Magyar Szó, 2007. július (64. évfolyam, 151-176. szám)

2007-07-21 / 168. szám

2007. július 21., 22., szombat-vasárnap istafic kulfold@magyar-szo.co.yu KÜLFÖLD 3 Töretlen lelkesedéssel halmozott hibák Mottó helyett: „A legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval” (Winston Churchill) Épp az arról szóló hírt olvastam, hogy az e-mail forgalom 65 százaléka internetes levélszemét (spam) és zömében az Egyesült Államokból érkezik, amikor - a barátság hete alkalmából - levelem érkezett. Klasszikus - a spameknél is bosszantóbb - Szent Antal-láncos körlevél, végén a szokásos hülye szöveggel, miszerint: „küldd el ezt minden barátodnak, de az elolvasástól számított 1 órán belül! Most kívánj vala­mit! Ha elküldöd 1 embernek, a kívánságod 1 éven belül teljesül, ha elküldöd 3 embernek, a kívánságod 6 hónapon belül teljesül... ha elküldöd 20 embernek, a kívánságod 3 órán belül teljesül. Ha olvasás után kitörlöd, 1 évig nem lesz szerencséd...” A levélbe foglalt szöveg azonban - e sorok bizonyítják - felkeltette érdeklődésemet. A történet dióhéjban így szól: Egy Fleming nevű szegény skót farmer egy napon segélykiál­tást hallott a közeli mocsárból. A láphoz sietett, és ott egy derékig az iszapban vergődő fiút talált. Kimentette. Másnap egy díszes hintó gördült a portájára, egy elegáns lord szállt ki belőle és a fiú apjaként mutatkozott be, majd közölte, fia életének megmentését szeretné megjutalmazni. A farmer elutasította a hálapénzt. Ekkor 13 éves fia jelent meg a családi ház ajtajában, amire a lord rábe­szélte a farmert, hogy hálája jeléül az ifjú Flemingnek is olyan iskoláztatást biztosítson, mint saját fiának. Így is lett, skót farmer fia a legjobb iskolákba járt, a londoni St. Mary’s kórház orvosi karán szerzett oklevelet, nemsokára pedig az egész világ megis­merte a nevét: ő volt Alexander Fleming, a penicillin feltalálója. Sok évvel később a mocsárból kimentett fiú (már felnőttként) tüdőgyulladást kapott. Ekkor a penicillin mentette meg az életét. A nemes, aki kitaníttatta Alexander Fleminget, Randolph Chur­chill, akkori brit konzervatív politikus (egy ideig pénzügyminisz­ter) volt, fiát pedig Winston Churchillnek hívták. A történet sajna fikció (arra most nem térnék ki, mikor, miért találta ki), tény ugyanis, hogy Alexander Fleming hét évvel fiata­labb volt Winston Churchillnél, apja (aki Marlborough hetedik hercegének harmadik fia volt) sem pénzelte iskoláztatását, és Churchill tüdőbaját sem penicillinnel kezelték, hanem egy Sulfa­diazine nevű gyógyszerrel. Ami kettejüket valahogyan mégis összeköti­­ azon túl, hogy Nobel-díjasok. Fleming felfedezését 1945-ben jutalmazták, Chur­chill pedig a The Second World War című könyvért kapta meg (1953-ban) az irodalmi Nobel-díjat az Churchill kevésbé ismert hipochondriája, mely egész politikai pályafutására rányomta bélyegét. Winston Churchill (1874-1965) koraszülött volt. Anyja, Jennie Jerome, egy amerikai bankár lánya (későbbi szeretői közt VII. Edward királyt és IV. Milan Obrenovicot is említik) hét és fél hónapos terhes volt, amikor egy hajtóvadászat közben leesett a lóról, ami elindította a szülést. Egyesek a szülői szeretet hiányára vezetik vissza Winston agresszivitását, hiperaktivitását és bizonyí­tani akarását, nemkülönben selypítését és dadogását (ami politikai pályafutása során komolyan zavarta) is. Jó emlékezőtehetségű, de igen rossz tanuló volt. Apja korai elvesztése halálfélelmet generált, ami tartósan motiválta az egészségéért való állandó aggódását. Ennek látszólag ellentmond az a közmeggyőződés, hogy szüntelenül pöfékelt. Fáma csupán, ugyanis mindössze a kemény legény (ezt mondanák ma machónak) és magabiztos államférfi látszatát akarta kelteni, zsebében ezért mindig egy félig szívott szivart hordott, és akkor dugta szájába, amikor egy fotóst látott feltűnni. Innen az utókorra maradt szivaros képek. Nem mindig, és főleg nem minden orvosnak hitt, így sokszor saját belátása szerint „gyógyította” magát és olykor társait is. Néha egészen bizarr eredménnyel. 1921-ben pl., amikor Lord Beaver­­brookkal a normandiai Deauville-ben járt és Beaverbrook egyik éjjel rosszul lett, Churchill fordította neki franciáról a­­ szájon és végbélkúpként alkalmazandó - gyógyszer használati utasítását. A téves instrukciók folytán a lord sajnálatosan fordítva „vette be” azt, de csodamód így is jobban lett. Két főtiszt számára emlékezetes volt egy, a II. világháború alatt történt eset is, amikor Dudley Pounddal, az admiralitás első lordjával és Richard Peirse légimarsallal ment flottalátoga­tásra. Churchill ekkor egy új altató kipróbálására vette rá a két hadvezetőt, de (talán véletlenül) egy másik doboz tartalmát adta nekik, amelyről kiderült, hogy igen erős hashajtó. Esés-kelésekben gazdag politikai pályafutásából az is kevésbé ismert tény, hogy 1915 januárjában az admiralitás első lordja­ként a Dardanellákon folytatott hadműveletekben csökönyösen ragaszkodott elképzeléseihez, nem volt hajlandó összehangolni a haditengerészeti és szárazföldi műveleteket, figyelmen kívül hagyta az olyan „apróságokat”, mint a csapatok felszerelése, a terepviszonyok feltérképezése, a szállítási nehézségek..., így Gallipoli teljes kudarcot vallott. Ez 45 ezer szövetséges (ebből 22 ezer brit) katona életébe került és Churchill, majdan pedig a kormány bukásához is vezetett. Ezzel szemben a '44-es norman­diai partraszállást kimondottan ellenezte, végül mégis meggyőz­ték, hogy a koalíció érdekei ezt diktálják, így kényszerűen bár, de elfogadta. Hadvezérként (és jósként) tehát nem volt valami sikeres. Egyébként azt vallotta, hogy „a siker az, amikor egyik hibát a másik után követjük el, töretlen lelkesedéssel”. E­­ helyszűke miatt erősen foghíjas­­ történet utolsó és legsö­tétebb pontja Churchillről, mint a brit világbirodalom utolsó kiemelkedő alakjáról és magáról a korról tanúskodik. 1919-et írtak, akkortájt gyarmatügyi titkárként tevékenykedett és úgy vélte, minden eszközt be kell vetni a barbárok minél hatásosabb és olcsóbb irtásához, így nagyon mérges volt a Királyi Légierőre (RAF), amiért az nem akarta mustárgáz-bombákkal megszórni az „ellenszegülő arabokat”. „Nem értem a kényeskedést a gáz használatával kapcsolatban. Határozottan támogatom a mérges gáz alkalmazását civilizálatlan törzsek ellen” - írta vissza. A civi­lizálatlan törzsek történetesen nem arabok, hanem kurdok és afgánok voltak, de mit számít ez egy rasszista gyarmaturalkodó­nak, aki szemében arab, hindu, tamil, afgán, kurd csak aljanép, csótányként irtandó szemét volt... és nagyrészt maradt, csak ma már más szemében. Mint tudott, a kurdok elgázosításáért Szaddámot és több társát felkötötték, Churchillt azonban akkor bizonyára ünnepelték volna, ha az indiai hivatal nem visszakozik. Persze nem az ember­ségesség szólalt belőlük sem, hanem a szimpla opportunizmus, az attól való félelem, hogy a „civilizálatlan törzsek” gázzal való irtása zendüléseket okozhat Indiában és a többi közép-ázsiai gyarmaton. Okozott is... csak 25-26 évvel később. De erről majd augusztus derekán, amikor India (és Pakisztán) függetlenségének 60. évfordulójáról emlékezhetünk meg. ■ GIMPEL Tibor Washington, július 20. Egy angol közmondás szerint „Vigyázz, mit kívánsz, mert könnyen beteljesülhet!”­­ Nagy kérdés, hogy George Bush amerikai elnök mennyire szívlelte meg ezt a bölcs tanácsot, hiszen egyrészt évek óta az al-Kaida fenyegető iraki jelenlétével magyarázza a megszállást, illetve a háború folytatásának szüksé­gességét, másrészt a terrorszervezet elleni sikerekkel indokolja a népszerűtlen háború több száz milliárd dollárra rúgó költségeit. A Bush-kormányzat hírszerző ügynökségeinek vezetői a héten állították össze a legújabb veszélyelem­zést, amelynek nyilvánosságra hozott kivonatában megállapítják, hogy az Egyesült Államokra a legna­gyobb veszélyt az al-Kaida és tagszervezetei jelentik, amelyeknek sikerült rendezniük soraikat Irakban, pótolniuk a kétharmadrészt legyilkolt vagy elfogott legfelsőbb vezetést, és így most, valamint a követke­ző három évben újabb, még nagyobb támadásokra készülődhetnek Amerika ellen. Most akkor győzelemre áll az amerikai hadsereg, vagy még nagyobb harcokra lesz szükség!? Ezt kérde­zi az egész komoly sajtó évek óta, de különösen az elmúlt két hétben, az elnök sajtókonferenciája, illetve a minapi hírszerzői értékelés után. Olyannyira fontossá vált ez a kérdés, hogy a Bush­­pártinak egyáltalán nem nevezhető New York Times vezetői megrovásban részesültek saját olvasószer­kesztőjüktől, amiért nem figyelmeztették az elnököt határozottabban a beszédeiben, döntéseiben, illetve beosztottainak elemzéseiben tapasztalható súlyos ellentmondásokra. Most tehát nem annak van az ideje, a Fehér Ház szerint legalábbis, hogy feltegyük a kérdést: hat évvel a Bin Laden fejére kimondott bushi „fatva” után miért nem sikerült „élve vagy halva” elfogni a főterroristát. Sőt, az sem fontos, hogy az amerikai fegyveres akciók zöme miért nem ott folyik, ahol a helyzetjelentések szerint az al-Kaida „újjáépített”, konszolidálódott veze­tősége ma is tanyázik, illetve ahol a legtöbb kiképző­tábor működik (Pakisztánban), hanem ott, ahol az amerikai bevonulás előtt nem is létezett említésre méltó terrorista jelenlét. A veszélyelemzés természetesen a lehető legjobb­kor jött Bushnak, éppen akkor, amikor a kongresszus újabb kísérletet tett arra, hogy valamilyen módon az iraki megszállás befejezésének legalább a tervezésé­re kényszerítse a Pentagont. (A republikánus oldal parlamenti taktikája folytán az abszolút többség sem volt elegendő a döntéshez. Minősített, 60 százalékos többséghez viszont nem volt elegendő republikánus „szakadár” törvényhozó, aki szembe mert volna szállni saját pártvezetése álláspontjával.) Bush szerint az iraki háborút azért nem szabad abbahagyni, mert az - a várhatóan helyben elszaba­duló pokol mellett - növelné az Amerikára leselkedő veszélyt. De hát ez a veszély korábban nem is létezett, most meg az ellenség egyre több harcedzett t­erroris­­tával rendelkezik!? Ezt vajon mi okozhatta!? Eric Edelman védelmi államtitkár szerint nem más, mint Hillary Rodham Clinton szenátor járult hozzá az ellenséges propaganda sikeréhez! A Pentagon harmadik embere levélben figyelmeztette(!) a vezető demokrata elnökjelöltet, a szenátus fegyveres erőkkel foglalkozó bizottságának tagját, hogy (Clinton asszony) retorikája az ellenség malmára hajtja a vizet! Hilla­ry „bűne”? Felszólította a Pentagont, hogy készítsen tervet az Irakból való kivonulásra... Az, hogy egy Pentagon-tisztségviselő nyilvánosan megrójon egy szenátort vagy elnökjelöltet, hallatlan pimaszságnak számít az amerikai politikában. Már csak azért is, mert a fegyveres erők képviselője nem engedheti meg magának, hogy a védelmi költség­­vetést formáló szenátusi bizottságban bárkinek is a tyúkszemére lépjen. Arról nem is beszélve, hogy a Pentagon - íratlan és írott szabályok alapján - nem vehet részt a civil politikai életben, különösen nem választási kampánytémákban. Robert Gates védelmi miniszter hamarosan választ várhat Clinton szenátor­tól ebben az ügyben... Az amerikai választópolgárnak természetesen nincs választása, ha Bush vagy Bin Laden között kell választania. Ezért képes Bush továbbra is többé-kevés­­bé hatékonyan táncolni a terrorizmus elleni háború kardélén. ■ PURGER Tibor MINDENKI IRAKJA A terrorizmus kétélű kardja Bush kelepcéje: most éppen győzünk, vagy még nagyobb veszély leselkedik a láthatáron!? Tudósítónk jegyzete Törökország Európát választja S­ orsdöntő választás lesz Törökország számára a most vasárnapi szavazás. Látszó­lag egy iszlám állam felé sodródó ország meg egy világi állam között kell választaniuk a törököknek, amikor a parlamenti képviselőkre szavaznak. Ezt a benyomást az alakította ki, hogy az eddigi parlament többségét birtokló Igazság és Haladás Pártja még egy lépést tett a teljes hatalom megkaparintása, az állam világi volta felett őrködő poszt megszerzésére, azzal, hogy az eddigi külügyminisztert meg akarta választatni köztársasági elnöknek. Ami ellen - „Törökország világi állam és az is marad” jelszóval - napokig százezrek tüntettek a török nagyvárosok utcáin, a hadsereg pedig arra figyelmeztette a kormányt, hogy az ő feladata szavatolni a világi jelleg megőrzését. Az állam jellege körüli ellentét pedig azzal állott elő, hogy a tüntetés mögött álló erők veszélyben látják az Attatürk által megteremtett Törökországot. Attatürk ugyanis az I. világháború után végre tudta hajtani azt a fordulatot, amelyre a magyar nacionalizmus legalább a határ menti magyar többségű területek megmentése érdekében sem volt képes: kemény küzdelemben érvényt szerzett annak az elvnek, hogy­ az új Törökországnak semmi köze a háborút elveszítő országhoz, tehát más elbírálást érdemel határainak megvonásakor. (Amit Magyarország könnyebben megtehetett volna, hisz a háború elvesztésekor már vagy 400 éve nem volt független ország.) Ezért szembeszállt azzal a döntéssel, amely feldarabolta Törökországot: egy részét Görögországnak adta, megteremtette területén a független Örményorszá­got, Kurdisztán egyes részeit pedig angol vagy francia fennhatóság alá rendelte. A régi Törökországgal való radikális szakítást nemcsak a szultán megdöntésével, hanem az állam iszlám jellegének megszüntetésével is demonstrálta. Forradalma kapcsolódott az Európán végigsöprő forradalmakhoz. A múlttal való szakításban volt olyan radikális, mint azok. (Azzal, hogy ideológiája nem a kommunizmus, hanem a nacionalizmus volt, hisz az örmények százezreinek legyilkolása Attatürk győzelme előtt történt, de a kisebbségek létének tagadása ennek a tömeggyilkos­ságnak az eszmei igazolása.) A tulajdonviszonyok megváltoztatásában kevésbé volt radikális, az emberek mindennapi életének megváltoztatásában azonban tovább elment, mint azok. (Így állt elő az a sajátos helyzet, hogy Erdogan miniszterelnök lányai az USA-ban járnak egyetemre, mert ott viselhetnek fejkendőt, amit otthon nem tehetnek meg.) A legutóbbi választásokon győztes Igazság és Haladás Pártja kényszerűségből alkalmazkodik ugyan a még Attatürk által teremtett helyzethez, de nem alaptalanul tulajdonítják neki azt a szándékot, hogy megpróbálja jobban előtérbe hozni az állam iszlám jellegét. T­öbbszörösen paradox helyzet állott elő a mostani parlamenti választásokra Törökországban, demonstrálva, hogy sokkal bonyolultabb a helyzet, mint azt a benyomás sejteti, hogy a világi és az iszlám állam között kell választani. Erre a paradox helyzetre utal, hogy a mostani török kormány őszintén törekedett arra, hogy az országot képessé tegye az Európai Unióba való belépésre. Ennek érdekében egy sereg tényleges reformot hajtott végre az emberi jogok, a munkajog, az adórendszer, a szociális biztonság stb. terén. Javított a tömörülési szabadságon, a vallási és etnikai kisebbségek jogaira vonatkozó jogszabályokon, módosította a munkatörvénykönyvet, törvénnyel szabaddá tette az utat a külföldi beruházások előtt stb. Ugyanakkor számos kérdésben (a kisebbségek helyzetének javításától a Ciprus iránti viszony megváltoztatásáig) demonstrálta, hogy bizonyos tekintetben mennyire képtelen az Európához való alkalmazkodásra. A másik oldalon pedig az Európai Unióról kiderült, hogy képtelen felvenni Törökországot, már azért is, mert a tagállamok nem tudnak megegyezni a felvételről. Így állott elő az a helyzet, hogy az EU nem tud nemet mondani Törökországnak (az iszlámmal támadt nagy válság napjaiban veszélyes elvetni egy mérsékeltebb iszlám irányzat közeledési kísérletét, mert fél a visszautasítás következményeitől), de igent sem. Ezért húzódik Törökország helyzetének rendezése: még 1987-ben kérte felvételét, 1989-ben lett tagjelölt, a mostani tárgyalások 2005 októberében kezdődtek, de egyhelyben topognak stb. Ezek a körülmények közrejátszottak abban, hogy kettős vonatkozásban is para­dox helyzet álljon elő a mostani választásokra. Mert a választások kimenetele elég bizonytalan. (Törökországban ugyanis olyan rendszer van, hogy kis különbség nagy eltérést okozhat, mert 10 százalék a parlamentbejutás küszöbe, így a legutóbbi választásokon a szavazatok 45 százaléka elveszett, az Igazság és Haladás Pártja viszont a szavazatok 34 százalékával a mandátumok 65 százalékát szerezte meg.) De még bizonytalanabb, hogy mit jelentene a szemben álló két tábor bármelyi­kének a győzelme. Az egyik oldalon nem tudni, hogy a mostani kormánykoalíció diadala az EU-hoz való közeledés, a reformok és gazdasági eredmények (az infláció megfékezése, a növekedés felgyorsulása, a hazai beruházások 60 és a fogyasztás 10 százalékos növekedése) politikájának folytatást jelenti-e, vagy annak az irányzatnak az erősödését, amely fokozni akarja az állam iszlám jellegét, az Európához közeledés helyett a törökkel rokon népekkel megteremtett viszonnyal középhatalmi szerepre törekszik? Ha viszont a másik tábor győz, akkor nem tudni, hogy a török választók azért mértek-e vereséget a mostani kormánypártra, mert az nem képes határozot­tabban közeledni Európához, vagy azért, mert büntetni akarják közeledését ahhoz az Európához, amely meginti a török hadsereget, ellensége az ország függetlenségét féltő tömeghangulatnak? B BÁ­NT István .

Next