Magyar Szó, 1995. november (52. évfolyam, 255-278. szám)
1995-11-28 / 278. szám
4 AKTUÁLIS Tegnap reggel kilenc órakor Újvidéken elhunyt Csubela Ferenc. A végzetes baleset után egy hétig küzdött Feri bácsi kitartóan és makacsul, mint ahogy tette azt életében bármikor, amikor tudta, hogy igaza van. Küzdött, mert a maga csendes módján küzdő fajta volt, s életében még egy emberöltőnyire való tennivalója lett volna. Élete során végigjárta a társadalmi rétegeződés minden fokát, az egyszerű munkástól az ómoravicai Szociális Védelmi Központ igazgatójáig. Falujában megalkotta az egyedülálló és szakmai körökben hatalmas elismerést kiváltó központot, ami életének egyik legfontosabb állomása volt, ahol kifejezésre jutott kreativitása és emberszeretete. Örömét lelte abban, ha segíthet valakinek vagy részt vehet valaminek a fejlesztésében. Az amatőr filmezéstől kezdve a sakkozáson, a teremlabdarúgáson keresztül az önkéntes tűzoltóegyesület munkájának a vezetéséig és a falumonográfia kutatómunkájáig mindenben aktív szereplőként tartja nyilván Omoravica közélete a nevét. Váratlan halála azonban nemcsak Omoravicának pótolhatatlan In memóriám Csubela Ferenc veszteség, hanem valamennyiünknek, akik itt, Vajdaságban egy cél felé törekszünk: a békére, az együttélésre, egymás megbecsülésére. Még a hatvanas években, amikor a fölfelé ívelés lehetősége előtte állt, ő inkább az igazságot és a becsületes kiállást választotta, annak árán is, hogy társadalmi pályafutása kettétört. Bátorsága és szókimondása azonban továbbra is a régi maradt, sőt néha olyan vizekre is el mert evezni, amelyek abban a pillanatban veszélyesnek számítottak. Példákat lehetne sorolni, egyet azonban nem szabad elfelejtenünk: azt, amikor a joghurt forradalmat kísérő jelenségeket nyilvánosan is fasiszta jellegűeknek ítélte. A rendszerváltást kísérő mozgalmakba és a vajdasági magyarság önszerveződésének a folyamatába már mint kikristályosodott személyiség került. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének tagjaként jutott be a szerb parlamentbe, ahol nem hangoskodásáról, hanem megfontolt meglátásairól és konkrét, építő jellegű javaslatairól volt közismert. Az országos ügyek mellett sohasem feledkezett meg a helyi problémákról sem, hiszen ő volt az, aki példaértékű elhatározással élére állt a háborúellenes mozgalomnak, amellyel a moravicaiak elutasították a kényszerű mozgósításokat. A sors akarta úgy, hogy a későbbi fejlemények során az ő sokoldalúsága és elképzelései nem fértek bele korábban választott mozgalmának a kereteibe, s így került a Vajdasági Magyar Szövetség kezdeményezői közé, utóbb pedig annak élére. S mint lelkiismeretes elnököt és szervezőt érte el a tragikus végzet Kikindára menet. Csubela Ferenc 1937. szeptember 15-én született Eszéken, magyar anya és horvát apa gyermekeként. Nyolcévesen került Omoravicára, s ott aztán kisdiákként szívta magába a magyar nép sorsát, történelmét, kultúráját. Amikor szemére vetették származását, azt mondta, hogy magyarnak lenni az vállalás kérdése, nem pedig annak, hogy valakinek az apja vagy az anyja kicsoda. Ő vállalta. GYÁSZJELENTÉS Fájdalommal jelentjük, hogy fiam, férjem, édesapám és nagyapám Csubela Ferenc (1937-1995) autóbaleset áldozata lett. Moravica, 1995. november 28. Szerettei GYÁSZJELENTÉS A megrendítő, tragikus esemény és a halálhír hallatára fájdalommal és őszinte részvéttel ezúton búcsúzunk volt küzdőtársunktól CSUBELA FERENCTŐL a VMSZ elnökétől A VMDK Újvidéki Körzeti Szervezete nevében Papp Ferenc Magyar Szó Részvéttáviratok a VMSZ-hez Csubela Ferenc halála kapcsán a Vajdasági Magyar Szövetségnek részvétét fejezte ki több intézmény és szervezet. A Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatala és a magam nevében legmélyebb részvétemet fejezem ki Csubela Ferenc Úr, a VMSZ elnöke tragikus távozása miatt. Csubela Ferencben a határokon túl élő magyarság higgadt, de határozott nézeteket valló politikusát, a vajdasági megbékélés elkötelezett hívét tisztelhettük. A VMSZ tragikus balesetben elhunyt elnöke a magyarság létkérdéseit, a kisebbségi valóság problémáit gyakorlatiasan, a reális megoldás lehetőségét keresve közelítette meg, kiállt a vajdasági magyarság autonómiájának megteremtése mellett. A Miniszterelnöki Hivatal korrekt partnert, felelős gondolkodású hazafit ismert meg benne, aki hirtelen haláláig híve volt a többség és a kisebbség együttélése javításának, a magyar-szerb viszony normalizálásának, a Magyar Köztársaság és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság konstruktív együttműködésének. Személyében a kárpát-medencei egyetemes magyar nemzet egyik kiemelkedő személyiségét gyászoljuk. TABAJDI Csaba *** A belgrádi magyar nagykövetség valamennyi munkatársa és a magam nevében együttérzésemet és mély részvétemet fejezem ki Csubela Ferenc, a VMSZ elnöke elhunyta miatt. Mindannyiunk előtt jól ismert, mekkora önfeláldozással, erejét nem kímélve munkálkodott a vajdasági magyarság ügyének előmozdításán, tett meg minden tőle telhetőt az itt élő magyarok önazonosságának megőrzése, helyzetük javítása érdekében. Miközben Csubela Ferenc emlékét örökre megőrizve osztozunk a család, a VMSZ tagsága és vezetősége, a vajdasági magyarság közös gyászában, biztosak vagyunk abban, hogy az Elnök úr áldozatos munkája nem volt hiábavaló, és munkatársai, kollégái megtalálják a módját az általa képviselt eszmék és célok megvalósításának. SZABÓ István Tisztelt Alelnök Úr! , Engedje meg, hogy a VMDK és a magam nevében mély részvétemet fejezzem ki Csubela Ferenc, a VMSZ elnökének halála alkalmából. Csubela Ferencre úgy emlékezünk, mint olyan magyar politikusra, aki a maga eszközeivel évtizedek óta szolgálja a vajdasági magyarságot. Ő volt az, aki a hetvenes években kiemelkedő politikusként, magára maradva, szót emelt a magyaroknak a vezető pozíciókból való kiszorítása ellen. Volt ereje a kitartáshoz, az újrakezdéshez. A VMDK képviselőjeként a képviselőházban és azon kívül szóval és tettel bátorította, támogatta a lélektani hadviselés nyomása alatt sínylődő vajdasági magyarokat. Moravicán bátran odaállt a frontszolgálatot megtagadó fiatalok mellé. A vajdasági magyarság ellen folytatott lélektani hadviselés közepette a képviselőházban állta a soviniszta rohamokat, és példamutató állhatatossággal védte nemcsak a magyar, hanem a horvát kisebbséget is. Ilyennek őrizzük meg emlékezetünkben, áll Ágoston Andrásnak, a VMDK elnökének részvéttáviratában. *** Az Ifjúsági Demokrata Fórum nevében Németh Gábor részvéttáviratában többek között kiemeli, hogy „Csubela Ferenc mindig szem előtt tartotta a vajdasági magyarok ügyét, problémáit. Munkáját mindig a tenniakarás, a magyarság iránt érzett elkötelezettség jellemezte. Még akkor is, amikor egyesek ezt másként értelmezték. Sokszor érte támadás, de ő ezekkel nem foglalkozott, hanem mindig újult erővel tette, amit tennie kellett. Emléke előtt akkor tudunk méltóképpen fejet hajtani, ha a VMSZ folytatja azt a munkát, amit Csubela Ferenc elkezdett. Mi ezt, mint Magyarország legnagyobb konzervatív ifjúsági szervezete, teljes mértékben támogatjuk”. ♦ ♦♦ Az Európai Unió Bizottsága belgrádi delegációjának nevében Svend Kristensen ügyvivő küldött részvéttáviratot a VMSZ-hez. *** A Vajdasági Szociáldemokrata Liga elnöksége mélyen együttérez a VMSZ-szel. Csubela Ferenc Vajdaság őszinte harcosa volt, mindig is a vajdaságiak kölcsönös megértését szorgalmazta. *** A Vajdasági Magyar Pedagógusok Szövetsége mély megrendüléssel értesült arról, hogy elhunyt Csubela Ferenc, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke. Távozása az élők sorából nagy veszteség a vajdasági magyarság számára. Részvétünket fejezzük ki az elhunyt családjának és a VMSZ elnökségének. Nagy Margit, a VMPSZ elnöke **» A belgrádi Új Demokrácia nevében Dusan Mihajlovic elnök részvéttáviratában kiemeli, hogy „Csubela Ferenc a dialógus, a megértés és az együttműködés híve volt. Hiányát sokáig érezni fogjuk az elkövetkező időkben, a politikai viszonyok demokratizálása és a modern Szerbia létrehozása során". *** Mély megdöbbenéssel fogadtuk Csubela Ferenc elnök úr elvesztését. Halálával az észak-bánáti magyarságot pótolhatatlan veszteség érte. Mi voltunk azok, akik azon a tragikus estén találkozásra vártak. Azóta is várjuk, de most már hiába. Hiánya hatalmas űrt hagyott életünkben. A gyászoló családdal együttérzőnk, fájdalmukban osztozunk, hiszen szavakkal nem tudjuk ecsetelni, hogy mennyire megnyugtató volt számunkra az ő higgadt, megfontolt és bölcsességgel teli feladat vállalása a mi Feri bácsink hozzájárulása sorskérdéseink megoldásához. Emlékét örökké megőrzi az észak-bánáti magyarság. Az Úr áldása hamvaira. A VMSZ észak-bánáti tagsága *** Részvéttávirat Csubela Ferenc családjához Mély megrendüléssel vettük tudomásul Csubela Ferenc halálhírét. Mindig készségesen állt a szerkesztőség rendelkezésére. A Magyar Szót sajátjaként tisztelte és becsülte. Szerkesztőségünk nevében fogadják legőszintébb részvétünket. Bálint Sándor, a Magyar Szó főszerkesztője 1995. november 28., 29., 30. A lényegről - külön Egy újvidéki kerekasztal-beszélgetés margójára Sarkosra sikeredett a minapi egész napos kerekasztal-beszélgetés, tanácskozás Újvidéken, a Vojvodina Sport- és Üzletközpontban. Az Igazság a népfelszabadító háborúról (1941- 1945) társaság újvidéki bizottsága és a Vajdasági Klub közösen szervezte a fasizmus feletti győzelem 50. évfordulója alkalmából. Noha a vázolt témák lehetővé tették a sokoldalú megközelítést, a tényleges párbeszédet, mégsem így történt, mert a vajdasági jelleg nem jutott kifejezésre. Nem mondhatták el véleményüket, meglátásaikat, a múltban és a jelenben átélteket maguk az itt élő népek képviselői. Hiszen közöttünk is vannak olyan szakemberek, akik behatóan foglalkoznak a tanácskozáson felvetett - egy kissé megkésett, mindannyiunkat érintő - kérdésekkel. Egyébként is, ha őszintén vajdasági relációban gondolkodunk, akkor természetes, magától értetődő lett volna a többnemzetiségi jelenlét, a sokszínű viszonyulás a témához. Nem így történt. Nem tudni, hogy szervezési hiba miatt-e vagy egyszerűen érdektelenségből. Mint a tanácskozáson is kitűnt, „könnyebb” külön-külön egy-egy - mindannyiunkat érintő - kérdésről a „saját” véleményt elmondani. Például az utóbbi években oly sokat emlegetett, a második világháború végén és a katonai közigazgatás alatt történt, olykor ellentmondásosan magyarázott eseményeket. Vagy úgy vagyunk vele, hogy az álláspontok úgyis eljutnak a közvetítőkön keresztül a címzetthez? Az ilyen viszonyulásnak soha sincs vége. Vagy talán ez is lenne a cél, hogy örökre homály boruljon egy időszakra? Csak azért, mert egyesek szerint nem válik dicsőségükre a győztes kommunistáknak és partizánoknak, hogy némelyikük kezéhez vér tapad. Az utóbbi időben mintha „alku”-t kínálnának egyesek, elismerve, hogy valamennyi magyart azért ártatlanul is kivégeztek a második világháború után. Ezzel kapcsolatban most sem hangzott el pontos adat. Dr. Aleksandar Kaszás - aki nemrégiben A magyarok Vajdaságban 1941-1945 címmel védte meg értekezését - kutatásaira hivatkozva azt állítja, hogy mintegy 5000 magyart végeztek ki 1944-ben és 1945-ben, de csak kevés esetben lehet ártatlanul kivégezettekről beszélni. Mint mondta, a magyar kommunisták előtt két lehetőség volt: vagy átállnak a népfelszabadító harc oldalára, vagy felelnek polgártársaik bűntetteiért Bácskában ugyanis a magyarok a megszállást felszabadulásként élték meg. A háború befejeztével a JKP KB-ban számos helyzetrendezés felmerült a magyarokkal kapcsolatban, a kiköltöztetéstől kezdve a lakosságcseréig. Az alkut jelzi az 5000-es szám is. Maga Kaszás korábban még csaknem 10 000 kivégzettet emlegetett. Az utóbbi években több adat is felvetődött. Publicisztikai munkák, tudományos kutatások készültek a történtek minél pontosabb feltárása érdekében. Matuska Márton tárcájának, könyvének (A megtorlás napjai), dr. Mészáros Sándor (Holttá nyilvánítva) újvidéki történész dokumentumkötetének, Teleki Júlai nyomtatásban lévő könyvének nyomán még mindig jelentkeznek az áldozatok hozzátartozói, szemtanúk. Mészáros szerint „a köztudatba bekerült 40 000 fős áldozati létszám nehezen bizonyítható... Svetozar Kostic-Capo és Jován Beljanski Lalo nyíltan bevallották, hogy 1944 őszének heteiben kb. 20 000 magyart végeztek ki”... Maga a szerző is ezt az adatot tartja a megmaradt és amihez hozzá tudott férni dokumentumok alapján megközelítőlegesnek. Megjegyezve, hogy valószínűleg már sohasem tudjuk meg az áldozatok pontos számát. „Ugyanúgy azt sem tudhatjuk, hogy a későbbi időszakban is, amikor a felszínen az élet már normalizálódott, a mindenható CZNA »jóvoltából« hány ember tűnt el a magyarok soraiból is. A mindenható szervezetet 1945 júniusáig senki sem ellenőrizte és senkinek sem tartozott felelősséggel, bárkit letartóztathattak és eltüntethettek.” S talán ha az egy is volt elvet követjük - nem is az áldozatok pontos számának a megállapítása a legfontosabb. El kell jutnunk kölcsönösen a nyilvános bocsánatkérésig, a hideg napokért is és a megtorlásért is és mindenért. Ezt a tanácskozás részvevői között is hangsúlyozták néhányan. Rade Vukosav szerint véget kell vetni a „megszépített” történelemtanításnak. Az eddigi bajok egyik forrása volt ez mindig is. Bocsánatot kell kérni a sajnálatos, de megtörtént tévedésekért. Slavko Borojevic akadémikus szükségesnek tartotta elmondani, hogy ő negyven éve él Vajdaságban, de itthon van, mert alkalmazkodott a sokszínű vidékhez, amely őt európaivá tette. De megtanulta, megértette, átérezte a fejlett, civilizált régió sajátosságait, amit Szerbia 1918 óta a mai napig nem tett meg. Egyszerűen figyelmen kívül hagyják a történelmileg nagyon is fontos tényt, hogy Vajdaságban 1918 előtt is, az Osztrák- Magyar Monarchiában is éltek szerbek, fejlett, civilizált normákkal. Az őshonos szerbek védelme érdekében javasolta, hogy ne az idejöttek uralják a tartományt. Szükségesnek tartom kihangsúlyozni, hogy mint „dođoš” mondja ezt. Vajdaság éppen miattuk veszítette el autonómiáját, amely a jövőben - az államiság jegyei nélkül - nem lehet kérdéses. Az autonómiával megoldódik majd a kisebbségek helyzete is. A mostani körülmények között logikus, hogy a magyarok, mint a legnagyobb számú kisebbség, az elsők között követelik a saját autonómiát. Holnap pedig a többi kisebbség is hasonló helyzetrendezést. A hozzászólók legtöbbje felvetette a kérdést, hogy a csaknem ötéves értelmetlen háború után hol a helyünk a világban. Hozzátéve: „Azt kívánjuk unokáinknak, hogy ez a térség, a hazájuk része legyen Európának, az Európai Uniónak, az egyesült Európának”... Ha őszintén ezt kívánjuk örökséül hagyni gyermekeinkre, sokkal inább unokáinkra, akkor, mint a tanácskozáson is elhangzott - bár burkoltan -, bocsánatot kell kérnünk a megtörténtekért - kölcsönösen. STANYÓ TÓTH Gizella A veszteség Nem hittem a hírnek. Nem lehet igaz, hogy Csubela Ferenc feladta a harcot, hogy öröklázadó-örökelégedetlen barátom belenyugodott volna a változtathatatlannak tűnő végzetbe, s ilyen kurtán-furcsán itthagyott mindannyiunkat. Mennyi dolgunk lett volna még! Mennyi befejezetlen és félbehagyott munka... Most már semmi sem számít A hír igaznak bizonyult Elveszítettük az embert Azt az embert, akire támaszkodhattunk, akire számíthattunk, akiben bízhattunk. Lejáratott és agyonhasznált szavainkkal kellene most kifejezni azt a veszteséget, ami a vajdasági magyarságot érte. A család vesztesége a legnagyobb. Férjét veszítette el a felesége, édesapját a lánya, nagyapját az unokája. Ezt a veszteséget semmilyen együttérzés sem enyhítheti. A család támaszát és istápolóját senki és semmi sem pótolhatja. A valóság iszonyata, hogy a közért, mindannyiunkért akart tenni, ha nem sokat, akkor szemernyit, amikor ki tudja, hányadszor köszönt el otthonról egy „sietek haza” biztonságával és bizonyosságával. Nem ért haza. És már nem is érhet haza, fáradtan és kimerülten, gyötrő fejfájással, de máris a dacos újrakezdés és folytatás érzetével. Akkor is tenni akart értünk, vajdasági magyarokért, amikor ez a legnehezebb volt. Évtizedekkel ezelőtt csak az mert szót emelni a magyartalanítás ellen, aki tudta és akarta is vállalni ennek minden következményét. Csubela Ferenc egy percig sem habozott szóvá tenni, kifogásolni és elítélni Pannónia példáján a magyarság leépítését, jogfosztottságát és másodrendűvé tételét. Nem sokan csatlakoztak hozzá. Nagyon-nagyon kevesen voltak azok, akik képesek voltak felsorakozni a moravicai lázadó mellé. Csubela Ferenc halála a veszteség. Csak így, egyszerűen, a veszteség. Ha valami pótolhatatlan, akkor az ő halála az. A vajdasági magyar politikai és közélet legkiemelkedőbb egyéniségét ragadta el tőlünk a halál, ha szabad ilyent mondani: életünk és létünk legsúlyosabb pillanataiban. A veszteség iszonyú nagyságát még nem tudjuk felmérni és megítélni. Lesz időnk rá, ha lesz időnk. Nélküle minden más lesz. Nélküle minden nehezebb lesz. Ezerszer többet és jobban kell dolgoznunk, nehogy halálában szégyent hozzunk rá. Ha tehetné, ha még egyszer szólhatna hozzánk, tudom biztosan, hogy dacos kitartásra, örök elégedetlenségre, jobbat akaró munkálkodásra, egymás megbecsülésére biztatna bennünket. FEHÉR István