Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)

1992-10-24 / 293. szám

A szellemi élet lombhullása Interjú Juhász Ferenccel az Aranykoszorú díjról, az író és a könyv helyzetéről, az emigránsokról és az otthon maradottakról Pénteken, október 23-án a Vendégeink vendége volt Juhász Ferenc, a neves magyarországi költő. Az Újvi­déki Színház kistermében találkozhattak vele a költé­szet kedvelői. Újvidéki tartózkodása idején megkértük az idei Sztrugai Költészeti Esték Aranykoszorús költő­jét, válaszoljon néhány kérdésünkre. Ш Az idei Sztrugai Költészeti Esték Aranyko­szorúval díjazott költője. Egy szép és hagyományos nemzetközi költészeti találkozó ezúttal már egy tra­gikusan széthullott országban zajlott. Hogyan fo­gadta ezt a díjat, és egyáltalán: mit jelent egy köl­tőnek a díj? - Nem az idén voltam én először Sztrugában, sőt nem is először voltam kitüntetett ott. 1966-ban jártam ott első ízben egy ugyanilyen rendezvényen, ugyanilyen ünnepségen. Akkor nekem is váratlanul - mert nem gondoltam rá - a legszebb versnek járó díjat ítélték oda, azaz gyorsan alapítottak egy díjat arra az alkalomra. Ahogyan az idén nyáron el­mondták nekem, azóta sem kapott senki ilyen díjat, mert ez egy véletlennek és váratlannak az összeta­lálkozása volt. S most megkaptam ezt az Aranykoszorút... Kevés, ha azt mondom, hogy nagyon örültem neki, a díjért önmagáért, a helyzetemért... Örültem az ünnepnek, a fényének, s annak az elkötelező vállal­kozásnak, ami ezzel a díjjal jár, mert hi­szen az ember mindig azt gondolja, hogy talán nem is érdemli meg, s vala­mi módon meg kell szolgálnia. Pici szorongással utaztam le. Ami­kor ugyanis a szervezők a lakásomon felkerestek, még nem is tudtam, ho­gyan fogok lejutni. Egyre feszültebbé, egyre kuszáltabbá vált a helyzet. Nem egyedül utaztam volna persze, sok köl­tőt meghívtak a világ minden részéből. Végül a köztársasági elnök elküldte ér­tünk repülőgépét, s így - hogy is mondjam - átrepültünk, anélkül, hogy bármit is észleltünk volna mindabból a szenvedésből, szenvedésgócokból, ame­lyek az ország különböző területein vannak. Macedóniában pedig még bé­ke és nyugalom volt. A Sztrugai Költői Estéken - s ezt függetlenítse a személy­től, aki a díjat kapta - egy pompázatos, tűzijátékos, szökőkutas lángáradásban folyt a költészetnek az ünnepe. A fe­leségem egy vacsorán, amelyet a köz­­társasági elnök adott, megkérdezte tőle, hitbe kerül ez. Nem egy emberről, név­ről van szó. Legalább kétszázan voltunk ott, egy hétig tartott az ünnepség... Er­re az elnök úr nagyon szépen válaszolt. Mi nagyon szegények vagyunk, mond­ta, tudjuk, mindez nagyon sokba kerül. Kicsi ország vagyunk, de éppen azért ezzel próbálunk kulturálisan nagyobb országgá, nagyobb tényezővé lenni. S ez teljesen igaz. AZ ÍRÓ ÖRÜLT, HOGY KÖNYVE MEGJELENT_____________ Ezek a változások, amelyek Európának az Ausztriától délre­­eső részeit érintik, általános elsze­gényedéssel járnak, ahogyan én az íróasztalom mel­lett ülve, újságot olvasva, rádiót hallgatva, televíziót nézve tapasztalom. Ráadásul a szellemi életnek is valahogy egyfajta lombhullásával jár ez - biztos va­gyok -, még akkor is, ha vannak - lehetnek -, mert biztosan vannak olyan csírái, vagy rügyei, vagy lombjai az új szellemiségnek, írásoknak, műveknek, annak, ami megvan ugyan, csak nem látható. Az embereket - úgy gondolom - a közvetlen megmaradásuk érdekli ma a térségnek ezen a ré­szén, beleértve, természetesen, Magyarországot is. ■ Hosszú éveken át Kelet-Európában a kul­túra államilag támogatott tevékenységként vi­szonylag jó helyzetben volt, habár egyféle lojalitást megköveteltek tőle. A könyv hozzáférhető volt, a folyóiratok éltek, virágoztak. Most viszont egyre inkább valamiféle gazdasági alapokról beszélnek, s mindez kihat a könyvkiadásra Magyarországon is. Holmi alternatív gyógymódokról szóló kiadványok milliós példányban kelnek el, egy remek regényt ugyanakkor alig 8000 példányban adnak ki... - Vagy még annyiban sem... Ha bevallhatom, én azért annak az állami támogatásnak nem voltam annyira ellene. Amikor benne voltunk, éltünk egy életben, dolgoztunk, műveket akartunk létrehozni, vártunk arra, hogy megjelenjenek, akkor nem így gondolkodtunk, hogy: állami támoga­tás. Az író örült, ha könyve megjelent, s ennek már az utóbbi tíz-tizenöt év­ben nem volt olyan kizárólagos feltéte­le, akár politikai feltétele, mint ami­lyent most ráfognak. Ez a rendszervál­tozás azonban mintha nem akarna, vagy mintha nem volna módja rá, hogy törődjön a szellemi életével, annak ter­mékeivel, és ezt most azzal a folyamat­tal magyarázzák, amelyet furcsán és nagyon szerencsétlen szóval privatizációnak hívnak. Ez a folyamat nagyon lassan megy, nem működik civilizáltan, tele van még olyan harcokkal, békétlen­ségekkel, érdekekkel, ellenérdekekkel, amelyek semmiképpen sem szolgálják a szellem jelentkezésé­nek a lehetőségét. Az egy másik dolog, hogy min­den krízishelyzetben - s az elmúlt tíz év egy megle­hetősen nagy krízisállapot volt - megjelennek a pia­con, mindent elárasztanak bizonyos művek, egy­részt pénzszerzési okokból, másrészt levezetendő mindazt, ami a társadalom különféle rétegeiben benne van. IGAZI KÖNYVES MÁR ALIG VAN Kamaszkoromra visszaemlékezve is elmond­hatom mindezt: megjelenik minden, ami a válságál­lapotban a racionálisnak ellentmond. Fölvirágzott minden, ami antiracionális, minden, ami misztika, minden, ami látszatra - de nem valóságosan -transzcendens, minden, ami mágikus, s mindez na­gyon alacsony szinten. Ha gyermekkoromra, ka­maszkoromra hivatkozom, akkor a 39-es, 40-es, 41- es, 42-es évekre gondoljon, akkor hirtelen a grafo­lógiától kezdve a jógáig, a jógától a csillagjóslásig mindenféle jelentkezett a könyvekben, egy valósá­gos válsághelyzetben: ez volt a háború és annak képtelensége. Ez nálunk most már lehabzóban van, látszik ez a várost járva a nagyon megfogyatkozott utcai árusokat, asztalokat, sátrakat szemlélve. Ez a hab már leszáradt. A nagyobbik baj, hogy a privati­zációfolyamat szétrombolta a könyvesboltok hálóza­tát is, ide is beszivárgott ez az olcsó áru. Nyugaton ez nem így van. Én ismerem a francia, ismerem az osztrák, ismerem az angol, ismerem az egyesült ál­lamokbeli könyvesboltoknak a természetét. Nálunk sem az igazi könyvesek csinálják ezt, hiszen igazi könyves már alig van, olyan, akinek a könyv a szív­dobbanása, a könyv a mindene, akinek a könyv szent. Nagy-nagy sóhajokkal gondolok vissza arra az időre, szintén gyermekkoromból, amikor egy ka­maszfiúnak éppoly áhítattal vettek le egy könyvet a polcról, mint egy gazdag embernek, mert volt egy pengője, néhány fillérje, s abból könyvet szeretett volna venni. A hab - mint mondtam - kezd leszáradni, csak az a baj, hogy azoknak, akik most a könyves­boltokat megveszik vagy bérelik, nem a könyv a lel­kük, hanem az üzlet. S ennek következtében fog majd az ember itt fog pasztát kapni, fog kölnit kap­ni, fog fésűt kapni, esetleg valamilyen napilapot... (Folytatása a 10. oldalon) Juhász Ferenc: „...megjelenik minden, ami a válságállapotban a racionálisnak ellentmond. ” MAGYAR SZÓ SZOMBATI MAGAZINJA XXXI. évf., 44. szám Szerkeszti NÁRAY ÉVA 1992. X. 24. A halál és a költő Engem csak a halál érdekel. Engem már csak a halál érdekel. Ne botránkozzanak meg kijelentésemen. Ne vegyék játékos, könnyű füstnek szavaimat. Mint amikor cigaret­tára gyújt az ember. Hiszen a költészetről van szó. Arról a szép és szenvedélyes lehetetlen­ségről, amit a költőnek ki kell merítenie a végtelenből. Arról a millió részből összesített egyetlenről, amelynek több-dimenziós terjedéséből kicsipegeti a költő a behéjazott, zárt, egyszemű végteleneket és múlandóságokat, mint napraforgótányér hártyacellafészkéből madár a magot, táplálékul, mert halandóság eszi a halandót, halandó táplálja a halan­dóságot, hogy élni tudjon a halálig. Az életről. A létről a nem-lét előtt. Arról a gyönyörű és foszlékony állapotról, amelyből a költészet csíra-ágai, lombképző gallyai kinőnek, a re­­mény-bozontok, vers-ravatalok, tűzlepedők, halotti kendők, csalag-újulások, csecsemő­szájba ömlő vigasz-folyadékok, amelyek úgy ágaskodnak, szöcskecsápként a levegőbe föl­­horgonyozódva, mint szülőasszony emlőjéből a két ujjal kinyomott tej, a tej-cérna kilövő­­dés fehéren, a szökőkút-tejsugár a nagy, duzzadt, szeplős és pipacsos emlő­vulkánból. Ar­ról a természetes és szükségszerű akaratról és vágyról, amely látszatra oly egyszerű, mint­ha alszunk, eszünk, szeretkezünk, vizelünk, halottat mosdatunk, temetőbe viszünk fehér habszilánk-csésze őszirózsát. Ahogy a halott arcáról lemossuk a vért, a verejtéket. Ahogy föltörünk egy tojást. Ahogy gyerekünk szeméből zsebkendőcsücsökkel kivesszük a szemgo­­lyó-kapillárisbolyra, a pupillára ragadt, vagy a szemhéjak könnycsónak-háromszögtövé­­be fulladt muslincát. S megnézzük aztán nagyítóval a finom lécecskékből, csövecskékből, pontokból, pórusokból, bordás hártyadióból, állati páfrányokból és szőrtajtékbojtokból, mozaik­szemekből összetett szerkezetet. S azt mondjuk: élet volt, s halál lett. Életből halott. Halál a gyermek szemében. Gyermekkönnyekbe fúlt mozgó mozaik pontremény. Amikor azt mondom: halál, sose a halottakra gondolok, akiknek viaszliliom szájába a műfogsort visszatettük, hideg nyálban babrálva és kotorászva, akiknek kihűlő, bütykös, saskörmű lábát fogtuk, s kezünk minden ujja külön és egyszerre érezte, hogy márványosodik száraz hideggé a lassan elcsendesülő élet-meleg, a lélek, amely ott volt az anya meggyötört lábá­ban is, nem a háborúban, gyűlölet-őrjöngés testvérharcokban, betegségben, ön­kivégzés­­ben, természetes megöregedésben, gyilkosságban, balesetben, tudatos, mesterséges élet­­fosztásban, éhségben, fagyban, tűzben és vízbe­fzoladásban meghaltakra gondolok, hiszen ezek a halottak úgy cikáznak bennem, mint a kozmoszban az elemi részecskék, de arra a van és nincs közötti dobhártya-vékony, szűzhártya-finom végtelen és örök falra, amely mint a süketség, Duino szikla-deszkái a tenger és a hegykopár között, hangot nem továb­bít az agyba, nem bársony-ostya jövő-kapu, s létünk csak a fal előtti tenyészet, televény, bozsgás és tudat-működés, s a fal mögött az a teljesebb Titok, amelynek szigorú némaság­lemezéig ér a természet-virágzás, és az emberiség­ lehet, a hódolat, szellem, Isten-képzet és történelem, isten-lényekké osztott csodálkozás-nyájak szárnyas és szárnytalan tömege, mi­tikus létezők csordája és szárny-felhője, s amelynek lemezcsönd-gyémánthártyáján belül egy mikronnál kvadrilliószor szűkebb térszünet sincs, töltetlen üresség, de rögtön, a falból előre tolódva hátra az az Időtlen Semmi, az a nem-tükröző örök Valami, amelyet még ha­lálunkkal se láthatunk, az életbe visszanézve, mint hátranézve hátunkat a tükörben, mez­telen hátunk felét a gerinccsatornáig legalább a tükörlap mélység­terében, vagy tükör előtt állva kis tükör­koronggal szájunkban, a kettős tükrözésben, a tükörnek tükör-felelet­ben szájüregünket, a vörös szájboltozatot, a gégecsapot, nyelv­függőt, mandulákat. Csak a halott látható, nem a halál. Csak a bomló hús, a viaszos aranyrózsaszín ezüstje, az el­kocsonyásodó szem, korhadó haj, lila-kagyló-köröm, barnára száradó csontváz. Az ember nem látja a halált, csak a halottat. Más természeti lényekről nem is szólok. Mert, azt hi­szem, az állat, ha nézi is, nem látja a halottat. Vak a halottra. Közönye: élete. Nem ér­dekli a halott. Csak élete van. Halála: megszűnés. Nem rakódik sugárgyémánt ismeretle­néből lét­ tudattá a haláltól. Halál-tudattá az életből. Mert benne fekete a láng. És ben­nünk a láng, mint a kristálymozaik, tüskés, gyöngyház-pálma csatáros csikóhal-lebegés a tengerben. Csikó-alakú álló tűz. És ha már tenger! A halál az a fénnyel telt Titok-kehely, Grál-kehely talán, amelyben átmeneti színes virágzásunk, mint tengerben a virágállatok, mindenféle szűrös, csápos, lámpás, szárnyas élők, alakok, formák, hulló avarként lengő, merülő csodák. Ez a fal! És ez a fal ott van mibennünk. Vele születtünk. Általunk van és belőle lettünk. És rajtunk kívül van és mégis mibennünk nő, dagad, sokszorozódik, a da­rázs papírházaként sejtfülkésen szétszorzódva minden anyag­ pillanatunkban. Tőle va­gyunk és érte virágzásunk. A halál az élet egyetlen bizonyítéka. Ha nem lenne halál, ki és mi tudná, hogy van élet? A halál a költészet egyetlen oka és értelme. A bennünk és körülöttünk épült gátak, zátonyok, falak, kapuk. A költészet a fal előtti virágzás. Falra fölfutó. Falon habzó. A Titok innenső olda­lán, mint várfalra habzó virágzó bodzafa, a bodzavirágzás csillagmor­­zsa-tajtékőrület kőre dőlve, kőből kilógva. Minek a költészet a halhatat­lanságnak? Mit csinálna a halhatatlanság a költészettel? Csak a mu­­landót lehet kimondani, semmit ami örök. Minek és kinek kimondani azt ami örök? Minek ez a vágytalan fölöslegesség? Csak a halandóság­ból lehet költészetet csinálni. Mert a költészet: vágy. És vágya csak a halandónak van. A halál vágytalan. És vágytalan az öröklét. A költé­szet: halandóság-térkép. Szikár, vagy burjánzó, szűk, vagy bő lobogás értelemből és rejtelemből. Minden emberi állapot, minden természet­­tény, minden dolog, anyag, rész, részlet, összetevő, gőgösen vagy árván elkülönülő azt akarja, hogy verssé legyen. Verssé legyen az ember miatt. Mert csak az ember miatt van költészet. Az ember­ nélküli természet csak önmaga: természet. S csak az ember tudja verssé visszaragyogni a min­­denséget s a titok Göncölszekerét az emberi szívben. Az emberértelem, a természet, a történelem, a szerelem, a szegénység, szánalom, magányos, vagy csoportos bűn, megaláztatás, öröm, magány és sokaság vágyik versbe lenni. Kivágyódik önmagából. Mint a selyemcsönd virág a hi­ányból. Mint a bogarak osztott csillagtükör szemragyogása a homály­ból. Ahogy a csillag fényleni, égni akar. Ahogy a világegyetem fénylő égitest-rakománnyal sokszorozza magát végtelenné a fekete magányban. Ó, ez a Titok-fal. Ha egyszer el tudnám mondani ami odaát a van. A falon­ túli ki­ tudja mi. Ha egyszer átláthatnék a Falon! Ha egyszer át­láthatnék rajta! Akárcsak oly szűken az ismeretlen csöndbe, ahogy tű­heggyel átszűrt fehér papírlap millimikron szikra-rutkán nézte az ember a luk­ parányin fölnagyított tájat gyerekkorában, a szúrásluk sugár­pontján, a tűhegynyi fénypettyen át az ember­ időt. Amiben boldogok voltunk és boldogtalanok. Harminc éve tervezek egy terjedelmes verset erről a kettősségről. A lehetetlenségről és a vágyról. Hogy szeretnék a Titokba belenézni. Hogy leírjam a Titok elképzelt belsejét, a mérhetetlent, mert ismeret­lent. Ahogy a szárnyas angyallal horgolt és cérnakocka-satírozással rácsozott függönyön át lestem a konyhából a szobába, hátha meglátom a karácsonyfát. Hogy van-e? Hogy mi­lyen? Ahogy apám nyitott, kék, sárga-eres és vérhálós szemébe néztem a szoba-asztal ra­vatalon. De hiába! Csak a halottat láttam, nem a halált. Lehet száz oldalnyi is a jegyze­tem ehhez a vershez. Mégis félek tőle. Mert van, amikor a túltervezett mű megsemmisíti önmagát. A túlszerkesztett mű váz­ végtelene szálkásan, szilánkosan összeomlik. Elpáro­log, mint a kénsav. Addig tágul a terv, míg szétrobban a felület-elvékonyodásban. A jegy­zetlapok az elhatározásra fagynak, s áll a költő a sziklányi jégkristályban. Mint jéghegy­befagyott mamut. S a sejtelem, mint jéglakat a szájon, a bajszos arcon. Mert megfagy az ihlet-ezekben a vér, a szív fagy-halott. Mert kell hagyni valami bizonytalant a teremtő­­désnek, kell a teremtésnek a teremtéshez valamennyi véletlen, nem­ akart, ismeretlen, vá­­ratalanul fölbuggyanó, sejtelemből­ kigyűrődött. Valami kósza, kósza, titkos összevissza gomolygás, lebegés, az ismeretelen öntudatlan és hirtelen erjedése, ami aztán ágakká, bo­zótokká szilárdul, véletlen molekulákból bonyolultabb összetevőkké sejtesedik, nehéz anyaggá kristályosul. De mégis! De hátha! De mégsem adom föl! De mégse hagyom abba! De a titok-kutatást nem szabad abbahagyni. Csak szóljanak a sejtelem-harangok. Amíg bele nem halsz a harangzúgásba, így halni szép, így halni jó. Aztán jöhet a temetés. Te­remtés után a temetés. Mert ha abbahagyod, a világot árulod el. Mert ha abbahagyod, önmagad temeted önmagaddal önmagadba. S ez nem ős­bűn. Csak bűn. Mert az ős­bűn, a mítosz szerint, halandósággal halandóságból nemzette az emberiséget. Halál ellen a költészetért. Hogy ne csak ő legyen, mint az öröklét. De a költészet is, a legszebb halandó­ság. ЏЈЉ­‘Elhangzott az Újvidéki Színház Juhász Ferenc-estjén, 1992. október 23-án

Next