Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)
1992-11-03 / 303. szám
4 KÜLPOLITIKA Amerikai elnökválasztások * Amerikai elnökválasztások Hol szorít a cipő? Mely kérdések izgatják legjobban az amerikai választókat Több mint tíz hónapja folyik az Egyesült Államokban az elnökválasztási idény, hosszú lenne felsorolni mindazokat az égető és kevésbé égető kérdéseket, amelyeket ennek során a jelölteknek föltettek a sajtó képviselői és maguk a választók. A két nagy párt természetesen platformot fogadott el a párt jelöltjei által képviselt vonal alapján, de azokat a dokumentumokat alig olvassa valaki, és még csak nem is szokás túlzottan számonkérni a győztesektől, mit sikerül majd belőle megvalósítani. Sokkal fontosabb az, amit a jelöltek maguk kijelentenek, netán szavukat adják valamilyen témában. George Bush négy évvel ezelőtti ígérete, hogy nem fogja emelni az adókat, csúfosan megbukott. Ő maga elismeri, hogy nem tartotta be a szavát, de ezt a demokrata többségű kongresszusra keni - noha ebben nincs egészen igaza. Mindenesetre ez szüntelenül jelenlevő figyelmeztetés minden jelölt számára, hogy ne tegyen teljesíthetetlen ígéreteket. Bush a fokozatos gazdasági fellendülést ígéri, a cégeknek nyújtandó további adókedvezmények és más gazdasági tervei alapján. Mellette szól, hogy az infláció igen alacsony (3-3,5%), és a munkanélküliség sem haladja meg a 7,5 százalékot. De a tömegek valahogy mégis másképp érzik, és igen elterjedt az elégedetlenség, amit Bush a sajtó örökös zúgolódásával magyaráz. Ami az államadósságot és a folyó költségvetési hiányt illeti, Bush nem árult el átfogó tervet - ha egyáltalán van neki ilyesmi - , csak technikai fogásokat kínált fel az adófizetőknek, hogy „érdekesebbé” tegye az adóbevallást, és összekösse az adósság törlesztésével. (Akinek ez szívügye, majd kipipázhat egy kockát az űrlapon, és adójának 5 százalékát csak arra költheti a kormány...) Clinton „az emberekbe akar beruházni”, hogy munkahelyeket teremtsen, de ezt sok elemző csak nagyobb adók, nagyobb költekezés viszonylatban képes dekódolni, akárcsak a republikánusok. Perot keményen bírálja a deficitet, és azt állítja, hogy néhány éven belül törlesztené az állami adósságokat - többek között egy gallononként (3,78) 50 centes benzinadóval, ami majdnem 50 százalékos üzemanyagár-emelkedést jelentene, de még úgy is világviszonylatban a legolcsóbb maradna a benzin. Sokan nem hiszik, hogy újító elképzeléseit végre tudná hajtani, akármilyen többségű kongresszus mellett. Erre ő azonban azt válaszolja, hogy egyenesen az amerikai népihez fordulna új és új felhatalmazásokért (az „elektronikus városháza” elképzelése, ahol minden fontosabb kérdésben „kikérnék” a választók véleményét). Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy az amerikai nagytőke és a piac Bushban hisz jobban, és néhány negatív jelzést is kibocsátott már arra az esetre, ha Clinton győzne. Ugyanakkor a londoni Economist című hetilap, amelynek véleménye nem egészen nélkülöz minden alapot, legutóbbi számában kerek-perec a demokrata jelölt mellett tette le a voksát! Ami az amerikaiak egyre nagyobb tömegeit érinti egyre érzékenyebben, az az egészségügyi biztosítás csillagászati ára. Ha valakinek a munkaadója nem biztosít különféle csoportos biztosítást vagy kedvezményeket (amire semmilyen törvény nem kötelezi a cégeket), akkor fejenként és havonta száz dollár fölé is emelkedhet az egyénenkénti egészségügyi biztosítás, és még akkor sem fedez nagyon sokféle kiadást! Egy könnyebb baleset is teljesen tönkreteheti a családot, mert a kórházi kezelés költségeit - biztosítás híján - képtelenek fedezni. Több mint 30 millió amerikainak semmilyen egészségügyi biztosítása sincs! A demokrata elnökök és jelöltek Kennedy óta igyekeznek országos tervet készíteni, de ez sokféle okból mindig meghiúsult. A szavazatok nagy részét még mindig el lehet tőle riasztani azzal, hogy az állami dirigálást és a szolgáltatások romlását fogja magával hozni. Bush alapjában véve csak adókedvezményeket ígér annak, aki saját maga vesz egészségügyi biztosítást, míg Clinton átfogó programmal szerepel, de nagy kérdés, hogyan lenne képes azt finanszírozni. A májusi Los Angeles-i zavargások plasztikusan kidomborították az amerikai városok közbiztonságának gyalázatos állapotát, de erre sincs kézzelfogható megoldás. Bush a meglevő szolgálatok összefogására és hatékonyabb működésére apellál, és elveti a fegyvervásárlás korlátozásának még a gondolatát is. Clinton egy százezres nagyságrendű új rendőrerőt szeretne felállítani - de miből!? Amerika-szerte újra és újra megdöbbennek az odafigyelő emberek, hogy a nemzetközi versenyeken sorra lemaradnak a diákjaik a német, a japán és egész sor európai ország legjobb tanulói mögött. Az USA- ban egyre többen szereznek egyre magasabb képesítésről szóló papírokat, de az oktatás színvonala sokakat nem elégít ki. Különösen a nagyvárosok iskolái vannak vészes helyzetben, ahol még az iskolai bűnözés is súlyosbítja a dolgokat. Bush „oktatási elnöknek” szereti magát titulálni, a jövőre pedig évi ezer dollárt ígér annak, aki állami helyett magániskolába kívánja járatni csemetéjét. Clinton ezt elutasítja, és azt követeli, hogy helyette emeljék fel az állami iskolák színvonalát. Egybehangzó vélemények szerint azonban ebben az ügyben az elnök édeskeveset tehet - legfeljebb szimbolikus lépéseket, mint Bush Amerika ’2000 elnevezésű oktatásfejlesztő akciója. Az abortusz törvényességének kérdése hatalmas vihart kavar Amerikában, jól szervezettek mindkét tábor erői, de a választások során ez az ügy sem dominált annyira, amennyira várták. A Republikánus Párt zászlajára tűzte a magzatelhajtás megtiltását, de Bushnak ez nem személyes meggyőződése. Ő is szeretné nem létezőnek tudni ezt a jogot, de amikor megkérdezték, hogy mit tenne, ha saját lánya akarna abortálni, akkor azt mondja, hogy „mellette állna minden döntésében”. Nyilvánosan tehát elveti, de a magánéletben OK. Clinton viszont nem vitatja el mások jogát, de személyesen, feleségével együtt ellenzi az abortuszt. A fenti - és sok más - konkrét kérdéssel szemben a Bush-kampány elvont fogalmakra igyekezett mindvégig terelni a választási vitát. Azt hangsúlyozta, hogy bizalom kérdésében csak ő felel meg az elnöki posztra, mert már bizonyított, míg ellenfelének semmilyen komoly múltja sincs. Külpolitikai sikereivel szívesen dicsekszik, noha könnyen előfordulhat, hogy ősellensége, Szaddám Husszein még hatalmon marad, amikor neki el kell búcsúznia a Fehér Háztól! Másrészt az úgynevezett családi értékeket hangoztatja az elnök és Quayle alelnök amely nyilván a csendes, visszahúzódó életformát, a hűséget és jó nevelést, a hazafiságot és vallássosságot jelenti. A legutóbbit olyannyira, hogy a republikánus pártkonvención a demokratákat egyenesen istentelenséggel vádolták meg. Néhány héttel ezelőtt pedig még azt is Clinton nyakába próbálták varrni, hogy esetleg kommunista ügynök volt, mert 1970-ben turistaúton járt Moszkvában. Azt megállás nélkül felróják neki, hogy oxfordi egyetemista korában Londonban Amerika vietnami háborúja ellen tüntetett. Ha a választók ezeket az absztrakt vonásokat nézik, akkor lehet, hogy Bush lesz az emberük. Határozott programmal mindenesetre Clinton rendelkezik. Perot ugyan igen magabiztosnak tünteti fel magát, de következetesen elutasította, hogy terveinek részleteiről beszéljen, így azokat nem is vehette igazán fontolóra a szavazni készülő honpolgár. PURGER Tibor Bush Perot Magyar Szó Bush vagy Clinton Csak az lenne meglepetés, ha Perot győzne Ez egyetlen amerikai elnök sem mondhatta el, amit én mondhatok önöknek: a hidegháború véget ért, a szabadság diadalmaskodott, és Lengyelország szabad - mondta Chicagóban a lengyel származású amerikaiak előtt Bush elnök. A mai választásokkal záruló elnökválasztási kampány jellegét mégis inkább az határozta meg, hogy az amerikaiak olyan keveset törődtek az elnök nyilatkozatában kifejeződő történelmi fordulattal, a választók magatartásának formálásába olyan keveset szólt bele Bushnak a fenti nyilatkozatban jelzett érdeme. Csak ezzel magyarázható, hogy Bush győzelmét a fenti történelmi érdem ellenére sem lehet biztosra venni, sőt a közvélemény-kutatás az ellenjelölt Clinton győzelmét jósolja. Igaz, hogy a mélypont óta - amikor is a közvélemény-kutatás szerint a szavazópolgárok 62 százaléka támogatta Clintont, és csak 28 százaléka Busht - valamivel növelte esélyét, hiszen a különbség csökken. A szakértők nem is könyvelik el előre Clinton győzelmét, arra hivatkozva, hogy az eredményt az dönti el, milyen arányú lesz a részvétel, és ezen belül melyik jelölt választói járulnak nagyobb arányban az urnák elé. Főképpen hogyan szavaznak azok, akik eddig kimaradtak a közvélemény-kutatásból, mert még nem döntöttek. Az idei amerikai elnökválasztásokra azonban az a legjellemzőbb, hogy a világ sorsát jobban befolyásolják - ezért az érdeklődést is jobban meghatározták - azok a jelenségek, amelyeket a választási kampány feltárt, mint maga a kérdés, hogy ki lesz az USA új elnöke. Egyformán válságban van mind a két amerikai párt, amit formálisan is jelez, hogy a független harmadik jelölt - Ross Perot - jobban feltörhetett, mint azok, akik a régebbi elnökválasztásokon próbálkoztak ilyen beugrással. A Demokrata Párt válsága régibb keletű, amiről tanúskodik az is, hogy 1968 óta egyetlenegyszer sikerült négy évre bejutniuk a Fehér Házba - 1976- -1980 -, de az akkori elnököt, Cartert is inkább csak a választópolgárok elriasztására emlegetik. Ez a párt ugyanis elsősorban a városok és a szakszervezetekbe tömörült munkások pártja volt. A társadalmi változások ezt az alapot ásták alá, hiszen a régi iparvárosok és a klasszikus munkásosztály szerepe - számaránya és ereje - csökkent és ma az USA-ban a döntő erő a külvárosban lakó középosztály. Az új helyzetnek megfelelő politikát pedig csak most keresik. A Republikánus Párt válságát pedig a bevezetőben említett történelmi győzelem érlelte meg. Mert a pártot Reagan azzal tette ismét erőssé, hogy összefogta a konzervativizmus minden áramlatát a primitív antikommunizmustól az állam szerepével szemben a szabad magánvállalkozást istenítő gazdaságpolitikáig. Azóta az antikommunizmus értelmetlenné vált, hiszen nincsenek kommunisták, a reaganomikának elkönyvelt gazdaságpolitikát pedig a fejlődő világ felé rég fel kellett adni, utána pedig a kelet-európai átalakulás nehézségei és a fejlett világ lendületének visszaesése teljesen megfosztotta önbizalmától. (Egy jellemzés szerint a republikánus konvenció küldötteinek 70 százaléka, a párt támogatóinak viszont csak 40, sőt szavazótáborának csak 30 százaléka vallja magát konzervatívnak.) Az új helyzetnek megfelelő pártpolitikának viszont még csak a körvonalai sem látszanak. Pedig az amerikai társadalomnak most lenne igazán szüksége egy új politikára, amely véget vethetne az új helyzettel járó elbizonytalanodásnak. Ilyen új politikát sürget egyrészt az amerikai társadalom összetételének megváltozása - a hatvanas években New York lakosságának 78 százaléka volt fehér, ma csak 43 százaléka. Másrészt annak jelei, hogy az USA gazdasága nem állja a versenyt a többi gazdasági hatalommal. Onnan, hogy Bush elnökösködése idején a nemzeti jövedelem növekedése csak 2,5 százalékos Reagan második időszakának 14 százalékával szemben. Azon át, hogy a költségvetés 334 milliárd dollár hiányt mutat, közben az USA kevesebbet ruház be, mint vetélytársai. Addig, hogy a fogyasztói bizalom indexe Bush hivatalba lépésekor 117 volt, most 56, és az amerikaiak 88 százaléka vallja, hogy néhány évvel ezelőtt jobban élt. A mindennek következtében jelentkező elbizonytalanodás tette az elnökválasztás központi kérdésévé, hogy melyik elnökjelölt adhatná vissza az amerikaiak önbizalmát. Clinton jobban föltalálta magát ebben a helyzetben. Három okból. Legelőször is alelnökjelöltjével - Albert Gore-ral - azt a nemzedéket képviseli, amely most lett hangadó az USA-ban minden téren, amely tüntetett a vietnami háború ellen, harcolt az emberi jogokért, és lelkesedett Elvis Presleyért. Másodszor azzal, hogy kevésbé konzervatív álláspontjával könnyebben megnyerheti nemcsak a faji és etnikai kisebbségeket, hanem mondjuk az olyan kisebbségeket, mint a homoszexuálisok, de főleg vonzóbb a politikai életből kiszorított nők szemében - még a Republikánus Párt hat kongresszusi képviselője is saját pártja ellen fordult az abortuszkérdésben mutatott túlzott konzervativizmus miatt. Nagyon lényeges azonban, hogy programja a belpolitikában felkínálja a gazdaság fellendülésének hagyományosan demokrata, a „jóléti állam”-hoz fűződő programját, többek között négy év alatt 200 milliárd dolláros állami beruházást az utak korszerűsítésébe, az iskolák és az egészségügy javításába stb., lenyesve ugyanakkor Johnson „nagy társadalmának” negatív kinövéseit, hogy „a társadalmi biztosítás második esély és ne életmód legyen” azzal, hogy például szavatolja az állami segélyt, amelynek alapján minden tizedik amerikai élelmiszersegélyt kap, de megvonja a segélyt attól, aki nem fogadja el a felkínált munkát. Külpolitikában pedig szaván fogja Busht: ha már az emberi jogok olyan nagy harcosa, miért taktikázik Kína felé, és miért nem lép fel erélyesebben a szerbek ellen. Bush mindezzel keveset tudott szembeállítani, és próbálkozásai is visszafelé sültek el, például ellenszenvet váltott ki, és visszakozásra kényszerült, amikor már majdnem szovjet ügynöknek minősítette Clintont. Jég lesz-e ez a választások kimenetelének eldöntéséhez? A demokraták az USA nagy válságait megoldó nagy elnököket adták: Rooseveltet, Kennedyt. Most azonban a válság nem olyan, mint a harmincas évek gazdasági csődje idején, vagy akkor volt, amikor a szovjet szputnyikok alapjában rendítették meg az amerikaiak önbizalmát. És Clinton választási taktikázással különben is tompított programja nem lehet olyan áttörés, mint Roosevelté, vagy Kennedyé volt, így csak az lesz meglepetés, ha Perot győz. BÁLINT István Clinton Hogyan választják az elnököt A több mint kétszázéves amerikai politikai rendszer két világhírű szimbóluma: a demokratikus választások - vagyis a többség akarata - és az elnöki tisztség. Sokan nem tudják azonban (még az Egyesült Államokban is!), hogy az elnököt formálisan nem közvetlenül a nép választja. Sőt: ahhoz, hogy egy jelölt győzzön, nem is kell okvellenül megszereznie a szavazatok többségét! Dióhéjban összefoglalva, a procedúra a következő: A választásokat minden negyedik év novemberének első keddjén tartják. A jelöltek listáját minden szövetségi állam a saját szabályai alapján állapítja meg. Szavazásra jogosult minden 18 éven felüli polgár (1972-ig 21 év volt az alsó korhatár), ha idejéen feliratkozott a választói jegyzékbe. Hivatalos állami nyilvántartás nincs. A választók nem az elnökjelöltekre szavaznak, hanem úgynevezett elektorokra, akiket a pártok neveznek ki saját jelöltjük támogatására. A legtöbb államban azonban a szavazócédulán feltüntetik a pártok, esetleg a jelöltek nevét is. A szavazatok összeszámlálása ugyancsak a szövetségi állam szintjéig tart. Az a jelölt, aki - illetve akinek elektori csoportja - az illető államban egyszerű többséget szerzett, az megkapja az államnak (lakossága nagyságának arányában) járó összes elektori szavazatszámot, tehát nem arányos, hanem többségi rendszerű választásról van szó. Mivel az 50 szövetségi államnak és - a kongresszusban ugyan nem képviselt, de az elnökre mégis szavazó - Washingtonnak mint fővárosi kerületnek összesen 538 elektora van, ezért a végső győzelemhez 270 (50%+1) elektori szavazatra van szükség. Ehhez legalább a 11 legnépesebb államban kell - legalább 1-1 szavazattöbbséggel - az első helyen végezni. Már ebből is látszik, hogy elméletileg előfordulhat, hogy a legnagyobb számú szavazatot az egyik jelölt kapja, de az államok különböző kombinációja miatt a másik éri el a 270 elektori számot. Ez egyébként már háromszor is megtörtént, igaz, hogy utoljára 1888-ban. De a különbség - a vesztes javára - például nagyobb volt annál, amennyivel 1960-ban John Kennedy diadalmaskodott (mindössze 118 550 szavazattal kapott többet, mint Richard Nixon). Egy-egy állam megválasztott elektorai a választást követő december második szerdája utáni első hétfőn, a szövetségi államok fővárosában gyülekeznek, szavaznak, majd postán elküldik az eredményt a szenátus elnökének, aki csak a következő év január 6-án (vagy másnap, ha az vasárnapra esik) a kongresszus két házának együttes ülésén bontja fel a borítékokat, számlálja össze a szavazatokat és hirdeti ki az USA következő elnökét. A valóságban azonban az eredményt már a szavazás napján este pontosan tudni lehet, hiszen az elektorok - noha erre semmilyen törvény nem kötelezi őket, mindig „saját” jelöltjükre szavaznak. Érdekes azonban megjegyezni, hogy az Egyesült Államok „alapító atyái ” (népszerű kifejezés) úgy tartották, hogy a nép nem elég érett a közvetlen választásra, ezért vezették be ezt a bonyolult rendszert, amelyet többszöri kísérletre sem sikerült eddig megreformálni. DÖNTETLEN ESETEN Ha egyik jelölt sem szerez 270 elektort (erre is volt már példa), akkor egy még bonyolultabb labirintus áll az ország vezetői előtt. November elejétől december közepéig a jelöltek megkísérelhetik egyik vagy másik ellenfelük elektorait „elcsábítani” senki sem tiltja, bár ez kevés sikerrel kecsegtet, mert a „hűtlen’r elektor örökre elásná magát saját környezetében. De ha a novemberi eredmények „furcsa” helyzetet teremtenek (Perotraktor), akkor ez sincs kizárva, mint ahogy az sem, hogy két „kisebbségi” jelölt megegyez a harmadik, a legtöbb népszerű szavazatot szerző számlájára, és egyikük átveszi a másik elektorait, hogy úgy győzzön. Ha a decemberi elektori szavazás sem hozna eredményt (ez viszont csak január 6-án derül ki), akkor a kongresszus képviselőháza választ elnököt a 3 legsikeresebb jelölt közül, mégpedig úgy, hogy minden államnak csak egy szavazata van, a győzelemhez 26 kell. Alelnököt a szenátus választ, az alsóházi procedúrától függetlenül, a 2 (!) legsikeresebb alelnökjelölt közül. (Vagyis elméletileg más pártból is jöhet az egyik, mint a másik.) Ha a képviselőház nem választaná meg január 20-áig az elnököt, akkor a szenátusban megválasztott alelnök veszi át aznap a funkciót. De ha netán alelnököt sem sikerült volna választani, akkor a képviselőház elnöklője teszi le ideiglenes minőségben az elnöki esküt, és a procedúra folyik tovább. Ez az utolsó véglet még sohasem került sorra, és most sem valószínű, noha Perot önjelölése és a versenyben való visszaugrása utáni erős támogatás ennek a lehetőségét sem zárja ki teljes mértékben. 1992. november 3., kedd