Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)
1992-11-01 / 301. szám
12 KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK Magyar Szó Miért Te üzensz nekem, Szerkesztő Úr? BRENNER JÁNOS, SZABADKA, LENOVIA 16/III. - Miért üzengetsz Te nekem, szerekesztő úr? Régen is kaptam rovatodtól egy-két üzenetet, s most is, noha amit írtam, azt nem neked, hanem a művelődési rovatnak szántam és szerkesztőjének címeztem. Akár pár évvel ezelőtt is más rovatnak küldtem írásom. Ha emlékezetem nem csal, rovatodat csak egy alkalommal kerestem föl: megdicsértem ugyanis a Fórumot, amiért jeles vajdasági magyar írók és gondolkodók eladhatatlan könyveit nem a zúzdába küldte, hanem szétosztotta vásárlói között. Ezt ugyanis szép gesztusnak tartottam. Ha már nekiültem a gépnek, hadd mondok egyet-mást, amire reagálni akartam, aztán mégsem tettem. Úgy gondoltam, nem bírállak benneteket most, amikor annyi bajotok van. Inkább támogatlak, ha erre szükség mutatkozik. Ezt hívják hazug szolidaritásnak, s ebbe a hibába, lám, magam is beleestem. 1. Pár év előtt elemeztem és bíráltam a Bosovic-Szám szabadkai pártvezér kettős dicstelen és káros cselekedeteit. Kimondott belpolitikai írás volt, s túl hosszú is a közös íróasztalunk számára. Mégis ebben a rovatban jelent meg. Értem én azt, ha egy lap anyagi gondokkal küszködik, s nem tud tiszteletdíjat fizetni, de azt nem értem, hogy oda nem való írásokat (mert nemcsak az enyémről van szó, hanem sok másikról is) gyömöszöl ebbe a rovatba. Nekem az a meggyőződésem, hogy jobb és szebb, emberibb megoldás fölhívni a cikkek íróit, megmondani nekik, hogy nem tudtak tiszteletdíjat fizetni, vagy legföljebb szimbolikusat, s megkérdezni, hajlandó-e így is engedélyezni írása leközlését. A magam részéről ezt föltétlenül megengedtem volna, hiszen az egyik belgrádi ifjúsági lapnak is megtettem, amikor egy Božovićot politikai és gazdasági disznóságokkal vádló cikket küldtem nekik. Bennük volt emberség, fölhívtak telefonon, megbeszélték velem. Azt hiszem, kollegialitás szempontjából is ez a jobb, szebb megoldás. Ha tehát most, az Üzenet-vita kapcsán írt cikkemmel is ez volt a probléma, meggyőződésem, jobb lett volna, ha a művelődési rovat szerkesztője keres meg levélben, vagy telefonon. Lehet, hogy érveit is elfogadtam volna, ha netán ezt a hozzászólásomat nem kívánta közölni. Ne üzengess, ne prókátorkodj hát más nevében, szerkesztő úr! 2. Hadd mondom meg, hogy nem jártatok el velem korrekt módon, amikor harcotokat támogató írásomat küldtem el. Egy vezető kollégátok fölhívott telefonon, s arra kért, tekintsek el írásomban azok nevének említésétől, akik szerintem, kiszolgálva az ezt megelőző hatalmat, tartalmilag-szakmailag tönkretették a Magyar Szót olyannyira, hogy annak idején, lassan, már a kutyának se kellett. Érve az volt, hogy ezek az emberek most hasznosan hadakoznak a Magyar Szó érdekében. Ha ilyen szövetségesekre van szükségetek ott a lapnál, hát váljék egészségetekre! Beleegyeztem abba, hogy EZEKET A NEVEKET KIHAGYJÁTOK. Nem többé! Aztán mégis alaposan beletúrtatok az írásomba, és egyebeket is kihagytatok, „átfogalmaztatok”. Ez nem volt túl tisztességes cselekedet. 3. Öreg barátom és kollégám a szakmában és a nyugdíjban egyaránt, kedves Beljanski, hozzád szólok, ha a közös íróasztalunk szerkesztője ezt lehetővé teszi. Ne kínlódj írásaiddal, mert még abban az esetben is belemagyaráznának, ha mást nem, különféle szándékokat, ha erre nem adnál okot. Sajnos, néhány megállapításoddal adtál is. Na már most én, aki vagy 40 éve ismerlek, ezeket a tévedéseidet, félresikerült értékeléseidet elnézem, mert tudom, hogy éveken keresztül NAGYON JÓ VOLT AZ ITTENI MAGYARSÁGNAK, ha Te, JÓ NEVŰ SZERB EMBER és emellett NAGYSZERŰ ÚJSÁGÍRÓ létedre megszólaltál a magyarság érdekében, ha szarvát tördösted az apró és nagy szerb nacionalistáknak hitvány próbálkozásaik nyomán, vagy kijavítottad a célzatosan publikáló, úgynevezett történészek cikkeit, megnyilatkozásait az itteni magyarok helyéről, szerepéről, cselekedetéről, magatartásáról. Tetted ezt abban az időben, amikor ilyesmit, enyhén szólva, nem illet tenni, nem törődve azzal, hogy nemzeted szélsőséges egyedei ferde szemmel néznek rád. És nemcsak a szélsőségesek, hanem néha politikai faktorok is... Na már most a jelen magyar ügyeletes éberek ezt nem tudják Rólad, vagy rossz memóriájuk miatt megfeledkeztek róla, s ezért taposnak beléd, mihelyt a szövegedben valami „gyanúsat” észlelnek. Közöttük olyan éberek, akik a Közös íróasztalunk rovatban már-már profi jelentkezőkké lépnek elő, meg olyanok is, akik pártéberek voltak még pár évvel ezelőtt is. Istenem, ne vedd tőlük zokon, hiszen akutális nemzetvezérünk is ilyen volt, nem is olyan túl régen. Tudod, megmondom őszintén, hogy gyakran nekem sem tetszik, hogy ezek az emberek az én nevemben is nyilatkozgatnak, cselekedgetnek, intézkedgetnek, noha soha erre nem kértem és nem hatalmaztam föl őket. Se azokat, akik állandóan a 80 százalékra hivatkoznak, s pláne nem azokat, akik a maradék 20 százalék nevében tartanak rám igényt. Van persze, amivel cselekedetükben egyet tudok érteni, de bőven van olyan is, amit nem tudok elfogadni. Most azonban, a jelek szerint, olyan a világ, hogy a demokráciát azzal lehet megcsúfolni, hogy egyesek olyan jogokat is kisajátítanak, amelyek nem illetik meg őket. A mások sorsával való játszadozás jogát is... Ezért hát tedd le egyelőre a tollat, öreg barátom, csillapítsd le magadban a lecsillapíthatatlan újságírót, s bírd ki: ne ülj gépnek, mégha mégannyira is provokálva érzed magad. Én is így viselkedem, noha néha úgy érzem, azonnal fölrobbanok, ha nem reagálok. Összefogás, emberség és szeretet Már a háború gondolata is félelmet kelt az emberekben, mi pedig elég zűrzavaros világban élünk. Háború van, ahol a gyermekek szenvednek legtöbbet. Néhol már azt is elfelejtették, mi a szeretet, az öröm, a játék. A pocsér iskola a gyermekhéten ennek ellenkezőjéről győzött meg bennünket. Ninkov Irén igazgatónő szervezésében gazdag műsortervet dolgoztak ki a tanárok és a diákok együttesen. A hét minden napjára jutott valamilyen izgalmas rendezvény, verseny. Volt álmabál, Ki mit tud?, zsibvásár, asztalitenisz- és sakkbajnokság, videofilmek vetítése, kézilabda-mérkőzés, diszkó. De ez még nem minden! A versenyeken, a vetélkedőn elért helyezetteket az iskola jutalmazta is. A cél az volt, hogy minél több gyereknek szerezzenek emlékezetes, szép perceket. Ez sikerült is, mert több mint 200 ajándék talált gazdára, melyet egy nemes összefogás eredményeként gyűjtött össze az iskola. Az igazgatónő felhívása a környező vállalatok: a moravicai Sila láncgyár, a Niva textilgyár, a Meblo bútorgyár, az Autosped szállítóvállalat, a pacséri szövetkezet, a helyi közösség, a szülők, a lakosság nagy része értékes és hasznos ajándékokkal kedveskedett a gyerekeknek. Tömérdek édesség, füzet, ceruza, könyv, használati és emléktárgy gyűlt össze. Megállapíthatjuk, hogy ez a hét a mosoly, az öröm, a vidámság hete volt Pacséron. Elfeledkeztünk a háború borzalmairól, a zárlat okozta gondokról, és önfeledten szórakozhattunk, nevethettünk, mert éreztük, hogy szeretnek bennünket, hogy gondoskodnak rólunk. Szeretnénk most még egyszer minden diák nevében megköszönni az összes boldog órát, percet, amit a gyermekhéten éltünk át. Köszönjük az adományozóknak az ajándékot, az igazgatónőnek a szervezést. Köszönjük mindannyiójuknak a fáradozást és igyekezetet, mellyel feledhetetlenné tették számunkra ezt a hetet. Kívánjuk, hogy cselekedetük jó példaként követőkre találjon, hiszen nem kell hozzá csak összefogás, emberség és szeretet. A pacséri Moša Pijade Általános Iskola tanulói nevében: BREZNYÁK Krisztina és NEMES Emília A rágalmakat mellőzzük ERŐS ILONA, TEMERIN, PETŐFI SÁNDOR U. 97. - Hosszan tétováztam azon, hogy reagáljak-e Kiss Zoltán rágalmakkal teletűzdelt, nem szocrealista módon megfogalmazott, szinte már a tökéletességet súroló irományára. Az efféle torpedózásokat egy kézleggyintéssel szoktam elintézni. Most is csak a széles nyilvánosság betekintése végett fogtam tollat. Kár lenne ugyanis azt a látszatot kelteni, hogy „tévedésem” beismertem, és meghunyászkodva hajtottam fejet. Az október 25-én ezen az oldalon Kiss Zoltán tollából leközölt gunyoros és gyanúsításokkal teli írásról van szó. Kiss a többi között arról szól, hogy kedvencem „áldásos munkájának köszönve” megváltozott a lakosság nemzeti összetétele, amiről persze elfelejtettem szólni. A továbbiakban is azon fáradozik, hogy elvitassa Papp F. Imrének, az I. helyi közösség volt titkárának Temerin közművesítési érdemeit, ennek bizonygatásában nem riad vissza az aljas rágalmaktól sem, mint például az, hogy „megrendelésre teszi...” stb. Nos, ha a volt titkárt megkérdezném/kérdeznénk, biztos vagyok benne, hogy a betelepítési ügyben tudna válaszolni, de mivel Kiss gyanúsítgatása ellenére is Papp Imrével csak igen hűvös köszönőviszonyban állok, nem teszem azt, csak tippelhetek, így bizonyos nyomásra tehette, vagy anyagi indíttatásból, hogy a szűk keretek közt mozgó közművesítési munkálatokat előbbre lendítse, avagy: semmi köze hozzá, van s volt is lakásgazdálkodó közösség is. Egyszer az egyik vezető pozícióban levő embertől halottam az alábbiakat: Pap Imrével nem cseresznyézek egy tálból, de el kell ismernem érdemeit, kiváló közgazdász és érti a dolgát, sokat köszönhetünk neki. Aladics János tollából 1984-ben látott napvilágot a titkárral való beszélgetés a Magyar Szó Szivárvány című mellékletében Járda a napos oldalon cím alatt. Ebből idézek röviden: „Mindig arra buzdítottam a polgárokat, hogy vágjunk csak bele, mert egy akaraton van a temerini nép... három éven belül minden utcát kiaszfaltoztunk....” Nos, egy szónak is száz a vége. Ha Papp Imre nem fáradozik ennyit és viseli szívén Temerin sorsát, úgy az elődjei és utódjai mellett még ma is bokáig érő pocsolyában járnánk. Ebből a meggyőződésemből nem engedek soha, mert ez fedi az igazságot. Ezzel részemről lezártnak tekintem a vitát. K. Z.-t mélyen elítélem faragatlan kirohanásáért, ezt én is tudnám, de szégyellem magam, hogy ebben a nehéz helyzetben ilyen brutálisan egymás torkának ugorjunk. 1992. novembervasárnap Koszorúzás Szabadkán, a Zentai úti temetőben A szabadkai VMDK körzeti bizottsága történelmi albizottságának kb. 30 tagja önkéntes munkával rendbe hozta a Zentai úti temetőben az úgynevezett 1944-es parcellát, ahol kb. 2000 embert végeztek ki 1944 őszén. A parcellához biztonságos lépcsőlejáratot építettek. Halottak napján, 1992. november 2-án, 15 órai kezdettel emlékeznek meg a halottakról egyházi sírszentelés, koszorúzás, emlékbeszéd keretében. Kérik a tagságot, szimpatizánsokat és az „eltűntek” hozzátartozóit, hogy minél nagyobb számban jelenjenek meg, gyertyát és szál virágot hozzanak. Bajmokon az idén ugyanabban az időben egyéni megemlékezés lesz az Akácfánál. A VMDK szabadkai körzetének történelmi albizottsága Ki áll ott a temetőben? KUBÁN ISTVÁN, ÚJVIDÉK. -Közeledik november másodika, a halottak napja. Ezen a napon emlékezünk halott - szeretteinkre, rokonokra, ismerősökre. Az év egyetlen napján, a halottak napján emlékezünk rájuk, sok virággal, gyertyákkal s még több szeretettel. Sok szó esik ilyenkor a tömegsírokról és azokról a halottakról, akiknek nincsen sírhelye. Ezeknek a kápolna közelében gyújtanak gyertyát a hozzátartozók. Virág- és gyertyaerdő jelzi a nagyszámú halottat, kiket a hozzátartozók százai jöttek siratni. Legtöbben a feketébe öltözött asszonyok, anyák vannak. Az utóbbi években nagy számban jönnek össze és emlékeznek meg az ártatlan áldozatokról a falvak és a városok lakói. Koszorúkkal, gyertyákkal, alkalmi beszédekkel emlékeznek 1944 hideg napjaira. Halottak napján (minden halott napján) emlékezünk kellő tisztelettel az 1942-ben elesett áldozatokra is. Végül emlékezünk a legújabb áldozatokra, az 1991-92-es évben dúló testvérháború legújabb áldozataira. Őszintén reméljük, hogy ezzel lezárul az esztelen emberirtás korszaka: a gyász, a bánat, a könynyek és a mérhetetlen fájdalom korszaka. Ide kívánkozik a Bácskai ballada című versem, melyet a legtöbbet szenvedő asszonyok, az anyák emlékére írtam. Íme a vers: BÁCSKAI BALLADA Hideg, fagyos télidőben, ki áll ott a temetőben? Ki áll ott a hideg télben? - egy szál gyertya a kezében. Áll egy asszony feketében, égő gyertya a kezében, temetőben, negyven évben, ezer bánat a szemében, halott fia a szívében, halott fiát hideg télben hozták ide, fagyos vérben, fagyos vérben a sötétben, földiekkel nagy többségben, frissen ásott sírgödörbe, a névtelen temetőbe, a közeli kiserdőbe, a távoli keskeny völgybe, a bácskai zsíros földbe. Ott egy anya feketében, negyvenévi keresésben. Halottak napjára TELEKI JÚLIA, BECSE, VAJDASÁGI BRIGÁDOK U. 53. - A halottak napja mindannyiunkat szomorúsággal tölt el. Hisz ez az a nap, amit azokért szentelünk, azokra emlékezünk, akik már nem lehetnek közöttünk. Ilyenkor kimegyünk a temetőbe, és virágot helyezünk sírjukra, gyertyát gyújtunk, és gondolatban elbeszélgetünk szeretteinkkel. De vajon hova menjünk mi, akik nem tudjuk, hol van apáink sírja. Hova menjen az a sok csúrogi, zsablyai és még sok-sok más községből való magyar, akiket 1944 őszén elhajtottak otthonukból, édesapjukat, testvéreiket, férjeiket pedig ártatlanul kivégezték, és most jeltelen sírban nyugszanak valahol. Hova tegyük mi virágainkat, és hogy simítsuk meg a keresztfát, hisz a mi apáinknak, még az sem adatott meg, hogy keresztet emeljünk számukra. Csúrogon némely áldozatnak szobrot emeltek, mások viszont meggyalázva, jeltelenül a dögtemetőben nyugszanak. Vajon miért? És meddig? Hisz minden áldozat egyforma. Hány magyar árva él még Vajdaság-szerte és Vajdaságon kívül, akik el tudnák mondani, mi történt 1944 őszén. És hányan élnek még azok közül, akik elkövették a szörnyűséges gaztetteket? Talán az élet, a sors megfizetett a gaztetteikért. Ezért mi minden bosszúvágy nélkül, méltóságteljesen és szeretettel emlékezzünk meg halottainkról, hisz ők egy nemzetgyűlölő, piszkos politika áldozatai lettek. Azóta sok év múlt el, de az elvetemült politika, a hatalomra vágyás, és a más nemzet elleni gyűlöletre uszítás ma is szedi áldozatait. Vajon ebben a testvérgyilkos háborúban hány ember vált hontalanná és hány gyermek maradt árva? Hány friss sírhalom domborodik és hány jeltelen sír? Miért? És meddig? Mikor jut el tudatunkig az, hogy amit teszünk, az a legaljasabb tett, amit ember tehet. Hisz az eddigi barátját, rokonát, szomszédját gyilkolja és fosztogatja otthonát. Ez már a legutolsó. Lehet-e boldog egy ember a más otthonában, és lehet-e boldog, ha vér tapad a kezéhez? És ha mégis boldog, akkor ember-e? Halottak napja van. Gyújtsunk gyertyát és emlékezzünk. Emlékezzünk halottainkra, és könyörögjünk az élőkért, gyermekeinkért, mindannyiunkért. KÖNYÖRÖGJÜNK A BÉKÉÉRT! Közérdekű téma NOVÁK ILONA, TEMERIN, BOLMÁN U. 9. A Közös íróasztalunk rovatban a múlt vasárnap a temerini Kiss Zoltán kioktatta Erős Ilonát, amiért Papp F. Imrét, az I. helyi közösség volt titkárát „felmagasztalta”. Mivel a téma közérdekű, szeretnék hozzászólni. Kiss Zoltán szerint egyik helyi állatorvosnak és Temerin polgárainak köszönhetők temetőink rendezett utai. Könnyű javaslatot tenni, hogy mi épüljön a község kasszájából. Temerin polgárai mindig fizették a községi adót, ám nem mindig volt látszata. Mert, gondolom, azt a kasszát mindig nehezen lehetett megóvni az enyveskezű túlerőtől, és Papp F. Imre harciassága által maradt abból a község kiépülésére. Szeretném látni, ha Kiss Zoltánnak kellene akkora adminisztrációs túlerővel szemben megóvnia Temerin község kasszáját! Ezt a túlerőt figyelembe kell venni akkor is, amikor a lakosság nemzetiségi összetételének megváltoztatásával vádolják. Mit gondolnak, Papp F. Imrét nem lehetett volna leváltani, és helyébe egy teljesen szórahajló titkárt állítani, aki a község pénzét összeszedte volna, és minden másra előbb szétosztotta volna, mint a község kiépítésére? Papp F. Imre már csak egykori titkár. Talán ezért is nem lett a polgárok véleménye kikérve az utcanevek megváltoztatásáról. A község mindig fizeti a községi adót, de nem mindig van látszata, mert nem mindegy, milyen emberre bízzák a község pénzét.