Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)

1992-11-03 / 303. szám

4 KÜLPOLITIKA Amerikai elnökválasztások * Amerikai elnökválasztások Hol szorít a cipő? Mely kérdések izgatják legjobban az amerikai választókat Több mint tíz hónapja folyik az Egyesült Államokban az elnökválasztási idény, hosszú lenne felsorolni mindazo­kat az égető és kevésbé égető kérdése­ket, amelyeket ennek során a jelöltek­nek föltettek a sajtó képviselői és ma­guk a választók. A két nagy párt termé­szetesen platformot fogadott el a párt jelöltjei által képviselt vonal alapján, de azokat a dokumentumokat alig olvassa valaki, és még csak nem is szokás túlzot­tan számonkérni a győztesektől, mit si­kerül majd belőle megvalósítani. Sokkal fontosabb az, amit a jelöltek maguk ki­jelentenek, netán szavukat adják vala­milyen témában. George Bush négy évvel ezelőtti ígé­rete, hogy nem fogja emelni az adókat, csúfosan megbukott. Ő maga elismeri, hogy nem tartotta be a szavát, de ezt a demokrata többségű kongresszusra ke­ni - noha ebben nincs egészen igaza. Mindenesetre ez szüntelenül jelenlevő figyelmeztetés minden jelölt számára, hogy ne tegyen teljesíthetetlen ígérete­ket. Bush a fokozatos gazdasági fellendü­lést ígéri, a cégeknek nyújtandó további adókedvezmények és más gazdasági tervei alapján. Mellette szól, hogy az infláció igen alacsony (3-3,5%), és a munkanélküliség sem haladja meg a 7,5 százalékot. De a tömegek valahogy mégis másképp érzik, és igen elterjedt az elégedetlenség, amit Bush a sajtó örökös zúgolódásával magyaráz. Ami az államadósságot és a folyó költségvetési hiányt illeti, Bush nem árult el átfogó tervet - ha egyáltalán van neki ilyesmi - , csak technikai fogásokat kínált fel az adófizetőknek, hogy „érdekesebbé” te­gye az adóbevallást, és összekösse az adósság törlesztésével. (Akinek ez szívü­gye, majd kipipázhat egy kockát az űr­lapon, és adójának 5 százalékát csak ar­ra költheti a kormány...) Clinton „az emberekbe akar beru­házni”, hogy munkahelyeket teremt­sen, de ezt sok elemző csak nagyobb adók, nagyobb költekezés viszonylatban képes dekódolni, akárcsak a republiká­nusok. Perot keményen bírálja a deficitet, és azt állítja, hogy néhány éven belül törlesztené az állami adósságokat - töb­bek között egy gallononként (3,78­­) 50 centes benzinadóval, ami majdnem 50 százalékos üzemanyagár-emelkedést je­lentene, de még úgy is világviszonylat­ban a legolcsóbb maradna a benzin. So­kan nem hiszik, hogy újító elképzeléseit végre tudná hajtani, akármilyen többsé­gű kongresszus mellett. Erre ő azonban azt válaszolja, hogy egyenesen az ameri­kai népihez fordulna új és új felhatalma­zásokért (az „elektronikus városháza” elképzelése, ahol minden fontosabb kérdésben „kikérnék” a választók véle­ményét). Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy az amerikai nagytőke és a piac Bushban hisz jobban, és néhány negatív jelzést is kibocsátott már arra az esetre, ha Clin­ton győzne. Ugyanakkor a londoni Economist című hetilap, amelynek véle­ménye nem egészen nélkülöz minden alapot, legutóbbi számában kerek-perec a demokrata jelölt mellett tette le a vok­­sát! Ami az amerikaiak egyre nagyobb tömegeit érinti egyre érzékenyebben, az az egészségügyi biztosítás csillagászati ára. Ha valakinek a munkaadója nem biztosít különféle csoportos biztosítást vagy kedvezményeket (amire semmi­lyen törvény nem kötelezi a cégeket), akkor fejenként és havonta száz dollár fölé is emelkedhet az egyénenkénti egészségügyi biztosítás, és még akkor sem fedez nagyon sokféle kiadást! Egy könnyebb baleset is teljesen tönkretehe­ti a családot, mert a kórházi kezelés költségeit - biztosítás híján - képtelenek fedezni. Több mint 30 millió amerikai­nak semmilyen egészségügyi biztosítása sincs! A demokrata elnökök és jelöltek Kennedy óta igyekeznek országos ter­vet készíteni, de ez sokféle okból min­dig meghiúsult. A szavazatok nagy ré­szét még mindig el lehet tőle riasztani azzal, hogy az állami dirigálást és a szol­gáltatások romlását fogja magával hoz­ni. Bush alapjában véve csak adóked­vezményeket ígér annak, aki saját maga vesz egészségügyi biztosítást, míg Clin­ton átfogó programmal szerepel, de nagy kérdés, hogyan lenne képes azt fi­nanszírozni. A májusi Los Angeles-i zavargások plasztikusan kidomborították az ameri­kai városok közbiztonságának gyaláza­tos állapotát, de erre sincs kézzelfogha­tó megoldás. Bush a meglevő szolgála­tok összefogására és hatékonyabb mű­ködésére apellál, és elveti a fegyvervá­sárlás korlátozásának még a gondolatát is. Clinton egy százezres nagyságrendű új rendőrerőt szeretne felállítani - de miből!? Amerika-szerte újra és újra megdöb­bennek az odafigyelő emberek, hogy a nemzetközi versenyeken sorra lema­radnak a diákjaik a német, a japán és egész sor európai ország legjobb tanulói mögött. Az USA- ban egyre többen sze­reznek egyre magasabb képesítésről szóló papírokat, de az oktatás színvona­la sokakat nem elégít ki. Különösen a nagyvárosok iskolái vannak vészes hely­zetben, ahol még az iskolai bűnözés is súlyosbítja a dolgokat. Bush „oktatási elnöknek” szereti magát titulálni, a jövőre pedig évi ezer dollárt ígér annak, aki állami helyett magániskolába kívánja járatni csemeté­jét. Clinton ezt elutasítja, és azt követeli, hogy helyette emeljék fel az állami isko­lák színvonalát. Egybehangzó vélemé­nyek szerint azonban ebben az ügyben az elnök édeskeveset tehet - legfeljebb szimbolikus lépéseket, mint Bush Ame­rika ’2000 elnevezésű oktatásfejlesztő akciója. Az abortusz törvényességének kér­dése hatalmas vihart kavar Ameriká­ban, jól szervezettek mindkét tábor erői, de a választások során ez az ügy sem dominált annyira, amennyira vár­ták. A Republikánus Párt zászlajára tűz­te a magzatelhajtás megtiltását, de Bushnak ez nem személyes meggyőző­dése. Ő is szeretné nem létezőnek tudni ezt a jogot, de amikor megkérdezték, hogy mit tenne, ha saját lánya akarna abortálni, akkor azt mondja, hogy „mellette állna minden döntésében”. Nyilvánosan tehát elveti, de a magán­életben OK. Clinton viszont nem vitatja el mások jogát, de személyesen, felesé­gével együtt ellenzi az abortuszt. A fenti - és sok más - konkrét kérdés­sel szemben a Bush-kampány elvont fo­galmakra igyekezett mindvégig terelni a választási vitát. Azt hangsúlyozta, hogy bizalom kérdésében csak ő felel meg az elnöki posztra, mert már bizonyított, míg ellenfelének semmilyen komoly múltja sincs. Külpolitikai sikereivel szívesen di­csekszik, noha könnyen előfordulhat, hogy ősellensége, Szaddám Husszein még hatalmon marad, amikor neki el kell búcsúznia a Fehér Háztól! Másrészt az úgynevezett családi érté­keket hangoztatja az elnök­­ és Quayle alelnök amely nyilván a csendes, visszahúzódó életformát, a hűséget és jó nevelést, a hazafiságot és vallássosságot jelenti. A legutóbbit olyannyira, hogy a republikánus pártkonvención a demok­ratákat egyenesen istentelenséggel vá­dolták meg. Néhány héttel ezelőtt pe­dig még azt is Clinton nyakába próbál­ták varrni, hogy esetleg kommunista ügynök volt, mert 1970-ben turistaúton járt Moszkvában. Azt megállás nélkül felróják neki, hogy oxfordi egyetemista korában Londonban Amerika vietnami háborúja ellen tüntetett. Ha a választók ezeket az absztrakt vonásokat nézik, akkor lehet, hogy Bush lesz az emberük. Határozott prog­rammal mindenesetre Clinton rendel­kezik. Perot ugyan igen magabiztosnak tünteti fel magát, de következetesen el­utasította, hogy terveinek részleteiről beszéljen, így azokat nem is vehette iga­zán fontolóra a szavazni készülő hon­polgár. PURGER Tibor Bush Perot Magyar Szó Bush vagy Clinton Csak az lenne meglepetés, ha Perot győzne Ez e­gyetlen amerikai elnök sem mond­­hatta el, amit én mondhatok önök­nek: a hidegháború véget ért, a szabad­ság diadalmaskodott, és Lengyelország szabad - mondta Chicagóban a lengyel származású amerikaiak előtt Bush el­nök. A mai választásokkal záruló elnök­­választási kampány jellegét mégis in­kább az határozta meg, hogy az ameri­kaiak olyan keveset törődtek az elnök nyilatkozatában kifejeződő történelmi fordulattal, a választók magatartásának formálásába olyan keveset szólt bele Bushnak a fenti nyilatkozatban jelzett érdeme. Csak ezzel magyarázható, hogy Bush győzelmét a fenti történelmi ér­dem ellenére sem lehet biztosra venni, sőt a közvélemény-kutatás az ellenjelölt Clinton győzelmét jósolja. Igaz, hogy a mélypont óta - amikor is a közvéle­mény-kutatás szerint a szavazópolgárok 62 százaléka támogatta Clintont, és csak 28 százaléka Busht - valamivel növelte esélyét, hiszen a különbség csökken. A szakértők nem is könyvelik el el­őre Clinton győzelmét, arra hivatkozva, hogy az eredményt az dönti el, milyen arányú lesz a részvétel, és ezen belül melyik jelölt választói járulnak nagyobb arányban az urnák elé. Főképpen ho­gyan szavaznak azok, akik eddig kima­radtak a közvélemény-kutatásból, mert még nem döntöttek. Az idei amerikai elnökválasztásokra azonban az a legjel­lemzőbb, hogy a világ sorsát jobban be­folyásolják - ezért az érdeklődést is job­ban meghatározták - azok a jelenségek, amelyeket a választási kampány feltárt, mint maga a kérdés, hogy ki lesz az USA új elnöke. E­­gyformán válságban van mind a két amerikai párt, amit formálisan is jelez, hogy a független harmadik je­lölt - Ross Perot - jobban feltörhetett, mint azok, akik a régebbi elnökválasztá­sokon próbálkoztak ilyen beugrással. A Demokrata Párt válsága régibb keletű, amiről tanúskodik az is, hogy 1968 óta egyetlenegyszer sikerült négy évre be­jutniuk a Fehér Házba - 1976- -1980 -, de az akkori elnököt, Cartert is inkább csak a választópolgárok elriasztására emlegetik. Ez a párt ugyanis elsősorban a városok és a szakszervezetekbe tömö­rült munkások pártja volt. A társadalmi változások ezt az alapot ásták alá, hiszen a régi iparvárosok és a klasszikus mun­kásosztály szerepe - számaránya és ere­je - csökkent és ma az USA-ban a döntő erő a külvárosban lakó középosztály. Az új helyzetnek megfelelő politikát pedig csak most keresik. A Republikánus Párt válságát pedig a bevezetőben említett történelmi győ­zelem érlelte meg. Mert a pártot Rea­gan azzal tette ismét erőssé, hogy össze­fogta a konzervativizmus minden áram­latát a primitív antikommunizmustól az állam szerepével szemben a szabad ma­gánvállalkozást istenítő gazdaságpoliti­káig. Azóta az antikommunizmus értel­metlenné vált, hiszen nincsenek kom­munisták, a reaganomikának elkönyvelt gazdaságpolitikát pedig a fejlődő világ felé rég fel kellett adni, utána pedig a kelet-európai átalakulás nehézségei és a fejlett világ lendületének visszaesése tel­jesen megfosztotta önbizalmától. (Egy jellemzés szerint a republikánus kon­venció küldötteinek 70 százaléka, a párt támogatóinak viszont csak 40, sőt szava­zótáborának csak 30 százaléka vallja ma­gát konzervatívnak.) Az új helyzetnek megfelelő pártpolitikának viszont még csak a körvonalai sem látszanak. Pedig az amerikai társadalomnak most lenne igazán szüksége egy új poli­tikára, amely véget vethetne az új hely­zettel járó elbizonytalanodásnak. Ilyen új politikát sürget egyrészt az amerikai társadalom összetételének megváltozása - a hatvanas években New York lakos­ságának 78 százaléka volt fehér, ma csak 43 százaléka. Másrészt annak jelei, hogy az USA gazdasága nem állja a versenyt a többi gazdasági hatalommal. Onnan, hogy Bush elnökösködése idején a nemzeti jövedelem növekedése csak 2,5 százalékos Reagan második időszakának 14 százalékával szemben. Azon át, hogy a költségvetés 334 milliárd dollár hiányt mutat, közben az USA kevesebbet ruház be, mint vetélytársai. Addig, hogy a fo­gyasztói bizalom indexe Bush hivatalba lépésekor 117 volt, most 56, és az ame­rikaiak 88 százaléka vallja, hogy néhány évvel ezelőtt jobban élt. A mindennek következtében jelentkező elbizonytala­nodás tette az elnökválasztás központi kérdésévé, hogy melyik elnökjelölt ad­hatná vissza az amerikaiak önbizalmát. C­linton jobban föltalálta magát eb­ben a helyzetben. Három okból. Legelőször is alelnökjelöltjével - Albert Gore-ral - azt a nemzedéket képviseli, amely most lett hangadó az USA-ban minden téren, amely tüntetett a vietna­mi háború ellen, harcolt az emberi jo­gokért, és lelkesedett Elvis Presleyért. Másodszor azzal, hogy kevésbé konzer­vatív álláspontjával könnyebben meg­nyerheti nemcsak a faji és etnikai ki­sebbségeket, hanem mondjuk az olyan kisebbségeket, mint a homoszexuálisok, de főleg vonzóbb a politikai életből ki­szorított nők szemében - még a Repub­likánus Párt hat kongresszusi képviselő­je is saját pártja ellen fordult az abor­tuszkérdésben mutatott túlzott konzer­vativizmus miatt. Nagyon lényeges azonban, hogy programja a belpolitikában felkínálja a gazdaság fellendülésének hagyomá­nyosan demokrata, a „jóléti állam”-hoz fűződő programját, többek között négy év alatt 200 milliárd dolláros ál­lami beruházást az utak korszerűsíté­sébe, az iskolák és az egészségügy javí­tásába stb., lenyesve ugyanakkor John­son „nagy társadalmának” negatív ki­növéseit, hogy „a társadalmi biztosítás második esély és ne életmód legyen” azzal, hogy például szavatolja az állami segélyt, amelynek alapján minden tize­dik amerikai élelmiszersegélyt kap, de megvonja a segélyt attól, aki nem fo­gadja el a felkínált munkát. Külpoliti­kában pedig szaván fogja Busht: ha már az emberi jogok olyan nagy har­cosa, miért taktikázik Kína felé, és mi­ért nem lép fel erélyesebben a szerbek ellen. Bush mindezzel keveset tudott szembeállítani, és próbálkozásai is visszafelé sültek el, például ellenszen­vet váltott ki, és visszakozásra kénysze­rült, amikor már majdnem szovjet ügynöknek minősítette Clintont. Jég lesz-e ez a választások kimene­telének eldöntéséhez? A demokra­ták az USA nagy válságait megoldó nagy elnököket adták: Rooseveltet, Kennedyt. Most azonban a válság nem olyan, mint a harmincas évek gazdasági csődje idején, vagy akkor volt, amikor a szovjet szputnyikok alapjában rendítet­ték meg az amerikaiak önbizalmát. És Clinton választási taktikázással külön­ben is tompított programja nem lehet olyan áttörés, mint Roosevelté, vagy Kennedyé volt, így csak az lesz megle­petés, ha Perot győz. BÁLINT István Clinton Hogyan választják az elnököt A több mint kétszázéves amerikai politikai rend­szer két világhírű szimbóluma: a demokratikus vá­lasztások - vagyis a többség akarata - és az elnöki tisztség. Sokan nem tudják azonban (még az Egyesült Ál­lamokban is!), hogy az elnököt formálisan nem köz­vetlenül a nép választja. Sőt: ahhoz, hogy egy jelölt győzzön, nem is kell okvellenül megszereznie a sza­vazatok többségét! Dióhéjban összefoglalva, a procedúra a követke­ző: A választásokat minden negyedik év novemberé­nek első keddjén tartják. A jelöltek listáját minden szövetségi állam a saját szabályai alapján állapítja meg. Szavazásra jogosult minden 18 éven felüli pol­g­ár (1972-ig 21 év volt az alsó korhatár), ha idejé­­en feliratkozott a választói jegyzékbe. Hivatalos ál­lami nyilvántartás nincs. A választók nem az elnökjelöltekre szavaznak, hanem úgynevezett elektorokra, akiket a pártok neveznek ki saját jelöltjük támogatására. A legtöbb államban azonban a szavazócédulán feltüntetik a pártok, esetleg a jelöltek nevét is. A szavazatok összeszámlálása ugyancsak a szö­vetségi állam szintjéig tart. Az a jelölt, aki - illetve akinek elektori csoportja - az illető államban egy­szerű többséget szerzett, az megkapja az államnak (lakossága nagyságának arányában) járó összes elektori szavazatszámot, tehát nem arányos, ha­nem többségi rendszerű választásról van szó. Mi­vel az 50 szövetségi államnak és - a kongresszus­ban ugyan nem képviselt, de az elnökre mégis szavazó - Washingtonnak mint fővárosi kerület­nek összesen 538 elektora van, ezért a végső győze­lemhez 270 (50%+1) elektori szavazatra van szük­ség. Ehhez legalább a 11 legnépesebb államban kell - legalább 1-1 szavazattöbbséggel - az első helyen végezni. Már ebből is látszik, hogy elméletileg előfordulhat, hogy a legnagyobb számú szavazatot az egyik jelölt kapja, de az államok különböző kombinációja miatt­­ a másik éri el a 270 elektori számot. Ez egyébként már háromszor is megtörtént, igaz, hogy utoljára 1888-ban. De a különbség - a vesztes javára - például nagyobb volt annál, amennyivel 1960-ban John Ken­nedy diadalmaskodott (mindössze 118 550 szavazat­tal kapott többet, mint Richard Nixon). Egy-egy állam megválasztott elektorai a válasz­tást követő december második szerdája utáni első hétfőn, a szövetségi államok fővárosában gyüle­keznek, szavaznak, majd postán elküldik az ered­ményt a szenátus elnökének, aki csak a következő év január 6-án (vagy másnap, ha az vasárnapra esik) a kongresszus két házának együttes ülésén bontja fel a borítékokat, számlálja össze a szavaza­tokat és hirdeti ki az USA következő elnökét. A valóságban azonban az eredményt már a szavazás napján este pontosan tudni lehet, hiszen az elek­torok - noha erre semmilyen törvény nem kötele­zi őket, mindig „saját” jelöltjükre szavaznak. Ér­dekes azonban megjegyezni, hogy az Egyesült Ál­lamok „alapító atyái ” (népszerű kifejezés) úgy tar­tották, hogy a nép nem elég érett a közvetlen vá­lasztásra, ezért vezették be ezt a bonyolult rend­szert, amelyet többszöri kísérletre sem sikerült ed­dig megreformálni. DÖNTETLEN ESETEN Ha egyik jelölt sem szerez 270 elektort (erre is volt már példa), akkor egy még bonyolultabb labi­rintus áll az ország vezetői előtt. November elejétől december közepéig a jelöltek megkísérelhetik egyik vagy másik ellenfelük elekto­rait „elcsábítani”­­ senki sem tiltja­­, bár ez kevés si­kerrel kecsegtet, mert a „hűtlen’r elektor örökre elás­ná magát saját környezetében. De ha a novemberi eredmények „furcsa” helyzetet teremtenek (Perot­­raktor), akkor ez sincs kizárva, mint ahogy az sem, hogy két „kisebbségi” jelölt megegyez a harmadik, a legtöbb népszerű szavazatot szerző számlájára, és egyikük átveszi a másik elektorait, hogy úgy győzzön. Ha a decemberi elektori szavazás sem hozna eredményt (ez viszont csak január 6-án derül ki), akkor a kongresszus képviselőháza választ elnököt a 3 legsikeresebb jelölt közül, mégpedig úgy, hogy minden államnak csak egy szavazata van, a győze­lemhez 26 kell. Alelnököt a szenátus választ, az alsó­házi procedúrától függetlenül, a 2 (!) legsikeresebb alelnökjelölt közül. (Vagyis elméletileg más pártból is jöhet az egyik, mint a másik.) Ha a képviselőház nem választaná meg január 20-áig az elnököt, akkor a szenátusban megválasztott alelnök veszi át aznap a funkciót. De ha netán alelnököt sem sikerült volna választani, akkor a képviselőház elnöklője teszi le ideiglenes minőségben az elnöki esküt, és a procedúra folyik tovább. Ez az utolsó véglet még sohasem került sorra, és most sem valószínű, noha Perot önjelölése és a ver­senyben való visszaugrása utáni erős támogatás ennek a lehetőségét sem zárja ki teljes mértékben. 1992. november 3., kedd

Next