Magyar Szó, 1995. november (52. évfolyam, 255-278. szám)

1995-11-28 / 278. szám

1995. november 28., 29., 30. JUGOSZLÁVIÁK A harmadikban élünk, a másodikat ünnepeljük S­em a sebbel-lábbal kikiáltott első, sem az alapos meggondolással létre­jött második Jugoszlávia nem állta ki a történelmi próbát. Az első még nem is konszolidálódott, amikor Horvátországban és Szlovéniában (1918 végén), a következő év végén pedig Montenegróban és Kosovóban tört ki lázadás az új képződmény megalakulásának módja és államformája miatt. A délszlávok első közös államának napjait egészen az összeomlásig az állan­dó politikai, szociális, felekezet, területi és más jellegű összetűzések jellem­zik. Az 1918. december 1-jén megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság lakossága két évtized alatt a saját bőrén tapasztalta a nagyszerb központosí­tást, a diktatúrát, a nyelvi, felekezeti és egyéb kizárólagosságot, az antisze­mita törvények, a kényszermunka súlyát, és megismerkedhetett a koncent­rációs táborok légkörével is. A belső megrázkódtatások (a horvátok, a szlovének, a montenegróiak és az albán kisebbség is önállóságot, autonómiát követelt), a király önkénye (1918 és 1929 között 23 kormánya volt az országnak, közülük 21-et az udvari cselszövések buktattak meg), a nagyszerb kizárólagosság (1926. évi adat, hogy a 165 tábornok közül 161 volt szerb, 2­2 pedig horvát és szlovén nemzetiségű), az állandó szociális forrongások és még ezer más bel- és kül­politikai ok végül is oda vezetett, hogy a délszlávok közös állama a fasizmus markaiban találta magát. 1941. március 25-én ugyanis a Cvetkovic- Macek kormány Bécsben aláírta a német vezetés alatt álló háborús blokkhoz való csatlakozást. Belgrádban tüntetések robbantak ki, megdöntötték a kor­mányt, s Simovic tábornokkal az élen új kabinet alakult. Hitlert felbőszítet­ték a belgrádi események, s április 6-án megkezdődött Jugoszlávia leroha­­nása. Hitler csapatai néhány nap alatt letörték az ellenállást, s április 17-én Belgrádban Jugoszlávia aláírta a feltétel nélküli kapitulációt. A király és a kormány külföldre szökött, az országot pedig földarabolták. Ebben a helyzetben - a hivatalos történetírás szerint - a JKP volt az egyetlen belső erő, amely nyomban hozzálátott a megszállók és hazai csat­lósaik elleni fegyveres harc megszervezéséhez. A párt májusi tanácskozásán nagy horderejű határozatok születtek, s ezek nyomán Szerbiában július 7- én, Crna Gorában 13-án, Szlovéniában 22-én, Horvátországban és Bosznia- Hercegovinában 27-én, Macedóniában pedig október 11-én megkezdődött a fegyveres felkelés. A Tito vezette - s idővel jelentős külföldi támogatásban részesült - négyéves harc az ország fölszabadulását (1945. május 15.) és egy új társadalmi rendszer létrehozását eredményezte. A fasizmus elleni harc­ban 1,7 millió jugoszláv vesztette életét, közülük 305 000-en a népfölszaba­dító egységek tagjaiként. A romba dőlt országot - a gazdasági, közlekedési és egyéb létesítményeknek a fele megsemmisült - újjá kellett építeni. A felszabadító háború és a forradalom sikeres fejlődése lehetővé tette az AVNOJ első ülését Bihacban, majd egy évvel később (1943. november 29- 30.) az AVNOJ második ülését Jajcéban. Az utóbbi döntően meghatározta a második Jugoszlávia bel- és külpolitikáját, választ adott arra a kérdésre, hogy milyen Jugoszláviáért folyt a küzdelem. A jajcei határozat értelmében a Jugoszláv Nép­felszabadító Antifasiszta Tanács (AVNOJ) törvényhozó és képviseleti testületté alakult át, s megalakult a forradalmi népkormány. A külföldre szökött kormányt meg­fosztották valamennyi jogától, s kimondták, hogy Jugoszláviát mint az egyenrangú népek államközösségét demokratikus és föderatív alapon ter­vezik meg. Az AVNOJ második ülésén, a többi között, azt is megállapítot­ták, hogy Jugoszlávia népei fegyverrel „biztosították maguknak a jogot az önrendelkezésre, beleértve a különválás vagy az egyesülés jogát is más né­pekkel”. Az AVNOJ második ülése határozatainak érvényesítéséért számos bél­és külpolitikai csatát kellett megvívni, s a lassan oldódó Nyugat és a Kelet végül is belenyugodott, hogy Titóék egy harmadik utat választottak. Sztálin erélyesen elutasította a jajcei határozatokat, mivelhogy azokat sehogyan sem lehetett összeegyeztetni a nagyhatalmi érdekövezetekre való felosztás­sal, s a britek is azt tervezték, hogy inváziót indítanak Jugoszlávia ellen. MacMillan, aki 1944-ben a brit kormány tagjaként a szövetségesek déli szárnyának politikai tanácsadója, később pedig brit kormányfő volt, az 1967-ben megjelent emlékiratában azt írja, „ha Alexander tábornoknak megengedték volna a jugoszláviai partraszállást, másként alakult volna a történelem. Jugoszláviában sohasem kiálthatták volna ki a köztársaságot...” Az USA vezető körei szintén úgy vélekedtek, hogy a szerbeket és a horvá­­tokat nem kell egy államba kényszeríteni. A nagy szerb ideológusok is - függetlenül a háború kimenetelétől - az Ogulinig terjedő Nagy- Szerbia létrehozásáért kardoskodtak, a horvátok már a háború elején megalakítot­ták fasiszta jellegű államukat, a szlovének pedig a háború vége felé a rövid életű köztársaságukat... Az események azonban megmásították a fenti elvárásokat: 1945 augusz­tusában az AVNOJ átalakult ideiglenes népképviseleti testületté, megszer­vezte a választásokat, amelyeken a Népfront­­ akkori és későbbi szokás szerint - több mint 90 százalékos sikert aratott, megerősítve ezáltal a forra­dalom és a felszabadító harc vívmányait. Az­ alkotmányozó nemzetgyűlés 1945. november 29-én kikiáltotta a Jugoszláv Föderatív Népköztársaságot, s meghozta a második Jugoszlávia első alkotmányát. Az egypártrendszerű szocializmusban nem juthattak kifejezésre sem a nemzeti, sem egyéb sérelmek. A jólét, a kölcsönös megértés, a haladás mel­letti elkötelezettség látszatát keltette az ország. Tito például 1973. november 29-én, az AVNOJ második ülésszaka 30. évfordulóján rendezett nagysza­bású ünnepségen szilárdan vallotta, hogy „a fiatalok megőrzik azt, amit az idősebb elvtársak kivívtak”, továbbá, „a küszöbönálló alkotmánymódosítás­sal” (1974) tovább terebélyesednek és szilárdulnak az­ AVNOJ-i vívmányok. Ma már tudjuk, hogy tévedett, hiszen az úgynevezett antibürokratikus forradalom az elsők között söpörte el az 1974. évi alkotmányt és egyéb vívmányokat, s a hatalomra került új gárda következetesen ügyeskedett az ország fölbomlasztásán. It­t m­indenképpen érdekes (de megmagyarázható) jelenség, hogy a dél- IVA. szláv népek, mind az első, mind a második Jugoszlávia esetében, a kezdeti fölbuzdulás után igen gyorsan hátat fordítanak a jugoszlávság, a közös állam és sors, a testvériség eszméjének. Mindenki elviselhetetlen nyűgként éli át a kizárólagosságáról fölismerhető központot, s az önállósu­lásra törekszik. A mostani befejezés előtt álló háborúnak is ez az egyik kulcskérdése. S ez alkotta a széthúzás magvát a második világháborút meg­előző években is. Cvetkovic és Macek ugyanis az 1939. augusztus 26-i meg­egyezéssel egymás között fölosztották Jugoszláviát. A bosnyákok tiltakoztak Bosznia földarabolása miatt, a szerb ellenzék viszont úgy találta, hogy az anyaország kevés területet kapott. S ha az 56 évvel ezelőtt készült térképet összehasonlítjuk a daytonival, nem kis meglepetéssel állapíthatjuk meg, hogy (Bosznia esetében) nem is olyan nagy az eltérés az akkori és a mosta­ni megállapodás között. Az akkor lefektetett alapok erősebbeknek bizo­nyultak a második Jugoszlávia tartópilléreinél. Ha „élne”, holnap lenne ötvenéves... HORVÁTH András Magyar Szó November 29-ék előestéje Nyirkos időjárás, ujjnyi vastag latyak a járdán és az úttesten, mintha egyenesen az égből hullana. November végének teljes földi csalódottsága. A parki avar belefúl a borzongó peremű tócsákba, amelyek ott gyűlnek a vörös salakkal felszórt utakon - egy-egy futó­pálya az időnek - és a tegnapi lombok menthetetlenül rothadni kez­denek a lucsokban. Ebből már nem lesz visszaút: itt nagyjából mindenki vesztes lesz, amíg új történetet nem talál ki magának, mikulásosat, hóem­bereset, amennyiben nem veszíti el a türelmét, hiányolva az ün­nepek vélt lendületességét, vagy legalább embermagasságát; így valahogy éltem én ezt át az 50-es évek elején, Topolyán - és hogy aki addig késlekedett búzája elvetésével, most majd sorát ejti, és véghez viszi, mintha ez lenne az erre megfelelő legeslegutolsó nap, nem szegheti kedvét, hogy csupa ólmos barázda a világ, és hogy ünnepet hirdetnek, de legalábbis munkaszünetet, ám ez mindenkor csak az állami alkalmazottakra vonatkozik, aki a ma­ga fonásából él, az nem adhat ilyesfajta csámborgó ünnepekre - nyoma sincs ünnepi hangulatnak a lelkében, erre még csak most kezdik ránevelni az iskolásgyerekeket, azzal, hogy nem kell iskolá­ba menniük, hanem fáklyás menetet szerveznek a számukra, de itt is hiba csúszik a szervezésbe, mert tizedrészüknek sem jut fáklya, a többiek meg sértődötten bandukolnak az odavezényelt katonák nyomában, azoktól viszont csupán annyi telik, hogy a parancsno­kuk olykor egy-egy pislákoló színtelen jelzőrakétát lő fel, amely odébb fáradt és kihunyó csillagként pilinkel lefelé; végül is a leg­többen becsapottnak érzik magukat. Másra sem jók az effajta felvonulások, mint riogatni a vad­­nyulakat, amelybe már a környéket is messzire elkerülik: ha olykor, viszonylag távolról a két kihegyezett fülüket látni, nem is érteni, hol maradnak a vadászok, butykosaikkal, kutyáikkal, fegyvereik­kel, mindenfajta kellékeikkel, amit legalább a képzelet nekik tulaj­doníthatna, ám ennek egy részét még idefelé jövet úgyis elveszíte­nék vagy pusztán csak elhagynák, annyira fűtené őket a vadász­szenvedély, a szeleburdiság, hogy se lárnának, se hallanának tőle, zsákmány meg, lám, mindeddig semmi, úgyhogy már akkor (1952-ben) a leghelyesebben tették volna, ha száraz hely után néz­nek, ahol a metsző szelet sem érezni, s tüzet raknak, melegedni, mi­ként a makk ász teszi a kártyacsomagból. Mert az igazság az, hogy az idő tájt én egyetlen alkalommal sem hallottam topolyai vadászokról, nem is volt otthonuk a város­ban, és inkább hihető, hogy a nyúlak, ha embert láttak, örömükben tapsikoltak a barázdákban. Nem emlékszem, hogy a lakosság köré­ben valami nagy vonzalom élt volna a fegyverek iránt, ez idő sze­rint még mindig elegük lehetett a fegyverekből, vagy csak arról le­het szó, hogy vadászfegyverhez jutni egyszerűen kiváltságszámba ment, én meg senki kiváltságost sem ismertem, inkább csak olyano­kat, akikre szakadatlanul rájárt a rúd, vagy, mondjuk, figyelmet­len volt velük szemben az élet: két, ellentétes irányú szerencsének a sodrásába kerültek. Avagy a november 29-éről már akkor úgy érezték, hogy ez máris hihetetlenül idejét múlt állami ünnep, amely semmire sem kötelezhet, mert aligha válthat ki felindulást, ahogy a zászlókat az ünnep után lassan becsavarják, mintha gyászlobogókkal tennék - nem többet ennél. De a város központjában, ahol egy megkezdett, ám végül is gaz­dátlanul maradt és romos építkezés mérhetetlen kiterjedésű pincéje volt , ideális hely körmönfonton kitervelt és kinyomozhatatlan bűn­tény elkövetésére annak idején nagy látványossággal várták a no­vember 29-éket, emelvényről mondott beszédekkel (amelyeket ugyan senki sem vett komolyan, ki sem figyelt rájuk), utóbb még filmvetítés­sel is­­ mindenki inkább erre várt, a szabadtéri ingyenmozira vé­gül pedig tűzijátékkal, ekként igyekezve fölemelő jelleget biztosítani a romos városközpontnak, az a pince topolyai éveim egyik rejtekhelyé­nek számított, a fontos, középkori útvonalak kereszteződésében, ha nincs az az útkereszteződés, akkor Topolya sem lenne ott, helyében másik város állana egy megfelelően alkalmas másik útkereszteződés­ben, ahonnan végül is ugyanazokra a helyekre lehetne jutni. - Elbocsátalak, valóság! - kiálthatnék föl ma, tétovázás nélkül, ahogy elképzelem az akkori kertekben kint hagyott káposztatörzsekat, meg a káposztafejeket, ahogy ilyenkor már javában savanyodtak a hordókban. A tűzijáték viszont, amikor csak volt, mindenkor csodá­latos volt, a tűzijátékok természete szerint, egyedül azt sajnálom, hogy a vadászok sohasem tartottak felvonulást, megfújva a vadászkürtöt, és hogy a katonazenekar sem játszott - hogy ilyesmi eszembe jut! Egyáltalán, megvan-e még Topolyán a katonazenekar? BRASNYÓ István A MENEKÜLTÁRADAT KÖVETKEZTÉBEN Megbomlott a nemzetiségi összetétel A magyar többségű önkormányzatoknak többet kellene tenni a betelepítés meggátolása érdekében A VMDK Tanácsa 1995.november 25-én megtartott ülésén összegezte p­olitikai szervezetnek a szerb mene­­k­ltek betelepítésének megakadályo­zására folytatott eddigi tevékenységét. Megállapította, hogy a magyar többsé­gű községekbe és településekre a szerb hatalom a polgárháború alatt eltávo­zott mintegy 30-35 ezer magyar helyé­be 1992-ben és 1995-ben mintegy negyvenezer szerb menekültet irányí­tott. A Szerbiai Szocialista Párttal koa­lícióban levő VMSZ-es polgármeste­rek, sajnos, ellenállás nélkül fogadták be a menekültek második hullámát. A polgármesterek részben megké­sett, részben elmaradt reakciójának következtében a menekültek mintegy 85 százaléka, súlyosan megbontva ez­zel a magyar többségű községek és te­lepülések nemzetiségi összetételét, már letelepedett. A fennmaradt 15 százalék ma is kö­zösségi szállásokon van. Ezeket a szerb kormány ENSZ-pénzek igénybevéte­lével most készül véglegesen letelepí­teni. A VMDK kezdettől fogva ellenzi a betelepítést. Megakadályozását sikerte­lenül kísérelte meg elérni a jugoszláv hatóságoknál. Időközben a magyar po­litikát is figyelmeztette a betelepítés tá­nyéra, és segítséget kért a magyar kor­mánytól is. A magyar kormányszervek közbenjárásának a jugoszláv szervek ré­széről tett, be nem váltott ígéreteken kí­vül más eredménye nem lett. Újabban a VMDK az ENSZ-szerve­­zeteknél, elsősorban a Menekültügyi Főbiztosság belgrádi megbízottjánál igyekszik elérni, hogy azok ne adjanak pénzsegélyt a menekültek fennmara­dó 15 százalékának a magyar többségű községekbe és településekre való bete­lepítésére. Az eddigi tárgyalások alap­ján megállapítható, hogy van esély a sikerre, de a teljes kudarcra is. Az ENSZ és a Menekültügyi Főbiz­tosság belgrádi képviselői elismerik, hogy nincs tiszta képük a szerb meen­­kültek elhelyezésére vonatkozó szerb kormánypolitikáról, s ezzel összefüg­gésben a magyar többségű községek és települések nemzetiségi összetételé­nek megbontásáról. Ennek ellenére nem mutatnak készséget pénzügyi se­gélyek felfüggesztésére, illetve átirá­nyítására. Ebben a helyzetben a VMDK há­rom irányban folytatja tovább politikai tevékenységét:­­ igyekszik meggyőzni a VMSZ-t, hogy a Szerbiai Szocialista Párttal fennálló koalíciója ellenére késztesse polgármestereit határozott politikai el­lenállásra, induljanak magyar önkor­mányzati küldöttségek Belgrádba az ENSZ illetékeseihez, hogy ismertessék velük azokat a politikai problémákat, amelyeket a nemzetiségi összetételt megbontó betelepítések okoznak,­­ felkéri a magyar diplomáciát, hogy Genfben, illetve New Yorkban az ENSZ székhelyén igyekezzenek elérni, hogy az ENSZ szervezetei ne pénzel­jék az etnikai összetétel szándékos megbontását a magyar többségű köz­ségekben és településeken,­­ saját ismeretségeit és külföldi kapcsolatait felhasználva a VMDK tá­jékoztatja az előállt helyzetről az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságá­nak genfi igazgatóját és más illetéke­seket is. GYÁSZJELENTÉS Fájdalommal jelentjük, hogy anyánk, nagyanyánk HATALÁNÉ BÚS FRANCISKA 87 éves korában, november 26-án elhunyt. Temetése november 28-án 14.30 órakor lesz a topolyai Keleti temetőben. Topolya, 1995. XI. 27. A gyászoló család GYÁSZJELENTÉS Fájdalomtól megtört szívvel je­lentjük, hogy szeretett feleségem és édesanyánk KOLLER MARGIT fáradt szíve nem dobog már, dol­­gos keze megpihent már. Ő volt a jóság, a szeretet, feledni őt nem lehet. Temetése november 28-án 14.15 órakor lesz az újvidéki Városi temetőben. Újvidék, 1995. XI. 28. Gyászolja férje, leánya, veje és a rokonság VÉGSŐ BÚCSÚ Fájó szívvel búcsúzunk szeretett nénünktól KOLLER MARGITTÓL Emlékét örökre megőrizzük. Újvidék, 1995. XI. 28. Lajcsi, Ilonka, Terike és Sanyika AKTUÁLIS . FORDÍTÁSOK, GYORS ELJÁRÁS HONOSÍTÁSI ÉS MÁS ÜGYEKBEN, személyes intézkedés a magyar, horvát, német, oszt­rák stb. állam területén. (Dr. Letsch, tel/fax: 021/613- 550, Újvidék, A. Csehov u. 6.) ZOMBOR Csökkent a parkolási díj Zombor továbbra is a legdrágább városok közé tartozik, végre azonban árcsökkentésről is beszámolhatunk, a községi végrehajtó bizottság határoza­ta értelmében ugyanis december­­jé­től az eddigi 35 helyett mindössze 10 dinárba kerül az egy hónapra szóló parkolási díj, az egy évre szóló pedig 350 helyett 120 dinárba. Ugyanakkor döntés született arról is, hogy a személygépkocsik számára a piactéren kijelölt parkolóhelyeken nem tartózkodhatnak a különféle portékával megrakott kamionok és egyéb szállító­­járművek. A benzinárusokat már ko­rábban kitiltották a város központjából, ezek jó része azonban a jelek szerint nem hajlandó a város szélén levő vásár­térre áthelyezni „üzletét”, hanem ma­radt a régi helyén, és tegnap is még 6 dinárért árulta a benzint. A községi kormány mindenesetre leszögezte: nem fogja ezentúl elnézni az említett szabálytalanságokat, ha­nem az illetékes ellenőrző szervek fe­lelősségre vonását követeli, ha nem rendeződik a helyz­et.

Next