Magyar Szó, 1995. november (52. évfolyam, 255-278. szám)
1995-11-28 / 278. szám
1995. november 28., 29., 30. JUGOSZLÁVIÁK A harmadikban élünk, a másodikat ünnepeljük Sem a sebbel-lábbal kikiáltott első, sem az alapos meggondolással létrejött második Jugoszlávia nem állta ki a történelmi próbát. Az első még nem is konszolidálódott, amikor Horvátországban és Szlovéniában (1918 végén), a következő év végén pedig Montenegróban és Kosovóban tört ki lázadás az új képződmény megalakulásának módja és államformája miatt. A délszlávok első közös államának napjait egészen az összeomlásig az állandó politikai, szociális, felekezet, területi és más jellegű összetűzések jellemzik. Az 1918. december 1-jén megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság lakossága két évtized alatt a saját bőrén tapasztalta a nagyszerb központosítást, a diktatúrát, a nyelvi, felekezeti és egyéb kizárólagosságot, az antiszemita törvények, a kényszermunka súlyát, és megismerkedhetett a koncentrációs táborok légkörével is. A belső megrázkódtatások (a horvátok, a szlovének, a montenegróiak és az albán kisebbség is önállóságot, autonómiát követelt), a király önkénye (1918 és 1929 között 23 kormánya volt az országnak, közülük 21-et az udvari cselszövések buktattak meg), a nagyszerb kizárólagosság (1926. évi adat, hogy a 165 tábornok közül 161 volt szerb, 22 pedig horvát és szlovén nemzetiségű), az állandó szociális forrongások és még ezer más bel- és külpolitikai ok végül is oda vezetett, hogy a délszlávok közös állama a fasizmus markaiban találta magát. 1941. március 25-én ugyanis a Cvetkovic- Macek kormány Bécsben aláírta a német vezetés alatt álló háborús blokkhoz való csatlakozást. Belgrádban tüntetések robbantak ki, megdöntötték a kormányt, s Simovic tábornokkal az élen új kabinet alakult. Hitlert felbőszítették a belgrádi események, s április 6-án megkezdődött Jugoszlávia lerohanása. Hitler csapatai néhány nap alatt letörték az ellenállást, s április 17-én Belgrádban Jugoszlávia aláírta a feltétel nélküli kapitulációt. A király és a kormány külföldre szökött, az országot pedig földarabolták. Ebben a helyzetben - a hivatalos történetírás szerint - a JKP volt az egyetlen belső erő, amely nyomban hozzálátott a megszállók és hazai csatlósaik elleni fegyveres harc megszervezéséhez. A párt májusi tanácskozásán nagy horderejű határozatok születtek, s ezek nyomán Szerbiában július 7- én, Crna Gorában 13-án, Szlovéniában 22-én, Horvátországban és Bosznia- Hercegovinában 27-én, Macedóniában pedig október 11-én megkezdődött a fegyveres felkelés. A Tito vezette - s idővel jelentős külföldi támogatásban részesült - négyéves harc az ország fölszabadulását (1945. május 15.) és egy új társadalmi rendszer létrehozását eredményezte. A fasizmus elleni harcban 1,7 millió jugoszláv vesztette életét, közülük 305 000-en a népfölszabadító egységek tagjaiként. A romba dőlt országot - a gazdasági, közlekedési és egyéb létesítményeknek a fele megsemmisült - újjá kellett építeni. A felszabadító háború és a forradalom sikeres fejlődése lehetővé tette az AVNOJ első ülését Bihacban, majd egy évvel később (1943. november 29- 30.) az AVNOJ második ülését Jajcéban. Az utóbbi döntően meghatározta a második Jugoszlávia bel- és külpolitikáját, választ adott arra a kérdésre, hogy milyen Jugoszláviáért folyt a küzdelem. A jajcei határozat értelmében a Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács (AVNOJ) törvényhozó és képviseleti testületté alakult át, s megalakult a forradalmi népkormány. A külföldre szökött kormányt megfosztották valamennyi jogától, s kimondták, hogy Jugoszláviát mint az egyenrangú népek államközösségét demokratikus és föderatív alapon tervezik meg. Az AVNOJ második ülésén, a többi között, azt is megállapították, hogy Jugoszlávia népei fegyverrel „biztosították maguknak a jogot az önrendelkezésre, beleértve a különválás vagy az egyesülés jogát is más népekkel”. Az AVNOJ második ülése határozatainak érvényesítéséért számos bélés külpolitikai csatát kellett megvívni, s a lassan oldódó Nyugat és a Kelet végül is belenyugodott, hogy Titóék egy harmadik utat választottak. Sztálin erélyesen elutasította a jajcei határozatokat, mivelhogy azokat sehogyan sem lehetett összeegyeztetni a nagyhatalmi érdekövezetekre való felosztással, s a britek is azt tervezték, hogy inváziót indítanak Jugoszlávia ellen. MacMillan, aki 1944-ben a brit kormány tagjaként a szövetségesek déli szárnyának politikai tanácsadója, később pedig brit kormányfő volt, az 1967-ben megjelent emlékiratában azt írja, „ha Alexander tábornoknak megengedték volna a jugoszláviai partraszállást, másként alakult volna a történelem. Jugoszláviában sohasem kiálthatták volna ki a köztársaságot...” Az USA vezető körei szintén úgy vélekedtek, hogy a szerbeket és a horvátokat nem kell egy államba kényszeríteni. A nagy szerb ideológusok is - függetlenül a háború kimenetelétől - az Ogulinig terjedő Nagy- Szerbia létrehozásáért kardoskodtak, a horvátok már a háború elején megalakították fasiszta jellegű államukat, a szlovének pedig a háború vége felé a rövid életű köztársaságukat... Az események azonban megmásították a fenti elvárásokat: 1945 augusztusában az AVNOJ átalakult ideiglenes népképviseleti testületté, megszervezte a választásokat, amelyeken a Népfront akkori és későbbi szokás szerint - több mint 90 százalékos sikert aratott, megerősítve ezáltal a forradalom és a felszabadító harc vívmányait. Az alkotmányozó nemzetgyűlés 1945. november 29-én kikiáltotta a Jugoszláv Föderatív Népköztársaságot, s meghozta a második Jugoszlávia első alkotmányát. Az egypártrendszerű szocializmusban nem juthattak kifejezésre sem a nemzeti, sem egyéb sérelmek. A jólét, a kölcsönös megértés, a haladás melletti elkötelezettség látszatát keltette az ország. Tito például 1973. november 29-én, az AVNOJ második ülésszaka 30. évfordulóján rendezett nagyszabású ünnepségen szilárdan vallotta, hogy „a fiatalok megőrzik azt, amit az idősebb elvtársak kivívtak”, továbbá, „a küszöbönálló alkotmánymódosítással” (1974) tovább terebélyesednek és szilárdulnak az AVNOJ-i vívmányok. Ma már tudjuk, hogy tévedett, hiszen az úgynevezett antibürokratikus forradalom az elsők között söpörte el az 1974. évi alkotmányt és egyéb vívmányokat, s a hatalomra került új gárda következetesen ügyeskedett az ország fölbomlasztásán. Itt mindenképpen érdekes (de megmagyarázható) jelenség, hogy a dél- IVA. szláv népek, mind az első, mind a második Jugoszlávia esetében, a kezdeti fölbuzdulás után igen gyorsan hátat fordítanak a jugoszlávság, a közös állam és sors, a testvériség eszméjének. Mindenki elviselhetetlen nyűgként éli át a kizárólagosságáról fölismerhető központot, s az önállósulásra törekszik. A mostani befejezés előtt álló háborúnak is ez az egyik kulcskérdése. S ez alkotta a széthúzás magvát a második világháborút megelőző években is. Cvetkovic és Macek ugyanis az 1939. augusztus 26-i megegyezéssel egymás között fölosztották Jugoszláviát. A bosnyákok tiltakoztak Bosznia földarabolása miatt, a szerb ellenzék viszont úgy találta, hogy az anyaország kevés területet kapott. S ha az 56 évvel ezelőtt készült térképet összehasonlítjuk a daytonival, nem kis meglepetéssel állapíthatjuk meg, hogy (Bosznia esetében) nem is olyan nagy az eltérés az akkori és a mostani megállapodás között. Az akkor lefektetett alapok erősebbeknek bizonyultak a második Jugoszlávia tartópilléreinél. Ha „élne”, holnap lenne ötvenéves... HORVÁTH András Magyar Szó November 29-ék előestéje Nyirkos időjárás, ujjnyi vastag latyak a járdán és az úttesten, mintha egyenesen az égből hullana. November végének teljes földi csalódottsága. A parki avar belefúl a borzongó peremű tócsákba, amelyek ott gyűlnek a vörös salakkal felszórt utakon - egy-egy futópálya az időnek - és a tegnapi lombok menthetetlenül rothadni kezdenek a lucsokban. Ebből már nem lesz visszaút: itt nagyjából mindenki vesztes lesz, amíg új történetet nem talál ki magának, mikulásosat, hóembereset, amennyiben nem veszíti el a türelmét, hiányolva az ünnepek vélt lendületességét, vagy legalább embermagasságát; így valahogy éltem én ezt át az 50-es évek elején, Topolyán - és hogy aki addig késlekedett búzája elvetésével, most majd sorát ejti, és véghez viszi, mintha ez lenne az erre megfelelő legeslegutolsó nap, nem szegheti kedvét, hogy csupa ólmos barázda a világ, és hogy ünnepet hirdetnek, de legalábbis munkaszünetet, ám ez mindenkor csak az állami alkalmazottakra vonatkozik, aki a maga fonásából él, az nem adhat ilyesfajta csámborgó ünnepekre - nyoma sincs ünnepi hangulatnak a lelkében, erre még csak most kezdik ránevelni az iskolásgyerekeket, azzal, hogy nem kell iskolába menniük, hanem fáklyás menetet szerveznek a számukra, de itt is hiba csúszik a szervezésbe, mert tizedrészüknek sem jut fáklya, a többiek meg sértődötten bandukolnak az odavezényelt katonák nyomában, azoktól viszont csupán annyi telik, hogy a parancsnokuk olykor egy-egy pislákoló színtelen jelzőrakétát lő fel, amely odébb fáradt és kihunyó csillagként pilinkel lefelé; végül is a legtöbben becsapottnak érzik magukat. Másra sem jók az effajta felvonulások, mint riogatni a vadnyulakat, amelybe már a környéket is messzire elkerülik: ha olykor, viszonylag távolról a két kihegyezett fülüket látni, nem is érteni, hol maradnak a vadászok, butykosaikkal, kutyáikkal, fegyvereikkel, mindenfajta kellékeikkel, amit legalább a képzelet nekik tulajdoníthatna, ám ennek egy részét még idefelé jövet úgyis elveszítenék vagy pusztán csak elhagynák, annyira fűtené őket a vadászszenvedély, a szeleburdiság, hogy se lárnának, se hallanának tőle, zsákmány meg, lám, mindeddig semmi, úgyhogy már akkor (1952-ben) a leghelyesebben tették volna, ha száraz hely után néznek, ahol a metsző szelet sem érezni, s tüzet raknak, melegedni, miként a makk ász teszi a kártyacsomagból. Mert az igazság az, hogy az idő tájt én egyetlen alkalommal sem hallottam topolyai vadászokról, nem is volt otthonuk a városban, és inkább hihető, hogy a nyúlak, ha embert láttak, örömükben tapsikoltak a barázdákban. Nem emlékszem, hogy a lakosság körében valami nagy vonzalom élt volna a fegyverek iránt, ez idő szerint még mindig elegük lehetett a fegyverekből, vagy csak arról lehet szó, hogy vadászfegyverhez jutni egyszerűen kiváltságszámba ment, én meg senki kiváltságost sem ismertem, inkább csak olyanokat, akikre szakadatlanul rájárt a rúd, vagy, mondjuk, figyelmetlen volt velük szemben az élet: két, ellentétes irányú szerencsének a sodrásába kerültek. Avagy a november 29-éről már akkor úgy érezték, hogy ez máris hihetetlenül idejét múlt állami ünnep, amely semmire sem kötelezhet, mert aligha válthat ki felindulást, ahogy a zászlókat az ünnep után lassan becsavarják, mintha gyászlobogókkal tennék - nem többet ennél. De a város központjában, ahol egy megkezdett, ám végül is gazdátlanul maradt és romos építkezés mérhetetlen kiterjedésű pincéje volt , ideális hely körmönfonton kitervelt és kinyomozhatatlan bűntény elkövetésére annak idején nagy látványossággal várták a november 29-éket, emelvényről mondott beszédekkel (amelyeket ugyan senki sem vett komolyan, ki sem figyelt rájuk), utóbb még filmvetítéssel is mindenki inkább erre várt, a szabadtéri ingyenmozira végül pedig tűzijátékkal, ekként igyekezve fölemelő jelleget biztosítani a romos városközpontnak, az a pince topolyai éveim egyik rejtekhelyének számított, a fontos, középkori útvonalak kereszteződésében, ha nincs az az útkereszteződés, akkor Topolya sem lenne ott, helyében másik város állana egy megfelelően alkalmas másik útkereszteződésben, ahonnan végül is ugyanazokra a helyekre lehetne jutni. - Elbocsátalak, valóság! - kiálthatnék föl ma, tétovázás nélkül, ahogy elképzelem az akkori kertekben kint hagyott káposztatörzsekat, meg a káposztafejeket, ahogy ilyenkor már javában savanyodtak a hordókban. A tűzijáték viszont, amikor csak volt, mindenkor csodálatos volt, a tűzijátékok természete szerint, egyedül azt sajnálom, hogy a vadászok sohasem tartottak felvonulást, megfújva a vadászkürtöt, és hogy a katonazenekar sem játszott - hogy ilyesmi eszembe jut! Egyáltalán, megvan-e még Topolyán a katonazenekar? BRASNYÓ István A MENEKÜLTÁRADAT KÖVETKEZTÉBEN Megbomlott a nemzetiségi összetétel A magyar többségű önkormányzatoknak többet kellene tenni a betelepítés meggátolása érdekében A VMDK Tanácsa 1995.november 25-én megtartott ülésén összegezte politikai szervezetnek a szerb menekltek betelepítésének megakadályozására folytatott eddigi tevékenységét. Megállapította, hogy a magyar többségű községekbe és településekre a szerb hatalom a polgárháború alatt eltávozott mintegy 30-35 ezer magyar helyébe 1992-ben és 1995-ben mintegy negyvenezer szerb menekültet irányított. A Szerbiai Szocialista Párttal koalícióban levő VMSZ-es polgármesterek, sajnos, ellenállás nélkül fogadták be a menekültek második hullámát. A polgármesterek részben megkésett, részben elmaradt reakciójának következtében a menekültek mintegy 85 százaléka, súlyosan megbontva ezzel a magyar többségű községek és települések nemzetiségi összetételét, már letelepedett. A fennmaradt 15 százalék ma is közösségi szállásokon van. Ezeket a szerb kormány ENSZ-pénzek igénybevételével most készül véglegesen letelepíteni. A VMDK kezdettől fogva ellenzi a betelepítést. Megakadályozását sikertelenül kísérelte meg elérni a jugoszláv hatóságoknál. Időközben a magyar politikát is figyelmeztette a betelepítés tányéra, és segítséget kért a magyar kormánytól is. A magyar kormányszervek közbenjárásának a jugoszláv szervek részéről tett, be nem váltott ígéreteken kívül más eredménye nem lett. Újabban a VMDK az ENSZ-szervezeteknél, elsősorban a Menekültügyi Főbiztosság belgrádi megbízottjánál igyekszik elérni, hogy azok ne adjanak pénzsegélyt a menekültek fennmaradó 15 százalékának a magyar többségű községekbe és településekre való betelepítésére. Az eddigi tárgyalások alapján megállapítható, hogy van esély a sikerre, de a teljes kudarcra is. Az ENSZ és a Menekültügyi Főbiztosság belgrádi képviselői elismerik, hogy nincs tiszta képük a szerb meenkültek elhelyezésére vonatkozó szerb kormánypolitikáról, s ezzel összefüggésben a magyar többségű községek és települések nemzetiségi összetételének megbontásáról. Ennek ellenére nem mutatnak készséget pénzügyi segélyek felfüggesztésére, illetve átirányítására. Ebben a helyzetben a VMDK három irányban folytatja tovább politikai tevékenységét: igyekszik meggyőzni a VMSZ-t, hogy a Szerbiai Szocialista Párttal fennálló koalíciója ellenére késztesse polgármestereit határozott politikai ellenállásra, induljanak magyar önkormányzati küldöttségek Belgrádba az ENSZ illetékeseihez, hogy ismertessék velük azokat a politikai problémákat, amelyeket a nemzetiségi összetételt megbontó betelepítések okoznak, felkéri a magyar diplomáciát, hogy Genfben, illetve New Yorkban az ENSZ székhelyén igyekezzenek elérni, hogy az ENSZ szervezetei ne pénzeljék az etnikai összetétel szándékos megbontását a magyar többségű községekben és településeken, saját ismeretségeit és külföldi kapcsolatait felhasználva a VMDK tájékoztatja az előállt helyzetről az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának genfi igazgatóját és más illetékeseket is. GYÁSZJELENTÉS Fájdalommal jelentjük, hogy anyánk, nagyanyánk HATALÁNÉ BÚS FRANCISKA 87 éves korában, november 26-án elhunyt. Temetése november 28-án 14.30 órakor lesz a topolyai Keleti temetőben. Topolya, 1995. XI. 27. A gyászoló család GYÁSZJELENTÉS Fájdalomtól megtört szívvel jelentjük, hogy szeretett feleségem és édesanyánk KOLLER MARGIT fáradt szíve nem dobog már, dolgos keze megpihent már. Ő volt a jóság, a szeretet, feledni őt nem lehet. Temetése november 28-án 14.15 órakor lesz az újvidéki Városi temetőben. Újvidék, 1995. XI. 28. Gyászolja férje, leánya, veje és a rokonság VÉGSŐ BÚCSÚ Fájó szívvel búcsúzunk szeretett nénünktól KOLLER MARGITTÓL Emlékét örökre megőrizzük. Újvidék, 1995. XI. 28. Lajcsi, Ilonka, Terike és Sanyika AKTUÁLIS . FORDÍTÁSOK, GYORS ELJÁRÁS HONOSÍTÁSI ÉS MÁS ÜGYEKBEN, személyes intézkedés a magyar, horvát, német, osztrák stb. állam területén. (Dr. Letsch, tel/fax: 021/613- 550, Újvidék, A. Csehov u. 6.) ZOMBOR Csökkent a parkolási díj Zombor továbbra is a legdrágább városok közé tartozik, végre azonban árcsökkentésről is beszámolhatunk, a községi végrehajtó bizottság határozata értelmében ugyanis decemberjétől az eddigi 35 helyett mindössze 10 dinárba kerül az egy hónapra szóló parkolási díj, az egy évre szóló pedig 350 helyett 120 dinárba. Ugyanakkor döntés született arról is, hogy a személygépkocsik számára a piactéren kijelölt parkolóhelyeken nem tartózkodhatnak a különféle portékával megrakott kamionok és egyéb szállítójárművek. A benzinárusokat már korábban kitiltották a város központjából, ezek jó része azonban a jelek szerint nem hajlandó a város szélén levő vásártérre áthelyezni „üzletét”, hanem maradt a régi helyén, és tegnap is még 6 dinárért árulta a benzint. A községi kormány mindenesetre leszögezte: nem fogja ezentúl elnézni az említett szabálytalanságokat, hanem az illetékes ellenőrző szervek felelősségre vonását követeli, ha nem rendeződik a helyzet.