Magyar Szó, 1995. november (52. évfolyam, 255-278. szám)

1995-11-28 / 278. szám

4 AKTUÁLIS Tegnap reggel kilenc órakor Újvidéken elhunyt Csubela Fe­renc. A végzetes baleset után egy hétig küzdött Feri bácsi kitartóan és makacsul, mint ahogy tette azt életében bármikor, amikor tudta, hogy igaza van. Küzdött, mert a maga csendes módján küzdő fajta volt, s életében még egy emberöl­­tőnyire való tennivalója lett vol­na. Élete során végigjárta a társa­dalmi rétegeződés minden fokát, az egyszerű munkástól az ómora­­vicai Szociális Védelmi Központ igazgatójáig. Falujában megalkot­ta az egyedülálló és szakmai kö­rökben hatalmas elismerést kivál­tó központot, ami életének egyik legfontosabb állomása volt, ahol kifejezésre jutott kreativitása és emberszeretete. Örömét lelte ab­ban, ha segíthet valakinek vagy részt vehet valaminek a fejleszté­sében. Az amatőr filmezéstől kezdve a sakkozáson, a teremlab­darúgáson keresztül az önkéntes tűzoltóegyesület munkájának a vezetéséig és a falumonográfia kutatómunkájáig mindenben ak­tív szereplőként tartja nyilván Omoravica közélete a nevét. Váratlan halála azonban nem­csak Omoravicának pótolhatatlan In memóriám Csubela Ferenc veszteség, hanem valamennyi­ünknek, akik itt, Vajdaságban egy cél felé törekszünk: a békére, az együttélésre, egymás megbecsü­lésére. Még a hatvanas években, amikor a fölfelé ívelés lehetősége előtte állt, ő inkább az igazságot és a becsületes kiállást választot­ta, annak árán is, hogy társadalmi pályafutása kettétört. Bátorsága és szókimondása azonban tovább­ra is a régi maradt, sőt néha olyan vizekre is el mert evezni, amelyek abban a pillanatban veszélyesnek számítottak. Példákat lehetne so­rolni, egyet azonban nem szabad elfelejtenünk: azt, amikor a jog­hurt forradalmat kísérő jelensé­geket nyilvánosan is fasiszta jelle­­gűeknek ítélte. A rendszerváltást kísérő mozgalmakba és a vajdasá­gi magyarság önszerveződésének a folyamatába már mint kikristá­lyosodott személyiség került. A Vajdasági Magyarok Demokrati­kus Közösségének tagjaként ju­tott be a szerb parlamentbe, ahol nem hangoskodásáról, hanem megfontolt meglátásairól és konkrét, építő jellegű javaslatai­ról volt közismert. Az országos ügyek mellett sohasem feledke­zett meg a helyi problémákról sem, hiszen ő volt az, aki példaér­tékű elhatározással élére állt a há­borúellenes mozgalomnak, amellyel a moravicaiak elutasítot­ták a kényszerű mozgósításokat. A sors akarta úgy, hogy a ké­sőbbi fejlemények során az ő sok­oldalúsága és elképzelései nem fértek bele korábban választott mozgalmának a kereteibe, s így került a Vajdasági Magyar Szövet­ség kezdeményezői közé, utóbb pedig annak élére. S mint lelkiis­meretes elnököt és szervezőt érte el a tragikus végzet Kikindára menet. Csubela Ferenc 1937. szep­tember 15-én született Eszéken, magyar anya és horvát apa gyer­mekeként. Nyolcévesen került Omoravicára, s ott aztán kisdiák­ként szívta magába a magyar nép sorsát, történelmét, kultúráját. Amikor szemére vetették szárma­zását, azt mondta, hogy magyar­nak lenni az vállalás kérdése, nem pedig annak, hogy valakinek az apja vagy az anyja kicsoda. Ő vállalta. GYÁSZJELENTÉS Fájdalommal jelentjük, hogy fiam, férjem, édesapám és nagyapám Csubela Ferenc (1937-1995) autóbaleset áldozata lett. Moravica, 1995. november 28. Szerettei GYÁSZJELENTÉS A megrendítő, tragikus esemény és a halálhír hallatára fájdalommal és őszinte részvéttel ezúton búcsúzunk volt küzdőtársunktól CSUBELA FERENCTŐL a VMSZ elnökétől A VMDK Újvidéki Körzeti Szervezete nevében Papp Ferenc ­ Magyar Szó Részvéttáviratok a VMSZ-hez Csubela Ferenc halála kapcsán a Vajdasági Magyar Szövetségnek részvétét fejezte ki több intézmény és szervezet. A Magyar Köztársaság Miniszter­elnöki Hivatala és a magam nevé­ben legmélyebb részvétemet feje­zem ki Csubela Ferenc Úr, a VMSZ elnöke tragikus távozása miatt. Csubela Ferencben a határokon túl élő magyarság higgadt, de hatá­rozott nézeteket valló politikusát, a vajdasági megbékélés elkötelezett hívét tisztelhettük. A VMSZ tragikus balesetben elhunyt elnöke a ma­gyarság létkérdéseit, a kisebbségi valóság problémáit gyakorlatiasan, a reális megoldás lehetőségét keres­ve közelítette meg, kiállt a vajdasági magyarság autonómiájának megte­remtése mellett. A Miniszterelnöki Hivatal kor­rekt partnert, felelős gondolkodású hazafit ismert meg benne, aki hirte­len haláláig híve volt a többség és a kisebbség együttélése javításának, a magyar-szerb viszony normalizálá­sának, a Magyar Köztársaság és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság konstruktív együttműködésének. Személyében a kárpát-medencei egyetemes magyar nemzet egyik ki­emelkedő személyiségét gyászoljuk. TABAJDI Csaba *** A belgrádi magyar nagykövet­ség valamennyi munkatársa és a magam nevében együttérzésemet és mély részvétemet fejezem ki Csube­la Ferenc, a VMSZ elnöke elhunyta miatt. Mindannyiunk előtt jól is­mert, mekkora önfeláldozással, ere­jét nem kímélve munkálkodott a vajdasági magyarság ügyének előmozdításán, tett meg minden tő­le telhetőt az itt élő magyarok öna­zonosságának megőrzése, helyzetük javítása érdekében. Miközben Csu­bela Ferenc emlékét örökre meg­őrizve osztozunk a család, a VMSZ tagsága és vezetősége, a vajdasági magyarság közös gyászában, bizto­sak vagyunk abban, hogy az Elnök úr áldozatos munkája nem volt hiá­bavaló, és munkatársai, kollégái megtalálják a módját az általa kép­viselt eszmék és célok megvalósítá­sának. SZABÓ István Tisztelt Alelnök Úr! , Engedje meg, hogy a VMDK és a magam nevében mély részvétemet fejezzem ki Csubela Ferenc, a VMSZ elnökének halála alkalmából. Csubela Ferencre úgy emléke­zünk, mint olyan magyar politikus­ra, aki a maga eszközeivel évtizedek óta szolgálja a vajdasági magyarsá­got. Ő volt az, aki a hetvenes évek­ben kiemelkedő politikusként, ma­gára maradva, szót emelt a magya­roknak a vezető pozíciókból való ki­szorítása ellen. Volt ereje a kitartáshoz, az újra­kezdéshez. A VMDK képviselője­ként a képviselőházban és azon kí­vül szóval és tettel bátorította, támo­gatta a lélektani hadviselés nyomása alatt sínylődő vajdasági magyarokat. Moravicán bátran odaállt a front­­szolgálatot megtagadó fiatalok mel­lé. A vajdasági magyarság ellen foly­tatott lélektani hadviselés közepette a képviselőházban állta a soviniszta rohamokat, és példamutató állhata­tossággal védte nemcsak a magyar, hanem a horvát kisebbséget is. Ilyennek őrizzük meg emlékeze­tünkben, áll Ágoston Andrásnak, a VMDK elnökének részvéttáviratá­ban. *** Az Ifjúsági Demokrata Fórum nevében Németh Gábor részvéttáv­iratában többek között kiemeli, hogy „Csubela Ferenc mindig szem előtt tartotta a vajdasági magyarok ügyét, problémáit. Munkáját min­dig a tenniakarás, a magyarság iránt érzett elkötelezettség jellemezte. Még akkor is, amikor egyesek ezt másként értelmezték. Sokszor érte támadás, de ő ezekkel nem foglal­kozott, hanem mindig újult erővel tette, amit tennie kellett. Emléke előtt akkor tudunk méltóképpen fe­jet hajtani, ha a VMSZ folytatja azt a munkát, amit Csubela Ferenc el­kezdett. Mi ezt, mint Magyarország legnagyobb konzervatív ifjúsági szervezete, teljes mértékben támo­gatjuk”. ♦ ♦♦ Az Európai Unió Bizottsága belgrádi delegációjának nevében Svend Kristensen ügyvivő küldött részvéttáviratot a VMSZ-hez. *** A Vajdasági Szociáldemokrata Liga elnöksége mélyen együttérez a VMSZ-szel. Csubela Ferenc Vajda­ság őszinte harcosa volt, mindig is a vajdaságiak kölcsönös megértését szorgalmazta. *** A Vajdasági Magyar Pedagógu­sok Szövetsége mély megrendülés­sel értesült arról, hogy elhunyt Csu­bela Ferenc, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke. Távozása az élők sorából nagy veszteség a vajdasági magyarság számára. Részvétünket fejezzük ki az elhunyt családjának és a VMSZ elnökségének. Nagy Margit, a VMPSZ elnöke **» A belgrádi Új Demokrácia nevé­ben Dusan Mihajlovic elnök rész­véttáviratában kiemeli, hogy „Csu­bela Ferenc a dialógus, a megértés és az együttműködés híve volt. Hiá­nyát sokáig érezni fogjuk az elkövet­kező időkben, a politikai viszonyok demokratizálása és a modern Szer­bia létrehozása során". *** Mély megdöbbenéssel fogadtuk Csubela Ferenc elnök úr elvesztését. Halálával az észak-bánáti magyarsá­got pótolhatatlan veszteség érte. Mi voltunk azok, akik azon a tragikus estén találkozásra vártak. Azóta is várjuk, de most már hiába. Hiánya hatalmas űrt hagyott életünkben. A gyászoló családdal együtt­érzőnk, fájdalmukban osztozunk, hiszen szavakkal nem tudjuk ecse­telni, hogy mennyire megnyugtató volt számunkra az ő higgadt, meg­fontolt és bölcsességgel teli feladat vállalása­­ a mi Feri bácsink hozzá­járulása sorskérdéseink megoldásá­hoz. Emlékét örökké megőrzi az észak-bánáti magyarság. Az Úr áldá­sa hamvaira. A VMSZ észak-bánáti tagsága *** Részvéttávirat Csubela Ferenc családjához Mély megrendüléssel vet­tük tudomásul Csubela Ferenc halálhírét. Mindig készségesen állt a szerkesztőség rendelke­zésére. A Magyar Szót sajátja­ként tisztelte és becsülte. Szerkesztőségünk nevében fogadják legőszintébb részvé­tünket. Bálint Sándor, a Magyar Szó főszerkesztője 1995. november 28., 29., 30. A lényegről - külön Egy újvidéki kerekasztal-beszélgetés margójára Sarkosra sikeredett a minapi egész napos kerekasztal-beszélgetés, tanács­kozás Újvidéken, a Vojvodina Sport- és Üzletközpontban. Az Igazság a népfelszabadító háborúról (1941- 1945) társaság újvidéki bizottsága és a Vajdasági Klub közösen szervezte a fasizmus feletti győzelem 50. évfordu­lója alkalmából. Noha a vázolt témák lehetővé tették a sokoldalú megközelí­tést, a tényleges párbeszédet, mégsem így történt, mert a vajdasági jelleg nem jutott kifejezésre. Nem mond­hatták el véleményüket, meglátásai­kat, a múltban és a jelenben átélteket maguk az itt élő népek képviselői. Hi­szen közöttünk is vannak olyan szak­emberek, akik behatóan foglalkoznak a tanácskozáson felvetett - egy kissé megkésett, mindannyiunkat érintő - kérdésekkel. Egyébként is, ha őszin­tén vajdasági relációban gondolko­dunk, akkor természetes, magától ér­tetődő lett volna a többnemzetiségi je­lenlét, a sokszínű viszonyulás a témá­hoz. Nem így történt. Nem tudni, hogy szervezési hiba miatt-e vagy egy­szerűen érdektelenségből. Mint a ta­nácskozáson is kitűnt, „könnyebb” külön-külön egy-egy - mindannyiun­kat érintő - kérdésről a „saját” véle­ményt elmondani. Például az utóbbi években oly sokat emlegetett, a máso­dik világháború végén és a katonai közigazgatás alatt történt, olykor el­lentmondásosan magyarázott esemé­nyeket. Vagy úgy vagyunk vele, hogy az álláspontok úgyis eljutnak a közve­títőkön keresztül a címzetthez? Az ilyen viszonyulásnak soha sincs vége. Vagy talán ez is lenne a cél, hogy örökre homály boruljon egy időszak­ra? Csak azért, mert egyesek szerint nem válik dicsőségükre a győztes kommunistáknak és partizánoknak, hogy némelyikük kezéhez vér tapad. Az utóbbi időben mintha „alku”-t kí­nálnának egyesek, elismerve, hogy valamennyi magyart azért ártatlanul is kivégeztek a második világháború után. Ezzel kapcsolatban most sem hangzott el pontos adat. Dr. Aleksan­­dar Kaszás - aki nemrégiben A ma­gyarok Vajdaságban 1941-1945 cím­mel védte meg értekezését - kutatása­ira hivatkozva azt állítja, hogy mintegy 5000 magyart végeztek ki 1944-ben és 1945-ben, de csak kevés esetben lehet ártatlanul kivégezettek­­ről beszélni. Mint mondta, a magyar kommunisták előtt két lehetőség volt: vagy átállnak a népfelszabadító harc oldalára, vagy felelnek polgártársaik bűntetteiért Bácskában ugyanis a ma­gyarok a megszállást felszabadulás­ként élték meg. A háború befejeztével a JKP KB-ban számos helyzetrende­zés felmerült a magyarokkal kapcso­latban, a kiköltöztetéstől kezdve a la­kosságcseréig. Az alkut jelzi az 5000-es szám is. Maga Kaszás korábban még csaknem 10 000 kivégzettet emlegetett. Az utóbbi években több adat is felvető­dött. Publicisztikai munkák, tudomá­nyos kutatások készültek a történtek minél pontosabb feltárása érdekében. Matuska Márton tárcájának, könyvé­nek (A megtorlás napjai), dr. Mészá­ros Sándor (Holttá nyilvánítva) újvi­déki történész dokumentumköteté­nek, Teleki Júlai nyomtatásban lévő könyvének nyomán még mindig je­lentkeznek az áldozatok hozzátarto­zói, szemtanúk. Mészáros szerint „a köztudatba bekerült 40 000 fős áldo­zati létszám nehezen bizonyítható... Svetozar Kostic-Capo és Jován Beljanski Lalo nyíltan bevallották, hogy 1944 őszének heteiben kb. 20 000 magyart végeztek ki”... Maga a szerző is ezt az adatot tartja a­­ meg­maradt és amihez hozzá tudott férni­­ dokumentumok alapján megközelítő­legesnek. Megjegyezve, hogy valószí­nűleg már sohasem tudjuk meg az ál­dozatok pontos számát. „Ugyanúgy azt sem tudhatjuk, hogy a későbbi időszakban is, amikor a felszínen az élet már normalizálódott, a minden­ható CZNA »jóvoltából« hány ember tűnt el a magyarok soraiból is. A min­denható szervezetet 1945 júniusáig senki sem ellenőrizte és senkinek sem tartozott felelősséggel, bárkit letartóz­tathattak és eltüntethettek.” S talán­­ ha az egy is volt elvet kö­vetjük - nem is az áldozatok pontos számának a megállapítása a legfonto­sabb. El kell jutnunk kölcsönösen a nyilvános bocsánatkérésig, a hideg napokért is és a megtorlásért is és mindenért. Ezt a tanácskozás részve­vői között is hangsúlyozták néhányan. Rade Vukosav szerint véget kell vetni a „megszépített” történelemtanítás­nak. Az eddigi bajok egyik forrása volt ez mindig is. Bocsánatot kell kér­ni a sajnálatos, de megtörtént tévedé­sekért. Slavko Borojevic akadémikus szükségesnek tartotta elmondani, hogy ő negyven éve él Vajdaságban, de itthon van, mert alkalmazkodott a sokszínű vidékhez, amely őt európai­vá tette. De megtanulta, megértette, átérezte a fejlett, civilizált régió sajá­tosságait, amit Szerbia 1918 óta a mai napig nem tett meg. Egyszerűen fi­gyelmen kívül hagyják a történelmi­leg nagyon is fontos tényt, hogy Vaj­daságban 1918 előtt is, az Osztrák- Magyar Monarchiában is éltek szer­­bek, fejlett, civilizált normákkal. Az őshonos szerbek védelme érdekében javasolta, hogy ne az idejöttek uralják a tartományt. Szükségesnek tartom kihangsúlyozni, hogy mint „dođoš” mondja ezt. Vajdaság éppen miattuk veszítette el autonómiáját, amely a jö­vőben - az államiság jegyei nélkül - nem lehet kérdéses. Az autonómiával megoldódik majd a kisebbségek hely­zete is. A mostani körülmények között logikus, hogy a magyarok, mint a leg­nagyobb számú kisebbség, az elsők között követelik a saját autonómiát. Holnap pedig a többi kisebbség is ha­sonló helyzetrendezést. A hozzászólók legtöbbje felvetette a kérdést, hogy a csaknem ötéves értelmetlen háború után hol a helyünk a világban. Hozzá­téve: „Azt kívánjuk unokáinknak, hogy ez a térség, a hazájuk része le­gyen Európának, az Európai Unió­nak, az egyesült Európának”... Ha őszintén ezt kívánjuk öröksé­ül hagyni gyermekeinkre, sokkal in­­ább unokáinkra, akkor, mint a ta­nácskozáson is elhangzott - bár bur­koltan -, bocsánatot kell kérnünk a megtörténtekért - kölcsönösen. STANYÓ TÓTH Gizella A veszteség Nem hittem a hírnek. Nem lehet igaz, hogy Csubela Ferenc feladta a harcot, hogy öröklázadó-örökelége­­detlen barátom belenyugodott vol­na a változtathatatlannak tűnő vég­zetbe, s ilyen kurtán-furcsán ittha­gyott mindannyiunkat. Mennyi dolgunk lett volna még! Mennyi be­fejezetlen és félbehagyott munka... Most már semmi sem számít A hír igaznak bizonyult Elveszítettük az embert Azt az embert, akire támasz­kodhattunk, akire számíthattunk, akiben bízhattunk. Lejáratott és agyonhasznált szavainkkal kellene most kifejezni azt a veszteséget, ami a vajdasági magyarságot érte. A család vesztesége a legna­gyobb. Férjét veszítette el a fele­sége, édesapját a lánya, nagyapját az unokája. Ezt a veszteséget sem­milyen együttérzés sem enyhítheti. A család támaszát és istápolóját sen­ki és semmi sem pótolhatja. A való­ság iszonyata, hogy a közért, mind­­annyiunkért akart tenni, ha nem so­kat, akkor szemernyit, amikor ki tudja, hányadszor köszönt el ott­honról egy „sietek haza” biztonsá­gával és bizonyosságával. Nem ért haza. És már nem is érhet haza, fá­radtan és kimerülten, gyötrő fejfá­jással, de máris a dacos újrakezdés és folytatás érzetével. Akkor is tenni akart értünk, vaj­dasági magyarokért, amikor ez a legnehezebb volt. Évtizedekkel ezelőtt csak az mert szót emelni a magyartalanítás ellen, aki tudta és akarta is vállalni ennek minden következményét. Csubela Ferenc egy percig sem habozott szóvá ten­ni, kifogásolni és elítélni Pannónia példáján a magyarság leépítését, jogfosztottságát és másodrendűvé tételét. Nem sokan csatlakoztak hozzá. Nagyon-nagyon kevesen voltak azok, akik képesek voltak felsorakozni a moravicai lázadó mellé. Csubela Ferenc halála a veszte­ség. Csak így, egyszerűen, a veszte­ség. Ha valami pótolhatatlan, akkor az ő halála az. A vajdasági magyar politikai és közélet legkiemelke­dőbb egyéniségét ragadta el tőlünk a halál, ha szabad ilyent mondani: életünk és létünk legsúlyosabb pil­lanataiban. A veszteség iszonyú nagyságát még nem tudjuk felmér­ni és megítélni. Lesz időnk rá, ha lesz időnk. Nélküle minden más lesz. Nélküle minden nehezebb lesz. Ezerszer többet és jobban kell dolgoznunk, nehogy halálában szé­gyent hozzunk rá. Ha tehetné, ha még egyszer szólhatna hozzánk, tu­dom biztosan, hogy dacos kitartás­ra, örök elégedetlenségre, jobbat akaró munkálkodásra, egymás meg­becsülésére biztatna bennünket. FEHÉR István

Next