhoz, hogy ez valaha is megvalósuljon, olyan iskolára, tananyagra van szükség, amely tartós, általános érvényű tudással, ismeretalappal vértezi fel a majdani építőket. MIHÁLYI Katalin