Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)
1992-10-31 / 300. szám
Olvasmányok a Szörnyetegről „Ez a háború azonban már nem az a kétségbeesett, megsemmisítő küzdelem, ami a huszadik század korábbi évtizedeiben volt. Korlátozott célú hadművelet olyan ellenfelek között, akik képtelenek elpusztítani egymást, anyagi okuk a küzdelemre nincs, és semmiféle lényeges ideológiai különbség nem választja el őket. Azt sem lehet állítani, hogy akár maga a hadviselés, akár a vele kapcsolatban uralkodó magatartás kevésbé vérszomjassá vagy lovagiasabbá vált volna. Ellenkezőleg: a háborús hisztéria mindhárom országban állandó és egyetemes, az olyan cselekedeteket, mint a rablás, fosztogatás, gyermekek lemészárlása, egész népek rabszolgasorsba vetése, a hadifoglyokkal szemben alkalmazott megtorlásokat — egészen az elevenen megfőzésig és eltemetésig -, szabályszerűeknek tekintik, s ha nem az ellenség követi el őket, hanem a saját hadseregek, még érdemnek is.” Micsoda pontos leírása - ugye - mindez annak, ami közvetlen közelünkben történik. Holott nem egy katonapolitikai elemzésből, külföldi kommentátor írásából idéztük. Egy nemrégiben Londonban megtartott nemzetközi tanácskozáson a csehszlovákiai részvevő kifejtette: ami Orwellben még néhány éve is a keleteurópai államokat tekintve mindennapi valóságnak tűnt, a bársonyos forradalom révén végre visszavonhatatlanul fikcióvá lett. 1984-ben New Yorkban Goran Milic, az akkori Jugoszlávia egyik tévéstúdiójának amerikai tudósítója arról faggatta egyik interjúalanyát, tart-e attól, hogy Orwell regényéből 1984-ben valóság lesz. A narancssárga overallba öltözött színesbőrű a szemeteskukák tövében kivillantotta reklámfehérségű fogsorát és nevetett az egészen. Orwellről nem hallott és egyébként semmitől sem tartott. 1992-ben a könyv a könyvben, Orwell regényéből Emmanuel Goldstein: Az oligarchikus kollektivizmus elmélete és gyakorlata cmű rész a volt Jugoszláviában elméletből gyakorlattá lett. Aminthogy a Párt három jelszava is: A HÁBORÚ. BÉKE A SZABADSÁG. SZOLGASÁG A TUDATLANSÁG. ERŐ Az orwelli világ részei lettünk mindannyian. A lapokban olvashatjuk, hogy visszatértek ismét a nemrég még örökre leküzdöttnek hitt betegségek. Növekvőben van például a tbc-s megbetegedések száma. Persze nem azé a tbc-é, amelyről Susan Sontag ír A betegség mint metafora című művében, a kreativitás, a bohémélet modelljéé: „A romantika a betegséget a semmittevés ürügyévé tette, s felmentette az embert polgári kötelezettségei alól, hogy csak a művészetnek élhessen, így az ember visszavonulhatott a világtól anélkül, hogy vállalnia kellett volna e döntés felelősségének súlyát - erről szól A varázshegy... Azáltal, hogy a tbc mítosza számtalan, a társadalmakra potenciálisan veszélyes vágyat megfogalmazott, és a kulturális rajongás tárgyává változtatta őket, majd kétszáz évvel sikerült túlélnie a cáfolhatatlan emberi tudást és az egyre szaporodó ismeretanyagot” - írja Susan Sontag. Abban azonban, amit a legújabb orvosi adatok tárnak elénk, még metaforikusan, áttételesen sincs semmi a regényhős Hans Castorp vagy a nagyon is valóságos Keats, Chopin, D. H. Lawrence betegségének és meneküléseinek romantikájából. Ez a tbc a szemeteskukákban kotorászok, az éhségtől hétrétgörnyedők, a nedves, hideg szobában kuporgók valós nyavalyája, éppen úgy, mint ahogyan metaforát és a romantikát félresöpörve - az volt egy évszázaddal korábban is. Időközben a megelőzés és a gyógymód a feledés legalsóbb régióiba tolta vissza. Csak ott és akkor válhat újból nyomorúságos valósággá, ahol és amikor az orwelli metaforából félreismerhetetlen valóság lesz. Abból a műből, amelyet egy angol irodalomkritikus „roppant angolos” műnek nevezett. „Filozófiában, vallásban, erkölcstanban, politikában kettő meg kettő lehet öt, de ha valaki ágyút vagy repülőgépet tervez, négynek kell lennie. A megfelelő hatóerővel nem rendelkező nemzeteket előbb vagy utóbb mindig leigázták, s a kellő hatóerőért folytatott harc nem tűrt ábrándképeket. Sőt a hatékonyság megszerzéséhez szükséges volt képesnek lenni a múltból való tanulásra, ami azt jelenti, hogy meglehetősen pontos fogalmakkal kellett rendelkezni arra vonatkozólag, hogy mi történt a múltban. Az újságok és a történelemkönyvek persze mindig szépítettek és elfogultak voltak, de az olyasféle hamisítás, amilyet ma művelnek, lehetetlen lett volna.” így Orwell. Sokszor gyötör a kérdés: ki lehetett az, aki ezt a regényt oly gondosan végigolvasta, és fejezeteit lépésről lépésre a gyakorlatba átültette? Az ellenséges csapatok kereszttüzébe került elmegyógyintézet ápoltjait szinte az utolsó pillanatban mentették át egy ma még viszonylag biztonságos helyre. A hideg őszi esőben sátrak alatt húzódnak meg, a gyengébbek és védtelenebbek úgyszólván mezítelenül, az erősebbek, az önfenntartási ösztönnek még birtokában levők másokról lerángatott göncökben, a vöröskereszttől kapott durva takarókba burkolózva. Híg levest osztanak ki közöttük. Az erősek, az őrültségükben is gyakorlatiasak talán túlélik ezt a kort is. Mások ott halnak meg a földre terített vackon: a halál manökenei a fotóriporterek kamerái előtt. Az egykori tekintélyes intézet szerb, horvát, muzulmán orvosai szétfutottak - ki-ki saját nyája felé -, az egyetlen orvosnő, aki vállalja ezt a rondabugyrot ma is, egyszerűen nem segíthet mindannyiukon. A riporter beszámol arról is: az ápoltak közül többen tudják, hogy háború van, félnek tőle, félnek a haláltól is. De - habár mindenféle náció akad közöttük: szerb, horvát és muzulmán is - egymástól nem félnek, nem is gyűlölik egymást. A háború - ezek szerint - a normális emberek mestersége és mesterkedése lenne? Az őrültek, elmebetegek tudják csak maguktól távol tartani az irracionális gyűlöletet? A legfurcsább paradoxon volna ez korunk paradoxonai közül. Vagy talán nem is paradoxon. Vegyük úgy: azok az őrültek, akik már ápoltak, a társadalomra nem veszélyesek. Csak azok, akik szakorvosi kezelésben még nem részesülnek, és szimptómáikat többé-kevésbé leplezni tudják. A totalitárius társadalom korának fikcióját Orwell 1948-ban írta. Az elmúlt 44 év alatt más-más módozatban más-más szélességi és hosszúsági fokon megvalósult belőle egy és más. A nagyon angolos regény most éppen nagyon balkáni valóság. „Nem csupán, hogy naponta itt élünk, benne ebben a normális szörnyűségben és nem csak hogy megszoktuk ezt a szörnyeteget, hogy lassan hasonlítani kezdtünk rá, de már magunk is szörnyeteggé válunk: a totalitárius nacionalizmus elnyomása alatt élni nap mint nap nem mást jelent, mint magunkévá tenni, azaz elfogadni az elfogadhatatlant, természetesként fogadni el a szörnyeteget. Olyan világban élünk (ha ugyanez élet), amelyben a szörnyűséges lett a normális, és a normális a szörnyűséges. Emiatt az emberség - ha nagyritkán találkozunk vele - teljesen valószerűtlennek tűnik... A totalitarizmus vakká teszi az embert a szörnyű iránt, és ami a legszörnyűbb: a totalitarizmusban az a szörnyű, hogy egyre kevesebb, ami szörnyű! A szörnyeteg nemlétezése, a szörnyeteg felfoghatatlansága, a szörnyeteg láthatatlansága, a szörnyeteg fantomizálása - hát nem azt jelenti mindez, hogy belesüllyedtünk a szörnyűségbe; ha már nem látom a szörnyeteget, nem azt jelenti-e vajon, hogy magam is szörnyeteggé lettem?” - faggatja (nemcsak) önmagát Radomir Konstantinovic. A kérdést a Belgrádi Kör alakuló gyűlésén tette fel. Válaszra nincs szükség. Még mindig nagyon kevesen vannak azok, akiknek szeme körülkémlelve megállapodik a szörnyetegen. P. KECZEY Klára NÉMETH ISTVÁN Eev lebontott temetőre riport Vers Hogy is mondjam el e szótlan döbbenetét, ezeket a kriptákat negyvenöt után felelőtlen emberek, rakoncátlan suhancok mind földúlták, arany nyaklánc, gyűrű után kutatva. Igen, bólintok, ez a gazdátlan temetők sorsa. Ennek a boltozatát már szétszedték. Ez már hamarosan a most Nyitott kripta szélén állok. A pincék, a lagonyák se voltak nagyobbak itt a telecskai dombok oldalában... csak a gödre áll még, miként egy gödör állni képes. A félig elkorhadt koporsódeszkák a gödör partjára dobálva. Egy megmaradt koporsófödélen még olvasható a szöveg: Teresia Hergeth, Lechte 37 Jahre 1 M 51 S ami még megmaradt: földbarna koponyacsont, medencecsont, lábszárcsont - mind a nyitott kripta szélére vetve. Bontják, lebontják a temetőt. Épp mindszentek van, követi a halottak napja. Arrébb, fent, balra a magyar temető, lennebb jobbra a szerb temető virágban fürdik. Ez a bontás alatt lévő Kálvin-hitű németeké volt. Negyvenöt vihara után csak ez maradt itt belőlük, ez a nagy, nagy sírhantos temető. (Koporsóik fedele is úgy domborodott, miként sírhantjaink, miként a kripták boltíve...) Most, a kriptákat fölbontva bontják, lebontják e gazdátlan temetőt. A csontokat műanyag zsákokba gyűjtik, használt műtrágyás zsákokba, VEŠTAČKO ĐUBRIVO - ŠABAC feketéllik rajtuk a betű, majdnem azt mondtam: az alkalomhoz illő fekete betű... Borongós ég, szél söpör, fázós temetősori, földbe süppedt házak. Most akár Hangya Bandi faluszéle. Száznyolcvan nagy német kripta, számol be a szerb temető sírásója, a fölszedett csontok egy újonnan épített közös sírba vándorolnak, mert errefelé terjeszkedik a szerb temető. Ezért a bontás. Különben, folytává a sírásó, még krizantém-habokban fürdő kis magyar temetőre is meg erre a most még terjeszkedő szerbre is. Mindnyájunkra ez vár, így forgatják ki egyszer mindnyájunk sírját, az elöregedettekét, az elhagyatottakét, az elfeledett vagy épp elkergetett népekét, kitúrnak bennünket „örök nyugvóhelyünkről” az újonnan jöttek a saját helyüket követelő friss halottak. Mintha most ezen, itt a nyitott kripta szélén állva megilletődnék. Ehelyett inkább - mindenszentek van, halottak napja közéig - számba venném enyéim még domborodó sírhantjait. A szüleimét, a nagyszüleimét, a nagybátyáimét, a nagynénéimét, a barátaimét, az ismerőseimét - kikkel együtt indultam, nőttem fel s már-már mindenki a temetőben, egy temetőnyi halottam van, hát még ha a dédeket, az üköket is ide sorolnám, akiknek a sírjait már számon se tartjuk, akiknek a nyugvóhelyük bontásra érett, akár ez a nagy német temető, így állunk hát azzal a híres örökkévalósággal. Pedig eljő, ím, a halálunk utáni halál is, felszedik csontjainkat, elsimítják sírhantjainkat s még csak arra se számíthatunk, ami nagy elődeinkre várt évszázadokkal, évezredekkel haláluk után, hogy szerencsés körülmények között sírjaik Árpád-kori, avar kori leletté váltak. Hogy mint azokéi, a miénk felett is lelkendezzenek a régészek. Hozzánk már nem lesznek ily kegyesek az évezredek. Mert tudni fogják rólunk az elkövetkező századok: szürkén, nyomorúságosan éltünk, nagy tettek nélkül haltunk meg, s e jellegtelen kor jellegtelen jegyeit vittük magunkkal a föld alá. S most mégis nehéz sóhaj szakad föl belőlem, már-már síron túli eme nyitott kripta szélén állva. Hiába szeretted s emelted már-már a szívedig ily hűtlen lesz hozzád is ez a föld. 1990. XI. 3. Gergely József: Pléhkrisztus