Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)
1992-10-24 / 293. szám
A szellemi élet lombhullása Interjú Juhász Ferenccel az Aranykoszorú díjról, az író és a könyv helyzetéről, az emigránsokról és az otthon maradottakról Pénteken, október 23-án a Vendégeink vendége volt Juhász Ferenc, a neves magyarországi költő. Az Újvidéki Színház kistermében találkozhattak vele a költészet kedvelői. Újvidéki tartózkodása idején megkértük az idei Sztrugai Költészeti Esték Aranykoszorús költőjét, válaszoljon néhány kérdésünkre. Ш Az idei Sztrugai Költészeti Esték Aranykoszorúval díjazott költője. Egy szép és hagyományos nemzetközi költészeti találkozó ezúttal már egy tragikusan széthullott országban zajlott. Hogyan fogadta ezt a díjat, és egyáltalán: mit jelent egy költőnek a díj? - Nem az idén voltam én először Sztrugában, sőt nem is először voltam kitüntetett ott. 1966-ban jártam ott első ízben egy ugyanilyen rendezvényen, ugyanilyen ünnepségen. Akkor nekem is váratlanul - mert nem gondoltam rá - a legszebb versnek járó díjat ítélték oda, azaz gyorsan alapítottak egy díjat arra az alkalomra. Ahogyan az idén nyáron elmondták nekem, azóta sem kapott senki ilyen díjat, mert ez egy véletlennek és váratlannak az összetalálkozása volt. S most megkaptam ezt az Aranykoszorút... Kevés, ha azt mondom, hogy nagyon örültem neki, a díjért önmagáért, a helyzetemért... Örültem az ünnepnek, a fényének, s annak az elkötelező vállalkozásnak, ami ezzel a díjjal jár, mert hiszen az ember mindig azt gondolja, hogy talán nem is érdemli meg, s valami módon meg kell szolgálnia. Pici szorongással utaztam le. Amikor ugyanis a szervezők a lakásomon felkerestek, még nem is tudtam, hogyan fogok lejutni. Egyre feszültebbé, egyre kuszáltabbá vált a helyzet. Nem egyedül utaztam volna persze, sok költőt meghívtak a világ minden részéből. Végül a köztársasági elnök elküldte értünk repülőgépét, s így - hogy is mondjam - átrepültünk, anélkül, hogy bármit is észleltünk volna mindabból a szenvedésből, szenvedésgócokból, amelyek az ország különböző területein vannak. Macedóniában pedig még béke és nyugalom volt. A Sztrugai Költői Estéken - s ezt függetlenítse a személytől, aki a díjat kapta - egy pompázatos, tűzijátékos, szökőkutas lángáradásban folyt a költészetnek az ünnepe. A feleségem egy vacsorán, amelyet a köztársasági elnök adott, megkérdezte tőle, hitbe kerül ez. Nem egy emberről, névről van szó. Legalább kétszázan voltunk ott, egy hétig tartott az ünnepség... Erre az elnök úr nagyon szépen válaszolt. Mi nagyon szegények vagyunk, mondta, tudjuk, mindez nagyon sokba kerül. Kicsi ország vagyunk, de éppen azért ezzel próbálunk kulturálisan nagyobb országgá, nagyobb tényezővé lenni. S ez teljesen igaz. AZ ÍRÓ ÖRÜLT, HOGY KÖNYVE MEGJELENT_____________ Ezek a változások, amelyek Európának az Ausztriától délreeső részeit érintik, általános elszegényedéssel járnak, ahogyan én az íróasztalom mellett ülve, újságot olvasva, rádiót hallgatva, televíziót nézve tapasztalom. Ráadásul a szellemi életnek is valahogy egyfajta lombhullásával jár ez - biztos vagyok -, még akkor is, ha vannak - lehetnek -, mert biztosan vannak olyan csírái, vagy rügyei, vagy lombjai az új szellemiségnek, írásoknak, műveknek, annak, ami megvan ugyan, csak nem látható. Az embereket - úgy gondolom - a közvetlen megmaradásuk érdekli ma a térségnek ezen a részén, beleértve, természetesen, Magyarországot is. ■ Hosszú éveken át Kelet-Európában a kultúra államilag támogatott tevékenységként viszonylag jó helyzetben volt, habár egyféle lojalitást megköveteltek tőle. A könyv hozzáférhető volt, a folyóiratok éltek, virágoztak. Most viszont egyre inkább valamiféle gazdasági alapokról beszélnek, s mindez kihat a könyvkiadásra Magyarországon is. Holmi alternatív gyógymódokról szóló kiadványok milliós példányban kelnek el, egy remek regényt ugyanakkor alig 8000 példányban adnak ki... - Vagy még annyiban sem... Ha bevallhatom, én azért annak az állami támogatásnak nem voltam annyira ellene. Amikor benne voltunk, éltünk egy életben, dolgoztunk, műveket akartunk létrehozni, vártunk arra, hogy megjelenjenek, akkor nem így gondolkodtunk, hogy: állami támogatás. Az író örült, ha könyve megjelent, s ennek már az utóbbi tíz-tizenöt évben nem volt olyan kizárólagos feltétele, akár politikai feltétele, mint amilyent most ráfognak. Ez a rendszerváltozás azonban mintha nem akarna, vagy mintha nem volna módja rá, hogy törődjön a szellemi életével, annak termékeivel, és ezt most azzal a folyamattal magyarázzák, amelyet furcsán és nagyon szerencsétlen szóval privatizációnak hívnak. Ez a folyamat nagyon lassan megy, nem működik civilizáltan, tele van még olyan harcokkal, békétlenségekkel, érdekekkel, ellenérdekekkel, amelyek semmiképpen sem szolgálják a szellem jelentkezésének a lehetőségét. Az egy másik dolog, hogy minden krízishelyzetben - s az elmúlt tíz év egy meglehetősen nagy krízisállapot volt - megjelennek a piacon, mindent elárasztanak bizonyos művek, egyrészt pénzszerzési okokból, másrészt levezetendő mindazt, ami a társadalom különféle rétegeiben benne van. IGAZI KÖNYVES MÁR ALIG VAN Kamaszkoromra visszaemlékezve is elmondhatom mindezt: megjelenik minden, ami a válságállapotban a racionálisnak ellentmond. Fölvirágzott minden, ami antiracionális, minden, ami misztika, minden, ami látszatra - de nem valóságosan -transzcendens, minden, ami mágikus, s mindez nagyon alacsony szinten. Ha gyermekkoromra, kamaszkoromra hivatkozom, akkor a 39-es, 40-es, 41- es, 42-es évekre gondoljon, akkor hirtelen a grafológiától kezdve a jógáig, a jógától a csillagjóslásig mindenféle jelentkezett a könyvekben, egy valóságos válsághelyzetben: ez volt a háború és annak képtelensége. Ez nálunk most már lehabzóban van, látszik ez a várost járva a nagyon megfogyatkozott utcai árusokat, asztalokat, sátrakat szemlélve. Ez a hab már leszáradt. A nagyobbik baj, hogy a privatizációfolyamat szétrombolta a könyvesboltok hálózatát is, ide is beszivárgott ez az olcsó áru. Nyugaton ez nem így van. Én ismerem a francia, ismerem az osztrák, ismerem az angol, ismerem az egyesült államokbeli könyvesboltoknak a természetét. Nálunk sem az igazi könyvesek csinálják ezt, hiszen igazi könyves már alig van, olyan, akinek a könyv a szívdobbanása, a könyv a mindene, akinek a könyv szent. Nagy-nagy sóhajokkal gondolok vissza arra az időre, szintén gyermekkoromból, amikor egy kamaszfiúnak éppoly áhítattal vettek le egy könyvet a polcról, mint egy gazdag embernek, mert volt egy pengője, néhány fillérje, s abból könyvet szeretett volna venni. A hab - mint mondtam - kezd leszáradni, csak az a baj, hogy azoknak, akik most a könyvesboltokat megveszik vagy bérelik, nem a könyv a lelkük, hanem az üzlet. S ennek következtében fog majd az ember itt fog pasztát kapni, fog kölnit kapni, fog fésűt kapni, esetleg valamilyen napilapot... (Folytatása a 10. oldalon) Juhász Ferenc: „...megjelenik minden, ami a válságállapotban a racionálisnak ellentmond. ” MAGYAR SZÓ SZOMBATI MAGAZINJA XXXI. évf., 44. szám Szerkeszti NÁRAY ÉVA 1992. X. 24. A halál és a költő Engem csak a halál érdekel. Engem már csak a halál érdekel. Ne botránkozzanak meg kijelentésemen. Ne vegyék játékos, könnyű füstnek szavaimat. Mint amikor cigarettára gyújt az ember. Hiszen a költészetről van szó. Arról a szép és szenvedélyes lehetetlenségről, amit a költőnek ki kell merítenie a végtelenből. Arról a millió részből összesített egyetlenről, amelynek több-dimenziós terjedéséből kicsipegeti a költő a behéjazott, zárt, egyszemű végteleneket és múlandóságokat, mint napraforgótányér hártyacellafészkéből madár a magot, táplálékul, mert halandóság eszi a halandót, halandó táplálja a halandóságot, hogy élni tudjon a halálig. Az életről. A létről a nem-lét előtt. Arról a gyönyörű és foszlékony állapotról, amelyből a költészet csíra-ágai, lombképző gallyai kinőnek, a remény-bozontok, vers-ravatalok, tűzlepedők, halotti kendők, csalag-újulások, csecsemőszájba ömlő vigasz-folyadékok, amelyek úgy ágaskodnak, szöcskecsápként a levegőbe fölhorgonyozódva, mint szülőasszony emlőjéből a két ujjal kinyomott tej, a tej-cérna kilövődés fehéren, a szökőkút-tejsugár a nagy, duzzadt, szeplős és pipacsos emlővulkánból. Arról a természetes és szükségszerű akaratról és vágyról, amely látszatra oly egyszerű, mintha alszunk, eszünk, szeretkezünk, vizelünk, halottat mosdatunk, temetőbe viszünk fehér habszilánk-csésze őszirózsát. Ahogy a halott arcáról lemossuk a vért, a verejtéket. Ahogy föltörünk egy tojást. Ahogy gyerekünk szeméből zsebkendőcsücsökkel kivesszük a szemgolyó-kapillárisbolyra, a pupillára ragadt, vagy a szemhéjak könnycsónak-háromszögtövébe fulladt muslincát. S megnézzük aztán nagyítóval a finom lécecskékből, csövecskékből, pontokból, pórusokból, bordás hártyadióból, állati páfrányokból és szőrtajtékbojtokból, mozaikszemekből összetett szerkezetet. S azt mondjuk: élet volt, s halál lett. Életből halott. Halál a gyermek szemében. Gyermekkönnyekbe fúlt mozgó mozaik pontremény. Amikor azt mondom: halál, sose a halottakra gondolok, akiknek viaszliliom szájába a műfogsort visszatettük, hideg nyálban babrálva és kotorászva, akiknek kihűlő, bütykös, saskörmű lábát fogtuk, s kezünk minden ujja külön és egyszerre érezte, hogy márványosodik száraz hideggé a lassan elcsendesülő élet-meleg, a lélek, amely ott volt az anya meggyötört lábában is, nem a háborúban, gyűlölet-őrjöngés testvérharcokban, betegségben, önkivégzésben, természetes megöregedésben, gyilkosságban, balesetben, tudatos, mesterséges életfosztásban, éhségben, fagyban, tűzben és vízbefzoladásban meghaltakra gondolok, hiszen ezek a halottak úgy cikáznak bennem, mint a kozmoszban az elemi részecskék, de arra a van és nincs közötti dobhártya-vékony, szűzhártya-finom végtelen és örök falra, amely mint a süketség, Duino szikla-deszkái a tenger és a hegykopár között, hangot nem továbbít az agyba, nem bársony-ostya jövő-kapu, s létünk csak a fal előtti tenyészet, televény, bozsgás és tudat-működés, s a fal mögött az a teljesebb Titok, amelynek szigorú némaságlemezéig ér a természet-virágzás, és az emberiség lehet, a hódolat, szellem, Isten-képzet és történelem, isten-lényekké osztott csodálkozás-nyájak szárnyas és szárnytalan tömege, mitikus létezők csordája és szárny-felhője, s amelynek lemezcsönd-gyémánthártyáján belül egy mikronnál kvadrilliószor szűkebb térszünet sincs, töltetlen üresség, de rögtön, a falból előre tolódva hátra az az Időtlen Semmi, az a nem-tükröző örök Valami, amelyet még halálunkkal se láthatunk, az életbe visszanézve, mint hátranézve hátunkat a tükörben, meztelen hátunk felét a gerinccsatornáig legalább a tükörlap mélységterében, vagy tükör előtt állva kis tükörkoronggal szájunkban, a kettős tükrözésben, a tükörnek tükör-feleletben szájüregünket, a vörös szájboltozatot, a gégecsapot, nyelvfüggőt, mandulákat. Csak a halott látható, nem a halál. Csak a bomló hús, a viaszos aranyrózsaszín ezüstje, az elkocsonyásodó szem, korhadó haj, lila-kagyló-köröm, barnára száradó csontváz. Az ember nem látja a halált, csak a halottat. Más természeti lényekről nem is szólok. Mert, azt hiszem, az állat, ha nézi is, nem látja a halottat. Vak a halottra. Közönye: élete. Nem érdekli a halott. Csak élete van. Halála: megszűnés. Nem rakódik sugárgyémánt ismeretlenéből lét tudattá a haláltól. Halál-tudattá az életből. Mert benne fekete a láng. És bennünk a láng, mint a kristálymozaik, tüskés, gyöngyház-pálma csatáros csikóhal-lebegés a tengerben. Csikó-alakú álló tűz. És ha már tenger! A halál az a fénnyel telt Titok-kehely, Grál-kehely talán, amelyben átmeneti színes virágzásunk, mint tengerben a virágállatok, mindenféle szűrös, csápos, lámpás, szárnyas élők, alakok, formák, hulló avarként lengő, merülő csodák. Ez a fal! És ez a fal ott van mibennünk. Vele születtünk. Általunk van és belőle lettünk. És rajtunk kívül van és mégis mibennünk nő, dagad, sokszorozódik, a darázs papírházaként sejtfülkésen szétszorzódva minden anyag pillanatunkban. Tőle vagyunk és érte virágzásunk. A halál az élet egyetlen bizonyítéka. Ha nem lenne halál, ki és mi tudná, hogy van élet? A halál a költészet egyetlen oka és értelme. A bennünk és körülöttünk épült gátak, zátonyok, falak, kapuk. A költészet a fal előtti virágzás. Falra fölfutó. Falon habzó. A Titok innenső oldalán, mint várfalra habzó virágzó bodzafa, a bodzavirágzás csillagmorzsa-tajtékőrület kőre dőlve, kőből kilógva. Minek a költészet a halhatatlanságnak? Mit csinálna a halhatatlanság a költészettel? Csak a mulandót lehet kimondani, semmit ami örök. Minek és kinek kimondani azt ami örök? Minek ez a vágytalan fölöslegesség? Csak a halandóságból lehet költészetet csinálni. Mert a költészet: vágy. És vágya csak a halandónak van. A halál vágytalan. És vágytalan az öröklét. A költészet: halandóság-térkép. Szikár, vagy burjánzó, szűk, vagy bő lobogás értelemből és rejtelemből. Minden emberi állapot, minden természettény, minden dolog, anyag, rész, részlet, összetevő, gőgösen vagy árván elkülönülő azt akarja, hogy verssé legyen. Verssé legyen az ember miatt. Mert csak az ember miatt van költészet. Az ember nélküli természet csak önmaga: természet. S csak az ember tudja verssé visszaragyogni a mindenséget s a titok Göncölszekerét az emberi szívben. Az emberértelem, a természet, a történelem, a szerelem, a szegénység, szánalom, magányos, vagy csoportos bűn, megaláztatás, öröm, magány és sokaság vágyik versbe lenni. Kivágyódik önmagából. Mint a selyemcsönd virág a hiányból. Mint a bogarak osztott csillagtükör szemragyogása a homályból. Ahogy a csillag fényleni, égni akar. Ahogy a világegyetem fénylő égitest-rakománnyal sokszorozza magát végtelenné a fekete magányban. Ó, ez a Titok-fal. Ha egyszer el tudnám mondani ami odaát a van. A falon túli ki tudja mi. Ha egyszer átláthatnék a Falon! Ha egyszer átláthatnék rajta! Akárcsak oly szűken az ismeretlen csöndbe, ahogy tűheggyel átszűrt fehér papírlap millimikron szikra-rutkán nézte az ember a luk parányin fölnagyított tájat gyerekkorában, a szúrásluk sugárpontján, a tűhegynyi fénypettyen át az ember időt. Amiben boldogok voltunk és boldogtalanok. Harminc éve tervezek egy terjedelmes verset erről a kettősségről. A lehetetlenségről és a vágyról. Hogy szeretnék a Titokba belenézni. Hogy leírjam a Titok elképzelt belsejét, a mérhetetlent, mert ismeretlent. Ahogy a szárnyas angyallal horgolt és cérnakocka-satírozással rácsozott függönyön át lestem a konyhából a szobába, hátha meglátom a karácsonyfát. Hogy van-e? Hogy milyen? Ahogy apám nyitott, kék, sárga-eres és vérhálós szemébe néztem a szoba-asztal ravatalon. De hiába! Csak a halottat láttam, nem a halált. Lehet száz oldalnyi is a jegyzetem ehhez a vershez. Mégis félek tőle. Mert van, amikor a túltervezett mű megsemmisíti önmagát. A túlszerkesztett mű váz végtelene szálkásan, szilánkosan összeomlik. Elpárolog, mint a kénsav. Addig tágul a terv, míg szétrobban a felület-elvékonyodásban. A jegyzetlapok az elhatározásra fagynak, s áll a költő a sziklányi jégkristályban. Mint jéghegybefagyott mamut. S a sejtelem, mint jéglakat a szájon, a bajszos arcon. Mert megfagy az ihlet-ezekben a vér, a szív fagy-halott. Mert kell hagyni valami bizonytalant a teremtődésnek, kell a teremtésnek a teremtéshez valamennyi véletlen, nem akart, ismeretlen, váratalanul fölbuggyanó, sejtelemből kigyűrődött. Valami kósza, kósza, titkos összevissza gomolygás, lebegés, az ismeretelen öntudatlan és hirtelen erjedése, ami aztán ágakká, bozótokká szilárdul, véletlen molekulákból bonyolultabb összetevőkké sejtesedik, nehéz anyaggá kristályosul. De mégis! De hátha! De mégsem adom föl! De mégse hagyom abba! De a titok-kutatást nem szabad abbahagyni. Csak szóljanak a sejtelem-harangok. Amíg bele nem halsz a harangzúgásba, így halni szép, így halni jó. Aztán jöhet a temetés. Teremtés után a temetés. Mert ha abbahagyod, a világot árulod el. Mert ha abbahagyod, önmagad temeted önmagaddal önmagadba. S ez nem ősbűn. Csak bűn. Mert az ősbűn, a mítosz szerint, halandósággal halandóságból nemzette az emberiséget. Halál ellen a költészetért. Hogy ne csak ő legyen, mint az öröklét. De a költészet is, a legszebb halandóság. ЏЈЉ‘Elhangzott az Újvidéki Színház Juhász Ferenc-estjén, 1992. október 23-án